Román kori építészetünk egyik legértékesebb emléke, amely a bencések szokása szerint lakott területtől távol, egy magaslatra épült. Az első írásos feljegyzés 1146-ban a Csák nemzetségből származó Ugrint nevezi meg a Sancta Crux de Wirthis monostor alapító és adományozó kegyurának. Az oklevélben az áll, hogy Ugrin comes monostorának egy Fulco nevű idegen végrendeletében 4 márka értékű földet adományozott: „Monasterio vero Ugrini Comitis quod monti Wirthis adjacet.”
A családi monostor kezdetben csak szerény épületegyüttes volt, de a kiemelkedően tehetséges és fontos egyházi méltóságokat betöltő II. Ugrin jelentősen kiépíttette és megfelelő javadalmakkal látta el. A vértesszentkereszti apátok tekintélyes és befolyásos egyházi férfiak lehettek, mert pápai megbízásból többször szerepelnek egyházi birtokperekben, 1226-ból és 1239-ből is ismerünk ilyen feljegyzéseket.
A 13. század első harmada volt az apátság fénykora. Ez még a gazdag díszítésű, magas technikai színvonalon megépített templom romjain is érződik. A keleti tájolású, háromhajós, bazilikás elrendezésű, román kori templom belső terének hossza 32,5 m, szélessége 16 m (a kereszthajóknál 19,6 m). Egyedi szentélykiképzése mellett a háromhajós térhez kereszthajó csatlakozik, tehát a hely nevét adó „kereszt” megjelenik a templom alaprajzában is. Ez az építési mód eltér a hazai bencés gyakorlattól. Építészeti megoldásaiban – valószínűleg francia hatásra – már megjelenik a korai gótika. Ezt mutatják a nyolcszögű pillérek, a bimbós, leveles oszlopfők és a hajó csúcsíves záródása is. A környékbeli lakosság vörös márvány díszítései miatt az épületegyüttest „vörös kolostornak” is nevezte.
A 14. században az Árpád nemzetségéből származó, sok ágra szakadozott Csák nembéliek szerepe a Vértes vidékén egyre inkább visszaszorult. Váraik és birtokaik a király tulajdonába kerültek, a hegység királyi vadászterületté vált, ami az apátság szempontjából előnyös lehetett. Az uralkodók kíséretükkel gyakran megfordultak ezen a helyen. IV. László király 1276-ban oklevelet keltezett innen, Nagy Lajos király pedig valószínűleg kegyúri jogot gyakorolt felette. 1393-ból maradt fenn Zsigmond király nyilatkozata, amelyben támogatta a bencés rendet. Az apátság azonban hanyatlásnak indult, miután Zsigmondtól a Rozgonyiak kapták a kegyúri jogot. Az egyre rosszabb állapotba került apátságot a bencés szerzetesek elhagyták, így Mátyás már azt kéri IV. Sixtus pápától, hogy a dominikánusoknak juttathassa az uradalmat.
A dominikánus rend kolostorai kezdetben – a bencésekkel ellentétben – általában forgalmas kereskedelmi utak mentén, városokban voltak. Eredeti feladatuk, a missziós tevékenység azonban erre az időre (15. század) már megváltozott. Pápai engedély alapján lehetőségük nyílt a világtól elvonult, elmélkedő hivatásgyakorlásra. Erre az életmódra alkalmasnak bizonyult az elárvult vértesszentkereszti apátság. A Vértesbe települt domonkosok építkezését nem a szépségre törekvés, hanem a szerénység és a gyakorlati igényeiknek való megfelelés jellemezte. Kerengőfolyosót alakítottak ki, és az északi oldalon új épületszárnyat emeltek. A fennmaradt építészeti részletek és reneszánsz faragott kőanyag alapján arra következtethetünk, hogy még a 16. század első felében is folytak itt átalakító munkák.
A kolostorban az életet a török pusztítás szüntette meg. A törökök valószínűleg erődnek használták a gyönyörű épületet. Kivonulásuk idején már rom volt. Bél Mátyás (1684–1749) Az újkori Magyarország földrajzi-történeti ismertetése című művében 1720 körül így ír róla: „A szép templomnak a falai megvannak, bár már erdők borítják úgy befedve, hogy alig közelíthető meg.” Ezért történhetett, hogy építkezésre alkalmas köveit a környékbeli lakosság kezdte elhordani házainak felépítésére. 1735-ben Sajghó Benedek pannonhalmi főapát tiltakozott a rombolás ellen.
1727-ben az Esterházyak kezébe került a Vértes keleti, nagyobbik része. Új települőkkel, új helységek keletkeztek, és megkezdődött a vidék gazdasági átalakulása. A vértesszentkereszti apátság évszázados kövei – a főapát tiltakozása ellenére – új helyen kezdtek új, kevésbé magasztos életet. A növényi ornamentikával díszített faragott oszlopfőket, állatalakos töredékeket, csúcsíves ablak- és kapukeretköveket az Esterházyak a tatai és a csákvári kastélyukba szállíttatták, ahol a kor divatja szerint romantikus műromokat építtettek belőlük, amelyek ma is állnak. Számos faragott követ a tatai múzeumban őriznek.
Mára már csupán néhány 8–10 m magas megszürkült falmaradvány, széles falpillér, kapuboltozat-töredék maradt meg eredeti helyén. Ez a töröktől dúlt, lakosság által széthordott templomrom mégis az ország egyik legszebb műemlékmaradványa. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legjobb szándék és igyekezet is eredménytelen marad, a gazdátlanság benyomását keltő műemlék egyre csak pusztul, ha a folyamatos személyes jelenlét és őrzés nincs biztosítva. Szerencsére az apátság ügyét a Vértesszentkereszt Alapítvány is felkarolta. Egy remeteéletet kedvelő festőművész költözött a romok szomszédságába, aki a jó gazda gondosságával folyamatosan őrzi, gondozza a műemlékegyüttest, meggátolva további pusztulását.
Szerző: Béni Kornél
Elérhetőségek:
Vértesszenkereszt Alapítvány
1063 Budapest, Szinyei Merse Pál utca 6. 3/16
Tel.: +36-1-269 3678
Web: http://www.vertesszentkereszt.org/contact.html
Letölthető leporelló:
Vértesszentkereszti rom