A hűvös, árnyas völgyek ellentéteként a Vértes déli kitettségű oldalain meredek sziklafalakat, sziklagyepek és karsztbokorerdők borította területet, Magyarország „szubmediterrán szigeteinek” egyikét találhatjuk.
E meredek dolomitoldalak sekély talaján zárt erdő nem tudott kialakulni, így a sziklákon és a gyér növényzettel borított talajon karsztbokorerdők jöttek létre, melyekben az állatvilágot főként a gerinctelen fajok képviselik igen nagy számban.
Az egyik legjellegzetesebb sziklalakó madár – igazi sziklai fészkelő – a vándorsólyom (Falco peregrinus), melynek vértesi honosságáról korábban csak közvetett homályos adataink voltak. Két alkalommal is megemlítették (1948-ban dr. Tapfer Dezső, 1951-ben pedig Bástyai Lóránt), hogy május végén zsákmányt hordó vándorsólymot figyeltek meg a Csókakői várnál. A vértesi állomány a korábbi pusztítás, gyűjtés mellett sohasem lehetett nagy létszámú. A vándorsólyom mint fészkelő faj az 1960-as években – részben a fészekfosztogatásnak, részben a zsákmányállataiból a testükben felhalmozódott DDT (diklór-difenil-triklóretán) hatásai miatt– kipusztult Magyarországról, s csak négy évtizednyi szünet után, 1997-ben jelent meg ismét a Dunakanyarban. Terjedése alapján előbb utóbb várható volt vértesi megjelenése is. Erre 2007-ben került sor, ekkor egy pár jelent meg az egyik korábbról ismert kerecsensólyom-költőhelyen (i. Viszló L. & Viszló A.). 2007 óta a vándorsólymok szisztematikus alapossággal foglalják el a számukra alkalmas költőhelyeket. 2016-ban a Vértes térségében már hat pár költött, közülük négy magában a hegységben.
A vándorsólyom kozmopolita elterjedésű faj, a világ minden táján megtalálhatjuk, még a nagyvárosi toronyházak alkalmas helyein is megtelepszik. Korántsem olyan táplálékspecialista, mint keleti rokona, a kerecsensólyom. Vadászatára jellemző, hogy zsákmányát – tápláléka akár a nagyvárosi galambokból, akár a nyílt vidékek vízimadaraiból, akár az erdős területek fajaiból áll – egy közös bennük, repülés közben ejti zsákmányul őket. , A vándorsólymot a legek között is a legesleggyorsabbként tartják számon, zuhanórepülése közben több mint 200 km/h-ás sebességet is elérhet, így a leggyorsabb galambokat, a nyilalló röptű fecskéket és a denevéreket is zsákmányul ejtheti.
E látványos röptű gyönyörű madárban ma már nap mint nap gyönyörködhetünk a Vértesi Natúrpark szinte bármelyik településén. A csúcsragadozó vándorsólymok ismételt megjelenése – a madárvédelmi tevékenység sikerén túlmenően – térségünk környezeti tényezőinek javulását is jelzi.
A keselyűk ma már nem tartoznak a Vértes sziklai fészkelői közé, egykori előfordulásaikat azonban még ma is több földrajzi név és adat jelzi (pl. a tatabányai Keselő-hegy). 1878-ban 13 példány jelent meg Szár közelében (KENESSEY LÁSZLÓ 1891). 1907-ben Dornyai Béla a majki Esterházy-vadászkastélyban látott egy kitömött – a közelben elejtett – fakó keselyűt (Gyps fulvus); pár évvel később ugyanitt egy, a közeli erdőben megsebzett, s a kastély udvarán ketrecben tartott élő példánnyal is találkozott. 1935. március 24-én ismét Száron lőttek egy tojó példányt. Az évtizedes összehangolt nemzetközi védelmi munkának köszönhetően ma már Magyarországon is egyre többször találkozhatunk fakó keselyűvel. Az első ilyen adat a térségből Magyaralmásról származik, ahol 2007 júniusának elején két fakó keselyűt észleltek (Szauber O. & Végh Cs.), amint egy állattartó telepen (Felső-tanya) az istálló gerincén üldögéltek. A következő adat 2011. június 16-án Csabdiról érkezett: előző este egy fenyőfára szállt le egy keselyű. A hírt kétkedve fogadtuk, de odaérkezve valóban egy gyönyörű fakó keselyűt fényképezhettünk, amint méltóságteljes körökkel emelkedve tűnt el a Vértes irányában (Viszló Levente & Szalai Gábor). 2014-ben Mag László a Zámolyi-víztárolónál vélt látni a ködben egy fakó keselyűt, amint az a dögtéren evett. 2016. október 1-jén a Csókakői vár felett láttak körözni két fakó keselyűt (Juhász Éva).
Korábban szintén csak közvetett információk álltak rendelkezésünkre legnagyobb termetű hazai bagolyfajunk, az uhu (Bubo bubo) vértesi előfordulásáról. Az 1960-as évekből csak egy megtalált toll (Szabó László Vilmos), az 1970-es évekből pedig egyetlen megfigyelési adat – a Fáni-völgy szikláiról ugrott le tavasszal egy uhu (Bagyura János) – volt ismert. Irodalmi adatok szerint 1891-ben Lovasberény és Bodajk térségéből említi KENESSEY LÁSZLÓ fentebb idézett leírásában.
Az 1990-es évek elején többször hallottuk fészkelési időben jellegzetesen mély, messze hangzó huhogását a parlagisas-őrző táborból is. 1997-ben a Csákvár melletti Szóló-kő kis bányájában találtunk egy kifordított sünbőrt, ami az uhu jelenlétének csalhatatlan jele. 2008-ban egy viharos éjszaka után Magyaralmásról került elő egy uhu, mely jobb lábán cseh gyűrűt viselt (a madarat egynapi megfigyelés után a gánti bányában engedtük el). Konkrét költésére utaló jeleket egy alkalommal tapasztaltuk, ekkor egy sor különböző zsákmánytépés, kifordított sünbőrök és rendszeres nászhangok alapján gyanítottuk fészkelését.
Egykor az uhuzás nevű vadászati mód miatt csökkent le állománya, hiszen szinte minden uradalom és magára valamit adó apróvadas vadászterület tulajdonosa, „jágere” tartott uhut, amivel a varjúféléket és a ragadozókat puska elé csalhatták, s így ezt fontos vadászati módként alkalmazták. A térségbeli uradalmakban is tartottak ebből a célból baglyokat, erről a természetvédelem fejezetben részletesen beszámolunk.
A holló (Corvus corax) állománya is örvendetes szaporodásnak indult az elmúlt években, vélhetően a mérgezések megszűnésének köszönhetően. Sziklán és fán költő párokat egyaránt ismerünk. Nagyon korán, sokszor már februárban kotlik, fiókái pedig már május közepén kirepülnek. Korábban 1971-ből volt ismert egy fészkelő pár, mely aztán 1976-ban sztrichninmérgezés következtében pusztult el Csákváron, a Jágerházi-csapás lucernásában (Mészáros Imre). Én magam 1988-ban találtam az első vértesi költőpárt Csókakő környékén. A vértesi állomány most 30–35 pár között lehet, ismerünk sziklákon, fákon és nagyfeszültségű vezeték tartóoszlopain költő párokat is. Ma már a települések környékén is mindennapos a meredek hegyoldalak felett repkedő hollók látványa.
A sziklakibúvásos déli oldalak legszínpompásabb – de sajnos ma már kipusztultnak tekinthető – madara a kövirigó (Monticola saxatilis), bár a rigófélék (Turdidae) közé tartozik, valójában nem „igazi rigó”. A kövirigó hazánk egyik – eddig megmagyarázhatatlan okok miatt – visszahúzódó madárfaja. Valaha szinte az egész ország számára alkalmas területein elterjedt fészkelő faj volt, mára viszont szinte teljesen eltűnt a korábbi élőhelyekről. Régebben a Vértes sziklakibúvásos déli oldalainak és a gánti bauxitbányának is jellemző fészkelője volt. Az 1960-as években Szabó László Vilmos még a csákvári Szóló-kőnél, a bauxitbányákban, sőt a sóderbányákban is észlelte költését, évente akár 10–12 pár is fészkelt a környéken. Én magam 1982-ben még megtaláltam a Szóló-kőnél, később azonban már nem. Az utolsó kövirigóköltést 1995 környékén észleltük Gánton.
Vonuló madár, áprilisi visszaérkezése után hamarosan fészeképítésbe kezd. A fészket legtöbbször egy kis mélyedésbe, sziklapadka alá a tojó építi, míg a hím énekelve kíséri. Aki hallotta már egyszer is a kövirigó messze hangzó, flótázó, tiszta énekét, az soha nem felejti el. Fészkelőhelyét mindig kopár domboldalak, legelők közelében választja ahol a táplálékát képző rovarokat és apró gerinceseket megtalálja.
Ugyanezek a déli kitettségű sziklás hegyoldalak az élőhelyei a bajszos sármánynak (Emberiza cia), melynek itteni előfordulása 2006-tól ismert. A rendkívül ritka fészkelő kerti sármány (Emberiza hortulana) költési időben való megjelenéséről is van adat az 1960-as évekből (Pátkai Imre).
A hantmadár (Oenanthe oenanthe) is gyakori fészkelője ezeknek sziklás élőhelyeknek. Égszínkék tojásait rejtő fészkét szereti zárt helyre építeni, és azt csak egy viszonylag hosszú bebúvónyíláson lehet megközelíteni. A lakott települések környékéről, épületekről ismert házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) és a barázdabillegető (Motacilla alba) ezen az élőhelyen a kövirigóhoz és a hantmadárhoz hasonló módon költ.
Kora tavasszal a sziklagyepek és karsztbokorerdők mozaikja alkotta változatos élőhelyen hallhatjuk az erdei pacsirta (Lullula arborea) lu-lu-lu énekét, amelyről hangutánzó latin nevét is kapta. Napközben általában a fészkelőhelye felett énekel. Könnyen megjegyezhető és felismerhető jellegzetes tavaszköszöntő énekét a Vértes fennsíkján szinte mindenütt hallhatjuk. Később, május elején a karsztbokorerdők alacsony fáin üldögélve tűnik fel az erdei pityer (Anthus trivialis), amint énekelve rézsút felemelkedik, ott vitorlázva egy kört ír le, majd még mindig dalolva lassan ereszkedik alá kiindulási helyére. Tisztások szélének kisebb fái alá, az avas fűbe építi fészkét, amelyet egy kis bejárónyíláson tud megközelíteni.
E meleg déli oldalakon előszeretettel fészkel a lappantyú (Caprimulgus europaeus), népies nevén a kecskefejő. Ez az éjszakai madár napközben többnyire egy vízszintes ágon, a fakéregre lapulva pihen. Fakéregre emlékeztető színű és mintázatú tollazatával, illetve mozdulatlanságával tökéletesen „álcázza” magát, csak az alkonyati órákban lehet jelenlétéről tudomást szerezni, amikor a zöld varangy hangjához hasonló „pirregését” hallatja reptében. Fészket nem épít, két terepszínű tojását többnyire valamilyen nyílt területen, tisztáson a talajra rakja. Költési ideje június–júliusra esik. A lappantyú nagyon kevés időt tölt a zsákmányszerzéssel, csak a késő esti és a hajnali órákban vadászik, amikor az éjszakai lepkék és rovarok a leginkább aktívak. Vadászati módja a fecskékére hasonlít, csőrét hatalmasra nyitja és így repül, becélozva a repülő nagyobb termetű rovarokat. A pontos célzáshoz megfelelő segédeszközzel is rendelkezik, csőrzuga körül érzékeny kis „antennák”, szájzugserték vannak, melyek jelzik a zsákmány elhelyezkedését, illetve tölcsérszerűen segítik annak a szájnyílásba terelését. Kedvezőtlen időjárás esetén, ha a lappantyú nem tud zsákmányolni, testhőmérséklete csökken: teste „fűtését kikapcsolja”, mintegy dermedt állapotba kerül, hogy energiát takarítson meg. A természet nagy eszköztárából megint csak egy érdekes alkalmazkodással ismerkedtünk meg!
Az éjszaka vadászó baglyok közül a füleskuvik (Otus scops) is gyakran zsákmányol bogarakat, sáskákat, lombszöcskéket. Több adattal rendelkezünk Vértes környéki fészkeléséről. Kedveli a meleg, déli fekvésű gyümölcsösök, kertek, szőlők, öreg parkok odvas fáit, ahol megfelelő fészkelőhelyet talál magának. Jelenlétét bánatos, lágy, rövid füttyentésszerű hangja jelzi legjobban, melyet május végén és júniusban lehet hallani. Néha a gyöngybagoly (Tyto alba) is megtelepszik sziklaüregekben, de gyakrabban inkább tornyokban, épületek padlásán találkozhatunk vele. A „bagolylakta” barlang aljában mindig megtalálhatjuk a lakó teljes étrendjéről tanúskodó bagolyköpeteket. A baglyok az elfogyasztott zsákmányállataik megemészthetetlen részeit, a csontokat és a szőrt kis gombócok formájában visszaöklendezik, melyekből aztán megismerhetjük az egész térség kisemlősfaunáját. Vannak olyan ritka apró emlősállatok, melyek jelenlétéről általában csak a bagolyköpetekből szerezhetünk tudomást.
A kisebb barlangokban, sziklarepedésekben, öreg pincékben szívesen telepszenek meg a denevérek (Chiroptera) különböző fajai. A települések környékén gyakori a közönséges késeidenevér (Eptesicus serotinus) és a közönséges denevér (Myotis myotis). Ez utóbbinak a csákvári kastély pincéjében kisebb szaporodóállománya is ismert. A szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus) alkalmilag fordul csak elő, a kis patkósdenevérnek (Rhinolophus hipposideros) viszont több szülőkolóniája is található a területen (100–120 pld.), de a barlangokban és a bányavágatokban telelő állománya is jelentős.
A sziklás, meleg hegyoldalakon jelentős hüllőállomány él. A Kitaibel Pál által 1799-ben Csákváron talált pannon gyíkról (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) sajnos nem rendelkezünk mai adatokkal. A másik érdekes hüllőfaj, a haragos sikló (Dolichophis caspius) vértesi előfordulását Szabó László Vilmos bizonyította. Előfordulása az éghajlati és élőhelyigénye alapján várható volt, bizonyító példányát 1970. május 9-én találták Csákvár mellett. Ez a délkelet-európai kígyófaj Magyarországon korábban csak két helyről volt ismert: a Budai-hegységből és a Szársomlyóról (a 2000-es évek elején Dunaújváros környékéről is előkerült). Az erdei sikló (Zamenis longissimus) főleg bokrokon, alacsonyabb fákon keresi zsákmányát, ami leggyakrabban madártojás, fióka, de kisebb rágcsálók is lehetnek. Júniusban vagy júliusban a nőstény 5–8 vastag, de lágy héjú tojást rak lomb alá, korhadékba, amelyekből a fiatalok szeptember folyamán kelnek ki, és október elején téli álomra vonulnak. A sokkal kisebb termetű rézsikló (Coronella austriaca) kedveli a nyílt sziklagyepeket, ezért is esik könnyen zsákmányul az ott, egy helyben szitálva vadászó kígyászölyvnek. A rézsiklók szaporodása érdekes: az anyaállat augusztus végén, szeptember elején 3–15 vékony burkú tojást rak, melyekből azonnal kibújnak a kis állatok (álelevenszülő). Fiatal korukban apró rovarokat, míg felnőttként kisebb rágcsálókat, gyíkokat fogyasztanak.
A gyíkok közül a kisebb termetű, barnás színű fali gyík (Podarcis muralis), valamint a nagy termetű zöld gyík (Lacerta viridis) jellemzi ezen élőhelyeket. Szinte az összes sziklagyepen találkozhatunk velük. A nagyobb termetű zöld gyíkok sokszor a karsztbokorerdők alacsonyabb bokrain sütkérezve tűnnek szemünk elé. Ha türelmesen várakozunk, megfigyelhetjük villámgyors zsákmányolásukat is, amint egy-egy rovart vagy apró pókot kapnak el.
Az őszi színpompás időszak után télen kihaltnak tűnik e sziklavilág. Érthető is, hiszen az itt élő állatvilág melegkedvelő, és táplálkozásában is ehhez alkalmazkodott. A hüllők elrejtőznek és téli álmot alszanak, a madarak pedig délebbre vonulnak. Vannak azonban olyan vonuló madárfajok, melyeknek éppen ezek az élőhelyek nyújtják a megélhetést télen. A bajszos sármányok (Emberiza cia) sokszor kitartanak, s a csenkeszek apró magvait fogyasztják. A fenyőrigók (Turdus pilaris) és a léprigók (Turdus visvivorus) a galagonya- és a vadrózsabokrokat a járják, azok termését fogyasztják; s időnként halk bánatos füttyével a süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) is felhívja magára a figyelmet. Ilyenkor érkezik költőhelyénél délebbi és alacsonyabb területekre a havasok egyik jellemző madara, a hajnalmadár (Tichodroma muraria), amely az utóbbi években rendszeresen feltűnik itt télen, pirosas szárnyaival egy kis színt varázsolva a kihaltnak tűnő téli sziklafalra.