A Vértes „fővárosát”, Csákvárt délkeleti irányba elhagyva szabadon járja szemünk az előttünk elterülő mintegy 8-9 km² nagyságú Csíkvarsai-rétet. Hófoltos, savanyú böjti széllel fogadó, kora tavaszi időben kezdjük el ismerkedésünket. Tocsogjunk végig a zsombékok között, csizmánkkal időnként megmerülve, egészen késő őszig, míg a pusztába hulló vadlibaszó el nem búcsúztat bennünket e szemet gyönyörködtető tájtól.

E csodás vízivilágot 1982-ben sikerült védetté nyilvánítani, szinte az utolsó pillanatban, a teljes lecsapolás előtt. A régebbi víztelenítési munkálatok nyomán – mint a Hortobágyon és az Alföld egyéb területein – itt is bekövetkezett a talaj elszikesedése. A víztelenség miatt csökkent az állat- és a növényvilág népessége, és jóval kevesebb széna is termett. A védetté nyilvánítás következtében az itt élő növény- és állatvilág érdekében történt beavatkozásokkal megnyílt a vízzel való gazdálkodás lehetősége, mely átütő sikerrel járt. Hosszú idő után visszatérhettek fészkelőhelyükre a vizes rétekhez kötődő, nagyon veszélyeztetett és megritkult madárfajok.

Az „ősi” nevek – Ülőkút, Csíkvarsai-rét, Nagy-tó-rét, Csuka-tó-rét – mind azt jelzik, hogy az egykori tó és a lápvilág helyén járunk. Mikor a mocsári gólyahír aranysárga foltjai elborítják a zsombékosokat, tavaszi madárfelhők hullámzanak a rét fölött. Hófehér selyemkendőként libbenő sirályok lármáznak, fekete-fehér bóbitás bíbicek jajgatnak, mintha örökké fészküket féltenék, hosszú csőrű godák gurgulyáznak, piroslábú cankók fuvoláznak, míg a hatalmas csapatokban táplálkozó seregélyek és fenyőrigók csak időnként felröppenő gomolygó felhőként jelzik, ha egy-egy ügyesebb ragadozó madár próbálkozik e madártömegek megvámolásával. A sirályok nagy része velencei-tavi fészkelőtelepéről jár ide táplálkozni, de a többiek egy része itt teremt otthont.

Az Ülőkút a területen fakadó forrásokról kapta nevét, melyek szó szerint ülő, szétterülő kutakként vizes, tocsogós területeket hoztak létre a réten. 1960-ban még így ír róla Szabó László Vilmos, a rét felfedezője: „Öreg kaszások emlékeiből tudom, hogy az egész rétet rendszeresen és teljesen lekaszálták, zsombikos mocsár csak az Ülőkúton volt.” Ennek megfelelően ez az élőhely őrzi legjobban az ősi táj arculatát, hiszen e területet a mai napig elkerülték a legkülönbözőbb lecsapolási munkálatok. A nádason túl tanulmányozhatjuk az ősi tó feltöltődésének utolsó, az erdővé válás előtti mozzanatait.

Az Ülőkút zsombékosaiban járunk, de tudjuk-e valójában, hogy mi is a zsombék? Több állatnak és növénynek az együttműködése során keletkező, növényzet borította kis szigetecske, melyen előszeretettel fészkelnek a madarak. A réten legelő gulya a felázott talajba belesüppedve egyik helyen mélyedést – semlyéket – tipor, amely mellett így kis magaslat – zsombék – keletkezik. A talajban élő mocsári gilisztáknak, kószapockoknak köszönhető a zsombék további fokozatos kiemelkedése a vízből, mivel ezek túrásaikkal felfelé építik azt. A vízből kiálló zsombékot a szárazabb időszakokban hangyák és vakondok veszik munkába, s emelik tetemes magasságba. A zsombékokon megtelepedő növények nagyban függnek a vízállástól, az elöntés és kiszáradás ritmusától, tartósságától. A nádon, a gyékényeken, a kákákon és a sásokon át a sovány csenkeszig minden réti növény alkothat rajta társulást, s életével, majd pusztulásával maga is építi a természet ezen lassan kiformált alkotásait. A területen legeltetett szarvasmarhák tovább tömítik, keményítik a zsombékokat, s közben mélyítik a köztük levő tocsogós semlyéket.

Ezen ősi táj a megőrzője a rét legféltettebb növény- és állatritkaságainak. Május elején a hófehér pamacsú gyapjúsások között lilás színű, védett mocsári kosborok virítanak. Nem véletlen, hogy a madarak is ragaszkodnak ezen ősi tájhoz. Nézzük meg ezen vizes élőhelyek benépesülését a különböző táplálkozást szolgáló eszközök, speciális szerszámok törvényszerűségei alapján! A madarak egy csoportját összefoglalóan partimadaraknak hívják, mivel táplálékukat a vízparton szedegetve, az iszapban szurkálgatva keresik. Ők legfeljebb 25 cm-es vízmélységben tudnak „dolgozni”. Az itt fészkelő leggyakoribb madarak az ún. „kisgázlók” közé tartoznak, melyekhez fajonként változó hosszúságú láb és csőr tartozik az iszapból való táplálékszerzés eszközeként.

A zsombékosban éles riasztással, szinte a lábunk elől ugranak fel a sárszalonkák (Gallinago gallinago), s magasba szállva, majd alázuhanva, szétfeszített farktollaik báránybégetésre emlékeztető rezonáló hangjával jelzik területüket. A tojók az avas sászsombék alá rejtett fészkükbe április második felében négy sárgásbarnán foltos tojást raknak. Ezekből két és fél hetes kotlás után kelnek ki a fiókák, melyek felszáradásuk után azonnal elhagyják fészküket. Ez a fészekhagyó életmód az összes földön fészkelő partimadárra jellemző.

Teljesen nyíltan, kisebb fűcsomókon költ a leggyakoribb réti fészkelő, a bíbic (Vanellus vanellus). Az utóbbi évtizedekben egyre többször próbálkoznak fészkelni a télen felszántott szántóföldeken, ahol a korai fészekaljakat a talaj-előkészítés és a vetés munkálatai teszik tönkre. Ez az új fészkelési mód egyre inkább teret nyer, így a bíbicállománynak már közel a fele próbálkozik ezeken az új élőhelyeken.

A piroslábú cankó (Tringa totanus) a bíbichez hasonlóan, de fészkét gyakrabban a fű közé rejtve költ, valóságos kis kunyhót formál a fészek fölé. A hatalmas csapatokban átvonuló pajzsoscankók (Phylomachus pugnax) jellegzetes dürgő násztáncát májusban láthatjuk a csatornák magasabb szegélyén. Párzás után a hímek továbbállnak, nem vesznek részt a fészeképítés, fiókanevelés munkájában. Ez a madárfaj egyébként többezres csapatokban vonul át hazánkon. Költőterülete a Germán- és a Lengyel-alföldtől egészen az északi tundrákig hatol. A Magyarországon történt nagy lecsapolások óta csak a Hortobágyon és a Csíkvarsai-réten bizonyított a fészkelése. 1970-ben Szabó László Vilmos, 1987-ben pedig Viszló Levente találta fészkét, érdekes módon ugyanazon napon, május 30-án.

A zsombékosok mára szinte a teljes Dunántúlról eltűnő kisgázlója a hosszú, egyenes csűrű, hosszú lábú nagy goda (Limosa limosa). Az eltűnés okai ismeretlenek. A Csíkvarsai-réten korábban 10–15 pár fészkelt, ma már viszont eseményszámba megy egy-egy pár költése.

Továbbhaladunk a Csíkvarsai-rét felé ahol megszólal az éber, vigyázó nagy póling (Numenius arquata) tilinkózó póli-póli hangja (e madarat népiesen szélkiáltónak hívják). Leereszkedve szárnyait sokáig félig felnyitva „mutatja magát”. Még feltűnőbb 25 cm hosszú, lefelé hajló csőre, mellyel kedvenc táplálékát, a mezei tücsköt (Gryllus campestris) szedegeti össze. A zsombékosból kiérve a nyíltabb rétekre, egész madárhad sír, jajong, riaszt a levegőben fészkét féltve.

Az eddig felsorolt fajok alkotta – az ún. turjánosokra jellemző – fészkelőegyüttes, ma az egyik legveszélyeztetettebb hazánkban, hiszen a nagymértékű lecsapolások mellett az aszályos évek sem kedveznek élőhelyeiknek. A Csíkvarsai-réten ezeknek a fajoknak magyarországi viszonylatban is jelentős populációja él.

A kisgázlók két, egészen különleges „eszközzel” felvértezett faja az élőhelyfejlesztő intézkedések eredményeként jelent meg a térségben. Mindkét faj fokozottan védett, hiszen az 1970-es években állományuk a közvetlen kipusztulás szélén állt. A fekete-fehér gólyatöcs (Himantopus himantopus) egy kisebb méretű gólyára emlékeztet (ezért népiesen székigólyának is nevezik), aránytalanul hosszú lábaival a vízpart mélyebb részeibe is begázolva igazi partimadárként szurkálgatva szerzi táplálékát. A gólyatöcs a 2000-es évektől az élőhely-rekonstrukcióknak köszönhetően telepedett meg a Zámolyi-medencében. A másik szintén fekete-fehér színű madár a gulipán (Recurvirostra avosetta) felfelé hajló csőrével mintegy „kaszálva” a víz felszínéről szedeget. Lábán már karéjos úszóhártya van a mélyebb részek úszva történő átvizsgálásához. Megjelenése térségünkben a kavicsgödrök időnként elárasztott gödreiben alkalmi jelenség.

Egy másik csoport az ún. „nagygázlók”, az ide tartózó gólyák (Ciconiidae) és gémek (Ardeidae) hosszabb csőrük és lábuk segítségével már a mélyebb vízben is táplálkoznak. Ebből a társaságból a fehér gólya (Ciconia ciconia) itt fészkel a környékbeli falvakban, de a kaszálások idején nagy tömegben gyülekeznek is az alkalmas táplálkozóterületeken. A csíkvarsai vén nyárfasorban ilyenkor valóságos időszakos „gólyafalu” alakul ki, ahol néha még a ritkább fekete gólyák (Ciconia nigra) is csapatosan éjszakáznak.

A gémfélék közül gyakori a szürke gém (Ardea cinerea), s ma már egyre többször látható a vörös gém (Ardea purpurea) is. 1996-tól fészkel a területen a bölömbika (Botaurus stellaris), amelynek jelenlétét szinte csak mély, messze hangzó hangjáról – ami olyan, mintha egy üres üvegbe fújt volna bele valaki – tudjuk megállapítani. A nádasokban bujkálva, ha nagyon ügyesek vagyunk, észrevehetjük a törpegémet (Ixobrychus minutus), amint nyakát kiegyenesítve, csőrét felfelé emelve nádszálnak próbálja álcázni magát. Az este sötétjében hallatott kvak-kavak hangjukról szerezhetünk tudomást a bakcsók (Nycticorax nycticorax), jelenlétéről. Ők meséink vakvarjúcskái, akik hangjukról kapták népi nevüket. Ha hosszabb ideig leselkedünk a vizes élőhelyek környékén, akkor az egyszer-egyszer felrebbenő, csodásan finom színű üstökösgémet (Ardeola ralloides) is megfigyelhetjük.

Egy hagyományos vonulási és táplálékszerzési utat követve, a Velencei-tóról szinte állandóan idejárnak a kanalasgémek (Platalea leucorodia). A magyar természetvédelem címermadara a nagy kócsag (Egretta alba). Állománya mára már úgy megerősödött, hogy nap mint nap láthatjuk őket nemcsak a mocsarak és a vizes élőhelyek környékén, hanem teljesen száraz legelőkön, lucernásokban is, amint pockok után leselkedve lépegetnek a tarlókon. Éjszakázóhelyként a Csíkvarsai-fasor és a Téglaház száraz fái szolgálnak számukra. Állománynövekedésük alapján várható, hogy ez az egykor kiveszőfélben lévő madárritkaság hamarosan ismét megtelepszik vizes élőhelyeinken.

A kora tavasszal kisebb létszámban átvonuló darvak (Grus grus) közül az utóbbi néhány évben átnyaral egy-egy példány, sőt újabban már őszi gyülekezőhelyükként is szolgálnak a táplálékban gazdag területek közepén fekvő vizes élőhelyek. Esténként a darvak – mint egykor őseik – szabályosan húznak be a mezőgazdasági területekről a mocsaras éjszakázóhelyükre.

Kövessük tovább a víz mélyülésével a fajok változását! A kora tavaszi több száz hektáros sekély vízfelület egyes részein, illetve a Zámolyi-medencében található Zámolyi- és Pátkai-víztározón, valamint a több helyen mesterségesen létesített mélyebb tavakon a vonuláskor tarkabarka nászruhás récetömegek pihennek, táplálkoznak. A leggyakoribb a tőkés réce (Anas platyrhynchos), mely a mocsaras részeken, de néha még a fák tetején is költ. Ilyenkor a fiókák számára az élet első nagy erőpróbája a fészek elhagyásának pillanata. A fáról leugró apró fiókák csenevész kis szárnyaikkal egyensúlyozva próbálják csökkenteni a földet érés erejét, majd felugranak, s azonnal követik a vízre anyjukat. A száraz, csenkeszes gyepekben – szinte nem is récének való helyen – a böjti réce (Anas querquedula) kotlik sokszor több mint 10 tojásán. Kikelt fészekhagyó apróságait az különbözteti meg a tőkés réce fiókáitól, hogy sokkal kisebbek és fejükön két párhuzamos szemsáv húzódik végig. A növényzettel dúsan benőtt mocsarak, mocsárrétek ritka fészkelői a cigány- (Aythya nyroca) és a kanalas réce (Anas clypeata), a víztárolókon pedig kontyos (Aythya fuligula) és kendermagos récével (Anas strepera) is gyakran találkozhatunk már a költési időben. Az utóbbi években a terjeszkedő üstökösréce (Netta rufina) és a bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) is feltűnt a területen.

A több évtizedes védelemnek és az élőhelyfejlesztő intézkedéseknek köszönhetően 1997-től a Csíkvarsai-réten ismét megtelepedett fészkelőként a nyári lúd (Anser anser). A zavartalan élőhelyen ma már mindennapos látvány – akár egészen közelről is – a nyári ludak csapatainak mozgása. A csákvári Esterházy-kastély parkjában költő vadlúdcsalád vándorlása a településen keresztül, pedig évről évre segítségnyújtásra sarkallja a kislibákért aggódó csákváriakat.

Az elmúlt két évtized védelmi munkájának és a vadászokkal történő megállapodásnak köszönhetően a Zámolyi-víztározó és a Csíkvarsai-rét nemzetközi szinten is jelentős vízivad-gyülekezőhellyé vált. A nagyobb részben nagy lilikből (Anser albifrons), kisebb számban pedig vetési lúdból (Anser fabalis) álló vadlúdcsapatokban egész különleges, ritka fajokkal is találkozhatunk, melyek elsősorban a keleti országrészben jellemzők: apácaludakat (Branta leucopsis), rövidcsőrű ludat (Anser brachyrhynchus) és vörösnyakú ludakat (Branta ruficollis) is észleltünk már itt.

A nagy tömegben éjszakázó, de napközben is a térségben és a vizeken tartózkodó ludakat követik a ragadozók is. A vízen lubickoló több tízezres madártömeg szinte egyszerre, mint egy ágyúdörrenés rebben fel, ha egy rétisas (Haliaeetus albicilla) portyázza végig a területet, a víz felszínén sebzett vagy beteg ludat keresve. Ma már szinte összes vizes élőhelyünk környékén mindennapos látvány a rétisas jelenléte. A vizek csúcsragadozójaként ő zárja a táplálékláncot.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban jelentek meg a Zámolyi-medencében rétisasok, a számukra 1997-ben kirakott műfészekben 1999-től költ is egy pár.

A vizek emlős csúcsragadozója a vidra (Lutra lutra). Jelenléte 1995-től állandósult a térségben, ez részben a vadászati szokások változásának, részben pedig az országos fajvédelemnek és a helyi élőhelyfejlesztő intézkedéseknek köszönhető. Ma már sokszor a Geszner-ház ablakából is gyönyörködhetünk az ott lubickoló, vadászó vidrák látványában, nem is beszélve a Csíkvarsai-réten mesterségesen létrehozott vizes élőhelyek eszményi vidraparadicsomairól.

Több récefaj, a vöcskök és a szárcsák is már a víz alá bukva szerzik táplálékukat. A legmélyebb vizekben – ahol már nem csak a csizmánk merülne meg – már inkább csónaknak való helyeken járunk. Egy-egy nádszálhoz rögzített úszó fészkéről ismerhetjük meg a szárcsát (Fulica atra) és a kis vöcsköt (Tachybaptus ruficollis). A vöcsökfélék rothadó növényi szálakból épített fészke egy keltetőberendezés is egyben, mert a rothadás, bomlás során keletkező hővel mintegy „rásegítenek” a kotlásra, s így a táplálékszerzés ideje alatt – amikor a kotló madár rövidebb-hosszabb időre elhagyja a fészket – sem hűlhetnek ki a tojások. A mesterséges tavakon a búbos (Podiceps cristatus) és a feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis) mellett nagyritkán a vörösnyakú vöcsök (Podiceps grisegena) is előfordul fészkelőként.

Ritkán, csak vizesebb években alakul ki a vízre és zsombékra épített fészkekből álló sirály- és szerkőtelep. A dankasirályokból (Larus ridibundus), küszvágó csérekből (Sterna hirundo), kormos (Chlidonias niger) és fattyúszerkőkből (Chlidonias hybrida) álló fészkelőegyüttes madarai alacsonyan a vizek felett repülve és időnként le-le csapva fáradhatatlanul vadásznak rovarokra és kisebb halakra. 1996-ban alkalmi fészkelőként a Dunántúlon nagyon ritka fehérszárnyú szerkő (Chlidonias leucopterus) is költött a Csíkvarsai-réten.

Pillantsunk be azonban most egy kicsit a víz alá is, megismerve a felszín alatti csodálatos világot. Az ismerkedést kezdjük a halakkal. A tápanyagban gazdag állóvizekben, mesterséges halastavakban és víztárolókban jellegzetes halfaunával találkozhatunk. Az itt élő halfajok nagy része telepített, de az „ősi” vízivilág jellegzetes halait is meg lehet találni. Természetvédelmi szempontból legérdekesebb a fokozottan védett lápi póc és a réti csík. Mindkét halfaj esetében a természet nagy eszköztárából olyan sajátos, kiegészítő légzési formát figyelhetünk meg, mely lehetővé teszi számukra a száraz és oxigénszegény időszak átvészelését.

Ismerkedjünk meg először e terület névadó halfajával, a réticsíkkal (Misgurnus fossilis), mely a nagy lecsapolások előtt rendkívüli tömegekben élt a mocsarakban, lápokban, és mint nélkülözhetetlen böjti eledel jelentős szerepe volt a népi táplálkozásban is. Évszázadokon keresztül – a XIX. század közepéig – a csíkászat a halászat egyik legjelentősebb ágát képezte.

A leleményes csíkász megfigyelte, hogy az oxigénhiány időnként rákényszeríti e halat búvóhelye elhagyására. A süppedős, növényzettel benőtt láprészeken, úszó szigeteken a csíkász „léket” vágott, s az így kialakított kör alakú „csíkkút” messziről csalogatta a halakat, amelyeket egy vesszővarsa, a „csíkvarsa” ejtett foglyul. Erről az eszközről kapta nevét a rét is. Hasonló módon folyt télen is a halászat, a jégbe vágott léknél még eredményesebb volt a csíkászat. Tavasszal az ívási időszak közeledtének és az időjárás gyakori változásainak hatására a réticsíkok élénkebbé, mozgékonyabbá válnak. A csíkászok ilyenkor hevenyészett gátakba épített varsákkal rekesztő halászatot folytattak. Egy ilyen csíkgátrendszer figyelhető meg a rét déli oldalán, Fornapusztától – kisebb megszakításokkal – a Csíkvarsai-fasorig. A víz szintje felett álló gátakban időnként 0,8–1 m szélességű átvágások vannak, vélhetően ezekbe kerültek egykor a varsák. Az ősi névek mellett ezek a kis rejtélyes dombocskák is ennek az ősi halászati módnak az emlékei a Csíkvarsai-réten.

A nagy nyári szárazságban a réticsíkok nyirkos, föld alatti rejtekhelyre húzódtak, ahonnan egyszerűen kiásták őket. Innen ered e hal tudományos nevében a fossilis (=kiásott) szó. A réticsík oxigénnel rendkívül mostohán ellátott vizekben is megél, ezt járulékos légzőszervének köszönheti. Hajszálerekkel behálózott utóbele lehetővé teszi az oxigén felvételét a légkörből is. Tulajdonképpen lenyeli a levegőt, majd bélcsatornáján áthajtva veszi fel annak oxigénjét. Csontburokkal körülvett úszóhólyagjának hátsó része belülről szorosan a test falához tapad, ami lehetővé teszi a légnyomás változásának azonnali észlelését. Ezt megfigyelték már régebben is, és a zöld levelibéka (Hyla arborea) mellett mint időjóst szintén alkalmazták a ház körül.

A másik igen ritka, fokozottan védett, bennszülött – és ehhez a környezethez alkalmazkodott – halfaj a lápi póc (Umbra krameri) vagy népies nevén kutyahal. Ennek az apró termetű halnak a sajátos testfelépítése lehetővé teszi páros úszóinak egymástól független mozgatását. Az egy helyben lebegő, zsákmányára váró lápi póc páros úszóinak mozgatása miatt inkább hasonlított valami négylábú állatra, mint halra, innen a népies kutyahal elnevezés. A lápi póc a mocsarak, lápok jellegzetes halfaja, mely kiválóan alkalmazkodott ehhez az életmódhoz. Járulékos légzőszervvé fejlődött, hajszálerekkel sűrűn behálózott úszóhólyagjának falán keresztül történik a kiegészítő gázcsere. Így nemcsak a vízben oldott, hanem a levegő oxigénjét is hasznosítani tudja.

A több évtizede tartó fajvédelmi és élőhelyfejlesztő intézkedések, beruházások eredményeként 2011-ben korábban soha nem remélt mentőakciónak lehettünk részesei. Az egyik műtárgynál a víz elzárása után kb. 3000 réticsík és 1500 lápi póc került szárazra (a sokvödörnyi halat a mentőakció során sikerült becsléssel megszámolni).

Természetesen élnek még e vizekben az oxigénszegény környezethez kevésbé alkalmazkodott halfajok is. Ezek közé tartozik a vadvizekben a vágócsík (Cobitis elongatoides), a fenékjáró küllő (Gobio gobio), a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), a szivárványos ökle (Rhodeus amarus), a kurta baing (Leucaspius delineatus), a compó (Tinca tinca), a széles kárász (Carassius carassius) és a csuka (Esox lucius), valamint a mesterséges vizeken a telepített ponty (Cyprinus carpio), az amur (Ctenopharyngodon idella) és a süllő (Sander lucioperca). A kevésbé értékes telepített halfajok közül megtalálható az ezüstkárász (Carassus gibelio), a naphal (Lepomis gibbosus) és a sügér (Perca fluviatilis).

A délutáni nap már eltűnőben van a Vértes fölött, de még mielőtt éjszakai lesre indulnánk, pihenjünk egyet a vízparton, élvezve a hangulatos békakoncertet. Milliónyi békatorok adja most a hangversenyt. A sekélyebb tocsogókban mélán szól a vöröshasú unkák (Bombina bombina) lágy unk-unk muzsikája, mintegy aláfestésként a hangos kecske- (Pelophylax kl. esculentus), kis (Pelophylax lessonae) és nagy tavibéka (Pelophylax ridibundus), valamint zöld levelibéka (Hyla arborea) előénekeseknek. A zöld varangy (Bufotes viridis) halk pirregő hangját csak akkor hallhatjuk, mikor a többi hangosabb béka éppen csendben van. Találkozhatunk itt továbbá barna varanggyal (Bufo bufo) és a ritkán szem elé kerülő mocsári békával (Rana arvalis) is, melynek hímje párzási időben gyönyörű égszínkék nászruhában pompázik. A barna ásóbéka (Pelobates fuscus) jelenlétére elsősorban nagy termetű lárváiból lehet következtetni. A kétéltűek közül gyakori faj a pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) és a dunai tarajosgőte (Triturus dobrogicus) is. Jelentős – az árasztások hatására egyre növekvő – állománya él itt a mocsári teknősnek (Emys orbicularis), és a kígyászölyv (Circaetus gallicus) is megtalálja e területen a táplálékául szolgáló mindennapi vízisiklót (Natrix natrix).

Időközben besötétedett. A békakoncert mellett már messze hangzó füttyentéseket hallhatunk. Ideje indulnunk éjszakai madármegfigyelésre. Elsősorban fülünkre kell most hagyatkoznunk, és e figyelésben (fülelésben) az előbb még oly hangulatos békamuzsika is nagyon zavaróan hat. A guvatfélékhez  tartozó vízicsibefajokat szeretnénk most számba venni, állományukat felmérni.

A guvatfélék a különböző vízmélységű élettereket lakják be, minden vízmélységhez igazodva megtalálhatjuk családjuk egy-egy tagját.

Április közepétől már alkonyattól hallhatjuk a pettyes vízicsibék (Porzana porzana) jellegzetes füttyentő, rikkantó hangját. Magnó segítségével akár a lábunk elé is becsalogathatjuk a területét védő vízicsibét. E faj április közepétől rakja le 10–12 vörösesbarnán pettyezett tojását, és fészke fölé az odahajló növényekből szinte egy kis kunyhót formál. Ragadozó legyen a talpán, amelyik azt felülről észreveszi! Az első néhány tojás lerakása után elkezdődik a kotlás, így aztán a kis koromfekete fiókák sem egyszerre kelnek ki. A másik igen ritka, délkeleti elterjedésű faj a törpevízicsibe (Porzana pusilla), mely jóval később, május végén, június elején érkezik, és nehezen elkülöníthető, kereplőhöz hasonlító halk hangját is csak az éjjeli órákban lehet hallani. Fészkelésre csak akkor marad a Csíkvarsai-réten, ha megfelelő vízmélységű és növényzettel dúsan benőtt területet talál visszaérkezésekor. Fészkét mindig zöld növényi részekből építi az orvosi ziliz (Althaea officinalis) bokraiba. Fészekalja 8–9 fénylő barna tojásból áll. Fészkelése az 1960-as években eseményszámba ment, az elmúlt időszak élőhelyfejlesztő intézkedéseinek hatására állománya stabilizálódott a réten. A guvat (Rallus aquaticus) a család egyik gyakori tagjaként szinte az összes vízmélységnél jelen van, mégis leginkább rövid rikkantó vagy máskor malacvisításra emlékeztető hangja alapján figyelhetünk fel rá. A kis vízicsibe (Porzana parva) a mély vizű gyékényesek fészkelője, így itt csak néhány párban költ, mivel a terület jellege inkább más fajoknak kedvez.

Ezekben a mélyebb vizű részekben találkozhatunk a vízityúkkal (Gallinula chloropus) is, amint fehér alsó farkfedőivel biccentgetve tűnik el úszva vagy a növényeken lépkedve.

A haris (Crex crex) messze hangzó, harsogó, jellegzetes kétkés-kétkés hangja alapján kapta a népies kétkés-madár nevet. Az 1960-as években a rétek kézi kaszálásakor többször került elő fészekalja, de a gépi kaszálások következményeként az 1980-as évekre szinte teljesen eltűnt az egész országból. A Csíkvarsai-réten az élőhelyfejlesztő intézkedéseknek és a természetgazdálkodási ágazat madárbarát gazdálkodási tevékenységének köszönhetően 1999-től ismét hallhatjuk jellegzetes „reszelését” a májusi éjszakákon. Évente változó számban – 5–20 pár – költ a Zámolyi-medencében.

A Zámolyi-medence nádasokban szegény. Az egyébként is kis területű nádasok egy részét a melioráció során kiszárították, és a hosszú aszályos időszak sem kedvezett nekik, így inkább csak a mélyebb vizű részek szegélyén és a csatornákban maradtak fenn. Ezekben a nádas szegélyekben bukkanhatunk a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) három-négy szál nádra mesterien szőtt fészkére. A nádirigófészekben a 3-4 egyforma tojás mellett gyakran egy kissé nagyobbat vagy más színezetűt is észrevehetünk. Igen, a kakukk (Cuculus canorus) csempészte ide egy tojását dajkaságba, egészen a fióka kirepüléséig. Szinte a nádirigó kicsinyített mása az énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris), mely inkább a csalánnal átszőtt, vizek melletti társulások jellegzetes költő madara. Mesterien szőtt fészkét a csalán vagy az aranyvessző száraira rögzíti. A nádiposzátafajok közül a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) a leggyakoribb, és fészkelőhelye is a legváltozatosabb. Szinte mindenütt találkozhatunk vele a vizes élőhelyek környékén, mindenütt hallhatjuk jellegzetes énekét, amint a nádszálakon felfelé kapaszkodva énekel.

Az Európában végveszélybe került csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paludicola) előfordulására is van adat a Csíkvarsai-rétről. Ez a faj hazánkban évtizedekig költött a Hortobágyon, de mára már onnan is eltűnt. A nádasok szegélyekben gyakori költőfaj a nádi sármány (Emberiza schoeniclus) vagy népies nevén nádiveréb. A nyíltabb részeken, a nedves réteken pedig a sárga billegető (Motacilla flava) fészkel. Az 1999 óta minden nyáron megszervezett madarásztáborok során jó pár ritka madárfaj került elő a Csíkvarsai-réten. Így észleltük a kékbegy (Luscinia svecica) és a fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon) fészkelését is.

Magas fűben gázolunk a réten. Előttünk az egyik fűszálon egy rozsdás csuk (Saxicola rubetra) ül, majd hirtelen felrepülve elkap a levegőben egy rovart, és már viszi is a fű közé rejtett fészkéhez. Ha egy kicsit figyelmesen hallgatózunk, furcsa, tücsökciripelésre hasonlító hangot hallunk, hol erősebben, hol pedig egészen elhalkulva. A tücsökmadár énekét halljuk. A Csíkvarsai-réten mindhárom magyarországi tücsökmadárfajt megtalálhatjuk fészkelve. A nádas részeken a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides), míg a réteken a réti tücsökmadár (Locustella naevia) a jellemző. Hangjukat még a szakembereknek is nehéz elkülöníteni. Valamivel könnyebb a dolgunk a berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis) esetében, mivel hangja kéttagú, és mint neve is mutatja, a bokros, fás élőhelyeken találkozhatunk vele. A vízparti fűzfák lelógó ágain egy fészeképítő-művész remekbe szabott munkájában gyönyörködhetünk, ez pedig a függőcinege (Remiz pendulinus) gyékénypihékből épített fészke, melyet régen meleg zokninak is felhasználták gyerekek részére.

A természetgazdálkodási ágazatban végzett legeltetés, a szürke marhák megjelenésének hatására ma már ismét találkozhatunk az alföldi fasorok megritkult költőfajával, a kis őrgébiccsel (Lanius minor).

A vízparti fákon és fasorokban a szarka (Pica pica) és a dolmányos varjú (Corvus cornix) fészkeit gyakran ragadozó madarak foglalják el. Sajnos ma már eltűntek a térségből a telepesen költő vetési varjak (Corvus frugilegus), így ezekre a fészkekre nagy szükség van, hiszen ritka nappali és éjszakai ragadozóink közül sokan nem építenek fészket, hanem ezeket foglalják el. Kb. 10 éve megfigyelhető a kormos varjú (Corvus corone) terjeszkedése térségünkben. A fán fészkelő ragadozó madarak közül leggyakoribb a vörös vércse (Falco tinnunculus), de a kék vércse (Falco vespertinus) is előfordul. A több évtizede folyamatosan bővített műfészekállomány hatására a Zámolyi-medence 3-4 párból álló vörösvércse-állománya 2016-ra 35 párra nőtt (ebben az évben 31 fészekből 145 fióka repült ki). A kék kércse fészkelése pillanatnyilag még nem ismert térségünkből, de a tavaszi vonulás és az őszi gyülekezés idején egyre hosszabb ideig tartózkodnak itt, ezért reméljük, hogy hamarosan ismét fészkelési időben is gyönyörködhetünk ezekben az akrobatikus kis ragadozókban. Gyakran láthatjuk őket a telefon- és villanyvezetékeken üldögélve vagy zsákmányukat tépve. Mindkét faj jelentős rágcsálópusztító, de sokszor sáskákat és szitakötőket is zsákmányolnak, a cserebogarak rajzásakor pedig azokat fogdossák. Cserebogárrajzáskor egy másik nagyon ügyes ragadozó madár, a kabasólyom (Falco subbuteo) vadászatát is megfigyelhetjük, amint zsákmányát villámgyorsan megragadja a levegőben. Csak akkor vesszük észre, hogy sikeres volt a vadászata, amikor repülés közben a karmai közül a csőrébe veszi át a zsákmányt, és a levegőben el is fogyasztja. A legnagyobb hazai sólyomfaj, a kerecsensólyom (Falco cherrug) is rendszerint megjelenik a táplálékban gazdag területeken, sőt – nem tagadva meg pusztai madár voltát – egyre többször fészkel is itt.

A vadászterület itt is fel van osztva. A nagyobb testű egerészölyv (Buteo buteo) és kígyászölyv (Circaetus gallicus) is a levegőben keringve, illetve időnként egy helyben lebegve, „szitálva” keresi a földön zsákmányát. Ugyanígy vadásznak a vércsék is, de ők időnként – nem tagadva meg a sólyomrokonságot – a levegőben is zsákmányolnak (pl. repülő rovarokat). A héja (Accipiter gentilis) és a kerecsensólyom (Falco cherrug) a levegőben kapja el, vagy repülés közben a földről ragadja fel zsákmányát. A földön fészkelő rétihéják a föld felett alacsonyan, fáradhatatlanul lebegve, közelről veszik szemügyre vadászterületüket. Két fajuk költ itt. A hamvas rétihéja (Circus pygargus) a turjánosok nagyon ritka ragadozó madara. Költ gabonatáblákban is, de ott fészekalja gyakran elpusztul az aratáskor. A barna rétihéja (Circus aeruginosus) a nádasok és rétek földön fészkelő madarainak leggyakoribb vámszedője.

A pusztai ölyv (Buteo rufinus) időnkénti nyári előfordulásai az utóbbi években szaporodtak meg, de egy régi uhuzós terítékfotón is felfedezhetjük egy elejtett példányát, melyet bizonyára valami „messziről gyött idegen kányának” határozott meg az akkori vadőr. A közelmúlt egyik legnagyobb tömegeket vonzó madarászeseménye a Zámolyi-medencében a kuhi (Elanus caeruleus) első magyarországi előfordulása volt. A madarat Szalai Gábor fedezte fel, s az információ futótűzként terjedt el a madármegfigyelők között. Ez a madár az általam megfigyelt ragadozók közül a legsikeresebbek egyike volt. Öt vadászati célú kirepüléséből az összes sikerrel zárult, mindig egy-egy hatalmas pocokkal tért vissza leshelyére.

Nemcsak térben, hanem napszakonként is fel van osztva a vadászterület. Az „éjszakai műszakban” a baglyok fogdossák a rágcsálókat. Itt is találunk földön és fán költő fajokat. A réti fülesbagoly (Asio flammeus) a földön fészkel. E turjánosokon előforduló madár elsősorban az egérjárásos esztendőkben telepszik meg, ám akkor a táplálékbőség miatt kétszer is költ. Ez jellemző szinte az összes bagolyfajra. A fán költő erdei fülesbaglyok (Asio otus) szívesen foglalják el a varjú- és szarkafészkeket.

Évszakonkénti munkamegosztás is létezik a vadászterületen, hiszen mi történne tavaszig, ha a délebbre húzódó, költöző ragadozó madaraink helyett nem végeznék mások e mindennapi munkát. Ősszel érkeznek hozzánk északról a gatyás ölyvek (Buteo lagopus), a kis sólymok (Falco columbarius) és a kékes rétihéják (Circus cyaneus). Láthatjuk, e munkamegosztás mindegyik feladatra és mindegyik évszakra szól. A környékben vadászgató kékes rétihéják esténként szabályosan húznak be a réten található zsombékosokba éjszakázni.

Nézzük meg mi is az a táplálék, melyet ezek a madarak fogdosnak! A leggyakoribb zsákmányállat a mezei pocok (Microtus arvalis). Megtalálható még a törpeegér (Micromys minutus), melynek jelenlétére inkább csak a fűszálakra vagy nádra, száraz sás- és nádlevelekből font, ökölnyi kerek fészkéből következtethetünk. A különböző cickányfajok előfordulásáról leghitelesebb bizonyítékokat a gyöngybagoly (Tyto alba) köpeteiből szerezhetünk. Leggyakoribb a mezei (Crocidura leucodon) és a vízicickány (Neomys fodiens). A vízpartokon a partoldalakba vájt járatairól könnyen felismerhetjük kószapockot (Arvicola amphibius) és a betelepített pézsmapockot (Ondatra zibethicus) egyaránt. A korábban nagy számban vadászott pézsmapockoknak még növényzetből épített 2 m átmérőjű várát is találtuk a Csíkvarsai-réten, de a vidrák (Lutra lutra) újbóli megjelenésével 1996-tól e faj eltűnt a térségből.

A rágcsálókra nemcsak ragadozó madarak, hanem emlős ragadozók is vadásznak. A télre kifehéredő hermelint (Mustela erminea) csak fekete farokvége árulja el a hóban, amint a pocokjáratokat átkutatva keresi zsákmányát.

1996-ban tért vissza térségünkbe a csikasz, a veresfülű, a toportyánféreg s ki tudja még hány néven ismert állat, a lápok – és meséink – kis termetű farkasa, az aranysakál (Canis aureus). Évszázadnyi szünet utáni megjelenésével egy meséinkben oly sokszor megemlített állattal zárult a természet nagy tápláléklánca.