A Vértes és a Velencei-hegység között a Zámolyi- és a Csákvári-medence, különösen pedig a Csákvári-rét (a „Csíkvarsa”), amelyek az ősi magyar puszták, lápok kiveszőben lévő madárvilágának adnak még egyre zsugorodó életteret, de nem kevésbé értékes növénytakarójuk sem. Az Alföld (Mezőföld) és a középhegység találkozásánál, harmadkori tenger eredetű belvizek helyén, a természetes és mesterséges hatások következtében kiszáradó tájon nyomon követhetők a növénytakaró átalakulásának egyes fázisai a rekettyefüzes lápoktól, vidrafüves semlyékektől, a zsombéksásos, kiszáradó és enyhén szikesedő láprétekig.
A Csákvárt Lovasberénnyel összekötő országúttól jobbra térve a rekettyefűz (Salix cinerea) szabályos félgömb alakú bokrai egy egykori tómeder helyén létrejött fűzlápmaradványokat, lápréteket jeleznek. A zsombéksás (Carex elata) töveire lépkedve, ha elég ügyesek vagyunk, elkerülhetjük, hogy egy rossz lépés nyomán térdig süllyedjünk a zsombékok közötti semlyékek barnás színű, mocsárszagú vizébe.
A vízfoltokat helyenként a tömegesen fellépő fekete nadálytő (Symphytum officinale) borítja, mely egykor keresett gyógynövény volt. Az ibolyás vagy sárgásfehér virágú növény gyökerét a népi gyógyászatban többek közt csonttörés esetén használták.
A Csákvári-rét egyik nevezetességét, a hazai flóra védett ritkaságát, a lápi nyúlfarkfüvet (Sesleria uliginosa) kékes színárnyalatú, tömött virágfüzérkéi, leveleinek kékeszöld színe árulja el. Májusi kirándulásainkon fehér pamacsairól, csoportokban álló terméseinek fehér repítőszőreiről messziről feltűnik a keskenylevelű (Eriophorum angustifolium) és a széleslevelű gyapjúsás (E. latifolium), melyek kedvező időjárás esetén fehér szőnyeget alkotnak a réten. Ezen élőhelyek ritka és védett sásfaja a lápi sás (Carex davalliana), amely nevét egy svájci botanikusról, Edmund Davallról kapta, aki először írta le a növényt. E 10–30 cm magas, évelő sásfaj terjedésében a madaraknak van szerepe, ugyanis nagy távolságokra is elviszik a tollukra ráragadt termést. Közép-Európában csak szórványosan fordul elő, az üde láprétek, a meszes forrás- és síklápok fogyatkozóban levő veszélyeztetett sásfaja.
Még az 1960-as évekből ismert volt a semlyékek nyáron is megmaradó vizében élő hármaslevelű vidrafű (Menyanthes trifoliata), melyet jellegzetes hármas leveleiről, fehér, rojtos szirmú virágairól ismerhetünk fel. Állományát több évtizedig kiveszettnek hitték, s csak a természetgazdálkodás elindulásával, az özönnövények kezelésével került elő ismét. A források eltűnésével, illetve az évtizedes kezeletlenség miatt állománya ugyan egyelőre nem virágzik, de a karsztforrások ismételt megjelenésével remélhetőleg ismét gyönyörködhetünk ennek az egykor nagy tömegben gyűjtött gyógynövénynek a pompás virágzásában.
A kiszáradó vagy kékperjés láprétekben (Succiso-Molinietum caeruleae) az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis) és a festő zsoltina (Serratula tinctoria) mellett nagy tömegben találunk orchideákat. Már egész Európában ritkaságnak számít az itt még kedvező időjárású években nagy tömegben nyíló poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora). Virágzáskor messziről feltűnik a karcsú virágzati füzérű, vöröseslila virágú mocsári kosbor (Orchis palustris), mely az élőhelyfejlesztések hatására hatalmas tömegben virít a májusi időszakban. A vitézkosbor (Orchis militaris) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) jóval ritkábbak, de elszórtan, szálanként az egész Zámolyi-medencében találkozhatunk velük.
A nyílt vizek, vízlevezető csatornák partján gyakran elszaporodik a nagy termetű, sárga virágú mocsári nőszirom (Iris pseudacorus). A mocsárrétek igazi dísze azonban a százezres példányszámban nyíló liláskék virágú, méteresre növő fátyolos nőszirom (Iris spuria), melynek hasonlóan nagy állománya sehol máshol nem ismert.
A terület legritkább, fokozottan védett faja, egy különleges orchideaféle, a pókbangó (Ophrys sphegodes), melynek pókhoz hasonló virágai május elején nyílnak. A Zámolyi-medence kiszáradó láprétjein szórványosan fordul elő ez a nehezen fellelhető, rejtett életű kis orchidea. Ismert állománya ma több mint ezer példányból áll.
A lecsapolások nyomán, miként az Alföldön és a Hortobágyon, úgy itt is tapasztalható a talaj elszikesedése. Enyhén lúgos talajra utal a magyar flóra bennszülött növényének, a kisfészkű aszatnak (Cirsium brachycephalum) az elterjedése. A rét déli része felé a láprét szikesedését jelző zsiókás szikes mocsarakat (Bolboschoenetum maritimi) találunk. A gyepek egy részében is jellemző a szikesedés, amely jelenség látványos indikátora a helyenként tömegesen virágzó sziki őszirózsa (Aster tripolium), sőt a területen jellemző magnéziumsók – alkalmas időjárás esetén – még a legszélsőségesebb sziki jelenséget, a szik kivirágzását is eredményezhetik. Ezekben az években a húsos sziksófű (Salicornia prostrata) is meg-megjelenik a területen.