Messze, az erdőben megbújva találhatjuk az egykori Kápolnapuszta romjait. A hajdanán Boldogasszony-kápolnának is hívott települést először 1440-ben említik, a török időkben többször elnéptelenedett. Kápolnapuszta végső pusztulását azonban nem az idő, a történelmi és társadalmi változások, hanem egy borzalmas történés okozta. Az egykori település mellett, az erdei temetőben a sírok többségén egy időpontot látunk: 1945 március 16. A halottak többsége fiatal, van közöttük 18 éves is. Arról, hogy mi történt ekkor Kápolnapusztán 70 éven keresztül hallgattak a borzalmakat átélt fák, a sziklák. Hallgattak az emberek, és hallgatott az idő is. 70 év után azonban megtört a hallgatás, a csend. 70 év múltán emlékezzünk, és tudjuk meg, mi történt Kápolnapusztán a háború idején!
A környékbeliek elmondása alapján 1944 őszén ejtőernyővel dobtak le partizánokat, Csákberényben, a Szappanos-völgy környékén. A partizánok később az erdőben kialakított kunyhóban laktak, az erdészek többször látták, amint a távcsővel figyelték a vidéket. Csákberénybe akkor érkezett a parancs, hogy a leventéknek be kell vonulni. A bevonultatás elől nyolc csákberényi fiatal, Stumpfold (?), Beke Pál, Pravetz András, Pintér Ferenc, Paulik József, Knauz (?), Preszter (?) a Házi-vágásban levő Merán-vadászházba menekült, ott bujkáltak. Egy alkalommal a partizánok rajtuk ütöttek, elfogták őket, és túszként tartották fogva. Kettőt-kettőt mindig elengedtek haza élelemért, de azzal, ha nem jönnek vissza, a többieket kivégzik. Valószínűleg nem tudtak elegendő ennivalót vinni, hiszen a faluban sem nagyon volt, s ezért egyszer a partizánok rajtaütöttek Mindszentpusztán, majd Kápolnapusztán is.
Mindszentpuszta,1944december:
„Az éjszaka közepén kézigránát robbant az udvaron, közvetlenül utána géppisztolysorozat. Pillanat alatt kiugrottunk az ágyból. […] Orosz partizánok voltak. Csak azért lőttek, hogy a közelharcot elkerüljék. Nem akartak tőlünk semmit: ennivalót vittek el. Egy borjút lábon, egy hasított disznót, más egyebeket. […] Ezzel erősen megcsappant az élelmiszerkészletünk. Nappal a férfiak vadászni mentek. […] Jánosék egyszer szarvast lőttek. Megint be vagyunk biztosítva pár mázsa hússal – örültünk. Lenyúzták és csigával magasra húzták, pózna tetejére, hogy kifagyjon, és ne érhessenek hozzá állatok. […] Nagy lakomát csaptunk. A több hétre való húsnak másnap hűlt helyét találtuk, a partizánok elvitték. Lövöldözés nélkül. Akkor már mintegy csöndes megállapodással éltünk egymás közelében”. (Polcz Alaine: Asszony a fronton)
Zimmermann Mihály erdész állatai közül is elloptak egy borjút Kápolnapusztán. Zimmermann Mihály szabályosan lenyomozta őket, majd a jegyzőnél bejelentést tett a lopásról és a partizánokról is. Megjelentek a németek a tábori csendőrséggel, az erdészek kísérték őket a partizánok búvóhelyére. Jó 500 m-re az erdészháztól a páncélkocsis menet megállt, hogy ne üssenek zajt, majd a katonák és a csendőrök körülvették a vadászházat, amire gránátot dobtak, hatalmas zajjal harcok kezdődtek. Mikor elcsitult a fegyverropogás az erdészek is odamentek a házhoz, ahol a partizánok vezetője a földön fekve több sebből vérzett. A vadászháznál folytatott harcokban a leventecsoportból is megsérült két ember, Pintér Ferenc az ott kapott repesztalálat után a Győri Kórházban halt meg. A többi partizán az ablakon kiugrálva elmenekült. A katonák a sérült partizánt magukkal vitték Fehérvárcsurgóra, ahol a sebeit ellátták, majd bezárták. A sérült partizán valahogy kiszökött, az őrt egy téglával agyonverte, majd elmenekült. A visszaemlékezők egy része szerint ő tért vissza, és ő vitte Kápolnára bosszúból az orosz katonákat, mivel tudta, hogy Zimmermann Mihály adta fel a csendőröknek. A visszaemlékezők másik része szerint a kápolnai pincékből két civilbe öltözött magyar katona lőtt a közeledő szovjet csapatokra, emiatt történt a megtorlás.
„1945 március 16.-án Gánt irányából és a falu mögötti bükkösből heves lövöldözés hallatszott. A harci zaj egyre köze-lebb került, és egyre fenyegetőbbé vált.
….A szomszédaink a közeli erdőben lévő bunkerbe menekültek. Nagyanyám is szerette volna, ha az anyám velünk gyerekkel a bunkerba menekül, de ő nem akart elválni a nagyszüleinktől és így ott maradtunk a házban…..Szörnyű zaj volt. Ebben a pillanatban néhány ház elkezdett égni. A falu közepén akkor három zsúpfedeles tetejű parasztház volt, melyek azonnal égni kezdtek. Nagyanyám sírt a kétségbeeséstől és azt kiabálta: „Mindennek vége, ez a mi végünk.”
Az udvaron keresztül futottunk az életünkért, a masszív téglákkal fedett istállóba. Anyám és nagyanyám kétségbeesetten bementek az égő házba, hogy mentsék, amit még lehetett. A házban ekkor már égő, zuhanó gerendák elzárták az útjukat. A két asszony emberfeletti munkával próbált néhány ingóságot megmenteni a tűzből. Nagyapám az átlőtt lábával nem tudott segíteni, és nem tudtunk mi gyerekek sem. Testvéreim túl kicsik voltak és igazán fel se fogták, hogy mi történik, én a legidősebb, nyolc évesen pedig sebesült voltam. ….
Az első szomszédok (Zimmermann Benedikt és felesége Theresia, és az ő fiúk Franz és felesége Lena) a bunkerból látták az égő házukat és hazarohantak. Az úton az idős embert és felnőtt fiát agyonlőtték, a két asszony is összeesett. Szörnyű lárma volt, mintha a pokol minden ördöge elszabadult volna. Az egész faluban vadul lövöldöztek. A mi házcsoportunk mellett további házak is leégtek, valószínűleg világító rakéták találták el őket.
A szörnyű mészárlás során, a férfiakat önkényesen kirángatták családjuktól és a helyszínen agyonlőtték. Egy rokkant öregembert (Dittrich Jánost) puskatussal vertek agyon. Egy férfit futtában lőttek le. Földre zuhant és halottnak tettette magát, így túlélte. Zimmermann Mihály olyan súlyosan megsebesült, hogy néhány nappal később sebeibe belehalt. Kápolnapusztán ezen a napon összesen 10 civil embert: Dittrich Jánost (~ 65 éves, agyon ütötték), Eiserle Ferencet (~ 60 éves), Groszeibl Józsefet (~ 50 éves), Mädlagl Józsefet (~ 20 éves, Gántról), Schmidt Józsefet (42 éves) és fiát Józsefet (18 éves), Zimmermann Ferencet (~ 20 éves) és Zimmermann Benediktet (~ 60 éves), Zimmermann \ Mihályt (~ 50 éves, vadász, haslövés), és egy ismeretlen Sándor keresztnevű férfit végeztek ki.” Franz Shüller (szül: Kápolnapuszta): Unsere Schicksal /A mi sorsunk, egy túlélő visszaemlékezése, kézirat, fordította: Jókay Zoltán
A visszaemlékezések szerint egy ötgyermekes családapát (Groszeibl Mihály ?) visszalökött egy idősebb orosz katona a házába, mert a férfi karján ott ült az egyik kicsi gyereke, így ő élve maradt.
Kápolnapuszta szinte férfi nélkül maradt. Az életben maradók egy részét hamarosan kitelepítették, a többiek elköltöztek. Az 1979-ben forgatott Másfél millió lépés Magyarországon című sorozat stábja már csak egy lakót talált az országos kéktúra útvonalán fekvő Kápolnapusztán. A természet az évek múlásával végleg elrejti az egykori település romjait és az emberek gyalázatos viselkedésének színhelyét. Az utolsó megmaradt ház ma szemünk láttára válik lassan a földdel egyenlővé. Az erdő visszaveszi, ami az övé. Ma már egyedül a temető lakói, az egy-két túlélő és az éledő emlékezet őrzik a falu borzalmas emlékét. Ahogy a megsüppedt sírokon is előbújtak a természet és az emlékezés virágai, úgy kezdte újra és újra - mint már annyiszor a történelemben - az itt élő megmaradt vagy újratelepülő népesség teremtő lelkesedéssel békés, építő, alkotó munkáját.
A vérzivataros 1944-1945-ös esztendők óta eltelt hét évtized rövid idő ahhoz, hogy a fájó emlékek végleg elhalványodjanak. Az utókor kötelessége, hogy a későbbiek során is a valóságos történéseket rögzítse és tárja fel, valamint méltóképpen emlékezzen a második világháborúban hősi halált halt katonákra és az életüket vesztett, illetve értelmetlenül meggyilkolt polgári áldozatokra.
Szerző: Viszló Levente