A Vértes erdőrengetegei mellett, a hegy lábánál kiterjedt mocsaras, lápos, ingoványos terület volt, amelyet már a római korban is tóvá duzzasztottak elődeink. Ez a kiterjedt láp- és mocsárvilág, vizes élőhely nemcsak búvóhelyet jelentett a háborúk idején embernek, állatnak egyaránt, hanem a réti-lápi életmódot ismerők számára élelmet, egész éves megélhetést is.

A nagy vízivilág – a csíkász, pákász lételeme – letűnt, amióta a folyók gátak közé fogva hömpölyögnek tova. A kultúrmérnökök ceruzája nyomán húzott árkok és csatornák, mint a hal testének szálkái elvezették a mocsarak, lápok vizét, így „szárazra kerültek” ezen egykori áthatolhatatlan területek igazi gyermekei, a csíkászok és a pákászok. Mára feledésbe merült, eltűnt az egykori réti mesterségek nagy része, ma már nem tudjuk hogyan élt s mivel foglalkozott a csíkász, a pákász, a teknősbékagyűjtő vagy a piócás.

A csíkászat a 19. század közepéig évszázadokon keresztül a halászat egyik legjelentősebb ágát képezte. Az oxigénben szegény vizekhez a réticsík (Misgurnus fossilis) egy sajátos kiegészítő légzési formával – a lápi póchoz (Umbra krameri) hasonlóan – jól tudott alkalmazkodni, ugyanis hajszálerekkel sűrűn behálózott utóbele lehetővé teszi, hogy kopoltyúja mellett béllégzés segítségével a levegőből is vegyen fel oxigént. A leleményes csíkász megfigyelte, hogy az oxigénhiány időként rákényszeríti a halat búvóhelye elhagyására. A süppedős, növényzettel benőtt láprészeken, úszó szigeteken a csíkász a lápmetszővel léket vágott, s a kör alakban kivágott csíkkút oxigénben gazdagabb vize messziről odacsalogatta a halakat, amelyeket egy vesszővarsa, a csíkvarsa ejtett foglyul.

A varsa egyik felén tölcsérszerű nyílású, vesszőből font, a végén kúposan végződő, öblös halfogó eszköz, amelynek a vizek járása, a megfogni kívánt halak tulajdonságai szerint sok változata ismeretes. Működése azon alapul, hogy a varsa befelé szűkülő terelőrészén a hal be tud úszni, de visszafelé a szűk nyíláson már nem tud szabadulni. Az alföldi csíkvarsák sűrű fonásúak voltak, a ritkább fonású varsákkal pedig sebes vízben nagyobb halakat fogtak. A varsát gyakran terelőszárnyakkal készítették, hogy a halak könnyebben beletévedjenek.

A csíkszüret ideje igazán a tél végi, farsangi időszakra esett, ekkor a csíkász léket vágott a jégbe, belehelyezte varsáját, majd azt náddal és gyékénnyel fedte be, hogy ne fagyjon be a lék. A léket szívesen fogadó, levegőért felszínre jövő csíkoknak be kellett úszniuk a varsába, amiből ezután már nem tudtak szabadulni. Az emberek több dolog miatt is jobban kedvelték a „téli csíkot”. Egyrészt a mezei munka szünetében ilyenkor jobban ráértek, másrészt az ilyenkor fogott csíkokkal rákészültek a böjti időre, hiszen a nagyböjt idején nagyon fontos étel, fehérjeforrás volt az, harmadjára pedig az ilyenkor fogott csík „kifürdi a mocsárízét”.

    „A rétgazdaság idejében, jelesen téli időben, legsűrűbben a nagy bőjt idején, a mezei munka szünetében csikász, pákász mellett a környék népe is a csíkászatnak él, mindenféle léket vagdos s megrakja csíkkasokkal. A nagy hidegekben a csapásokon a csík nem hagyja vizet befagyni, mennél hidegebb van annál inkább bolyong, »lihogót fürdik« A csíkkast ilyenkor a kifördésekben a fenékre fektetik, másnap felnézik. A csíkszüret idején jelesül, hogy ilyenkor felesleg is akad, s ez belekerül hordókba, csíklajtokba s ebből készül a finom bőjti eledel a csíkoskáposzta. Ha kisebb a fogás, ritkán adják el, otthon olajban megsütik, még szívesebben ajándékozzák rokonnak, szomszédnak, aztán »hozunk egy üveg bort haza, ott jóllakunk és iszunk is rá«.” (Solymos 1958)

    „S mikor a csikászok hordói megjelentek a halaspiaczon, hírök, szájról-szájra járva, bekalandozta a várost, kiszólította a szegény feleségét valami füstös bögrével, a gazdag szakácsnéját öblös, mázos fazékkal; mert a csík akkoron közétel számban ment: úrnak, zsellérnek kedves eledele volt. A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból, lajtból a csikot bedöntötték s e kádakban, kevés vízben megnyüzsgött a síkos, barna halak töméntelen sokasága...” (Herman 1887)

A fagyban, hóban vízbe nyúló csíkászok, pákászok portéka nélkül is megismerhetők voltak a piacokon, hiszen fagy- és szélmarta piros kezükről, de arcukról is látszott, hogy mivel foglalkoznak.
A réticsík fogását, fogyasztását még szüleink generációja is ismerte, sőt gyakorolta is. Feleségem édesapja, Oláh János (Csákvár–Szúnyogpuszta 1941) a fogott csíkok megtisztítását a következőképpen mesélte el: „Mikor már volt egy vödörrel, akkor az örvénylő, síkos haltömeg megtisztításával sem sokat fáradoztunk. Az edényben kígyózó, vonagló halakra egy jó marok sót dobtunk, s megtisztították azok egymást, már csak öblíteni kellett! Az egymáshoz dörgölődző halak testéről a só lemarta a kültakarójuk nyálkás, síkos nedveit, s közben a vonagló csíkok fájdalmukban még egy-egy nyikkanó hangot is adtak.”

A réticsíkból készült hagyományos magyar ételek, például a csíkos káposzta, a dézsmajegyzékben is szerepeltek, s jelentős, ízletes böjti táplálékként tartották őket számon.

Csíkos káposzta: Egy kiló savanyúkáposztára egy liter csíkot számítunk. A vöröshagymát zsíron megpirítjuk, utána ebben a káposztát rendesen megfőzzük, paprikás rántással berántjuk. Amikor jól forr, beletesszük a megtisztított, lefejezett csíkokat. Fél óra hosszat főzzük így, majd tálaláskor pár kanál tejföllel ízesítjük.

A Velencei-tótól Csákvárig húzódó egykori vízjárta mocsárrendszer, élőhelye volt a réticsíknak (Misgurnus fossilis) és lápi pócnak (Umbra krameri) egyaránt. Egykori kiterjedt fogásukat azonban csak a népnyelv őrizte meg számunkra, néhány földrajzi név s egy-két rejtélyes dombocska a rétben. Egy 1792-ben készült Esterházy-térkép egyik feliratában találhatunk egy erre az ősi tevékenységre való utalást: a térkép Csíkvarsa-saroknak nevez egy területet. Az egykori Fornai-tónak egy mai napig látható gátja húzódik a Fornapuszta előtti hídtól kelet felé. Az először még szabályos mértani formájú gát Forna után – ahol egy kicsit ellaposodik a terület – egy szabályos árapasztóval rendelkezik, amely a Kökényes felé, a mai Vadászház előtt vezethette le a tó, mocsár vizét a Csuka-tó-réten keresztül. Ennek az árapasztónak a másik oldalán, a rét felé a „gát” az egykori tó partján felhalmozódó turzás, színlő vonulatát követve, itt-ott mesterséges földhányással kiegészítve, egy 133 m tengerszint feletti magasságban húzódó folyamatos magaslatot jelent, kb. 2,5 km hosszan. Ebben az 1–2 m széles „gát építményben” pedig szinte szabályos távolságokra egymástól, egy-egy 1 m széles, alacsonyabban fekvő „átvágás” (ahol a víz ki- és visszaáramolhatott) található. „Fogtak még vészekkel, gátakkal is csíkot. A gátakba nagyjából háromméterenként, vízszintesen helyeztek el egy-egy csíkvarsát” –írja Herman Ottó .

Véleményem szerint ez az építmény egy csíkgát, az egykori rekesztő halászat egy fennmaradt emléke lehet.  Az is lehet azonban, hogy a parti lerakódásokkal egyébként is egy idő után lefűződő sekély vizű részhez ívni érkező halak fogásához alakították át, egészítették ki a parti lerakódásokból képződött „gátat” (Viszló Levente).

„Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, morotvák, goronczok, zsombékok helyén ma az eke túrja a tőzeges, kövér televényt; az eke vasa néha zökken egyet – beléütődött valami levert czövek, karó földalatti maradványába […] Itt-ott kiturja az eke a karózatok egész sorait, melyek szépen kettősben, úgy egy derék macskajárónyira vonulnak egymás mellett, erre arra kanyarogva s a kanyarodások öbleiben lépésnyi közöket hagyva: ezek a csíkgátak vagy lábók maradványai. Kitúrja az eke a hozzávalót is: elfeketedett fűzfavessző fonadékok ezek, hasas, vagy tölcsérszerű alakzatokban. Ezek a csíkvarsák maradványai…”. (Herman 1887)

A nagy vízivilág aztán több felvonásban eltűnt. Első felvonásként a római kortól létező nagy és mélyebb vizű tó lecsapolása történt meg, valószínűleg Bőhm Ferenc – az uradalom akkori mérnöke – tervei alapján. Fornapusztánál a mai helyén átvágták az egykori gátat, s a legrövidebb úton egy egyenes árkot ástak keresztül az egykori Fornai-tavon a Gurdi majortól Fornapusztáig, majd onnan délnek fordulva tovább a Császár-tóig (Zámolyi-víztároló). Így is fennmaradt azonban a nagy lapály, ahova az egész környék vize összefolyt, évenként változó vízjárású réti világot éltetve. A nagy rétség aztán már kevésbé járhatatlan formában, de a vízben gazdagabb időkben legalább fel-felcsillantva őrizte e csodás vízivilágot. A második felvonásra aztán már a szocializmusban került sor, a „leigázzuk a természetet” jelmondat alapján. Sűrű lecsapolóárkok sokasága vezette el az egyébként aszályos vidék vizét a Velencei-tóba. Gyerekkorunkban egy-két vizes évben még tapogatóval mi is fogtunk csíkot, kárászt, gőtét, egyebet a vízben, erre azóta is emlékszik a térségben mindenki. Aztán – szerencsére csak egy évtizedre – eltűntek a csíkok, vízicsibék s mindenféle vízhez kötött élőlény, s csak az első élőhely-rehabilitációs intézkedések hatására tértek vissza ismét 1984 után. Azóta ha lassan is, de ismét találkozhatunk az egykori vízivilág egy időre eltűnt képviselőivel. Fokozatosan tértek vissza a réticsíkok (Misgurnus fossilis), 1995-ben a lápi pócok (Umbra krameri), 1996-ban a vidrák (Lutra lutra), 1997-ben a nyári ludak (Anser anser), így ma már, ha megkóstolni nem is tudjuk elődeink egykori eledelét, de legalább gyönyörködhetünk a vízi élőhelyek egybefonódó táplálékláncában.

Szerző: Viszló Levente

---

Irodalom

-Herman O. (1887): A magyar halászat könyve. Első kötet. K. M. Természettudományi Társulat, Budapest.
-Solymos E. (1958): Rekesztő halászat a Velencei tavon. István Király Múzeum, Székesfe-hérvár. /István Király Múzeum Közleményei 6./