A Csókakő és Csákberény közötti hegyek, valamint különösen a csákvári Haraszt-hegy kopár, déli dolomitlejtőin a szubmediterrán tájakra emlékeztető éghajlat uralkodik. A meredek, déli kitettségű lejtőket nyáron a nap csaknem merőlegesen éri, ezért itt sokkal magasabb a hőmérséklet, mint a környező területeken. A leggyakoribb északnyugati szélirányra merőleges hegyvonulat déli, esőárnyékos oldalában a csapadék kevés, ritkán éri el az évi 500 mm-t. Az évi eloszlásban mutatkozó kettős (tavaszi és őszi) maximum a szubmediterrán éghajlat egyik jellemző vonása.
A nyári szárazságot, az erős felmelegedést a dolomiton kialakult sekély rendzina talaj tulajdonságai is befolyásolják. A rendzina talaj sötét színe miatt jó hőelnyelő, ami fokozza a talajfelszín hőmérsékletét. A csapadékvíz nagy része lezúdul a meredek lejtőkön, s a talajszemcsék erős vízmegkötő képessége miatt a talajba leszivárgó víznek is csak kis hányada marad a növények számára felvehető állapotban. Az említett tényezők teszik lehetővé több szubmediterrán elterjedésű növény itteni előfordulását.
A mély völgyekkel, éles gerincekkel tagolt Déli-Vértesben változatos, szubmediterrán elterjedésű növényekben különösen gazdag erdőssztyepp-vegetáció díszlik. A domborzati és talajviszonyoktól függően nyílt dolomitsziklagyepek, sziklafüves lejtősztyepprétek, karsztbokorerdők, száraz tölgyesek, irtásrétek váltják egymást. E felsorolt növénytársulások legszebb, legérintetlenebb állapotban talán épp itt tanulmányozhatók hazánkban.
A csákvári Haraszt-hegy növénytakaróját tekintve egyike azoknak a szubmediterrán „szigeteknek”, melyek a magyarországi középhegységek déli lejtőin sorakoznak. Hasonló „szigetek” – kelet felé fokozatosan csökkenő szubmediterrán jelleggel – a Balaton-felvidék, a Budai-hegységben a Csíki-hegyek és a Sas-hegy, a Mátrában a gyöngyösi Sár-hegy, végül a Zempléni-hegységben a Tokaji-hegy.
A legmeredekebb déli lejtők pionír növénytársulása a nyílt dolomitsziklagyep. A dolomitflóra úttörő növényeinek harca folyik itt az életért, a kőzetrepedésekben, a dolomittörmelékek között összegyűlt sekély talajon. A növényzet a sziklák teljes meghódítására nem alkot összefüggő gyeptakarót.
A deres csenkesz (Festuca pallens) szürkészöld, deres bevonatú levélcsomói közt nagy foltokban fehérlik a dolomit kőzettörmelék. A sziklakertekből is jól ismert rózsás kövirózsák (Sempervivum marmoreum), sárga-kövirózsák (Jovibarba globifera) és a varjúhájak (Sedum spp.) több faja közt csak a szakavatottaknak tűnik fel az apró, lilásrózsaszín virágú, alig 10 cm magas kövi sulyoktáska (Aethionema saxatile), mely a Vértesben éri el elterjedésének északkeleti határát. Csákvártól keletre már csak elvétve találkozhatunk vele (csupán egy-két helyen a Gerecsében). Köveken elterülő gyakori törpecserje, a sárga virágú heverő naprózsa (Fumana procumbens), mely a középhegységek dolomitján és a Duna–Tisza közi homokpusztákon egyaránt honos. A sziklagyep érdekessége a keskenylevelű ezüstvirág (Paronychia cephalotes), melynek apró, jelentéktelen virágait ezüstös színű hártyás murvalevelek veszik körül.
Májusban bontja szirmait egyik neves bennszülött növényünk, az István király-szegfű (Dianthus plumarius subsp. regis-stephani), amely a Dunántúli-középhegység és a váci Naszály dolomitsziklagyepjeire jellemző. Levelei merevek, kékesszürkék, tömött párnákat alkotnak. Alacsony szárukon május–júniusban egy, esetleg két-három virág fejlődik, melyeknek hófehér szirmai rojtosak, sallangosak.
Szintén bennszülött növényünk a magyar gurgolya (Seseli leucospermum), mely az egész Földön kizárólag a Magyar-középhegység (Keszthelytől a Naszályig) dolomitján, nyílt dolomitsziklagyepekben él. Tavaszi kirándulásainkon még csak fonalas-szálasan szeldelt leveleit láthatjuk, a közel 1 m magas hajtásokon ernyős virágzatba csoportosuló apró fehér virágai csak nyár végére fejlődnek ki.
Ahogy a termőtalaj mélyül, a gyep fokozatosan záródik, s a nyílt dolomitsziklagyep helyét felváltja a sziklafüves lejtősztyepp. Tömegesen nő itt a lappangó sás (Carex humilis), mely kör alakú gyepcsomóiról (boszorkánygyűrű) könnyen felismerhető. Magyar neve onnan ered, hogy kora tavasszal megjelenő virágzati füzérei rövidebbek leveleinél, azok között megbújva találhatók. A magas termetű éles sikárfű (Chrysopogon gryllus), más néven élesmosófű gyökeréből régen súrolókefét („sikárkefét”) készítettek. A lejtősztyeppek szép tavaszi virágai közül ma már védett a fekete (Pulsatilla nigricans) és a leánykökörcsin (P. grandis), valamint a tavaszi hérics (Adonis vernalis). Különböző színváltozatokban (lila, kék, sárga, fehér) nyílik az apró nőszirom (Iris pumila). Jóval ritkább a homoki nőszirom (Iris arenaria), melynek felfedezése Kitaibel Pál nevéhez fűződik. Pontusi-pannóniai elterjedésű, erdőssztyeppnövény, amely hasonlít az apró nősziromhoz, de vékony gyöktörzséből keskenyebb levelek erednek. Halványsárga virágai április–májusban nyílnak. Feltűnő növény a hófehéren gyapjas levélfonákú kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea mollis).
Sok növényfaj a kedvezőtlen nyári szárazságot vagy a téli hideget föld alatti raktározó szerve, hagymája segítségével vészeli át. Az ilyen növények gyakori előfordulása a sztyepprétek jellegzetessége. A Vértesben a sztyeppréteken legtöbbször a fürtös gyöngyikét (Muscari neglectum), az ágas homokliliomot (Anthericum ramosum) és a sárga hagymát (Allium flavum) találhatjuk meg.
A mirigyszőrök váladékától ragacsos sárga iglice (Ononis pusilla) és a lilásrózsaszín virágú nagy pacsirtafű (Polygala major) hazája Délkelet-Európa. A liláskék virágú, a kövek között kúszó szárú pusztai meténg (Vinca herbacea) a Kárpát-medencétől a Kaukázusig terjed.
Több, a Földközi tenger partvidékén is honos lágyszárú növény is itt éri el elterjedése északi határát. Ilyen pl. az ezüstösszürke levelű sziklai üröm (Artemisia alba) és a délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis). Kertjeink, szántóföldjeink alig irtható gyomjával, az apró szulákkal rokon a rózsaszín virágú, szőrös levelű borzas szulák (Convolvulus cantabrica).
A sztyepprétek és a szálegyenes fatörzseket nevelő erdők között megjelenési formájukban átmenetet jelentenek a karsztbokorerdők. E különleges növénytársulás nevében is kifejezésre jutó sajátsága, hogy – mivel a sekély termőtalajon zárt szálerdő nem alakulhat ki – a fás szárú növényzetet cserjék és azoknál alig magasabbra növő, hamar elágazó, girbegurba törzsű fák képviselik. A hazai karsztbokorerdők legszebb állományai a Balaton-felvidéken, a Bakonyban és a Vértes déli részén találhatók. A karsztbokorerdők képéhez hozzátartozik az is, hogy a fa- és cserjecsoportok a sziklagyepekkel, sztyepprétfoltokkal mozaikszerűen váltakoznak, és ezek a foltok a csapadékos és száraz évek hatására kiterjedésüket is változtatják.
A virágos kőris (Fraxinus ornus) és a molyhos tölgy (Quercus pubescens) mellett jellemző itt a sárga cserszömörce (Cotinus coggygria), melynek tűzvörös őszi lombszíneződése gyönyörű látványt nyújt a hófehér dolomitsziklákon. Ezt a bokrot parókafának is nevezik, mert laza bugában álló virágzatában a terméketlenül maradt virágok kocsányait mereven elálló, sűrű szőrzet borítja. Magas csersavtartalma miatt a szájüreg gyulladásainak orvoslására gyógynövényként is használják, Cserszömörcés szájvízként ismerhetjük. Hajtásait régen a tatai tímárok részére nagy mennyiségben gyűjtötték a bőrkikészítéshez.
A csákvári Haraszt-hegy legfőbb – országos jelentőségű – botanikai nevezetessége, hogy itt van hazánkban a keleti gyertyán (Carpinus orientalis) egyetlen érintetlen állapotban megmaradt állománya. Szinte érthetetlen, hogy hosszú évtizedeken át hogyan kerülte el a botanikusok figyelmét. Csak 1953 óta ismerjük haza előfordulását Boros Ádám flórakutató jóvoltából. Ez a szubmediterrán, kelet-balkáni elterjedésű, alacsony termetű fafaj Csákvár környéki termőhelyén a jégkorszak előtti – jelenleginél melegebb – klíma tanúja. Hozzánk legközelebb csak az Al-Dunánál, a Fruška Gorában, valamint az Adriai-tenger partvidékén és Bulgária területén tömeges. A közönséges gyertyántól (Carpinus betulus) kisebb leveleivel, alacsonyabb termetével, bokorszerűen elágazó törzsével különbözik. Lényeges eltérés az is, hogy a keleti gyertyán makkocska termésének buroklevele egykaréjú, fűrészes szélű, míg a közönséges gyertyáné ép szélű, de háromkaréjú.
A sztyepprétek és a bokorerdők szegélyének jellemző növénye a nagy vöröses virágaival messziről feltűnő piros gólyaorr (Geranium sanguineum). Nagyon ritkán rábukkanhatunk itt a legnagyobb termetű orchideafélénkre, a közel egy méter magasra növő virágos hajtásokat hozó közönséges gérbicsre (Limodorum abortivum).
A dolomitgerincek jellegzetes növénytársulása a sziklai törpecserjés. Jellemző faja a közönséges fanyarka (Amelanchier ovalis). Ez a faj is, éppúgy mint a cserszömörce, Csákvártól északra már csak szórványosan fordul elő. Gyakori cserje a fehéren molyhos levélfonákú molyhos madárbirs (Cotoneaster tomentosus) is.
A Csóka-hegy mészkőszikláira épült a hegység nyugati védőbástyájául szolgáló csókakői vár. Csókakő faluból a várromhoz kapaszkodva, a sziklatömbök repedéseiben egy érdekes páfrány tűnik elénk, a szárazságtűrő magyar pikkelypáfrány (Asplenium javorkaeanum), mely náluk kizárólag a mészkősziklák lakója. Leveleinek fonákát sűrűn borítják a rozsdabarna színű pikkelyszerű szőrök, ezek védik a növényt a kiszáradástól. Egy másik vértesi lelőhelye Csákvár közelében van, a falutól nyugatra, a Báracházi-barlang oldalában (előfordulása itt is egy kis területen a mészkő jelenlétét mutatja).
A Csóka-hegy mészkősziklagyepjeinek növényvilága nem olyan változatos, mint a dolomitsziklagyepeké. Itt is akadnak azonban érdekességek, mint amilyen például a nagyvirágú Orlay-turbolya (Orlaya grandiflora), amely a sárgarépa rokona, ernyőben álló, jóval nagyobb szélső virágairól könnyen felismerhető.