A száraz és meleg déli lejtőkön, illetve a sekély talajú tetőkön leggyakrabban mészkedvelő tölgyeseket találunk. Az elnevezés onnan származik, hogy ezek az erdők a mészkő vagy dolomit alapkőzeten kialakuló gyengén lúgos kémhatású talajokon díszlenek a legszebb, legváltozatosabb formában.
A fák magassága a 16-18 m-t ritkán haladja meg, azonban – ellentétben a még meredekebb lejtők bokorerdeivel – itt már igazi szálerdőben járunk. A mészkedvelő tölgyesek leggyakoribb fája a sűrűn szőrös levélfonákú molyhos tölgy (Quercus pubescens), de nem ritka a kocsánytalan (Qu. petraea) és a csertölgy (Qu. cerris) sem.
Tavasz végén a kizöldült erdők lombját a virágos kőris (Fraxinus ornus) hatalmas fehér virágbugái díszítik. Így egy magas kilátópontról körültekintve könnyen térképezhető a mészkedvelő tölgyesek elterjedése. Ekkor érthetjük meg igazán, miért is kapta ez a kőrisfaj a „virágos” nevet. Természetesen a többi hazai vadon élő vagy telepített kőrisnek is van virága, de azoknál a virág csak a szaporítószervekből – porzókból és termőkből – áll, így virágzásuk szinte észre sem vehető. A virágos kőris virágaiban viszont a porzókat és termőket apró, hófehér virágszirmok veszik körül, s teszik a virágokat feltűnővé. A virágos kőris megsebzett törzsén kifolyó édes, nagy cukortartalmú nedvet mannának, s ezért magát a fát mannakőrisnek is nevezik.
A mészkedvelő tölgyesek cserjeféléi közül ernyőszerű virágzatba tömörülő sárga virágaival már lombfakadás előtt a tavasz érkezését hirdeti a húsos som (Cornus mas). Rokona a vörösgyűrű-som (C. sanguinea) tűzvörös őszi lombszíneződésével hívja fel magára a figyelmet. Fehér virágai a kilombosodás után jelennek meg, s termésével is eltér rokonától: fekete bogyói nem fogyaszthatók! Az ostorménbangita (Viburnum lantana) 1–2 m magasra növő cserje. Érdekessége, hogy rügyei csupaszok, nem borítják azokat védőpikkelyek. Ez arra utal, hogy fő elterjedési területe Dél-Európa szubmediterrán vidéke, ahol az enyhe tél folyamán nincs szükség a rügyek hidegtől való védelmére. A tisztásokkal tarkított erdőkben a fák lombkoronája laza, a nyáron is napfényes erdők mélyén szebbnél szebb virágok pompáznak. Erős illatot áraszt az erdőszéleken a kőrislevelű nagyezerjófű (Dictamnus albus). Mirigyszőrökkel sűrűn borított szára érintésre bőrgyulladást okozhat. Ezért se szedjük csokorba! (S főként azért ne, mert védett növény!) Szélcsendes időben a növény körül a kipárolgott illóolajokból kis burok képződik, melyet akár meg is lehet gyújtani. Egyik népi elnevezése – boszorkányfű – arra utal, hogy egykor csodatévő, gyógyító hatású növény hírében állott. A száraz tölgyesek szép virágai közül kirándulásainkon gyakran találkozhatunk a tarka nőszirommal (Iris variegata), melynek sárga virágai ibolyás erezetűek, vagy a sárga fészkes virágzatú magyar zergevirággal (Doronicum hungaricum), illetve a már régóta közismert nyugtatószer, a Valeriana alapanyagát szolgáltató, kellemetlen illatot árasztó gyökerű orvosi macskagyökérrel (Valeriana officinalis). A magyar név nem véletlen, a gyökerek illata ugyanis a kandúrokra különösen izgató hatású. A szegfűfélék közé tartozó, szakaszonként ragacsos bevonatú száráról könnyen felismerhető virág az enyves szurokszegfű (Lychnis viscaria). Különleges szára megvédi virágait a hívatlan látogatóktól, a rovarellenségektől, melyek a hajtáson felfelé mászva, tömegesen esnek a ragasztócsapda fogságába.
Az erdő jellemző növénye az indákkal terjedő, keskeny szálas levelű erdei gyöngyköles (Buglossoides purpurocaerulea). Apró, köleshez hasonló termései fénylő fehérek, kőkemények, ez utóbbi tulajdonságra utal a faj korábbi latin nemzetségneve: Lithospermum (lithos = kő, sperma = mag).
A napfényes tisztások szélén orchideafélékre, más néven kosborfélékre is bukkanhatunk. Közelebbről szemügyre véve virágaik alakját és színét megállapíthatjuk, hogy szépségben, változatosságban vetekszenek az egzotikus tájakon élő rokonokéval. Viszonylag gyakori a 60–80 cm magasra növő bíboros kosbor (Orchis purpurea) és turbánliliom (Lilium martagon) ritkább a sárga virágú sápadt kosbor (O. pallens) és a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia). A legszebb, és legritkább orchideája ezen élőhelynek a méhbangó (Ophrys apifera).
A Gánt környéki mészkedvelő tölgyesek ritkasága a hűvös, kontinentális erdőssztyeppek jellemző növénye, a Magyarországon ritka borsóképű lednek (Lathyrus pisiformis). Nálunk a Vértesen kívül csak a Zempléni-hegységben és a Tornai-karszton él. A Kárpát-medencétől a kelet-mediterrán tájakig terjed a Vértes másik híres erdőssztyeppnövénye, a fénylő zsoltina (Serratula lycopifolia).
A tölgyeseket helyenként – régi fakitermelések nyomán – irtásrétek szakítják meg. Nyár elején itt különösen gazdag virágpompa fogad. A mezei zsálya (Salvia pratensis) kék, a selymes (Ranunculus illyricus) és a réti boglárka (R. acris) sárga virágai borítják a rétet. Sűrű gyepet alkot a sudár rozsnok (Bromus erectus) és a barázdált csenkesz (Festuca rupicola), a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), a franciaperje (Arrhenatherum elatius), a közepes rezgőfű (Bryza media) és a terméseinek hosszú, fehér tollas repítőkészülékével szép látványt nyújtó csinos árvalányhaj (Stipa pulcherrima). A ritkaságok közül előfordul itt az agár kosbor (Orchis morio) és ritkábban a sömörös kosbor (O. ustulata).
A Vértes erdeinek többségét cseres-tölgyesek alkotják. Különösen Csákvár és Gánt, a Petre-cseri-lapos, illetve az északi oldalon Oroszlány környékén vezet utunk kilométereken keresztül cseres-tölgyesekben. Ezekben az erdőkben a leggyakoribb fa a durván repedezett kérgű, sallangos kupacspikkelyű csertölgy (Quercus cerris). Levelei bőrneműek, érdes tapintatúak. A fák elszáradt lombjukat csak tél végén hullatják le. A cser mellett főleg a kocsánytalan tölgy (Qu. petraea) finomabb kérgű törzsei sorakoznak, de Oroszlány közelében az alföldi tölgyesek fája, a kocsányos tölgy (Qu. robur) is gyakori.
A cseres-tölgyesekben későn ébred a természet, talajuk nem melegszik fel olyan hamar, mint a sziklagyepeknek otthont adó déli lejtőké, ugyanakkor jóval szárazabb is a termőhely, mint ahol bükkösök, gyertyános-tölgyesek fordulnak elő. A fák laza lombkoronáján nyáron is áttörnek a napsugarak, így itt a virágos növények változatosságában igazán csak később, de akkor egész nyáron át gyönyörködhetünk. Az aljnövényzetben tömeges fűféle a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla), a ligeti perje (Poa nemoralis), az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora) és a hegyi sás (Carex montana). Jellemző növények a baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), a színeváltó kutyatej (Euphorbia epithymoides), a sátoros varádics (Tanacetum corymbosum) és a szintén a fészkesek családjába tartozó hölgymálfajok (Hieracium spp.), melyek pontos meghatározása a botanikusokat is gyakran próbára teszi. A pillangósokhoz tartozó édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllos) is a tölgyesek jellemző növénye, sarló alakban hajlott hüvelyterméseiről könnyen felismerhető.
A fehér pimpó (Potentilla alba) levélkéi ötösével állnak, e faj általában a cseres-tölgyesek hűséges kísérőnövénye. Ezeknek az erdőknek ugyancsak jellemzője a savanyú talajt jelző festő rekettye (Genista tinctoria), valamint az orvosi veronika (Veronica officinalis), a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) és a harangcsillag (Asyneuma canescens). A hegység egyik belső medencéje a Csákvártól északnyugatra fekvő Petre-cseri-lapos. Egykor sok ritkaságot rejtő cseres-tölgyeseiről, telepített erdeifenyveseiről volt nevezetes. A fenyvesek és a tölgyesek savanyú talajt jelző növényei közül találtak már itt több körtikefajt – kis körtike (Pyrola minor), kereklevelű körtike (P. rotundifolia), bókoló gyöngyvirágos-körtike (Orthilia secunda) – és egy magashegységi, atlanti elterjedésű orchideafélét, a kúszó avarvirágot (Goodyera repens) is. A Petre-cser tölgyeseinek tisztásain – a Vértesben egyedül itt – a hegyi rétek savanyúságjelző füvei közül megtalálhatjuk a háromfogú fogtekercs (Danthonia decumbens) és a hegyi fogtekercs (D. alpina) állományait.
Még egy érdekességre figyelhetünk fel a Vértes cseres-tölgyeseit járva. Ha csak lábunk elé nézve szemléljük az erdő lágy szárú aljnövényzetét, nemegyszer azt vesszük észre, hogy a cseres-tölgyesekben már megismert növények hirtelen eltűnnek, s egészen más – nagyobb talajnedvességre utaló – fajok lesznek tömegesek. Körülöttünk azonban változatlanul, szinte egytől egyig csertölgyeket látunk, sokszor törzsükön hosszában lefutó, erősen kidudorodó forradásokkal, ún. fagylécekkel. Ez a jelenség egyrészt arra utal, hogy a csertölgy itt számára túlságosan nedves környezetben van, miként azt a lágy szárú „talajjelző” növények is mutatják, másrészt pedig arra, hogy a főként egyetlen fafaj alkotta erdők nem természetes előfordulásúak, hanem mesterséges, néha hibás telepítés eredményei. Ugyanakkor nagyszerű bizonyítéka ez annak is, hogy a sokszor fel sem tűnő, igénytelen külsejű, apró lágy szárú növények – sokak szerint egyszerűen gyomok – igen fontos jelző, azaz „indikátor” szerepet töltenek be, megtakarítva költséges műszerek beszerzését azoknak, akik tudnak olvasni jelzéseikből.
A csapadékosabb klímájú területeken, a Vértes 400 m tengerszint feletti magasság körül elhelyezkedő platóinak nagy részén a gyertyános-tölgyesek uralkodnak. Csákvár és Oroszlány között szépen nyomon követhető a különböző erdőtársulások klímától, tengerszint feletti magasságtól függő elterjedése. A gyertyános-tölgyesekben a csertölgy (Quercus cerris) már elmarad, a kocsánytalan tölgy (Qu. petraea) kísérője a szürke, sima, hosszában kissé repedezett kérgű közönséges gyertyán (Carpinus betulus) és a szinte ezüstszürke, szintén sima, de helyenként enyhén keresztben repedezett kérgű bükk (Fagus sylvatica). Az erdők elmaradhatatlan kísérőfája a tavasszal fehér virágpompában díszlő madárcseresznye (Cerasus avium).
Főként a gyertyános-tölgyesekben terjedt el a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum). Zöld színű virágait tulajdonképpen a csészelevelei alkotják. A szirmok helyén apró, nektárt termelő tölcséreket találunk, melyek megporzásra csalogatják a kora tavaszi rovarokat. A hunyorfélék szép példáját mutatják annak, hogy a növényvilág sok esetben hogyan küszöböli ki a létért folyó küzdelemben a közeli rokonok közötti „gyilkos harc” kialakulását. Felosztják maguk közt a terepet. Magyarországon élő fajaik önálló elterjedési területtel rendelkeznek. A kisvirágú hunyor a Dunántúli-középhegységben, a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) az Északi-középhegységben, valamint Visegrád és Dobogókő környékén fordul elő, az áttelelő, örökzöld levelű illatos hunyor (Helleborus odorus) hazája pedig a Dél-Dunántúl. A Vértes gyertyános-tölgyeseiben él a fekete zászpa (Veratrum nigrum). Tőlevélrózsát alkotó levelei a párhuzamosan futó erek mentén rakottszoknya-szerűen összehajtogatottak. A növény 1 m magasra is megnövő szárán június–augusztusban nyílnak a laza bugában álló, sötétbíbor-feketés színű virágok. Keresztben átellenesen álló, vékony, szálas levelei, fehér virágai alapján könnyen felismerhető a gyertyános-tölgyesek tömeges növénye, az olocsán csillaghúr (Stellaria holostea). Különleges, élősködő növény a kónya vicsorgó (Lathraea squamaria). A zöld színtesteket és klorofillt nem tartalmazó, fehéres, halványrózsaszín növény főleg a gyertyán és a bükk gyökerein élősködik. Egy oldalra hajló virágaival jellemezhető hajtásai az avarréteget kissé felemelve tűnnek szemünk elé.