Kövessük gondolatban a parlagi sast, amint a vadászterületére tekintő szurdokerdőkben vagy a vízválasztók környékén kialakult zárt bükkösök szélén épített fészkébe repül zsákmányával.
A pusztai hangulatú tájat elhagyva hamarosan egy hűvös, árnyas szurdokvölgyben járunk, mely hőmérsékletében is nagyon eltér az előbb megismert élőhelytől. A meredek szurdokvölgyek aljáról hatalmas hársak és bükkök törnek a fény felé. Ezekben a háborítatlan völgyekben találnak alkalmas fészkelőhelyet a pár évtizede még kipusztulással fenyegetett, de ma már egyre erősödő állományú ragadozó madaraink.
Minden állatnak, így a ragadozó madaraknak is egy meghatározott élettér (territórium) szükséges, ahol párjukon kívül még fajtársaikat sem tűrik meg. A rendkívül tagolt felszínű Vértesben ez az élettér viszonylag kicsi, mivel az éles, meredek leszakadású gerincek elhatárolják egymástól a völgyekben fészkelő ragadozók territóriumait, viszont a hegylábi, majdnem összefüggő nyílt ürgés legelők nagyon jó vadászterületet biztosítanak számukra, így kijelenthetjük, hogy a Vértesben – összehasonlítva más hegységekkel – adott területre több ragadozó madár jut.
A Vértes és egyben Magyarország legveszélyeztetettebb ragadozó madara a parlagi sas (Aquila heliaca). Szárnyfesztávolsága elérheti a két métert is. A Vértesben fészkelő parlagi sasok a kelet-európai állomány majdnem legnyugatabbra költő példányai. A kelet-európai állomány zöme Magyarországon él, ahol védelme érdekében évtizedek óta komoly erőfeszítéseket tesznek. „…mindig csak ott találtuk e délceg madarat nagyobb számban, hol az ürge gyakori volt” – írta BREHM a 19. században. Ez sokáig igaz volt a magyarországi állományra is, hiszen utolsó költőpárjait az ősi legelők közvetlen közelében vagy a középhegységek ezekkel határos részein találhattuk. Szerencsére ma már nem fenyegeti a parlagi sasokat a közvetlen kipusztulás veszélye, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a Vértesben ma is a század eleje óta ismert költőhelyeken élnek a sasok.
A parlagi sasnak a mai Magyarország területén ismert első fészkeléséről – amelyet a Vértesben találtak – VASVÁRI MIKLÓS számolt be 1933-ban az Állattani Szakosztály 344-ik ülésén. Pár évvel később (1938) szintén a térségben élő költőpárt BOROVICZÉNY ALADÁR szirti sasként (Aquila chrysaetos) publikálta A Természet című lap hasábjain. Az 1937-ben a MERÁN család birtokán fészekből kiszedett fiatal madár, melyet a természetbarát és vadász földesúr kobzott el a falubeli parasztoktól, a Budapesti Állatkertbe került. Itt szirti sasnak határozták és a cikk szerzője is ekként írja le. A tévedés VASVÁRI MIKLÓS jóvoltából rövidesen kiderült, így mi ez időtől fogva rendelkezünk információkkal a parlagi sasok vértesi fészkeléséről.
A szép, kora tavaszi időben figyeljük a szinte vágtató fehér felhők alatt köröző saspárt. Órákon keresztül szinte mozdulatlan szárnyakkal keringenek a fészkelő- és táplálkozóhely fölött. Időnként hangos „kaffogással”, hullámvonalban repülve, majd nagyon magasról egymás mellett zuhanva, aztán újból magasba száguldva jelölik ki fészkelőterületük határait. A saspárok télen is együtt maradnak, sőt rendszeresen együtt vadásznak, együtt éjszakáznak. A korábbi feltételezésekkel ellentétben az öreg madarak egész évben a fészkelőhely közelében maradnak, ilyenkor elsősorban dögökkel és kisebb emlősállatokkal táplálkoznak. Sokszor már februárban kitatarozzák régi fészküket, vagy újat építenek. Az újonnan épített fészkek jóval kisebbek, mint a régebben készültek. A fészkek mindig a lombkorona felső részében, majdnem a fa – leggyakrabban hárs (Tilia sp.) vagy bükk (Fagus sylvatica) – tetején épülnek, jó kirepülési lehetőséggel a táplálkozóterületek felé. A fészekalj, amely általában kettő, ritkábban három tojásból áll, április elején teljes. A tojásokat kétnapos időközökkel tojja le a tojó, és a második tojás lerakása után kezdi meg a kotlást. A hím madár eközben a közelben őrködik, rendszeresen hordja a táplálékot a kotló tojónak, sőt időnként le is váltja a kotlásban. A fiókák 42-43 nap elteltével kelnek ki a tojásból. Korábban rendszeresek voltak a hármas fészekaljak, és ezekből ki is repültek a fiatalok, de a mostani megfigyelések alapján ez ma már ritka. Egy alkalommal a harmadikként kikelt fiókát, mely táplálékszűke miatt nagyon lemaradt testvéreitől, csak mesterségesen nevelve és később a fészekbe visszahelyezve tudtuk megmenteni. A kikelt pelyhes fiókákat a tojó állandóan őrzi, a hím hordja a táplálékot. A parlagi sasok zsákmánya ebben az időszakban nagyon változatos, legnagyobb mennyiségben ugyan ürgéket (Spermophilus citellus) és a hörcsögöket (Cricetus cricetus) fognak, de apró emlősöket, sőt cserebogarakat és sáskákat is szedegetnek. A fészkeket kitettségük miatt viszonylag gyakran károsítják a tavaszi és a nyár eleji viharok. A fák tetején lévő fészkekben a fiókák meglehetősen védtelenek az időjárás viszontagságaival szemben, szüleik ezeket a káros hatásokat csak ideig-óráig képesek elhárítani. Előfordult, hogy találtunk vihar után földre került fiókákat, melyeket aztán pár napos etetés után a leszakadt fészektől pár száz méterre lévő üres, de az előző évben használt sasfészekbe helyeztünk ki. A parlagisas-szülők az egyhetes szünet – amikor fiókájukat nem látták – ellenére a fiókát tovább etették, és az később sikeresen ki is repült. Egy másik alkalommal még érdekesebb dolgot tapasztaltunk. Egy fészekből kiesett fiókát, melynek testvére július közepén kirepült, a szülők még október 16-án is etettek a földön. Ez a fióka ugyanis kiesett a fészekből, egyenesen a sűrű szederindák közé, ahonnan nem tudott sem elrepülni vagy kivergődni, sem zsákmányolni, így a szülei a normális időn túl még három hónapig etették (illetve kénytelenek voltak etetni). Ez a rendkívüli ivadékgondozás eddig példa nélküli a madárvilágban. A fiókák egyébként kb. 2,5 hónapos korukban hagyják el a fészket, de ezután is sokáig együtt marad a család, egészen addig, amíg a fiatalok nem tudnak biztonságosan zsákmányolni és repülni. Előfordult, hogy még szeptember végén is együtt volt a parlagisas-család.
A fiatal madarak a téli zord időjárás elől délebbre húzódnak, de a kirepülést követő télen így is nagyon sok elpusztul közülük. Több, Magyarországon gyűrűvel jelölt parlagisas-fióka későbbi megkerüléséről vannak adataink. Ezek alapján kiderült, hogy a jelölt fiókák több mint fele elpusztult a kirepülést követő 200. napig. A Vértesben gyűrűzött három fiatal parlagi sas megkerülési adatai: egy 1939-ben VASVÁRI MIKLÓS által Csákberényben gyűrűzött madarat 102 nap elteltével a Fruška Gorában (Vajdaság) ejtettek el; az 1962-ben SZABÓ LÁSZLÓ VILMOS által Csákváron gyűrűzött három fióka egyikét 122 nap elteltével Theszalonikinél (Görögország), egy másikat 10-15 km-re a fészektől lőtték le.
A gyűrűzés mellett a modern technikai eszközök is segítséget jelenthetnek a madarak életének megismeréséhez. Ilyenek az ún. műholdas jeladók, amelyeknek a segítségével nagyon pontos adatokat kaphatunk a madarak napi életritmusáról, mozgáskörzetéről és vonulásáról. 1992-ben egy fiatal parlagi sast jelöltünk meg ezzel a módszerrel: a madár a fészek elhagyása után egy hónappal 245 km-re Szlovéniában volt, holott egy nappal előbb még a kirepülési helyen láttuk (ez a madár a kirepülést követően 1180 km-t tett meg, s október 7-én pusztult el Szarajevó térségében).
Az életben maradt fiatal madarak a következő év tavaszán visszatérnek szülőföldjükre, de csak három-négy év múlva zsákmányolva, kóborolva érik el az ivarérettségüket. Ekkorra a fiatal korban sárgásbarna tónusú madár sötétbarna színű, aranysárga fejű, fehér vállfoltú, gyönyörű madárrá válik. Valóban fenséges megjelenésű, angol (Imperial Eagle) és német neve (Kaiseradler) is császársast jelent.
A parlagi sasok nagyon hosszú életű madarak. Egy tojó parlagi sas, melyet 1980-ban már, mint öreg madarat ismertünk meg a Vértesben 1993-ban pusztult el. Rendelkezünk adatokkal ennél idősebb madarakról is, igaz fogságban. Az egyik legérdekesebb adat VÖNÖCZKY SCHENK JAKAB közléséből ismert: 1883-ban Brandenburgban elfogtak egy parlagi sast, amelynek egy aranygyűrű volt a lábán. A gyűrű egyik oldalán 10. 9. 1827., a másik oldalán. H. K. s O. K. Eperjes felirat volt olvasható. Ez a parlagi sas – mint később kiderült – évekig HELLNER KÁROLY fogságában élt Eperjesen. Később szabadon engedte, a gyűrűbe pedig az elengedés napját, illetve a saját és a barátja (OKRUCZKY KÁROLY) nevének kezdőbetűit vésette. E madár tehát még 55 évet élt szabadon. Hazai állatkerti körülmények között a Szultán nevű, 1962-ben fészekből begyűjtött madár élt a leghosszabb ideig: 42 éves korában pusztult el a Veszprémi Állatkertben.
A parlagisas-védelem legfontosabb feladatai közé tartozik a fészkelőhelyek megóvása. Az erdőgazdálkodási munkálatok helyének és idejének korlátozásával és megszervezésével elérhető a fészkelőhelyül szolgáló – elsősorban véderdők – háborítatlansága. A zavart területeken költő madarak fészkeit több éven át őriztük egy évente négy hónapig tartó táborból. Ennek során figyeltük meg azt, hogy a madarak rendszeresen elvették a legelőn vadászó rókáktól a zsákmányukat. Az egyik ilyen fészekőrzés alkalmával a szemünk láttára pusztult el tavasszal egy általunk 13 éve ismert öreg tojó madár. Ennél szenzációsabb észlelés csak az volt, hogy másfél nap múltán a hím már párba is állt egy másik, ugyancsak időskori tollazatú tojóval. Ezek a megfigyelések sok új adattal bővítették a parlagi sasra vonatkozó ismereteinket, melyeket aztán a védelmi munkában alkalmazni is tudtunk.
A Magyarországon élő parlagisas-állomány az 1980-as évek elejére nyolc-tíz ismert párra csökkent, közülük három pár élt a Vértesben, a már ismertetett kedvező hatásoknak köszönhetően. Az ország állománya, elsősorban a védelmi munkának következtében 2016-ra megközelítette a 200 párat. Az állomány az 1990-es évektől – a tavaszi fészekszétlövések megszüntetésének és egyéb társadalmi szintű változásoknak köszönhetően – ugrásszerű növekedésnek indult. Ma az állomány döntő többsége sík vidéki élőhelyeken él, sőt többször egészen abszurd körülmények között (pl. focipálya mellett) is találtak már sasfészkeket. Az egykori biztonságos – és az állomány fennmaradását jelentő – középhegységi fészkelési mód mára egészen háttérbe szorult. Magyarországon ma a két hagyományos vértesi fészek mellett talán még négy vagy öt fészek található csak az egykori középhegységi költőhelyeken.
Jelenleg a Vértesben két pár parlagi sas fészkel. Csákberényben 1993-ban volt az utolsó költés, az a fészkelőhely azóta üres. A parlagi sasok körüli történésekről és az értük tett természetvédelmi erőfeszítésekről részletesen olvashatnak a természetvédelemről szóló fejezetben.
Ismét a parlagi sasok fészkelőhelyének közelében vagyunk. Messzebbről figyeljük a madarakat, amint a kora tavaszi időben fészküket építik. A szorgos munka közben időnként nászrepüléssel jelzik fészkelőhelyüket. A két madár egyszer csak hangos kaffogással zuhanni kezd. A távcsőben a sasok mellett feltűnik egy jóval kisebb és gyorsabb madár. A zuhanórepüléssel támadó madár elől alig tudnak kitérni a sasok, hátukra fordulva, erős lábaikkal védelmezik magukat. A légi csata rendkívül látványos „mintha ügyes vadászrepülők lassú bombázókat támadnának”.
E gyors röptű madár a Vértes környékének másik madárritkasága, a keleti elterjedésű kerecsensólyom (Falco cherrug). Szintén pusztai madár, mint a parlagi sas, csak a zavarások miatt kényszerült a középhegységi erdők peremeire, ahol gyakrabban gallyfészekben, de sziklafalakon is költött. A parlagi sasokhoz nemcsak vadászterületével és táplálékállatával, az ürgével, hanem azzal is kötődik, hogy sokszor a sasok által épített fészket foglalja el. A kisebb termetű sólymok addig zaklatják a sasokat, míg azok otthagyják fészküket és a közelben levő ún. váltófészekben kényszerülnek költeni. A sólyomfélék (Falconidae) nem építenek fészket, hanem más ragadozó madarak, fekete gólya vagy holló fészkét foglalják el.
A kerecsensólymok ragaszkodnak ahhoz a fészkelési formához (sziklai vagy gallyfészek), melyben maguk is kikeltek a tojásból. Ebből aztán nagyon érdekes családi veszekedések származhatnak. Egyik alkalommal az ismert öreg hím kerecsensólyom egy új tojóval állt párba (régi párja vélhetően elpusztult), mely mindenképpen ragaszkodott a gallyfészekhez. Így hát abban az évben gallyfészekben költöttek, de több zavarás érte a fiókákat ezen a helyen. A következő év tavaszán a hím „a sarkára állt”, és a tojásrakási időszakban csak a sziklaüregben adta oda a zsákmányt a tojónak, így aztán visszaköltöztek a sziklafalra.
Március elején már a fészkelőhelyeken látni a kerecsensólyom-párokat, amelyek az elfoglalt fészkelőhelyet nászrepüléssel jelzik másik madaraknak. Észleltünk már olyan „túlerővel” szemben is territóriumvédő harcot, amikor egy kerecsensólyom 11 egerészölyv ellen védte fészkelőhelyét. A tojásrakás ideje alatt a hím eteti a tojót. Az etetéskor a tojó mindig kirepül a fészekről és röptében veszi át a zsákmányt. A fészekalj 3-5 vörösesbarna tojásból áll, de egy alkalommal 6 tojást is találtunk már. A tojásokat egy-két nap különbséggel rakja le a tojó, és a második vagy a harmadik tojás lerakása után kezd kotlani. A kotlás ideje alatt, ami kb. 30 nap, a hím többször leváltja. A kikelt fiókákat a tojó két-három hétig őrzi, ekkor még csak a hím, később azonban már mindketten hordják a fiókáknak a táplálékot. A fiókák kb. 50 napig tartózkodnak a fészekben, de a család még később is sokáig együtt marad. Ilyenkor látványos jelenetek közepette tanítják a szülők a fiókákat zsákmányolni. Az egyik öreg felül, a másik alul repül, közöttük pedig a fiókák. A felül repülő szülőmadár elejti a karmai közül a zsákmányt, melyet a fiókáknak el kell kapniuk a levegőben. Ha ez nem sikerül, akkor az alul repülő szülő elkapja, majd helyet cserélnek a felül repülővel. A tanítás egészen addig folyik, míg a fiókák meg nem tanulják a levegőben elkapni a zsákmányt. A fiatal tojók már a következő év tavaszán párba állhatnak, de a hímek csak többéves korukban költenek először.
A kerecsensólymok fészkeit hosszú időn keresztül rendszeresen kirabolták a solymászok és a madárkereskedők. Fészkeiket csak az egész fészkelési időre kiterjedő őrzéssel lehetett megvédeni. A Vértesben 1982-óta folyik a veszélyeztetett fészkek őrzése, a műfészek-kihelyezés és az élőhelyvédelem. Ennek hatására állománya ebben a térségben a korábban ismert 1-2 párról 7-8 párra nőtt.
A kirepülő fiatal madarakat a védelmi program keretében, ha egyébként is fel kellett mászni a fészekhez, meg szoktuk gyűrűzni. Több adattal rendelkezünk a térségben gyűrűzött madarak megkerüléséről. 1989-ben gallyfészekben gyűrűzött négy fiókából az egyiket három év elteltével, áramütés következtében elpusztulva találták meg. Másik két madarat szintén három év múlva télen, a Sárréten, ragadozómadár-gyűrűzés közben fogtak vissza. Közülük a hím ismereteink szerint 1996-ban, azaz hét év múltán is az egyik ismert fészkelőpár egyik tagja volt. A negyedik madár további sorsáról nincs tudomásunk. Még egy 1992-ban fiókakorban gyűrűzött madár megkerülési adataival rendelkezünk a térségből, amely négy év múltán áramütéstől pusztult el Székesfehérvár közelében. Ezekből az adatokból korábbi elgondolásainkkal ellentétben arra következtettünk, hogy a Vértes vonzáskörzetéből kirepült fiatalok a későbbiekben az itteni állományt erősítették. Természetesen ennek az ellenkezőjére is van adat, amikor a térségünkből kirepült fiatal kerecsensólyom később jóval messzebb állt párba. A 2000-es években már műholdas jeladóval jelölt madaraink révén nagyon sok új, és a védelmi munkában nagyon jól hasznosítható információhoz jutottunk. Az öreg madarak jelölésével fontos, napi szintű információkhoz jutottunk a területhasználat, élőhelyigény tekintetében arra, hogy melyik időszakban melyik pár milyen zsákmányt kedvel, s a vadászatához fészkelőterületén mely területeket részesíti előnyben. Megtudtuk azt is, hogy a szomszédos párok között „láthatatlan kerítések” húzódnak, tehát a párok a szomszéd területére fészkelési időben csak nagyon ritkán tévednek be, az elfoglalt területekért ugyan megharcolnak, de utána tiszteletben tartják. Az egyik párban a műholdas jeladó révén szereztünk tudomást arról, hogy a szorgos az egész Vértest naponta többször átrepülő hím kerecsen elpusztult a fiókák kikélését követő napokban 2015 V. 1.én. A tojó ebben az időszakban még állandóan őrzi a fiókákat, így a kis család táplálék nélkül maradt. A táplálék biztosítására aztán így beálltam én, naponta többször megjelenve a fészeknél egy-egy galambot röptetve tápláltam a családot. Erre nagy szükség is volt, hiszen a tojónak rengeteg feladatot jelentett a fészek védelme, amit szinte állandóan támadott két szemtelen szürke varjú. Így aztán igaza lett egyik barátomnak, aki tevékenységemre megjegyezte: „kerecsen hím még úgysem voltál!”. 2015. május 8-án, mikor etetni érkeztem egy fiatal hímet is láttam a fészeknél, amint a tojónak táplálékot hordott. Így aztán szerepemről leváltottak ugyan, de munkám eredményes volt, mert a fiókák sikeresen kirepültek a fészekből.
Nagyon valószínű, hogy a kerecsensólymok a pusztai élőhelyek mellett, kisebb számban ugyan, de korábban is fészkeltek sziklákon. Jelenleg is megvannak azok a sziklai költőüregek, melyekben még ma is nagy tömegben hevernek a kerecsenek fő zsákmányállatát jelentő ürgék csontjai. Erre utal a Ráró-kő földrajzi név is.
A török korban szabályos sólyomadót fizettek a magyar főurak a Török Portának, erről részletesen olvashatunk TAKÁCS SÁNDOR Rajzok a török világból, és MÓRA FERENC Rab ember fiai című könyvében.
Ma már – a sikeres műfészekprogramnak köszönhetően, mely innen a Vértesből indult – a kerecsensólymok döntő többsége mezőgazdasági területeken költ. A Vértes környékén az utolsó két ismert hegyvidéki költés 1994-ben volt Csákberényben, az előző évi utolsó itteni parlagisas-fészekben, a másik pedig Vértesboglár, Szár környékén. A Vértes térségéből elindult hathatós védelmi intézkedést jelentő műfészek programról, melyben mára a magyar kerecsenállomány 90%-a költ, részletesen könyvünk a természetvédelmi fejezetében olvashatnak.
Az 1960-as években Csókakő mellett és a Pátrácos öreg bükköseiben is ismert volt a vörös kánya (Milvus milvus) és a barna kánya (Milvus migrans) fészkelése. Az azt követő évtizedekben mindkét faj szinte teljesen eltűnt az országból, de az utóbbi tíz évben országos állományuk növekvőben van, s egyre gyakrabban lehet látni fészkelési időben is őket a Vértes környékén. 2015/2016 telén áttelelő vörös kányát is észleltünk, sőt utána napokig párban láttuk őket. Ezen előfordulások alapján a közeljövőben remélhetőleg ismét meg fog telepedni térségünkben.
Szintén a háborítatlan szurdokvölgyekben vagy a zárt bükkösökben találhatjuk meg a fekete gólya (Ciconia nigra) fészkét. Ez a rejtett életű madárfaj is a hegylábi rétekre jár le táplálkozni. Március utolsó napjaiban érkezik vissza fészkelőhelyére. A lombkorona alsó felében, kinyúló ágra épített fészket a fiatal párok több éven keresztül építik, és ha nem éri őket zavarás, hosszú időn át használják. A hegylábi vizes élőhelyek újjáéledő vízi világa nap mint nap biztosítja a fekete gólyák számára is azt a táplálékbázist, mely miatt ma már szinte minden nap megfigyelhetők ezeken a területeken.
E fényszegény, meredek, sekély termőtalajú völgyek legtöbbjének erdőállománya véderdő, mivel ha levágják, felújítása szinte lehetetlen. Ezekben az erdőkben a természet szabta rend szerint együtt állnak a két szikleveles apróságok, a fiatal suhángok, az erős „férfiak” és a vén famatuzsálemek. De nemcsak koreloszlásukban, hanem fajgazdagságukban is mások ezek az erdők az ember által nevelteknél. A több száz éves óriások kidőlt törzsein alig lehet átmászni. gyökerük égnek áll. Az égnek álló kiszakadt gyökér végén apró madárka ül. Kurta farkát felcsapja, torkát tágra nyitva igyekszik nagy hanggal pótolni kicsinységét, így csilingelő üveghangokkal gyöngyöző énekét mindenki meghallja. Az ökörszem (Troglodytes troglodytes) – mint törpe az óriások birodalmában – nászdalát fújja. Száraz bükkfalevélből, mohából jókora fészket szorít be a gyökerek közé, keskeny nyílást hagy rajta, és kész a családi otthon. Ahol ilyen leszakadásos gyökereket, földből kifordult gyökértányérokat nem talál, ott az ún. „legatyásodott”, földig sűrűn ágasodott bükktörzs mellé, a sűrű sarjak közé építi fészkét. Nagyon találóan a „madárvilág szárnyas egerének szokták” nevezni, hiszen a földön surranva, ugrálva táplálkozik.
Nagyon hasonlít hozzá fészkelési módjában a vörösbegy (Erithacus rubecula), amelynek csengő éneke szintén hozzátartozik a tavaszi erdők hangulatához.
A mély, nedves aljú erdők adnak otthont az erdei szalonkának (Scolopax rusticola). Csodálatos – és vadászíróink által sokszor „megénekelt” – hangulata van tavaszi nászrepülésének, a szalonkahúzásnak. Az erdő a hosszú tél után szinte mélyet lélegzik ilyenkor. A frissen fakadó rügyek, a tavasz, az élet illata száll a levegőben. Alkonyatkor először elhallgatnak a rigók (Turdus spp.), a citromsármány (Emberiza citrinella), a csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita), s mikor feljön a „vacsoracsillag” (azaz a Vénusz), a völgy fölött korrogva, pisszegve ellibeg a várva várt hosszúcsőrű madár. Szinte kár e varázst a puska hangjával megtörni.
A nálunk szem elé kerülő erdei szalonkák zöme csak átvonul Magyarországon, de több évből vannak adatok, fészkelő vagy fiókáit vezető szalonkáról a Vértesben is. Nincs szem, amelyik észrevenné a földön négy tojásán kotló, csodálatos rejtőszínnel rendelkező szalonkát! BORSICZKY OTTÓ A Természet című folyóirat 4. évfolyamának 16. számában (1901) két erdeiszalonka-fészekről is hírt ad az 1897. évből. Mindkét fészket a Vértes Komárom megyei részén, a Hárságy nevű erdőrész fiatalos bükkösében találta, április 14-én egy kéttojásos, április 25-én pedig egy – a fajra jellemző – négytojásos fészekaljat. E szerző saját megfigyelésként is megtapasztalta egy más területen a vadásztörténetekben többször szereplő „fiókamentő erdei szalonkát”: „…egy – néhány négyszögméternyi, itt-ott csádéval benőtt – tisztásra érve, egy öreg és négy fiatal szalonkát pillantottam meg közvetlen közelről. A szalonkák egy csoportban gubbasztottak. Midőn eme érdekes csoporthoz már csak mintegy két lépésnyire voltam, az öreg szalonka hirtelen felrebbent s az egyik fiát magával vitte. Egészen jól láttam s látta a velem levő Novotny nevű vadőr is, hogy az öreg a fiatalt lábaival fogta át s úgy repült el vele”.
1930. május 1-én KRIZSÁN JÓZSEF fotoarchívumából ismerünk egy a Lófej völgyben lefényképezett erdei szalonka fészket. Erdei szalonka vértesi fészkelésről tudósít SZILÁGYI VIRGIL a Nimród Vadászlap 35. évfolyamában (1948). SZABÓ LÁSZLÓ VILMOS az 1960-as években még röpképtelen fiatal erdei szalonkát talált Csákváron, melyet aztán több napos etetés után sikeresen elengedtek. SCHÄFFER FERENC az 1980-as években Csákváron a Felső-Petre-cserben figyelt meg még gyenge röpképességű erdei szalonka-fiókákat a féltő felnőtt madarakkal együtt. Szintén ő látott 2016. június 16-án a gánti Pap-völgyben erdei szalonkát felrepülni.
Mivel ezekből az erdőkből majdnem teljesen hiányzik a cserjeszint, csak a földön, a fák törzsén és a lombkoronában fészkelő énekesmadarakat figyelhetünk itt meg.
Az idős erdőkben a legtöbb madár a fák odvaiban talál fészkelőhelyet. Nézzük végig táplálkozási módjaik szerint e népes társaságot! A „lakáskészítők” legtöbbször a harkályok. A harkályok legtöbbje erdei madár, táplálékukat a fák belsejében és a kéreg alatt élő rovarok jelentik. A fák törzsén kúszva, fajonként váltakozó módszerekkel és eszközökkel dolgoznak. Ujjaik a fatörzsön való kapaszkodáshoz és a felfelé kúszáshoz idomultak, kettő előre kettő hátrafelé áll. Faroktollaik, hogy jól meg tudják támasztani magukat, nagyon merevek, és mivel gyorsan kopnak, más fajokénál gyorsabban regenerálódnak. A harkályok legnagyobbika a fekete harkály (Dryocopus martius). Legtöbbször a zárt bükkerdőkben figyelhetünk fel hangos „krü krü krü” kiabálására, amint hullámvonalban repül át egyik fáról a másikra. A párok áprilisra alakulnak ki, ezután tisztítják ki előző évi odújukat vagy készítenek újat. Az ovális bejárati nyílású odú általában nagyon magasan készül a bükkfák törzsében. Egy új odú elkészítése több hétig is eltart, hiszen akár 40 cm mély is lehet. Ezeknek a méretes odvaknak később számos albérlője akad. A leggyakoribb a kék galamb (Columba oenas), melynek mély búgó hangja hozzátartozik a bükkösök világához.
Az itt élő emlősállatok is előszeretettel költöznek az elhagyott feketeharkály-odúba. Közülük kiemelendők a különböző denevérfajok (Chiroptera), a közönséges mókus (Sciurus vulgaris) és a nyuszt (Martes martes). Később, amikor a bejárat már kikorhad, előfordul, hogy az odút macskabagoly (Strix aluco) foglalja el.
A fekete harkály táplálékát főleg a fában élő rovarlárvák képezik, ezeket erős csőrével vési ki a korhadó fákból, tuskókból. A valamivel kisebb termetű nagy fakopáncs (Dendrocopos major) jellemzően kúszó és kopácsoló harkály. Az egész fatörzsön végigkúszva szedegeti táplálékát, a rovarlárvákat szaruhorgokkal ellátott nyelvével húzza ki a járataikból. A magasban a vékonyabb ágakat kutatja át a kis fakopáncs (Dendrocopos minor), levéltetveket és hangyákat szedegetve. Szintén a zárt bükkösök világához tartozik jellegzetesen ereszkedő dallamú hangjával a hamvas küllő (Picus canus). Táplálékának nagy része hangyákból és hangyatojásokból áll. Láthatjuk tehát a munkamegosztást a harkályok között, mindenhova jut egy-egy specialista, nem maradhat ki egyetlen egy hely sem, amelyet ne kutatnának át. Hát még, ha tovább nézzük a többi „munkaterületet” is a lombkoronában. Rájöhetünk, hogy egy csodálatos, minden apró részletében tökéletesen működő világot szemlélünk!
Az eddig megismert fajok mind a talajon és a fák törzsén kúszva táplálkoznak. De mi történik a repülő rovarokkal? A lombkoronában repkedve szerzi táplálékát a sisegő füzike (Phylloscopus sibilatrix), melynek kedves, felgyorsuló énekét gyakran halljuk a távolból. A vén fatörzsek száraz oldalágaira le-leszállva rendszeresen körbejárja fészkelőterületét, és minden ágon újra meg újra elénekli egyszerű, de messze hangzó dalát. Vastag levélavar fedi a talajt, itt-ott a szagos müge kisebb foltjai vagy a bükksás csomói nőnek, ezek alá rejti a levélből és fűből összegöngyölt fészkét. Ugyanígy költ a csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita) is, fészkét csak annyi árulja el, mintha egy vad kicsit megrúgta volna az avart, kissé feláll egy-két elszáradt levél. Parányi tojásaikból a földön nevelkednek apróságaik, hogy felnőve a lombkorona akrobatáiként gyűjtögessék rovarzsákmányukat.
Magasan fent, a friss zöld lombsátorban énekel éles ezüsthangján a kis légykapó (Ficedula parva), a vén, árnyékos bükkösök jellemző, de ritka énekese. Fészkét a fatörzsön, egy-egy leszakadt, kikorhadt ág helyén, a kéreg alá építi. Mint neve is mutatja, a lombkoronában a repülő rovarokkal táplálkozik. A kis légykapó sajnos egyike azon fajoknak, amelyeknek hazai populációi a faj elterjedési területének a peremén helyezkednek el, s mint ilyenek szép lassan eltűnnek a hazai élőhelyekről.
A másik légykapófaj az örvös légykapó (Ficedula albicollis), amely a cinegék mellett a leggyakoribb odúban költő madár. Mesterséges fészekodúkban is szívesen megtelepszik, égszínkék tojásait megpillantani életre szóló élmény.
Ezekben a zavartalan völgyekben nagyritkán a rejtett életű vadmacskával (Felis silvestris) is találkozhatunk. Kotorékát földben vagy a sziklák között találjuk, de előfordult már, hogy nagyvadetetőben tanyázott a vadmacskacsalád. Legtöbbször a nyílt tisztásokon figyelhetjük meg, amint alkonyatkor pockokra, egerekre leselkedve szinte kúszik a földön, majd egy hatalmas ugrással veti magát zsákmányára.
Egy adattal rendelkezünk a hiúz (Lynx lynx) vértesbeli előfordulásáról is. Sajnos ezt az állatot 1991-ben Tatabánya mellett ütötte el egy autó. Ez az elütött példány állítólag az egyik győri gimnáziumba került. Természetesen ennek az egy példánynak a megjelenése még nem bizonyítja itteni rendszeres előfordulását, de összevetve az ez időből származó pilisi, börzsönyi és zempléni adatokkal, mindenképpen figyelmet érdemel. Az észak-magyarországi hiúz-előfordulások napjainkra állandósultak, akárcsak a farkas (Canis lupus) ottani előfordulásai.