1929-ben,a rádióközvetítések hőskorában még nem volt hangrögzítés, az adások élőben mentek, így vidéki közvetítések sem lehettek. A lakihegyi adótorony felépülte után vállalkozhattak először a rádiósok egy egész estét betöltő vidéki közvetítésre, s ehhez valami szenzációs témát kerestek. Választásuk az ebben az időszakban híressé vált csákvári „földmíves színészek” által előadott Háry János előadására esett.
A rádiós közvetítés megszervezése ekkoriban nem kis technikai bravúrt kívánt. Az adást a postai telefon légvezetékén kellett továbbítani, s ehhez előzetesen fel kellett függeszteni minden hívást a Székesfehérvár– Bicske– Budapest József Távbeszélő Központ – Lakihegy közötti vonalakon. Csákváron a Bozory vendéglőnél szerelték fel az adókészüléket, melyet előzőleg már odaszállítottak. És még egy tényező szükséges volt a sikeres közvetítéshez, az időjárás, amely az egész közvetítést tönkretehette volna.
E híressé vált Háry János előadás emlékét ma is szívmelengető büszkeséggel őrzi Csákvár lakossága (Kenyéri 1998). Hogyan is kerülhettek csaknem 90 éve parasztok, cselédek a Nemzeti Színház Kamaraszínházának színpadára is? Lássuk sorjában az idáig vezető történéseket!
Paulini Béla Csákváron született 1881. június 20-án, ahol édesapja a gróf Esterházy család uradalmának ispánja volt. Ifjan belekóstolt a műszaki tudományokba, a festészetbe, az újságírásba s az első világháborúba. A háború után szabadúszó újságíró volt, a rádióban hangjátékokat rendezett, gyermekmese kötetei jelentek meg. Az 1920-as évek elején sajátos humorú színpadi szövegkönyvet írt Garay János Obsitos című művéből, két kalanddal megtoldva az eredeti történetet. Évekig házalt művével, míg végre Kodály Zoltán saját gyűjtéséből népdalokkal és kottákkal látta el a szövegkönyvet, megszületetett a daljáték. Az Operaház Harsányi Zsoltra bízta, hogy színpadi művé gyúrja át, ő azonban meghagyta a prózai szövegek tréfás „paulinizmusát”, s versekkel egészítette ki a darabot. 1926. október 26-án nagy sikert aratott a darab premierje (Kenyéri 1998).
Paulini Béla 1944 telén a front elől a Tata melletti Baj szőlőhegyén levő házában húzódott meg feleségével, munkájában hű segítőtársával, Szilárd Rózsikával. Az Újév éjszakáján elszenvedett katonai atrocitás miatt önkezükkel vetettek véget életüknek, megtalálóik a kerti diófa alatt hantolták el őket. 1997. június 20-án hamvaik Baj temetőjében, egyházi szertartás keretében történt újratemetésével kapták meg a végtisztességet.
udvarán. Bal szélen Bozory Endre, jobb szélen Paulini Béla
1929-ben Csákváron Varga Sándor református esperes vetette fel azt az ötletet, hogy a fiatalok téli mulatságként tanulják be a falu híressé vált fiának, Paulini Bélának a darabját, hiszen Csákváron– akárcsak másutt –télen már korábban is népszínművek előadásával mulatták magukat. A merész gondolatra akadtak vállalkozók, s a protestáns parasztifjak 1929. március 31-én, húsvétkor a Háry János előadásával kedveskedtek a falu lakosságának. Lehetett abban valami eredeti, naiv báj, ahogy saját, jelmezzé alakított paraszti viseletükben, házilagos kivitelezésű mesedíszletek között, Csőváry Dezső evangélikus lelkész-tanító rendezésében s Bozory Endre zeneértő vendéglős betanításában eljátszották és Fejér megyei tájszólásban, egyszólamban, egy szál hegedű kíséretével elénekelték a vitéz füllentő történetét. Ezután több hétvégén is megtelt a környékbeli falvakból és a megyeszékhelyről iderándulók közönségével a Bozory-féle„beszállóvendéglő” nagyterme. Június 16-án Paulini szervezésében illusztris fővárosi vendégek is érkeztek a darab megtekintésére. Eljött a zeneszerző, Kodály Zoltán a feleségével, Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, s az Operaház mintegy 26 tagja, közöttük Székely Mihály, Maleczky Oszkár s az akkor még csak korrepetitor, fiatal Ferencsik János. Bár Kodály Zoltán bírálatától igencsak tartottak a csákváriak, a parasztszínészek (Sepsy János, Takács Bözsi, Mészáros Bözsi, Fehér Ferenc, Medgyesi Lajos, Benedek Sándor, Benedek Juliska és a többiek) az úri közönség előtt is megállták a helyüket. Kodálynak tetszett az előadás, Hevesi Sándor pedig úgy nyilatkozott, hogy „ez az előadás a legjobb és legérdekesebb, amit valaha parasztoktól láttam”.
Ezen előzmények után került sor 1929. június 27-én a „rádiós előadásra”. A helybeliek és patronálóik is készülődtek a rádióadásra, mely válogatott közönség előtt zajlott. Ekkor már kölcsönzőből hozták a császári szereplők ruháit, s Paulini a szülei bútoraival rendezte be a Burgvár jelenethez a színpadot. A rádió adásrendezőnek Hegedűs Tibort (Vígszínház), riporternek K. Halász Gyulát jelölte ki, az Operaház pedig leküldte Ferencsik Jánost, hogy zenei téren „segítsen, amit még tud”.
A rádiós emlékezők szerint csak a szereplők nem izgultak, a főszereplő Sepsy János az adás előtt egy órával még „masinázott” (motorral hajtott cséplőgéppel csépelt). A többiek pedig a rádiósokkal együtt megérkező filmhíradósok kedvéért beöltöztek Örzsének, Napóleonnak, Mária Lujzának, s egész nap kosztümben sétafikáltak az utcán.
1929. július 27-én 20 óra15 perckor bekapcsolták az adókészüléket, s a rádió mintegy félmillió hazai előfizetője hallgathatta a csákvári földmíves színészek előadásában a négyfelvonásos daljátékot, sőt a közvetítést átvéve a BBC is élőben sugározta azt. A rádióközvetítés egycsapásra országosan ismertté tette a népi produkciót. Az elismerés hulláma nem állt meg az országhatáron: német, francia és olasz lapok is cikkeztek a magyar nép művészi kvalitásáról és nagy muzikalitásáról. Az angol Observer című lap egyenesen a néphagyományokat ápoló korabeli Kék madár mozgalom első magyar szárnyalásának nevezte a csákváriak játékát.
Így történt, hogy az adás révén világhírűvé vált a csákvári földmíves színészek előadása, s a rádiós közvetítés is kiállta az élő főpróbát (Kenyéri 1998, Lukács 2004).
Másnap még egy műsort közvetített Csákvárról a rádió. Az aratásvégi gazdaköszöntő szokás akkorra már Csákváron is feledésbe merült, azonban Paulini Béla kérésére – édesapja volt az uradalom ispánja – a rádió kedvéért most felelevenítették annak hagyományát. Az aratóünnepet július 28-án a kastélyparkban rendezték meg, s 17:30-tól egy órában a szabad ég alól közvetítette a rádió. A mulatságra az uradalom csákvári és gesztesi aratói vonultak fel az aratókoszorúval, saját népviseletükben. Paulini Béla rövid előadása után az aratógazda felköszöntötte a birtok urát, gróf Esterházy Móricot, s a csákvári énekesek magyarul, a gesztesiek németül énekelték a Ferencsik János által előzetesen gondosan kiválasztott dalaikat.
Ezek után már a főváros közönsége is kíváncsi lett a népi előadásra, maga Hevesi Sándor–aki évekkel azelőtt elutasította Paulini színművét – szervezte meg a bemutatót december 13-án, 14-én és 15-én a Nemzeti Színház Kamaraszínházában. Mivel a három előadás kevésnek bizonyult december 18-ára, 19-ére és 30-ára a Magyar Színházban is megszervezték a csákvári Magyar Földmíves Játékszín vendégszereplését. A csákvári parasztszínészek elsőként hódították meg a népi előadások számára a budapesti színpadokat. A Nyugat kritikai rovatától (Kárpáthy Aurél) a bulvársajtóig nagy ovációval fogadott fővárosi vendégszereplést 1930 tavaszán két vállalkozó támogatásával vidéki turné – Székesfehérvár, Cegléd, Nagykőrös, Szentes, Budakalász, Újpest – követte. A francia és angliai meghívást azonban már nem fogadhatták el a szereplők, nem volt arra pénzbeli „tehetségük”, s a szülők sem engedték el leányaikat a messzi idegenbe „színésznősködni”.
rádiósok, segítők
Kosztolányi Dezső, aki ekkor színikritikus volt, az előadás után, 1929-ben így emlékezett meg a csákváriak előadásáról az Új Idők hasábjain: „...alig emlékszem olyan színházi estére, amely annyi termékeny izgalmat, ámulatot keltett volna bennem, mint az, melyen a csákvári földmívesek Paulini Béla talpraesett, bájos játékát adták elő, a Háry Jánost. Pirosló füllel, kigyulladó szemmel figyeltem. Felvonásközökben megfeledkezve arról a talmi méltóságról, melyet kritikusi tisztem ró rám, éljeneztem, tapsoltam a tenyérrepedésig. Mi is ragadott úgy el? [...] Szavukban nyelvünk muzsikája csendül föl, hetyke kedélyességével, szende kellemével, hősi ropogásával és borízű gurgulázásával, ennek a népi nyelvnek a zenéje, mely minden pallérozottsága, finomsága, hajlékonysága ellenére századokon át is megmaradt népinek és parasztinak, sose fejlődött városivá és szalonivá s ma is csak annyiban ízes, kifejező nemes, amennyiben népi és paraszti. Ha behunyom a szemem s így hallgatok a földműves színészekre, fölismerem öregapám beszéde lejtését...fölismerem művelt vidéki urak, tanárok, ügyészek, orvosok szavának lekótázhatatlan dallamát. Hiába minden ellentét, mely egyben-másban elválasztja különböző osztályainkat, hiába iskola, rang, vagyon, hajlam, életmód, egy lélek mozgatja lehelletünket és hangszálainkat s mindnyájan kik itt élünk egytestvér vagyunk ezzel a néppel.”
A budapesti előadásokon megjelentek a neves néprajzosok is; Györffy István, Lajtha László, Gönyei Sándor biztatták Paulini Bélát, hogy népi színdarab helyett a magyar falu saját népdalait, táncait állítsa színpadra eredeti népviseletben. Az energikus szervező, szókimondó és jó kapcsolatteremtő képességekkel megáldott Paulini a néprajzosok útmutatása nyomán felkereste a legszebb tánchagyományokat, viseleteket őrző falvakat, s 1931. augusztus 20-ára megrendezte Budapesten az első nagyszabású folklórbemutatót. A Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal (IBUSZ) támogatásával 13 község zenészei, énekesei, táncosai szerepeltek a Városi Színházban rendezett első Gyöngyösbokrétában. Paulini azonban óvatos volt a színpadon még ki nem próbált műfajjal, a néptáncosokkal párhuzamosan a Nemzeti Kamaraszínházban – biztos ami biztos – ismét a csákváriakat szerepeltette hat, népköltési gyűjtésből készült dalos, táncos jelenettel (melyek közül ötöt maga írt), valamint a Háry János egy felvonásra tömörített változatával. Itt és ekkor dőlt el, hogy van a népi értékek iránt érdeklődő közönség, s a népdal, néptánc idegenforgalmi látványosság is lehet.
Paulini Béla munkálkodás a nyomán virágzott fel a Bokréta hagyományőrző mozgalom, melynek 120 tagcsoportjából válogatott igazgyöngyöket évente augusztus 20-án kötötték „Gyöngyösbokrétába” A Bokréta Szövetség utolsó Szent István-napi seregszemléjét 1943-ban rendezték meg. Paulini halála után 1948-ig csak kísérletek történtek a bokrétázás, a Bokréta Szövetség felújítására. Az irredentának, sovinisztának kikiáltott hagyományőrző mozgalom helyett ezután születtek a népi együttesek, melyek az Állami Népi Együttes műsorai mintájára átdolgozott, koreografált népművészetet állítottak színpadra. „Hosszú évtizedek múltával lehetett csak kimondani, hogy a Gyöngyösbokréta nélkül aligha lett volna népi együttes, viharos táncházmozgalom, táncház, színpadi néptánc-koreográfia, hiszen a bokrétások mentették át a hagyományokat, népviseletet, dalokat, szokásokat, táncokat a mának.”
Mindezek mellett gondoljuk végig, vajon lett volna-e Gyöngyösbokréta, ha a csákváriak 1929-ben nem játsszák el a Háry Jánost?
1997-ben Ugrits Margit, a községi könyvtár vezetője, az iskolaszék elnöke kezdeményezte a községi hagyomány rendhagyó felelevenítését, a Háry János dalmű újbóli csákvári bemutatását. Gondolata mellé azonnal lelkes pedagógusgárda állt. A szervezők szerették volna felújítani azt a hagyományt is, hogy minden jelmez, díszlet és kellék „házilagosan” készüljön, mint hajdanán. Sokan emlékeztek még a faluból szüleik, nagyszüleik „színházára”, s ahogy híre ment a gyerekek próbáinak, egyre több lett a segítő kéz és szív. Varrták a falu asszonyai a jelmezeket, sujtásozták, gombozták a huszárruhákat a kézimunkaszakkörben, még a csákók elkészítésére is akadtak vállalkozók. Öreg bácsik keresték meg a padlásokon a régi keményszárú csizmákat, s hozták a táncosoknak. Ki tudja hány Háry-történetet, adalékot meséltek el ezalatt a gyerekeknek. Előkerültek a féltve őrzött régi újságok, fényképek, melyek lehetővé tették, hogy módszeres forráskutatással kiegészítve kiállítás is készüljön a csákvári Háry János dokumentumaiból. 1997. május 17-én és 18-án pünkösdi ajándékként, 90 gyermekszereplő színjátékával, énekével, táncával, zenélésével, a Háry János dalmű előadásával emlékezett Csákvár lakossága Paulini Bélára, Kodály Zoltánra, s nem utolsósorban a csákvári Magyar Földmíves Játékszín 1929-es nevezetes előadására.
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Kenyéri K.(1998): Háry János kalandozásai Csákváron. Honismeret26(1):61-64.
-Lukács L.( 2004): A Háry János csákvári bemutatója és előzményei. Honismeret32(2):45-47