A Vértes és a Velencei-hegység között Zámolyi-, Csákvári-medence, különösen pedig a Csákvári-rét "Csíkvarsa", mely az ősi magyar puszták, lápok kiveszőben lévő madárvilágának ad még egyre zsugorodó életteret, elsősorban madártani szempontból érdemel figyelmet. Nem kevésbé értékes azonban a növénytakarója sem. Az Alföld (Mezőföld) és a Középhegység találkozásánál, harmadkori tenger eredetű belvízek helyén, a természetes és mesterséges hatások következtében kiszáradó tájon nyomon követhetők a növénytakaró átalakulásának egyes fázisai: a rekettyefűzes lápoktól, vidrafüves semlyéktől a zsombéksásos, kiszáradó és enyhén szikesedő láprétekig. 
A Csákvárt Lovasberénnyel összekötő országútról jobbra térve a rekettyefűz (Salix cinerea) szabályos félgömb alakú bokrai - egykori tómeder helyén - fűzláp maradványokat, lápréteket jeleznek. A zsombéksás (Carex elata) töveire lépkedve talán, ha elég ügyesek vagyunk, elkerülhetjük, hogy egy rossz lépés nyomán térdig süllyedjünk a zsombékok közötti semlyékek barnás színű, mocsárszagú vizében. A vízfoltokat helyenként a tömegesen fellépő orvosi nadálytő (Symphytum officinale) borítja, mely egykor keresett gyógynövény volt. Az ibolyás vagy sárgásfehér virágú növény gyökerét a népi gyógyászatban többek közt csonttörés esetén használták. A csákvári rét nevezetességét, a hazai flóra védett ritkaságát, a lápi nyúlfarkfüvet (Sesleria uliginosa) kékes színárnyalatú, tömött virágfüzérkéi, leveleinek kékeszöld színe árulja el. Májusi kirándulásainkon messziről feltűnik fehér pamacsairól, csomókban álló terméseinek fehér repítő szőreiről, a keskeny és a széleslevelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium, E. latifolium). Már egész Európában ritkaságnak számít az itt még kedvező időjárású években nagy tömegben nyíló poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora). Virágzáskor messziről feltűnik a karcsú virágzati füzérű, vöröseslila virágú mocsári kosbor (Orchis laxiflora ssp. palustris). Szálanként előfordul azonban a vitéz kosbor (Orchis militaris) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) is. Kiveszőben van a semlyékek nyáron is megmaradó vizében élő vidrafű (Menyanthes trifoliata), mely hármasan álló leveleiről, fehér rojtos szirmú virágairól ismerhető fel. A nyílt vizek, vízelvezető csatornák partján gyakran elszaporodik a nagytermetű, sárga virágú mocsári nőszirom (Iris pseudacorus). A szárazabb rétek dísze a liláskék virágú, méteresre növő korcs nőszirom (Iris spuria). Pusztulóban lévő védett növényünk. A feltűnően szép virágú növény magyar neve arra utal, hogy a magház csúcsi része meddő. E növénytársulás legritkább, fokozottan védett faja a pókbangó (Ophris sphegodes), melynek pókhoz hasonlító virágai május elején nyílnak. A lecsapolás nyomán, miként az Alföldön és a Hortobágyon, úgy itt is tapasztalható a talaj elszikesedése. Enyhén lúgos talajra utal a magyar flóra bennszülött növényének, a kisfészkű aszatnak (Cirsium brachycephalum) elterjedése. A legszárazabb területeken kialakult szikes rétegek tömeges növénye a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus). 

A Csíkvarsai-rétnek már a neve is arra utal, hogy ezt a területet régtől fogva a víz által meghatározott növényegyüttesek uralták. Bár a Császár-víz lassú vízfolyása eutróf jellegű, a kiterjedt mély fekvésű részeken a pangó víz megteremti a láposodás feltételeit. Az eutróf sekélyvizek életközösségei nagyrészt az általános elterjedésű síkvidéki mocsári-sekélyvizi fajokból állnak. Az iszapban nagy tömegben fejlődnek az árvaszúnyogok lárvái. Korábban a leggyakoribbnak a tollascsápú Chironomus plumosus fajt vélték, mígnem néhány éve kitűnt, hogy a Pannon-medencében ezt a fajt a kelet-európai balatoni árvaszúnyog (Ch. balatonicus) helyettesíti, más, kisebb méretű fajokkal együtt. A kifejlett rovarok főleg az időjárási frontok előtti fülledt időben, füstgomolyagra emlékeztető tömegben rajzanak. Többnyire a sekély vizek iszapos aljzatán vagy a vízi növényzeten tartózkodnak a piócák. Egyrészük halakon élősködik, míg a nagyobbak vagy ragadozók; ilyen a lópióca (Haemopis sanguisuga) vagy gerincesek vérével táplálkoznak, mint az orvosi pióca (Hirudo medicinalis). Az erősen eutrofizált vizekben számos légköri levegővel lélegző vízicsiga él. Gyakori például a közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata) és a nagy tányércsiga (Planorbarius corneus), míg a dús növényzetű, jobb vízminőségű részekre néhány további csigafaj jellemző. Ilyen a nagy mocsáricsiga (Lymnaea stagnalis), a nagyszájú pocsolyacsiga (Lymnea peregra f. ovata) és az éles tányércsiga (Planorbis planorbis). A vízi növényzeten gyakran látható a víziászka (Asellus aquaticus) és néhány ragadozó poloskafaj, mint a botpoloska (Notonecta glauca) és a vízi skorpió (Nepa rubra). Az eutróf vizekre jellemzőek az algafogyasztó és a ragadozó vízipoloskák. Az előbbi típushoz tartoznak az apró, a vizeket nagy tömegben benépesítő búvárpoloskák (Corixidae család), míg a hátonúszó poloskák (Notonecta viridis, N. glauca) az utóbbit képviselik. Szintén algafogyasztók az apróbb vízibogarak, mint a szintén nagy tömegben nyüzsgő víztaposóbogarak (Haliplidae) és a legkisebb csíborfélék (Hydrophilidae), míg a nagyobb termetű csíborfélék és a csíkbogárfélék (Dytiscidae) ragadozók. Közülük különösen gyakori a közönséges óriáscsíbor (Hydrous piceus) és a széles merülőbogár (Cybister laterimarginalis). Ragadozó életmódúak a szitakötők lárvái is. A kisebb méretű egyenlőszárnyú szitakötők, például az Coenagrion, Ischnura- és Erythromma-fajok lárvái főleg a vízi növényzeten keresik zsákmányukat. A felemásszárnyú szitakötők robusztusabb lárvái viszont jórészt az aljzaton mozognak vagy a végbélüregükből kilövellt víz segítségével, mintegy „rakétaelv” szerint úszva, helyüket gyorsan változtatva zsákmányolnak. Legggyakoribbak a tócsaszitakötő-fajok, mint az alföldi- és a sárgafoltos tócsaszitakötő (Sympetrum sanguineum, S. flaveolum), amelyek hímjei pirosas, a nőstények barnás-szürkés potrohúak, vagy a hamvaskék (hím), illetve sárgás (nőstény) potrohú lapos szitakötő (Libellula depressa). A nagyobb testű fajok lárvái a kétéltűekre és a kisebb halakra is veszélyesek, ilyen az impozáns méretű, égszínkék (hím) vagy zöldeskék (nőstény) potrohú óriás szitakötő (Anax imperator) és az alig kisebb, sárgásbarna színezetű nádi acsa (Anaciaeshna isosceles). A felsoroltak mindegyike meglehetősen gyakori a Csíkvarsai-réten és környékén. Fontos táplálékforrás a vizek felszíne is, amelyre növényi törmelék és elhalt állatok tetemei vagy azok maradványai hullanak. Ezt hasznosítják a víz felszínén mozgó molnárpoloskák (Gerris paludum, G. thoracicus) és a kiömlött higanycseppek módjára szaladgáló keringőbogarak (Gyrinidae). A Csíkvarsai-rét kellő vízellátottságát a dréncsöveken befolyó vizek biztosítják. Ezeknél a befolyásoknál a legmagasabb a víz oldott oxigéntartalma, ezért itt találhatjuk meg a legérzékenyebb fajokat. Ilyenek a tüskés bolharák-fajok (leggyakoribb a Gammarus roeseli) és számos tegzes- (Trichoptera) faj lárvái. A mocsári tegzesekhez (Limnephilidae) tartozó fajok lárvái szerves törmelék- (detritusz-) fogyasztók; növényi törmelékekből és homokszemcsékből tokot készítenek, amelybe behúzódhatnak. A kifejlett rovarok molylepkére emlékeztető külsejűek, nappal a vizek környéki növényzeten tartózkodnak, és az alkonyati-esti órákban rajzanak. A Csíkvarsai-rét jelentős részét láprétek borítják. Zárt gyepet alkot, így viszonylag kevés benne az olyan kétszíkű növény, amely fajgazdag rovaregyüttes táplálékbázisául szolgálhatnak. Jellegzetesek viszont a zsombékalkotó füveken-sásokon fejlődő bagolylepkék (Mithymna-, Arenostola- és Apamea-fajok) és más, nedvességigényes fajok. Ilyen a hazánkben először a Csíkvarsai-réten felfedezett, valószínűleg terjedőben levő barnásvörös földibagoly (Xestia sexsrigata). Jóval változatosabbak a rét szárazabb, magasfüvű kaszálórét jellegű  peremterületeinek a rovaregyüttesei. Itt fedezték fel a kárpát-medencei endemikus magyar tarsza (Isophya costata) szöcskefajnak a legnagyobb hazai populációját, amely lágyabb szövetű kétszíkű növényekkel táplálkozik, és ezért csak a változatosabb növényzetű, jobb állapotú gyepekre jellemző, amilyenek például az alföldi és dunántúli maradvány-löszgyepek. A természetes állapotú mocsarak, rétek jellegzetes, igen ritka fészkelői a parti madarak, mint például a bíbic (Vanellus vanellus), piroslábú cankó (Tringa totanus), nagy goda  (Limosa limosa), nagy póling (Numenius arquata), sárszalonka (Gallinago gallinago), pajzsos cankó (Philomachus pugnax). A te­rületen együtt költ Magyarország összes guvatfélékhez tartozó madara, melyek közül kiemelkedő jelentőségű a törpe vízicsibe (Porzana pusilla) fészkelése. Az utóbbi évek élőhely-rekonstrukciós munkálatai­nak köszönhetően megjelentek a mélyebb vizekhez kötődő fajok is, mint például az első dunántúli költéssel itt regisztrált fehér­szárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus). A ragadozómadár-védelmi tevékenységnek kö­szönhetően megtelepedett a területen a rétisas (Haliaeetus albicilla)  emellett gyakori a barna (Circus aeruginosus) és a hamvas rétihéja (Circus pygargus) valamint a kabasólyom (Falco subbuteo) jelenléte.

A Csákvári- és Csíkvarsai-rét élővilágával a Vidrafű tanösvényt végigjárva lehet közelebbről megismerkedni.