Főmenü

Részletek

Kategória: Főmenü

Kérjük, hogy amennyiben az itt ismertetett céljainkkal, programjainkkal egyetért, és szeretne a Vértes hegység és térségének természeti és kulturális értékeinek védelmébe bekapcsolódni, vegye fel velünk a kapcsolatot, és támogassa tevékenységünket akár személyi jövedelemadója 1%-nak felajánlásával, vagy egyéb formában!
 

Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány

Cím: 8083 Csákvár, Kenderesi u – Geszner-ház Telefon, fax: +36 22/354-420 E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. Adószám: 18602487-2-07 Bankszámlaszám: OTP Bank 11736020-20004501

Részletek

Kategória: Főmenü

A Csókakő és Csákberény közötti hegyek, valamint  a csákvári Haraszt-hegy kopár, déli dolomitlejtőin a mediterrán tájakra jellemző éghajlat uralkodik. A meredek déli kitettségű lejtőket nyáron a nap csaknem merőlegesen éri. Így itt sokkal magasabb a hőmérséklet, mint a környező sík területeken. A leggyakoribb észak-nyugati szélirányra merőlege hegyvonulat déli, esőárnyékos oldalában, a csapadék kevés. Ritkán éri el az évi 500 mm-t. Az eloszlásában mutatkozó kettős (tavaszi és őszi) maximum a mediterrán éghajlat jellemző vonása. A nyári szárazságot, erős felmelegedést a dolomiton kialakult sekély rendzina talaj tulajdonságai is befolyásolják. A rendzina talaj sötét színe miatt jó hőelnyelő, ez fokozza a talajfelszín hőmérsékletét. A csapadékvíz nagy része lezúdul a meredek lejtőkön, s a talajszemcsék erős vízmegkötő képessége miatt a talajba leszivárgó víznek is csak kis hányada marad a növények számára felvehető állapotban. Az említett tényezők teszik lehetővé több szubmediterrán elterjedésű növény itteni előfordulását. A mély völgyekkel, éles gerincekkel tagolt Déli-Vértesben változatos, szubmediterrán növényekben különösen gazdag erdős-sztyep vegetáció díszlik. A domborzati és talajviszonyoktól függően nyílt dolomit sziklagyepek, sziklafüves lejtősztyepek, karsztbokorerdők, száraz tölgyesek, irtásrétek váltják egymást. E felsorolt növénytársulások legszebb, legérintetlenebb állapotban hazánkban talán épp itt tanulmányozhatók. A csákvári Haraszt-hegy növénytakaróját tekintve egyike azoknak a "szubmediterrán szigeteknek", melyek a Magyar Közép-hegység déli lejtőin sorakoznak (hasonló szigetek kelet felé fokozatosan csökkenő mediterrán jelleggel: Balaton-felvidék, a Budai-hegységben a Csiki-hegyek és a Sas-hegy, a Mátrában a gyöngyösi Sár-hegy, majd végül a Zempléni-hegységben a Tokaji -hegy). A legmeredekebb déli lejtők pionír növénytársulása a nyílt dolomit sziklagyep. A dolomitflóra úttörő növényeinek harca folyik itt az életért, a kőzetrepedésekben, a dolomittörmelék között összegyűlt sekély talajon. A növényzet a sziklák teljes meghódítására nem képes, nem alkot összefüggő gyeptakarót.
A deres csenkesz (Festuca pallens) szürkészöld, deres bevonatú levélcsomói közt nagy foltokban fehérlik ki a dolomit kőzettörmelék. A sziklakertekből jól ismert kőrózsapárnák (Sempervivum Jovibarba) és a varjúháj (Sedum) több faja közt csak a szakavatottaknak tűnik fel az apró, lilásrózsaszín virágú, alig 10 cm magas sulyoktáska (Aethionema saxatile), mely a Vértesben éri el elterjedése északi határát. Csákvártól északra már csak elvétve találkozhatunk vele. Gyakori a köveken elterülő törpecserje, a sárgavirágú naprózsa (Fumana procumbens), mely a a Középhegység dolomitján és a Duna-Tisza-közi homokpusztákon egyaránt honos. A sziklagyep érdekessége az ezüstvirág (Paronychsa rephulotes), melynek apró, jelentéktelen virágait ezüstös színű hártyás levelek veszik körül. Mindkét utóbbi faj pionír jellegét, hódítóképességét mutatja, hogy a dolomitba vágott utak törmelékszegélyén vagy a Bakony lábánál húzódó hatalmas katonai gyakorlótér nemrég felhagyott harckocsiútjain szinte elsőként, s szinte vetélytársak nélkül jelennek meg. 
Májusban bontja szirmait egyik neves bennszülött növényünk az István király szegfűje (Dianthus plumarius ssp. regis Stephani). Pannóniai endemizmus: a Dunántúli Közép-hegység és a váci Naszály dolomittsziklagyepjeire Jellemző. Levelei merevek, kékes-szürkék, tömött párnákat alkotnak. Alacsony szárukon május-júniusban 1 esetleg 2-3 virág fejlődik, melynek hófehér szirmai rojtosak, sallangosak. Egy másik hasonló elterjedésű benszülött növény a magyar gurgolya (Seseli leucospernum). Az egész világon kizárólag a Magyar Középhegység dolomitján, a nyílt sziklagyepeken él. Tavaszi kirándulásainkon még csak fonalas szálasan szeldelt leveleit láthatjuk. Nyár végére fejlődnek ki a közel méter magas hajtásokon ernyővirágzatba csoportosuló apró fehér virágai. 
Ahogy a termőtalaj mélyül, a gyep fokozatosan záródik, s a nyílt dolomit sziklagyep helyét felváltja a sziklafüves lejtősztyep. Tömegesen nő itt a lappangó sás (Carexhumilis), mely kör alakú gyepcsomóiról (boszorkánygyűrű) könnyen felismerhető. Neve onnan ered, hogy kora tavasszal megjelenő virágzati füzérei rövidebbek leveleinél, azok között megbújva találhatók. A magas termetű éles mosófű (Chrysopogon gryllus), más nevén sikárfű gyökeréből régen súrolókefét, "sikárkefét" készitettek. Szép tavaszi virágai közül ma már védett a fekete- és a leánykökörcsin (pulsatilla nigricans, P. grandis) valamint a tavaszi hérics (Adonis vernalis). Különböző színváltozatokban (lila, kék, sárga,fehér) nyílik a törpe nőszirom (Iris pumila). Jóval ritkább a homoki nőszirom (Irts arenaria), melynek felfedezése Kitaibel Pál nevéhez fűződik. Pontusi-pannóniai elterjedésű erdőssztyep növény. Hasonlít a törpe nősziromhoz, de ennek vékony gyöktörzséből keskenyebb levelek erdenek. Halvány sárga virágai április-májusban nyílnak. Feltűnő a hófehéren gyapjas levélfonákú, fészkes virágzatú hangyabogáncs (Jurinea mollis). Sok növényfaj a kedvezőtlen nyári szárazságot, a téli hideget föld alatti raktározó szerve - hagymája segítségével vészeli át. Az ilyen növények gyakori előfordulása a sztyeprétek jellegzetessége. A Vértesben a sztyepréteken legtöbbször a fürtös gyöngyikét (Muscari neglectum), az ágas homok-liliomot (Anthericum ramosum), a sárga hagymát (Allium jlavum) találhatjuk meg. A mirigyszőrök váladékától ragacsos, sárga virágú sárga iglice (Ononis lutea) és a lilásrózsaszín virágú nagy pacsirtafű (Polygala major) hazája Délkelet- Európa. A liláskék virágú, a kövek közt kúszó szárú pusztai meténg (Vinea herbacca) a Kárpát-medencétől a Kaukázusig honos. Több, a Földközi-tenger partvidékén is honos lágyszárú növény itt éri el elterjedése északi határát. Ilyen pl. az ezüstös szürke levelű sziklai üröm (Artemisia almisia alba ssp saxatilis) a kertjeink, szántóföldjeink alig irtható gyomjával rokon, rózsaszín virágú szőrős levelű borzas szulák (Convolvulus cantabrica) és a délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis). A sztyeprétek és a szálegyenes fatörzseket nevelő erdők között megjelenési formájukban átmenetet jelentenek a karsztbokorerdők. E különleges növénytársulás nevében is kifejezésre jutó sajátsága, hogy mivel a sekély termőtalajon zárt szálerdő nem alakulhat ki, a fásszárú növényzetet cserjék és azoknál alig magasabbra növő, hamar elágazó, girbegurba törzsű fák képviselik. A hazai karsztbokorerdők legszebb állományai a Balaton-felvidéken, a Bakonyban és a Déli-Vértesben találhatók. A karsztbokorerdők képéhez hozzátartozik az is, hogy a fa-és cserjecsoportok a sziklagyepekkel, sztyeprét-foltokkal mozaikszerűen váltakoznak. Jellemző itt a virágoskőris (Fraxinus ornus) és a molyhos tölgy (Qeurcus pubescens) mellett cserszömörce (Cotinus coggygria), melynek tűzvörös őszi lombszíneződése gyönyörű látványt nyújt a hófehér dolomitsziklákon. Ezt a bokrot parókafának is nevezik, mert laza bugában álló virágzatában a terméketlenül maradt virágok kocsányait mereven elállóan sűrű szőrzet borítja. Magas csersav tartalma miatt a szájüreg gyulladásainak orvoslására, gyógynövényként is használják. A Haraszt-hegy legfőbb - országos jelentőségű - botanikai nevezetessége, hogy itt van - hazánkban a keleti gyertyán (Carplnus orlentalis) egyetlen, érintetlen állapotban megmaradt állománya. Szinte érthetetlen, hogy hosszú évtizedeken keresztül elkerülte a botanikusok figyelmét. Csak 1953 óta ismerjük hazai előfordulását. Ez a szubmediterrán,  kelet-balkáni elterjedésű, alacsony termetű fafaj Csákvár-környéki termőhelyén a jégkorszak előtti - jelenleginél melegebb klíma tanúja praeglaciális reliktum. Ma már hozzánk legközelebb csak az Al-Dunánál, a Fruska-Gorában, valamint az Adriai tengerparton és Bulgária területén tömeges. A közönséges gyertyántól jóval kisebb leveleivel, alacsonyabb termetével, bokorszerűen elágazó törzsévei különbözik. Lényeges eltérés az is, hogy a keleti gyertyán makkocska termésének buroklevele egykaréjú, fűrészes szélű, míg a közönséges gyertyáné ép szélű, de három karéjú. A sztyeprétek és a bokorerdők szegélyének jellemző növénye a nagy vöröses virágaival messziről pirosló gólyaorr (Geranium sanguineum). Nagyon ritkán rábukkanhatunk a legnagyobb termetű hazai orchideafélénkre, a közel méter magasra növő virágos hajtásokat hozó gérbicsre (Limodorum abortivum). A dolomitgerincek jellegzetes növénytársulása a sziklai törpecserjés. Jellemző faja a fanyarka (Amelanchier ovalis). Ez is épp úgy, mint a cserszömörce Csákvártól északra már csak szórványosan fordul elő. Gyakori cserje itt a fehéren molyhos levélfonákú nagylevelű madárbirs (Cotoneaster-tomentosus). 
A Csóka-hegy mészkőszikláira épült, az egykor a hegység nyugati védőbástyájául szolgáló csókakői vár. Csókakő faluból a várromhoz kapaszkodva, a sziklatömbök repedéseiből egy érdekes páfrány tűnik elénk, a szárazságtűrő pikkelypáfrány (Ceterach officinarum), mely nálunk kizárólag a mészkősziklák lakója. Leveleinek fonákát sűrűn borítják a pikkelyszerű szőrök, ezek védik a növényt a kiszáradástól. Egy másik lelőhelye a Vértesben Csákvár közelében van, a  falutól nyugatra. Előfordulása itt is egy kis területen a mészkő jelenlétét mutatja. A csókakői mészkő sziklagyepeinek növényvilága nem olyan változatos, mint a dolomité. Itt is akadnak azonban érdekességek, mint amilyen például az Orlay-murok (Orlaya grandiflora) a sárgarépa rokona, mely ernyőben álló, jóval nagyobb szélső virágairól rögtön felismerhető.
cserszömörce bokrok szegélyezik.
Kiváló élőhelyet találnak itt maguknak az ízeltlábúak, mint például az egyetlen bizonyított hazai előfordulási hellyel a Vértesben rendelkező öves százlábú (Scolopendra cingulata). A fűrészlábú szöcske (Saga pedo) szintén a jégkorszak utáni melegebb idők tanúja. Ezen élőhely különleges lepkefaja a dolomit fehérlepke, amely kizárólag a sulyoktáska levelein fejlődik. A Haraszt-hegy értékeinek megismerését a Csákvárról Gántra vezető út mellől induló, szabadon látogatható tanösvény segíti.

Részletek

Kategória: Főmenü

Ha Szár vasútállomástól gyalog vágunk neki a hegység megismerésének, hosszú ideig szántóföldek között vezet utunk. A Mezőföld legészakibb területének tekinthető táj ősidők óta megművelt terület. A jégkorszak hideg, kontinentális klímájában keletkezett finom porszerű képződményen, a löszön, kiváló minőségű talaj, feketeföld jött létre, melyen a Kárpát-medence népei már évezredekkel ezelőtt megkezdték a gabonatermesztést, és a földművelést. Így érthető, hogy itt az egykori természetes lösznövényzetnek mára már hírmondója is alig akad. Utak mentén, felszántatlanul maradt területeken találkozhatunk az egykor kiterjedt löszpusztagyepek maradványfoltjaival. A pázsitfűfélék közül gyakori a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) és a fenyérfű (Bothrioochola ischaemum). Élénksárga virágú, ezüstösen szürkés levelű, pillangósvirágú növény a buglyos zanót (Cytisus austriacu), gyakori a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica) és a magyar cickafark (Achillea pannonica). A löszpuszták egyre ritkuló növénye a kései pitypang (Taraxacum serotinum). Mielőtt elérnénk a Fáni-völgy bejáratát, száraz legelőre jutunk. Uralkodó fűféle itt a sovány csenkesz (Festuca pseudovina). Gyakori az osztrák zsálya (Salvia austriaca) és a lila ökörfarkkoró (Verbascum phoeniceum). A szeplőlapu (Cerinthe minor) az érdeslevelűek családjába tartozó gyom. Érdekessége, hogy levelei kiváltképpen teljesen simák, s ahonnan a magyar név ered, foltosak. Majdnem fekete, bíborlila kis virágaival tűnik fel az apácavirág (Nonea pulla). Miként általában, a legelőkön gyakoriak a tövises, szúrós növények: így a tövises iglice (Onosis spinosa) és az ernyős virágzatú mezei iringó (Eryngium campestre). Utóbbit szokták ördögszekérnek is nevezni, mert ősszel földből kitört, gömbszerűen elágazó hajtásrendszerét a szél mint valami szúrós kereket görgeti messze, így biztosítja a termés sikeres elterjesztését. 
Vértesboglár felé térve, a község határában maradt még néhány folt az eredeti löszgyepekből, melyeket elkerült a mezőgazdasági művelés. Nagy tömegben nyílik itt a feltűnően szép nagy, aranysárga virágú tavaszi hérics (Adonis vernalis). Ritkaság a löszvidékek jellegzetes pusztacserjésének védett növénye, a kontinentális elterjedésű törpe mandula (Amygdalus nana). Az erdősztyepek jellemző növényei közül itt nő a szürkén gyapjas szőrökkel borított hajtású selymes peremizs (Inula oculuschristi) és a Szent László tárnics (Gentiana cruciata).
A löszpuszták és a száraz, sziklás lejtők ritka növénye a vetővirág (Sternbergia colchiciflora). Felfedezője Winterl Jakab, a Nagyszombatból előbb Budára, majd Pestre költözött egyetem első botanikai és kémiai professzora, a jelenlegi Eötvös Loránd Tudomány Egyetem botanikus kertjének alapító igazgatója, 220 éve találta meg első példányát a Budai hegyekben. Tudományos latin nyelvű leírást adott ugyan az új növények, de nevet nem. Egy új kikerics fajnak (Colchicum novum) tartotta. Később híres tanítványa, Kitaibel Pál állapította meg, hogy a kikericsnek csak távolabbi rokona, s ő látta el tudományos értékű elnevezéssel 1830-ban. E kelet-mediterrán elterjedésű növénynek Magyarországon van a legészakibb lelőhelye.  A jégkorszak utáni, a mainál melegebb, szárazabb klímájú időszak maradványfaja. Az amarillisz félék családjába tartozó faj citromsárga virágai az őszi napfényben nyílnak. Vetés idején - innen ered a magyar elnevezés - csak a virágok jelennek meg, s hasonlóan az őszi kikericshez, levelei csak a következő tavasszal hajtanak ki, az addigra beérő terméseivel együtt. A virágzás viszont csak akkor következik be, ha legalább néhány napra beköszönt augusztus 20-a táján a koraőszi esőzés. Ha ez elmarad, virágait hiába keressük. Ilyenkor a virágok rejtve maradnak a föld felszíne alatt. Önbeporzással azonban a magképződés még így is sikeresen megtörténik. A még kedvező időjárás esetén is csak néhány napos a virágzás, a sokszor évekig tartó láthatatlan (föld alatti) élet is nehezíti ritkasága mellett, hogy rátaláljunk. Ezért jelent igazi botanikai szenzációt, hogy itt a Vértes hegység déli lábánál, Csákvár közelében fedezték fel nemrég az országnak talán legnagyobb vetővirág állományát. Csákvártól északra a hegylábi lösztakarót borító tölgyeserdő bizonyára az eredetileg az alföldi tájak erdőssztyep növényzetének maradványa. Fái között valamennyi hazai tölgy megtalálható (kocsánytalan-, kocsányos-, molyhos- és csertölgy), ami csak a lösztölgyesek sajátsága. Hiányzik azonban a löszterületek tölgyeserdeinek legnevezetesebb fafaja - a tölgyeknél alacsonyabbra növő, az úgynevezett második lombkoronaszintben helyet foglaló - tatárjuhar (Acer tataricum). Ennek a fajnak a jelenléte alapján nevezik ezeket az erdőtársulásokat tatárjuharos lösztölgyeseknek. A tisztásokkal tarkított erdő aljnövényzete nagyon változatos. Itt él az ajakos virágúak családjába tartozó, 1 m-nél is magasabbra növő macskahere (Phlomis tuberosa). A faj latin neve gumós gyökerére utal. Eurázsia kontinentális tájainak növénye. Az erdős-sztyepek jellemző faja. Nálunk, mint a löszpuszták reliktum faja, védettséget élvez. 
A Csíkvarsai-rét és a Vértes lejtői közti szárazabb síkvidéki területeken az előbbiektől eltérő növényzeti viszonyok uralkodnak. Talajuk meszes, szemcsenagyságuk változó, jelentős bennük a homok-frakció. Ízeltlábú-együtteseik egyaránt hasonlóak a meszes homoki- és a löszgyepekhez, bár jóval szegényesebbek, mint a tipikus löszgyepek. Ezt a korábbi használati módok (repülőtér, ralli-pálya, helyenkénti túllegeltetés) is okozhatták. Gyepszintjükre a fogóhálót nem szövő, hanem a talajon vadászó farkaspókok (Lycosidae) jellemzőek; közülük az egyik leggyakoribb a nagy testű, 2-3 cm-es pokoli cselőpók (Lycosa vultuosa), Jellemző rá, hogy a nőstények petéiket a potrohuk végéhez rögzített gömbölyű, kissé lapított tokban hordják. A petékből kikelő kis pókok egy ideig anyjuk hátán utaznak. A pókok elszaporodását egy speciális ragadozó akadályozza. Ez a fogólábú fátyolka (Mantispa styriaca). Lárvája a farkaspókok petetokjában fejlődik, a pókok petéit fogyasztja. A kifejlett fátyolka is ragadozó, apróbb rovarokkal táplálkozik, amelyeket fogólábbá módosult elülső lábával ragad meg. Ez a fogóláb szinte kicsinyített mása az imádkozó sáska (Mantis religiosa) fogólábának. Többnyire zöldes színével jól beleillik környezetébe, ám a száraz gyepekben gyakran előfordulnak a száraz fű színéhez hasonló sárgás-barnás egyedei is. Jelentős az ivari kétalakúsága. A karcsúbb testű, kisebb hímek jól repülnek, bár általában csak rövidebb távolságra. Jóval nagyobbak a vaskos potrohú nőstények, amelyek petéiket levegőn megszilárduló tokban helyezik el az erősebb szálú növényekre vagy kövekre rögzítve. Egy-egy petecsomóban mintegy 100-200 pete található. A peték a tok védelmében telelnek át, és csak a melegebb tavaszi időszakban, úgy május eleje táján kelnek ki az új, apró, de szintén ragadozó életmódú, sőt kannibalizmusra is hajlamos egyedek. Ezek nagy része különböző ragadozók zsákmányául esik, az életben maradottak pedig többszöri vedlés után, nyár végére érik el az ivarérettséget. A nagy számú pete és a petetok létrehozása „költséges” folyamat, és ennek árát a nőstényt megtermékenyítő hím rendszerint az életével „fizeti meg”. Gyakran még tart a párzás, amikor a nőstény fogólábaival megragadja a hímet, és a fejénél kezdve elkezdi fogyasztani. A párzás ettől még folytatódik tovább, hiszen a párzószerveket beidegző idegdúcok a potroh hátsó szelvényeiben vannak. A száraz gyepekben sokféle más, kisebb-nagyobb ragadozó rovar is él. A virágokon les zsákmányára a tarka rablópoloska (Rhinocoris iracundus), a gyepben rejtőzik az egyszerű külsejű fogólábú poloska (Phymata crassipes). Főként éjjel keresik zsákmányukat a nagyobb termetű futóbogarak (pl. a selymes futrinka – Carabus convexus és a zömök futrinka – Zabrus spinipes), míg az apró fémfutók (Amara sp.) és cicindelák a meleg nappali órákban aktívak. A száraz, kopár foltokkal tarkított gyepekben mindenfelé gyakran láthatók az időnként felröppenő, fürge mozgású mezei cicindelák (Cicindela campestris). A Vértes-lábi száraz gyepek lepke-együttesei még hiányosan kutatottak. Jellemzőek a meleg-száraz környezetet igénylő (xerotherm), mészkedvelő tápnövényeken (Coronilla, Hippocrepis) fejlődő fajok, amilyen a fehérgyűrűs csüngőlepke (Zygaena carniolica), a déli kéneslepke (Colias alfacariensis), vagy az ezüstkék- és a csipkés boglárka (Polyommatus coridon, P. meleager). A tömeget azonban a nem tápnövényigényes, tágtűrésű fajok adják, mint az ezüstös- és a közönséges boglárka (Plebejus argus, Polyommatus icarus), a kis szénalepke (Coenonympha pamphilus) és a fekete szemeslepke (Minois dryas).
A leggyakoribb pusztai emlősállat, az ürge (Spermophilus) képezi a környező erdőkben fészkelő, fokozottan védett kerecsensólyom (Falco cherrug) és parlagi sas (Aquila heliaca) zsákmányát. A száraz füves pusztákon és a vizes élőhelyeken egyaránt láthatjuk vadászni a kígyászölyvet (Circaetus gallicus). 

Részletek

Kategória: Főmenü

A Vértes száraz, meleg déli lejtőin, sekély talajú hegytetőin leggyakrabban mészkedvelő tölgyesekkel találkozhatunk. A fák magassága ritkán haladja meg a 16-18 métert, azonban – ellentétben a meredekebb lejtők bokorerdeivel – itt már igazi szálerdőben lehet kirándulni. Leggyakoribb fafajai a molyhos és a kocsánytalan tölgy, valamint a cser. Figyeljük meg, hogy a tisztásokkal tarkított erdőkben a fák lombkoronája laza záródású, így a nyáron is napfényes környezet változatos élővilágnak tud otthont nyújtani. A bükkösökből szinte teljesen hiányzó cserjeszint rendkívül gazdag, hasonlóan a gyepszint is, melynek jellegzetes növénye az erdei gyöngyköles (Aegonychon purpurea-coeruleum) Gyakran találkozhatunk a hazai orchideák színpompás képviselőivel, a nagy ezerjófűvel (Dictamnus albus) és a magyar zergevirággal  (Doronicum hungaricum). Egyes üdébb helyeken a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) tömegesen elszaporodik. Különösen az öreg, odvas fák kínálnak megfelelő élőhelyet az olyan rovarfajoknak, mint a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a szarvasbogár (Lucanus cervus) vagy az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis). A napsütötte tisztásokon fürge és zöld gyíkok sütkéreznek, a bokrosokban erdei sikló les zsákmányára. A rovarvilág változatossága és gazdagsága kedvező életfeltételeket teremt a madárvilág, különösen az énekesmadár-állomány számára.