Ha Szár vasútállomástól gyalog vágunk neki a hegység megismerésének, hosszú ideig szántóföldek között vezet utunk. A Mezőföld északkeleti területének tekinthető tájon ősidők óta szántóföldi művelés folyik. A jégkorszak hideg kontinentális éghajlatán keletkezett porszerű képződményen, a löszön kiváló minőségű talaj, feketeföld (vagy az eredeti ukrán elnevezést használva – csernozjom) jött létre, melyen a Kárpát-medence népei már évezredekkel ezelőtt megkezdték a földművelést. Így érthető, hogy az egykori természetes lösznövényzetnek mára már hírmondója is alig akad. Utak mentén, felszántatlanul maradt területeken találkozhatunk az egykor kiterjedt löszpusztagyepek maradványfoltjaival. A pázsitfűfélék közül gyakori a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) és a szürke fenyérfű (Botriochloa ischaemum). Élénksárga virágú, ezüstösen szürkés levelű pillangósvirágú növény a buglyos törpezanót (Chamaecytisus austriacus), gyakori a magyar kutyatej (Euphorbia glareosa) és a magyar cickafark (Achillea pannonica). A löszpuszták egyre ritkuló növénye a kései pitypang (Taraxacum serotinum).

A Bodmér határában a homokbánya oldalában található kis löszfoltocska-maradvány május végén, június elején fantasztikus növénytani ínyenctállal vendégeli meg az erre látogatókat. Együtt virít ilyenkor a három lenfaj, a borzas (Linum hirsutum), az árlevelű (L. tenuifolium) és hegyi len (L. austriacum), mellettük a buglyos törpezanót (Chamaecytisus austriacus) sárga özöne díszlik.

Mielőtt elérnénk a Fáni-völgy bejáratát, száraz legelőre jutunk. Uralkodó fűféle itt a sovány csenkesz (Festuca pseudovina). Gyakori az osztrák zsálya (Salvia austriaca) és a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum). A kis szeplőlapu (Cerinthe minor) az érdeslevelűek családjába tartozó gyom. Ez a faj a család „különce”, hiszen levelei teljesen simák, nem érdesek! Magyar neve onnan ered, hogy levelei foltosak, szeplősek. Majdnem fekete, sötét bíborlila kis virágaival tűnik fel a közönséges apácavirág (Nonea pulla). A legelőkön gyakoriak a tövises, szúrós növények, ugyanis ezeket a legelésző jószág elkerüli. Ilyen a tövises iglice (Ononis spinosa) és az ernyős virágzatú mezei iringó (Eryngium campestre). Utóbbinak másik elterjedt magyar neve ördögszekér, ami onnan ered, hogy ősszel a földből kiszakadó, elágazó hajtásrendszerét a szél mint valami szúrós gömböt görgeti messze, így biztosítva a termés elterjesztését.

Vértesboglár felé térve, a község határában akad néhány folt az eredeti löszgyepekből. Nagy tömegben nyílik itt a feltűnően szép, nagy aranysárga virágú tavaszi hérics (Adonis vernalis). Ritkaság a löszvidékek jellegzetes pusztai cserjésének védett növénye, a kontinentális elterjedésű törpe mandula (Amygdalus nana). Az alig 1 m magasra növő cserje kora tavaszi virágzáskor különösen szép látványt nyújt rózsaszín virágaival. Az erdőssztyeppek jellemző növényei közül itt nő a szürkén gyapjas szőrökkel borított hajtású selymes peremizs (Inula oculus-christi).

A löszpuszták ritka és rejtett életet élő növénye az apró vetővirág (Sternbergia colchiciflora). Felfedezője Winterl Jakab, a Nagyszombatból (ma Trnava) előbb Budára, majd Pestre költözött Magyar Királyi Egyetem első botanika- és kémiaprofesszora, a jelenlegi Eötvös Loránd Tudományegyetem botanikus kertjének alapító (1771) igazgatója. Több mint 200 éve ő találta meg a vetővirág első példányait a budai hegyekben. Tudományos, latin nyelvű leírást közölt ugyan az új fajról, de nevet nem adott neki, egy új kikericsfélének – Colchicum novum – tartotta. Csaknem 20 évvel később híres tanítványa, Kitaibel Pál állapította meg, hogy a növény a kikericseknek csak távolabbi rokona, s ő látta el 1803-ban tudományos értékű elnevezéssel: Sternbergia colchiciflora). (a kikericsekhez való hasonlóságot a latin fajnév – colchiciflora – őrzi). Az amarilliszfélék családjába tartozó faj citromsárga virágai a kora őszi napfényben nyílnak. Vetés idején – innen a magyar elnevezés – csak a virágok jelennek meg, levelei – hasonlóan az őszi kikericshez (Colchicum autumnale) – csak a következő tavasszal hajtanak ki, az addigra beérő terméssel együtt. A virágzás csak akkor következik be, ha –jellegzetes szubmediterrán klímahatásként – augusztus 20. táján legalább néhány napra beköszönt a kora őszi esőzés. Ha ez elmarad, virágait hiába keressük. Ilyenkor a virágok rejtve maradnak a föld felszíne alatt. Önbeporzással azonban a magképződés még így is sikeresen megtörténik. A virágok még kedvező időjárás esetén is csak néhány napig láthatók, és – ritkasága mellett – a sokszor évekig tartó láthatatlan (föld alatti) élet is nehezíti, hogy rátaláljunk. Ezért jelent igazi botanikai szenzációt, hogy itt, a Vértes déli lábánál, Csákvár közelében fedezték fel az ország talán legnagyobb vetővirág-állományát. Hasonlóan nagy egyedszámban ezen kívül csak a Békés megyei Pitvaros löszpusztáin nyílik. Kedvező időjárás esetén Csákvár környékén minden alkalmas gyepen találkozhatunk virágaival, sokszor még a temetőben, a sportpályán és az utak mentén is.

Csákvártól északra, a hegylábi lösztakarót borító tölgyes bizonyára az eredetileg az alföldi tájak erdőssztyeppnövényzetének maradványa. Fái között csaknem valamennyi hazai tölgy – kocsánytalan (Quercus petraea), kocsányos (Qu. robur), molyhos (Qu. pubescens) és csertölgy (Qu. cerris) – megtalálható, ami csak a lösztölgyesek sajátsága. Hiányzik azonban a löszterületek tölgyeseinek legnevezetesebb fafaja, a tölgyeknél alacsonyabbra növő, az ún. második lombkoronaszintben helyet foglaló tatár juhar (Acer tataricum). A tisztásokkal tarkított erdő aljnövényzete nagyon változatos Itt él az ajakosok családjába tartozó, 1 m-nél is magasabbra növő gumós macskahere (Phlomis tuberosa). A faj latin neve – tuberosa – gumós gyökerére utal. Eurázsia kontinentális tájainak növénye, az erdőssztyeppek egyik jellemző faja. Nálunk az egykor kiterjedt löszpuszták megmaradt dísze, védett növénye.