A Vértes területének, valamint a Zámoly és Magyaralmás felől megközelíthető móri átjárónak a birtoklása kiemelt jelentőségű volt a Budapest védőinek felmentésére indított német hadműveletek szempontjából. Az e térségben védekező magyar és német alakulatok azonban jelentős ellenséges erőt kötöttek le és ezáltal támogatták a német IV. SS-páncéloshadtest főerőinek Székesfehérvár térségéből megindított keleti irányú támadásait. A több mint két és fél hónapig tartó vértesi harcokban magyar részről elsődlegesen az 1. huszárhadosztály vett részt.

A lengyel lovasságnak a német páncélosok elleni, 1939. szeptemberi kudarcba fulladt hősies lovasrohamait tanulmányozva a hazai és a külföldi katonai szakemberek közül sokan azt a tanulságot vonták le, hogy a második világháborúban a lovasság már nem juthat jelentős szerephez. Az európai hadszíntereken azonban még számtalan példa akadt a lovasság nélkülözhetetlenségére. Háborús alkalmazásának hazai támogatói – Közép-Európa lehetséges hadszíntereit tekintve – elsősorban terepjáró képességét és megbízhatóságát emelték ki, mondván „oly csapatneme a gyorscsapatoknak, mely egy relatív menetgyorsasággal, menetsebességgel, továbbá ugyancsak egy relatív értékű menetteljesítménnyel mindenkor és minden körülmények között rendelkezik." ¹
A magyar katonai vezetés, illetve a lovasság elöljárói a fegyvernem alkalmazásának lényegét abban látták, hogy az – viszonylagos gyorsaságánál, valamint szinte korlátlan terepjáró képességénél fogva – a harci feladatok végrehajtásának mozgó elemét képezheti. A magyar lovas fegyvernem* alakulatai ennél fogva végig jelen voltak az 1941 és 1945 közötti háborús évek küzdelmeiben. Feladataik között többnyire az alábbi harctevékenységek szerepeltek: távol- és közelfelderítés, oldal- és hátbiztosítás, támadás intenzíven művelt sík területen, erősen tagolt dombvidéken, karsztos terepen és erődrendszer ellen, szívós védelem műszaki záróharccal, folyamellenőrzés, erőszakos folyamátkelés, üldözés, erdei harcok, páncélos alakulatok elleni harcok, valamint partizáncsoportok felszámolása.

A magyar lovasfegyvernemet kezdetben a két-két huszárezredet magában foglaló két lovasdandár és a hadtestközvetlen huszárszázadok, a későbbiekben pedig e fentieken kívül az 1. önálló huszárosztály, a két hegyidandár huszárszázadai, illetve a tábori huszár-pótszázadok alkották. 1942/43-ban felállították az 1. lovashadosztályt, melyet a honvédség elithadosztályává akarták kiépíteni. 1944. júniusi hadrendjébe tartozott a 2., a 3. és a 4. huszárezred, a 3. felderítő zászlóalj, a 15. kerékpáros zászlóalj, az 1. lovas-harckocsi zászlóalj, az 1. és a 2. lovas-tüzérosztály, a 3. gépvontatású tüzérosztály, az 55. légvédelmi tüzérosztály, a 4. gépkocsizó utászszázad és hadihíd oszlop, az 1. lovas-híradó század és a hadosztályvonat. Létszáma 604 tiszt, 16 292 fő legénység és 11 057 ló volt. 1140 gépjárművel rendelkezett, köztük 120 harckocsival, illetve páncélgépkocsival.

A második világháború lovaskatonája, huszárja persze különbözött a fegyvernem korábbi képviselőitől. Kard helyett főként golyószóróval, géppuskával vagy karabéllyal harcolt, s lováról leszállva általában gyalogságnak szánt feladatokat látott el. A korábbi időszakok csatáit jellemző híres és emlékezetes lovasrohamok csak elvétve fordultak elő.

A harcokból rövid időre kivont 1. huszárhadosztály személyi feltöltését a pótosztályokból, kiképző alakulatokból, illetve a méneskar, konkréten a dunántúli méntelepek és ménesek állományából tervezték megoldani. Az utóbbi állományból Celldömölkön egy méneskari lövészosztályt állítottak fel, melynek három – egyenként 172 fős – századát a huszárhadosztály ezredei között osztották fel. A védelmi harcok során megalakított ún. „huszár-gyorscsoportok” ennélfogva egy-egy lovas, méneskari, gyalogos, illetve kerékpáros századból álltak.

Az 1. huszárhadosztály – újjászervezésének, személyi és fegyverzeti feltöltésének, illetve rövid kiképzésének befejezése előtt – parancsot kapott a vértesi arcvonal mögötti felvonulásra. A lovasseregtest január 8-tól a német 271. páncélgránátos hadosztály, majd január 12-étől a magyar VIII. hadtestparancsnokság alárendeltségébe tartozott. Január 9-én elsőként a 2. huszárezredet és az I. önálló huszárosztályt vonták előre és rendelték alá a Vértesben harcoló, Schirmeister ezredes vezette német harccsoportnak. A huszárok Bokod körzetében, illetve Császártól délnyugatra foglaltak védőállást. A szembenálló szovjet csapatok védőkörletei – a Vértes északi részén – ezen időszakban az alábbiak voltak: Vértessomló területén a 349. lövészhadosztály, az 1. huszárhadosztály elsőként felvonult részeivel szemben az 52. lövészhadosztály részei, Csákberénytől nyugatra pedig a légi úton szállított 7. gárda-légideszanthadosztály védekezett.

A német IV. SS-páncéloshadtest január 18-án megindított legnagyobb, de a kitűzött célt el nem érő, „Konrád 3” fedőnevű hadműveletének kezdeti sikerei hatására a Vértesben is fellángoltak a harcok. Az I. önálló huszárosztály arcvonalba kerülését követően heves szovjet támadásokat vert vissza, amelyben a tűzkeresztségükön áteső méneskariakkal és leventékkel feltöltött legénység is derekasan kivette a részét. Január 21-én a 2. huszárezred csoportja visszakerült az 1. huszárhadosztály alárendeltségébe, melynek további alakulatai időközben Mórig vonultak fel.

A német páncélosoknak a Vértes és a Duna közötti térségben történő előretörése, illetve Székesfehérvár feladása arra késztette a 3. Ukrán Front parancsnokságát, hogy erőket vonjon ki a Vértes területéről. Az ellenséges csapatok január 24-én a magyar 2. páncéloshadosztály arcvonalán kiürítették Csókakőt és Csákberényt, az 1. huszárhadosztály parancsnokának harccsoportja pedig a délután folyamán megszállta Síkvölgypuszta munkástelepet, Környebányát és Vértessomlót. A magyar lovasseregtest arcvonalán előretörő rohamegységek mindenütt elérték a szovjet csapatok eddigi, az erdők nyugati szélén húzódó védővonalát. Schell Zoltán ezredes, hadosztályparancsnok szándéka ezt követően az volt, hogy a visszavonuló ellenséges csapatokat követve el kell érni a Kotló-hegy 389. magassági pont, Gánt délnyugat és Csákberény dél vonalat. Az 1. huszárhadosztály üldöző csoportjai az ellenség aknásításai miatt kezdetben nehezen jutottak előre, délután a Kő-hegy 308. háromszögelési pont és a Hosszú-hegy 411. háromszögelési pont vonalát érték el. A 2/I. huszárosztály és az I. önálló huszárosztály 3. (méneskari) huszárszázada a csekély ellenállást letörve az esti órákig megközelítette Gántot. A község szélén azonban szervezett ellenállásba ütköztek, és a két napig tartó hullámzó harcot követően a gánti nagy tisztás északnyugati oldalán beásták magukat. E korlátolt célú támadás során az I. ö./3. huszárszázad súlyos veszteségeket szenvedett, hősi halált halt parancsnoka, Windisch József méneskari főhadnagy, illetve két szakaszparancsnoka.
 

Január 25-ére az 1. huszárhadosztály három harccsoportja erejét jóval meghaladó feladatot kapott. A felettes német III. páncéloshadtest parancsnokságának – a magyar VIII. hadtestparancsnokság által közvetített – utasítása szerint a légvonalban mérten 20  km-es arcvonalszakaszon meg kellett volna törni az ellenség ellenállását, és a Vértes sűrű, összefüggő erdőségeiben, úttalan, behavazott terepen és nagy hidegben 10 km mélyen előre kellett volna törnie a hegység keleti lábáig. A német vezetés azzal számolhatott, hogy a magyar lovasseregtest nem fog komoly ellenállásba ütközni. Meg volt győződve arról, hogy a szovjet csapatokat kivonják, vagy már ki is vonták vértesi arcvonalszakaszukról, hogy a Székesfehérvár felöl előretörő német páncéloserők ellen vessék be azokat.
Az 1. huszárhadosztály csapatai a következő napon – három harccsoportot alkotva – folytatták előrenyomulásukat és megközelítették Kőhányás-, Kapberek- és Körtvélyespusztákat, Várgesztest, illetve a Nagy-Széna-hegy 427. magassági pontját. A 23. tartalékhadosztálytól vezényelt 42. gyalogezred a Vadorzó-árokig és a Szent  Tamás-őrházig jutott előre. Felderítő jelentések alapján bizonyságot nyert, hogy a szemben álló ellenséges csapatok a Gránási-hegy 313. magassági pontját és Kőhányáspusztát egy-egy zászlóaljnyi erővel tartják megszállva, ezenkívül szívósan védekeznek Szent  Vendel-kápolnán, Vérteskozmán és Körtvélyespusztán is.

A január 26-i harccselekményeket illetően a legtöbb figyelmet Kőhányáspuszta elfoglalására szentelte az 1. huszárhadosztály parancsnokság I. a. (hadműveleti) osztálya által kiadott „Intézkedés I. 27-re” című irat. „A huszárhadosztály csapatai január 26-án délután az ellenség által megszállva tartott Kőhányáspusztát súlyos közelharc árán elfoglalták. E harcban különösen kitűntették magukat a Mihályi alezredes parancsnoksága alatt álló 4/I. huszárosztály egységei.” ⁴– olvasható e jelentésben. Mindezt kiegészítve a seregtest parancsnoksága a későbbiek során még visszatért e haditettre, s a február 8-án közzétett intézkedésébe a következő sorokat toldotta be: „Kőhányáspuszta elfoglalásában a 3. huszárezred részei is alaposan kivették részüket. Hadházy József alezredes, a 3/I. huszárosztály parancsnoka egy kisebb egység élén személyesen vezette a puszta ellen rohamra embereit. Rámenős, huszáros magatartása magával ragadta beosztottjait, s így azok a súlyos helységharcot az osztályparancsnok személyes példaadásán fellelkesülve dicsőségesen vívták meg.”

A súlyos közelharcban nemcsak Kőhányáspuszta, hanem az onnan 2  km-re délkeletre levő útelágazás is a huszárok kezére került, a szovjet 52. lövészhadosztály velük szemben álló 431/2. lövészszázada pedig gyakorlatilag megsemmisült. Koltay Zoltán százados, a 4/2. huszárszázad parancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza az eseményre: „A támadást Kőhányáspusztára a hajnali szürkületkor kezdtük. Egy darabig két civil vezetett az erdőben. Farkastartalék volt és később biztosította a félkör alakú, de mindenütt a peremvonalon fekvő század hátát. A századtól balra a Körmendy század volt, a Hadházy osztály a 3. huszárezred kötelékében a századtól jobbra tört előre. A század félkör alakú védelmi alakzatot vett fel. Igen válságos helyzetbe került, nagy veszteséget szenvedett a nyomasztó ellenséges tűztől. Több mint 30 sebesültet küldtem hátra és a századparancsnok törzsből csak hárman maradtak. Este fél 5-kor megszólaltak a Hadházy osztály géppuskái a velünk szemben álló ellenség háta mögött. Az ellenséges tűz megszűnt. Az árkászok utat nyitottak az aknamezőn, s ezen át vonult be a század Kőhányásra. […] Kb. fél óra múlva már összetalálkoztam Hadházyval. „Gratulálok alezredes úr, géppuskája nem is szólalhatott meg jobb helyen, pont a velem szemben levő ellenség hátában.” Hadházy elszánt, kimerült, harcias kinézésű volt. Kezében felhúzott pisztoly. Félrevont néhány lépésre a mögötte álló néhány huszártól. Halkan és mérgesen pisztolyára mutatott: „Ezzel hajtottam őket előre.”⁸

Január 26-án az 1. huszárhadosztálynak alárendelt többi harccsoport nem tudott előrejutni. A 42. gyalogezred csoportja két támadást intézett Vérteskozma birtokbavételére. Sikerült ugyan bejutnia a községbe, azonban az ellenséges csapatok ellencsapása mindkét esetben visszavetette a saját csapatokat. A Körtvélyespuszta ellen támadó 2/II. huszárosztály rohamai sem jártak sikerrel, támadásai a védők erős oldalazó tüzében három ízben is elakadtak. A lovasseregtest arcvonalától jobbra, a 2. huszárezred parancsnokának csoportja a Gánttól északnyugatra levő tisztás szegélyét szállta meg, a balszomszéd német 6. páncéloshadosztálybeli harccsoport pedig elérte a Kő-hegy 326. és a Hosszú-hegy 321. háromszögelési magaslati vonulatot.

Január 27-én az átcsoportosításokra, majd a következő napon az elért vonalon való védelmi berendezkedésre kaptak parancsot az 1. huszárhadosztály alakulatai. A seregtest parancsnoki csoportját azonban egy újabb támadás végrehajtására utasították, melynek célja a Hosszú-hegy 391. háromszögelési pontjának és a Kotló-hegy 389. magassági pontjának megszállása volt. A védelemre való áttérésre az alábbi kitételek szerepeltek a hadosztály-parancsnokság által január 28-án hajnalban kiadott intézkedésben: „Az elfoglalt és megszállott orosz bunkereket az alakulatok használják fel mindenképpen a védelemre való berendezkedésre. […] Jelenlegi harchelyzetünk állandósulásával kell számolni. A védőállások kiépítését ezért az ezredparancsnokságok továbbra is tökéletesítsék, a téli óvóhelyek létesítését fokozzák.”

Miután a német páncélos seregtestek támadása a nagyobb ellenséges erők beavatkozása következtében a Vértestől délre elakadt, a huszárhadosztály parancsnoka azt tervezte, hogy támadó csoportjával a Kotló-hegyen át Csákvárra tör előre, és onnan a német páncélos erőkkel harcban álló szovjet csapatokat oldalba és hátba támadja. A Zámolytól keletre elakadt német 4. lovasdandárral kellett volna megteremteni a kapcsolatot. Az 1. huszárhadosztály támadó csoportja a német 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának 12 páncélosával közösen január 28-án indította meg a támadást.
A Kotló-hegyen és környékén folytatott harcok és a bekerített támadó csoport kitörése többnyire az érintettek emlékezetében szerepelt vitéz és bátor haditettként az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek történetében. Az esemény részletes ismertetése főképpen a 4/I. huszárosztály szemszögéből rekonstruálható.
Az ellenséges védőállás január 28-i áttörésére szervezett támadó csoport, Mihályi Iván alezredesnek, a 4/I. huszárosztály parancsnokának vezetésével alakult meg. E harccsoport a 4/I. huszárosztályból, a 15. kerékpáros zászlóaljból, a 25. gyaloghadosztálytól vezényelt 1. gyalogezred két zászlóaljából, illetve egy-egy nyilas és motorkerékpáros századból állt össze. A seregtest teljes tüzérsége Kósa-Reznek Jenő ezredes egységes vezetése alatt támogatta a harccsoportot. A támadó csoport fegyverzete – parancsnokának, Koltay Zoltán századosnak az emlékezete szerint – hat német és négy magyar géppuskából, 14 golyószóróból, 12 géppisztolyból, 66 Panzerfaustból, egy nehézpuskából és közel 400 kézigránátból áll. Az öltözet hócsizma, báránybőr bekecs és felette hóköpeny volt. A harccsoport R–6-os rádión keresztül tartotta a kapcsolatot Mihály Iván alezredessel, aki nem vett részt a támadásban, hanem távolról irányította azt.

A 11 órakor megindított támadás – a félórás tüzérségi romboló tüzet követően – sikeresen haladt előre. A szovjet csapatok nem tanúsítottak ellenállást, állásaikat már korábban kiürítették. A saját harcjárőrök csupán a Kőszál és a Nagy-bükk magaslatoknál kaptak jelentéktelen géppuskatüzet. A támadó csoport e két magaslat birtokbavételét követően délután fél 5-kor feljutott a Kotló-hegyre, ahol ellenséget már nem talált. A nehéz terepviszonyok igen megviselték a huszárokat, tervezett felváltásuk szükséges lett volna. A Kotló-hegy peremvonalán körkörös védelemre rendezkedtek be, fedezékeiket az ásóikkal vágott kőkemény hókockákból építették ki. Az éjjeli órákban a Kőszál és a Nagy-bükk felől hallatszó ellenséges puskatűzből bizonyossá vált, hogy a saját biztosító részek nem szállták meg a két magaslatot. Az első harcérintkezés az ellenséges csapatokkal éjfélkor következett be. Hajnali két órakor a Szőlő-hegy aljából már egy századnyi csoport fogta körül a Kotló-hegyet. Amint a Koltay százados által vezetett támadó harccsoport áthaladt az ellenséges vonalon, a szovjetek azonnal visszatértek feladott állásaikba. A huszárok visszavonulási útját ezáltal lezárták és meghiúsították a telefonösszeköttetésüket is. A szovjet csapatok csapdaállítását követően a támadó csoport kilátástalan helyzetbe került. Mozgókonyhájuk nem volt, a sebesültekről és a lőszerutánpótlásról nem tudtak gondoskodni. Remélték, hogy egy saját felmentő egység rövidesen kiszabadítja majd őket.¹⁰

A nap folyamán a német 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja, melynek Csákvár elfoglalása érdekében a Kotló-hegytől keleti irányban kellett támadnia, több páncélosának aknára futását követően nem tudta folytatni előretörését.¹¹
Az éjjeli órákban Wack Géza tartalékos zászlós önként vállalkozott arra, hogy szakaszával bemegy Csákvárra, amely település a saját vonalaktól hat kilométerre volt, és ott felderíti az ellenség erejét és csapatösszevonásait. Az ellenséges állásokon észrevétlenül átjutva, behatolt a községbe és számba vette az ott található tüzérütegeket és az egyéb szovjet alakulatokat. Felderítését mindaddig folytatta, míg Csákvár piacán az ellenség közé keveredve fel nem ismerték. Ekkor a szakasza jól irányzott tüzével keltett meglepetést kihasználva gyorsan visszavonult és értékes adatokat hozva a hajnali órákban visszatért a vállalkozásból. E haditettéért soron kívül tartalékos hadnaggyá léptették elő.

A Kotló-hegyen uralkodó állapotokról Koltay százados az eseményeket követően az alábbiakat jegyezte fel: „Az emberek riadtan vették észre, hogy puskáik záródugattyúját nem tudják kihúzni. A beásás lehetetlen volt. Helyzetünk a szorosan ránk tapadt ellenség előtt ismert volt. A kivágott hótéglák alatt rengeteg száraz gallyat találtunk, ezért a tűzrakást engedélyeztem. Az emberek egész éjszaka felváltva futottak a tüzekhez és melegítették fegyverzetüket, hogy negyed óra hosszat ismét használhassák. Élelmezése senkinek sem volt. Konzervét már az előző nap 5-6 óra körül mindenki elfogyasztotta. Egyedüli táplálék a kulacsban felolvasztott hólé volt. Alvásról szó sem lehetett. A sebesültvivők „aki elalszik, megfagy” jelszóval a tartalékban levő részt is ébren tartották. Az első éjszaka kb. 20% volt a fagyási sérültünk. 9 órakor a hadosztály felmentési kísérlete meghiúsult, az ellenség visszaverte a támadást. 11 órakor az ellenség szétverte a Farkas századot a Kőszál északi lejtőjén. A Kotló-hegyről támogatva a század 60%-a feljut a hegyre. A szünet nélküli ellenséges kísérletek miatt nagy a lőszerfogyasztás. Takarékoskodás elrendelve. A harcképtelen embereknél csak öt-öt lőszer marad, a többi kiosztva. Géppuska heveredek feltöltve. Golyószórók nem működnek, a puskák is csak felmelegítve. Kézigránát és Panzerfaust van elég. Minden embert végigjárok, lelket öntök beléjük, hogy már csak ezt az éjszakát bírják ki, holnap Csákváron lesznek.”¹²

Január 30-án a Kotló-hegyen körülzárt huszárok utolsó felmentési kísérlete is kudarcot vallott. A reggeli órákban a Szőlő-hegyről kozák egységek rohanták meg Farkas László tartalékos főhadnagy századát, de közel- és kézigránátharcban sikerült azokat visszavetni. A 4/2. huszárszázad IV. szakaszát azonban az ellenség foglyul ejtette. Röviddel ezután a szemben álló erők parancsnoksága – egy hadifogságba került huszár által – megadásra szólította fel a Kotló-hegy védőit. Koltay százados azonban ezt nem fogadta el, és hosszas mérlegelés után egy kitörési kísérletre szánta el magát. A lőszerkészletet ugyan elegendőnek tartotta, éhező emberei fizikai állapotát, illetve a sebesültek és fagyottak szállítását azonban kétségesnek vélte.

A Kotló-hegyet feladó csoport a déli órákban indította el a kitörést. Kezdetben a Kotló-hegy és a Nagy-bükk között húzódó horhosban haladt, melyet nappal nem szállt meg az ellenség. Amikor az erdő szálfás részébe értek, minden irányból, még a fákról is géppuska- és egyéb kézifegyver tüze zúdult rájuk. Itt húzódott a szovjetek védelmi vonala. Egyes huszárok ügyesen, fától fáig küzdötték előre magukat, de a zöm megadta magát sorsának. Minden mozgás megállt, pedig az erdőszegély már csak 200 m-re volt. Az erős géppuskatűzben a két védővonal közötti tisztáson kellett átjutni. Koltay századost először csak négy embere, majd egyre több követte. Az erdőszegélyt elérve 60-70 m után jutottak a saját vonalakig.¹³

A kitörésben részt vett Kenessey Miklós méneskari főhadnagy, a 4/3. (méneskari) huszárszázad parancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza a január 30-i nap eseményeire: „Támadásunk vissza, a már előre szemrevételezett, körülbelül 15-20 méter széles, kevés helyről belátható, szűk völgyön keresztül indult meg, melyet azonban egymásután hevenyészett ágtorlaszok mögötti orosz támpontok zártak le. A három napon át kiéhezett és átfagyott huszárok, mint az oroszlánok vetették magukat az oroszra és törték át magukat. A méneskariak a visszavonulást fedezték és utolsónak törtek ki a gyűrűből, védekezve az oldalról és hátulról támadó ellenség ellen. Közelharcban, szuronnyal, karabélytussal és a még megmaradt kézigránáttal vertük vissza a ránk törő oroszokat. Koltay százados vezette a csoport élét, mely szintén közelharcban törte át az ellenséges gyűrűt. A méneskariakra zúdult a már felriadt ellenség. A 4/3. század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok, Papp István törzsőrmester és tizenhét huszár érte el a saját vonalat.”¹⁴

Feuchtersleben Kornél őrnagy, az 1. huszárhadosztály parancsnokának segédtisztje, mivel a Kotló-hegyen bekerített harccsoporttal nem volt kapcsolata, csupán megérzésére hagyatkozva próbált segítséget nyújtani: „Amikor az orosz állások mögött hirtelen megélénkülő tűzről kaptam jelentést, biztos voltam abban, hogy Koltayék támadnak visszafelé. 11 üteg állt a rendelkezésemre. Semmiféle összeköttetés a körülzártakkal nem volt, s így csak a jó Istenhez tudtam folyamodni, hogy segítsen elhatározásra jutni, hova lövessek zárótüzet. Elgondolásom az volt, hogy Koltay feltehetően úgy gondolkodik, hogy az orosz a betörési irányban levő nyeregben fogja visszavárni, ezért ott lesz a legerősebb. A csákvári út kereszteződését az orosznak mindenképpen tartania kell, mert ez a Vértes átjárója. Tehát Koltay számára a második nyereg lesz a legkedvezőbb visszavonulási út. Így intézkedtem erre. Amint az első lövések eldördültek, a bal védőkörletből jött a jelentés, hogy távcsővel látták amint Vérteskozmában egy gránát telibe talált egy sorakozó orosz gyalogszázadot, s a további tűz megbénított minden mozgást.”¹⁵
 

A 4/I. huszárosztályból – szemtanúi becslések szerint – közel 70-en tértek vissza. Ezek közül – szintén becslésekre hagyatkozva – legtöbben a 4/2. huszárszázad II. és III. szakaszába tartoztak. Koltay százados körülbelül 30 huszárját vesztette el . A tiszti veszteség is súlyos volt. Dr. Farkas László tartalékos főhadnagy, Szilágysomlyó tiszteletbeli főszolgabírája a kitörés során két súlyos váll-lövést kapott és nem volt már szállítható, Lázár István hadnagyot még a Kotló-hegyen fejlövés érte és a kitörés alatt egy darabig eszméletlenül hordágyon vitték, dr. Rajky László tartalékos hadnagy mell- és gerinclövés következtében szintén a kitörés alatt vesztette életét. ¹⁶ Komjáthy Attila századost viszont egyik őrmestere a hátán menekítette ki a tűzvonalból, a szintén megsebesült Marjay Tamás hadnagy, a 4/1. huszárszázad szakaszparancsnoka pedig hihetetlen módon érte a saját állásokat. Az 1945. március 3-i 52. számú hadosztályparancs az alábbiakban emlékezett meg Marjay hadnagy haditettéről és megmeneküléséről: „Marjay hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitart szakaszával és egymás után közelharccal veri vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére áll és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsont-lövéssel megsebesül, az orosz védőállás mögött fekve marad. A dermesztő hidegben keze-lába lefagy. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen kimerülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszik-kúszik Marjay hadnagy az orosz védőálláson át, míg saját csapataihoz visszatér.”¹⁷ Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásával tudták megmenteni. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Tiszti Arany Vitézségi Érem adományozásával ismerték el.

A január utolsó napjaiban Budapest felől délnyugati, valamint délkeleti irányban megindított szovjet offenzíva a német seregtesteket jelentősen visszavetette a Vértestől délre eső területen. A német és magyar csapatoknak fel kellett adniuk a Székesfehérvár – Velencei-tó nyugati része – Seregélyes – Sárosd – Káloz – Dég – Mezőkomárom – Balatonszabadi vonalban húzódó állásokat. A főváros felmentésére indított hadműveletek végleg lezárultak, Budapest sorsa megpecsételődött. A nagyobb erőkkel támadó szovjet csapatok február 2-án az 1. huszárhadosztálytól délre, a magyar 2. páncéloshadosztály sávjában elfoglalták Zámolyt és a következő napokban több sikertelen támadást indítottak Mány irányába. Február 5-én a Székesfehérvár területére kelet és északkelet felől betört ellenséges csapatokat csak súlyos harcok árán sikerült visszavetni.

Az 1. huszárhadosztály ezen időszakban is tovább folytatta küzdelmét a visszaszorított német és magyar alakulatok tehermentesítése érdekében. A Körtvélyespuszta, Kapberekpuszta, Tamáspuszta és a Körtvélyes 480. háromszögelési pont területét megszállva tartó ellenséges csapatok visszavetésére utasították csapatait. A német 6. páncéloshadosztály részei és az alárendeltségébe tartozó 2/II. huszárosztály február 4-én délről és délkeletről teljesen körülzárta Körtvélyespusztát. A 4/I. huszárosztály ezen idő alatt északról 400 m-re megközelítette Kapberekpusztát, de megismételt rohama elakadt. A középen támadó 15. kerékpáros zászlóalj egyes részei Tamáspuszta közeléig törtek előre, mások pedig feljutottak a Körtvélyes 480. háromszögelési pont magaslati vonulat gerincére. A kerékpáros csapattest zöme súlyos harcban állt a magaslati vonulat nyugati és délnyugati oldalában szívós védelemre berendezkedett és bunkerekben levő ellenséges csapatokkal.

A többnapos harcok eredményeként február 5-én Körtvélyespusztát, február 6-án pedig Tamáspusztát és a Tamás-hegy 488. háromszögelési pont magaslati vonulatát foglalták el a magyar és német csapatok. Ezekben a harcokban magyar részről a súlyos veszteségeket szenvedett 15. kerékpáros zászlóalj és a 2/II. huszárosztály tüntette ki magát. Soltész Emil őrnagy, a 2. huszárezred első segédtisztje visszaemlékezésében ekképpen ír alakulata súlyos harcairól: „Az előnyomulást még igen megnehezítette a támadással egyidejűleg megindult hóvihar, ami napokig dühöngött és utána a vastag hóleplet a dermesztő hideg páncélozta keménnyé. Bent a Vértes tömbjének közepén, az erdőben nagy nehézséget okozott ilyen körülmények között és elegendő sáncszerszám hiányában az óvóhelyek és állások létesítése is. Az időjárás zordsága sok kiesést okozott fagyások és hűléses megbetegedések tekintetében, de a legtöbb veszteséget a még csekély harci tapasztalattal rendelkező 2/5. méneskari huszárszázad és az I. önálló huszárosztály méneskari százada szenvedte el.”¹⁸

Az utolsó támadó vállalkozás során, február 6-án este a 4/I. huszárosztály birtokba vette Kapberekpusztát is, de a Körtvélyes 480. háromszögelési pont magaslati vonulatát továbbra is megszállva tartotta az ellenség. Fogolyvallomások alapján Körtvélyespuszta területén a 263. lövészhadosztály 104. lövészezredének részei, Kapberekpusztán, Tamáspusztán és a Körtvélyes 480. háromszögelési pontján pedig az 52. lövészhadosztály 429. lövészezredének III. zászlóalja foglalt védelmi állást.

Az 1. huszárhadosztály az ezt követő időszakban megtartotta a visszafoglalt területeket és a támadásai során elért vonalban – Gánt, Vérteskozma, Tatabánya vonalában – rendezkedett be védelemre. A magyar lovasseregtest a 23. tartalékhadosztály részeivel együtt a német „Balck hadseregcsoport” (6. hadsereg, III. páncéloshadtest) balszárnyán, a magyar VIII. hadtestparancsnokság alárendeltségébe tartozott. Ez valójában csak anyagi vonatkozású alárendeltségnek számított, mert a hadtestparancsnokság csak közvetítője volt a felettes német vezetés által kiadott intézkedéseknek. Ezen seregtestekhez északon a német 6. páncéloshadosztállyal, 3. lovasdandárral, a 96. és a 711. gyaloghadosztályokkal, valamint a magyar 23. tartalékhadosztály többi csapattesteivel a német I. lovashadtest csatlakozott. Arcvonalszakaszán az ellenség súllyal Mány, Csabdi és Zsámbék területét támadta.

A magyar 23. tartalékhadosztály egységes vezetése január közepén teljesen megszűnt. Szervezetszerű kötelékei, kisebb-nagyobb csoportokban és gyakran változó alárendeltségi viszonyba, német alakulatok harcászati vezetése alá kerültek, ami a magyar anyagi ellátást is megbénította. Szétforgácsolt csoportjai zömében a Gerecse nagyrészt erdővel borított területén foglaltak védőállást.

Ezen időszakban az alábbi csapattestek tartoztak az 1. huszárhadosztály alárendeltségébe: a 2. és a 3. huszárezred, a 4/I. huszárosztály, az I. önálló huszárosztály, a 15. kerékpáros zászlóalj, a 25. gyaloghadosztálytól vezényelt 1/I. és II. zászlóaljak, a 23. tartalékhadosztálytól vezényelt 42. gyalogezred két zászlóalja, az 1., a 73., a 88. tábori és a 3. gépvontatású tüzérosztály, az 55. légvédelmi tüzérosztály, valamint híradó, utász és vonatalakulatok. Összesen körülbelül kilenc zászlóaljnyi erő, erősen lecsökkent állománnyal, illetve kilenc tüzérüteg.

A magyar lovasseregtest a Vértes erdőségeiben 15  km széles vonalban húzódó védőállását a rendelkezésre álló elégtelen erőkkel csak támpontszerűen szállta meg, amely főleg a hegységen áthaladó utak lezárására szorítkozott. Ezen leplező vonalnak, mintsem védőállásnak mélysége nem volt, és csak kisebb tartalékokat lehetett képezni. A főellenállás vonala – egy korabeli 1:50  000-es térkép szerint – az alábbi területeket érintette: Somfa-kunyhó Pusztakápolnától délre – erdőszegély Gánttól északnyugatra – 255. magassági pont a Disznó-völgy déli kijáratánál – 278. magassági pont Kereszt-út utolsó betűjénél – erdősarok Kőhányáspusztától délkeletre – erdőszegély északnyugatra attól az úttól, amely a Csákvár–Környe főútvonalról Vérteskozmára vezet – Nagy-Széna-hegy 411. magassági pont – Tamás-hegy 426. háromszögelési pont – Körtvélyes 480. háromszögelési pont és tovább Tatabánya felé az erdőben.

Erősebb támpontok Pusztakápolna, a Disznó-völgy déli kijárata, a Nagy-Vásár-hegy 399. és a Nagy-bükk 446. háromszögelési pontokkal szembeni erdőkiugrás és Tamáspuszta területén voltak. Kisebb-nagyobb támpontokkal csupán a Csákvárra vezető műutat, a Várgesztesről Vérteskozmára vezető utat, illetve az erdei utakat lehetett lezárni, az ellenséges járőrök szabadon átkelhettek a főellenállási vonalon.

A szovjet csapatok arcvonala sem volt teljesen zárt. A menekülő polgári lakosok, a hadifogságból megszökött katonák gond nélkül átkelhettek az ellenséges vonalon. A szemben álló ellenség pontos erejét és berendezkedését az 1. huszárhadosztály harcjárőreinek nem sikerült felderítenie, de arról voltak hírek, hogy az arcvonaluk mögött erős tartalékaik vannak, és további erősítések érkeznek hozzájuk. Mindez különösképpen Budapest eleste után vált érzékelhetővé. A magyar főváros védőinek felmentésére indított német hadműveletek kivédése és a német páncéloscsapatok harcászati fölényének ellensúlyozása azonban olyannyira legyengítették a 3. Ukrán Front zömében feltöltött csapatait, hogy azok egyelőre csupán védelmi feladatok ellátására voltak alkalmasak. E harcmentes időszak természetesen hosszabb ideig nem tarthatott, hiszen ezalatt már mindkét fél nagyobb méretű hadműveletet készített elő.
 

Február folyamán a vértesi arcvonalon is egyfajta állóháború alakult ki. A kölcsönös járőrvállalkozások során rendszerint a huszárok vállalkozásai voltak eredményesebbek, gyakorta foglyokkal és zsákmányolt fegyverekkel tértek vissza. Az 1. huszárhadosztály arcvonalára irányított gyakori szovjet tüzérségi és aknavetőtűz a nappali mozgást teljesen megbénította. Az ellenség többnyire éjjel végrehajtott kisebb támadásai és felderítő vállalkozásai pedig állandó őrszolgálatot igényeltek, melyek rendkívüli módon megviselték és kifárasztották a csapatokat.
Ezen áldatlan állapotok enyhítésére a huszárok egy sajátos harceszközt kreáltak, amely elnevezését a második világháború német „csodafegyvereiről” (V-1 és V-2) nyerte. A leleményesség szülte „V-3” harceszközről Feuchtersleben Kornot euchtersleben Kornotok enyhítésére a huszárok eg„euchtersleben Kornotok enyhítésére a huszárok egy sajátos harceszközt kreáltak, asági lövedékhüvelyeket hóval összepréseltek, majd az edény közepébe egy nyeles kézigránátot szorítottak be. Fagy lévén az egészet még vízzel leöntötték, úgyhogy egy masszává fagyott össze. Az edényt közvetlenül az állás előtt olyan távolságban helyeztük el, hogy ellenséges járőr, vagy támadás esetén a fedezékből elhúzott zsinórral iniciálható volt. A kézigránát felrobbantásakor voltaképpen nem sok szilánkhatásra lehetett számítani, de nem is ez volt a cél, hanem az a félelmetesen zaj, fütyülő-sivító hangok, amit a repülő hüvelyek okoztak. Ezek még a védőkben is megdermesztették a lelket. A vezetés nélkül repülő hüvelyek nem tették lehetővé, hogy az oroszok megállapítsák, hogy mi az és honnan jön. Pánikszerűen futottak vissza állásaikba. Ezen fegyvert persze csak éjjel lehetett hatásosan alkalmazni.” HL Pers. 234. d. Schell Zoltán. Feuchtersleben Kornél visszaemlékezése a 3/I. huszárosztály állásairól,
A szovjet csapatok bomlasztó célzatú propagandája Budapest eleste után rendkívüli módon megerősödött. Az arcvonal teljes hosszán hangszórókon keresztül igyekeztek átszökésre csábítani a legénységet. Különböző ígéreteiken kívül számos valótlan harctéri hírt terjesztettek más arcvonalrészről, a német és a magyar vezetést vádolták, és a hozzátartozók nyilvánvalóan hamis üzeneteit tolmácsolták. Egyeseket név szerint szólították fel az átszökésre. Adásaikat magyar zenével zárták, kedvelt daluk a Karádi Katalin által népszerűvé vált „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgy sem tudsz!” kezdetű filmdal volt.¹⁹

Szökések természetesen az 1. huszárhadosztálynál is előfordultak. Ezek általában csoportosan történtek, és főképpen a lovasseregtesthez személyi pótlásként vezényelt csoportoknál. Az I. önálló huszárosztály méneskari századából és a 15. kerékpáros zászlóalj egyik feltöltött századából több ízben kíséreltek átjutni az ellenséges csapatokhoz. A 2/II. huszárosztály feltöltéséhez kiérkezett menetszázad teljes állományával próbált átszökni, de csak egyik szakaszának sikerült. A szökések indító okai többnyire a család bizonytalan helyzete, a szovjet haderő által megszállt szülőföldre való visszajutás vágya és szovjet propaganda szívós működése volt. Az emberekben csak mielőbbi leváltásuk és pihentetésük ígéretével lehetett ideig-óráig a lelket tartani.²⁰

Az egyes országrészek, megyék nem egyformán szenvedték meg a második világháború pusztításait. Voltak olyanok is, amelyek területén több hónapon át súlyos harcok folytak, ahol az angolszász légierő terrorbombázásai, az utakat elözönlő menekültek, illetve hadifoglyok látványa, az idegen megszálló csapatok által a lakossággal szemben elkövetett atrocitások mindennapos jelenségnek számítottak. Főképpen a Dunántúlt, szűkebben Fejér megyét érintette legsúlyosabban és legérzékenyebben a második világégés. A szörnyűségeket átéltek  emlékezete, az egyes települések halotti anyakönyvei, Historia Domusai, jegyzőkönyvek, a háborús károkról készült kimutatások, illetve a fennmaradt csekély hadiokmány sok-sok fájdalmas és szomorú eseményt őrzött meg az utókornak. Következzék - a teljesség igénye nélkül - néhány tragikus esemény és adat a Vértes területén, illetve környékén található települések lakosságának hányattatott sorsáról az 1944-1945-ös téli hónapok időszakából! Amikor 1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor elhangzott a rádióban Horthy Miklós kormányzó proklamációja a szovjet csapatok elleni harc felfüggesztésére, a helyzetet sokan úgy értelmezték, hogy a háború Magyarország számára végetért. Pusztavámon ekkor legalább 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. Az eredetileg Jolsván állomásozó munkaszolgálatos alakulat legénységének nagy részét miskolci és egri orvosok, gyógyszerészek, mérnökök alkották, s azzal a céllal kerültek Pusztavámra, hogy életüket megkíméljék a közeledő fronttól. A Thermann László főhadnagy vezetése alatt álló honvédekből álló parancsnokság emberségesen bánt a zsidókkal. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség - egy bányabarakkot leszámítva - sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó katonák. A zsidó munkaszolgálatos alakulat két századból állt, az egyikben kifejezetten értelmiségiek: orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, míg a másikban főleg fizikai munkások voltak. Amikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel véget is ért a katonai szolgálatuk - hiszen a munkaszolgálat is az volt -, s mehetnek haza. A munkaszolgálatosok kitörő örömmel fogadták Horthy hadparancsának hírét, mivel meg voltak győződve róla, hogy a háború véget ért. „A fiúk letépték karszalagjaikat, boldogságukban egymást ölelték és sokan sírtak a meghatottságtól. A major udvarán rögtönzött ünnepi beszédek, hazafias dalok hangzottak el és Ady, József Attila verseit szavalták” - emlékezett később egyikük.

A nap végére azonban Szálasi Ferenc német segítséggel átvette a hatalmat, így Magyarország részvétele a második világháborúban tovább folytatódott. A munkaszolgálatosok napközben a pusztavámi lakosság jóvoltából megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták értesítették a Székesfehérváron állomásozó SS-különítményt, ezért október 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-100-an megszöktek közülük. A hangulat a faluban pattanásig feszült, így Neményi Gyula miskolci fakereskedő és még jó néhány társa bölcsebbnek látta - valószínűleg Thermann László főhadnagy jóváhagyásával - elmenekülni. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük - túl azon, hogy az egyik munkaszolgálatos orvos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! Thermann állítólag valóban olyasmit mondott nekik: „Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk.” Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Thermann László nem sejthette, hogy megjelenik az SS-különítmény. A táborban maradók a honvédeket kérlelték: védjék őket meg. A katonák megnyugtatták a zsidókat, hogy semmi bajuk nem eshet. Az teljesen világos, hogy ennyi ember, szoros őrizetből nem szökhetett volna meg, tehát csakis a magyar katonák és a pusztavámi svábok közreműködésével történhetett ez meg, a hírek szerint a lakosság segített is nekik, Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket. Október 16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs meg a létszám, úgyhogy az SS-esek felszólították Thermannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Thermann bátran kiállt az SS-szel szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját,hogy a Bakonysárkányon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de mindenképpen hozzon is magával valakit, mert ő valójában tehetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről a későbbi legendák, azt tartották, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, valójában nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! A magyar különítmény semmit sem tehetett a nyilas hatalomátvétel utáni pillanatban a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen. Az SS-katonák mindeközben erővel hajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést. Az eseményekre Farkas Józsefné (Pusztavám), aki akkor 8 éves volt, emlékezett vissza. A gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, az exhumáláskor (akkor már 11 évesen) maga is ott állt a tömegsír mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt. Farkas Józsefné családja pár száz méterre lakott a tömeggyilkosság helyszínétől. Édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: „Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon?” - és futni kezdett a lövések irányába. Amikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: „Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él!” - és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban a mai napig élnek legendák a faluban, mondják, hogy volt, akit élve temettek el, ez azonban nem igaz. A másik ilyen legenda, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és - mint mondja - nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyanakkor az biztos, hogy az elföldelésben maguk az SS-katonák is részt vettek. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre, az SS-katonák pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és azok egy részét Stammler Ferenc házába vitték, amely akkor a Volksbundnak volt a helyisége, a másik részét pedig szétosztották a faluban. Mindennek délután fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS különítmény elvonult. Három nappal ezután, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy a szövetséges németek voltak az elkövetők. 1946 őszén - már a népbírósági törvény alapján - indultak csak eljárások, azonban nem a feljelentők, az elkövetők, hanem először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból. Ilyen ruhaosztás azonban a Volksbund részéről már több alkalommal volt korábban is, tehát a falubeliek nem tudhatták, hogy az akkor kapott ruhák honnan származnak. Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban csak 1947-ben kezdődött eljárás. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogtak perbe. Ők azonban már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyatták le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, a mai napig nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül a magyar katonákat és a parancsnokot, Thermann Lászlót is perbe fogták. Az eljárás folyamán azonban felmentették őket, hiszen kiderült, hogy minden tőlük telhetőt megtettek a zsidó foglyok megmentése érdekében. A borzalmas eseményekről mindenki hallgatott, s így a falun rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint a magyar katonákon és vezetőjükön, valamint a pusztavámi svábokon, akik -mint a kutatásokból kiderült - a vádakkal ellentétben azon kívül, hogy e borzalmas események Pusztavámon történtek, semmilyen szerepet nem játszottak azokban, sőt a munkaszolgálatosokat házaikba befogadták és a szökésben is segítették. A vizsgálatok, eljárások lezajlottak, s négy ember bűnrészességét állapították meg. A kutatások azonban nem zárultak le. 70 év után a volksbundistáknak és vezetőiknek már csak saját lelkiismeretükkel kell elszámolni, de a kutatások megállapításaival tisztába kell lenni minden olvasónak!

Szerző: Dr. Szabó Péter