Gróf Esterházy János építtette fel Csákváron azt a kastélyt, amelyet lenyűgöző méreteivel, részleteinek gazdagságával és hosszú évtizedeken át formált, ápolt, gazdagított parkjával ma is az egyik legszebb hazai kastélyként tartunk számon.
Építésének időpontjáról a kerti homlokzat oszloprendjének fogsorpárkányzatos mellvédjén, az egyesített Esterházy-címer alatt lévő latin nyelvű felirat tájékoztat. Eszerint a kastély építése 1781-ben fejeződött be, más forrásokból azonban arról értesülhetünk, hogy bővítésén, átalakításán még az 1820-as években is dolgoztak. Az építkezések elhúzódását valószínűleg az 1810-es földrengés által okozott károk is befolyásolták. Az eredetileg barokk stílusú kastély az építkezések befejezésére klasszicista külsőt öltött.
A reprezentatív épület sűrű lombok közül, hirtelen tűnik az érkező elé. Rácskerítéssel elzárt díszudvara fejedelmien előkelő, mégis rendkívül egyszerű. A díszudvar tágas terét két vörös márványból készült, ónfejes Neptun-kút töri meg. A háttérben vörös márvány lépcső vezet fel a tympanonnal lezárt dór oszlopcsarnokhoz, amely jelzi a főbejáratot és a kocsifelhajtót.
A főépülethez harmonikusan csatlakozó oldalszárnyakban kápolna és színház is helyet kapott. Bejáratuk szintén tympanonos dór oszlopcsarnok mögül nyílik. A tágas kastélyban tulajdonosaik hatalmas könyvtárat, képtárat, vadásztermet és lovasiskolát is berendeztek. A termeket az uradalom birtokrészeiről Gesztes-, Majk-, Ászár- stb. szalonnak nevezték el.
A kastélyt az Esterházy család 1945-ig lakta. A háborús események során elsősorban belső berendezései károsodtak, azokat az értékeket pedig, amelyek addig nem pusztultak el, széthordták. Az épület ma – építészeti szempontból – teljes pompájában áll, s kórházként, utókezelő intézetként rendeltetése is méltó építészeti értékéhez, és megfelel adottságainak.
A Vértes erdőségeinek peremén elhelyezkedő egykori főúri rezidencia különleges értéke a nagy területű angolpark, amelyet a kastély építkezéseivel párhuzamosan, részletes és szakszerű tervek alapján, évtizedek munkájával alakítottak ki. Mintául eredetileg az eszterházi kastély és parkja szolgált. Nemcsak a kastélyt, hanem a kertet is a francia késő barokk, rokokó forma- és gondolatvilágában tervezték, azonban hamarosan áttértek az „angolpark” szellemében a tájképi parkrendezésre. Ez azt jelentette, hogy a táj adottságait is figyelembe véve, az őshonos molyhos tölgyek (Quercus pubescens), kőrisek (Fraxinus sp.) és juharok (Acer sp.) közé új fafajokat telepítettek, amelyeket úgy csoportosítottak, hogy a formák gazdagsága, a tisztások, sétautak, fasorok és színes virágfelületek változatos elhelyezése elragadó látványt nyújtson.
Bővízű kútból táplált, mesterségesen kialakított patak segítette a száraz talajú terület jobb vízellátását oly módon, hogy ezzel a kert esztétikai értékét is fokozták. Lóval működtetett vízemelő gép segítségével juttatták a vizet az épület homlokzata előtti medencébe, ami innen lépcsős, ligetes térszínen keresztülkígyózva, csörgedezve egy mesterséges tóba ömlött. A medencéből kitermelt földből kilátódombot emeltek.
A kert félreeső pontjain különös formájú kis kerti lakok, pihenőházak, emlékművek álltak. Ezeket a családtagok ajándékozták egymásnak, különböző családi ünnepek, évfordulók alkalmából. Az Apolló templomot például – ahogy a felirata jelezte – a „Legjobb férjnek építtette a leghűségesebb feleség, Esterházy Mária Anna 1792. június 4-én”.
A korabeli parkról egy festménysorozat ad hű képet. Petrus Rivetti olasz vándorfestő – aki az 1700-as évek végén útba ejtette a kastélyt is – kilenc képből álló albumban mutatta be a kert legjellegzetesebb részeit, amelyeknek a középpontjában az építésük évével megjelölt, sajátos hangulatú építmények álltak.
1783-as évszám jelezte az „egyiptomi házat a piramissal” és a francia kertekben is dívó „remeteséget”. Az „indiai ház” 1792-ben, a „kínai gloriette” 1794-ben épült, 1797-ben pedig a „török építmény” került a hatalmas tölgyekkel (Quercus sp.), egy „vitézi sátor” pedig a jegenyenyárakkal (Populus nigra cv. Italica) körülvett térségre. A kor szentimentális hangulatát és a kert különleges szépségét kifejező képek rendkívüli értékét dokumentumjellegük adja.
De nemcsak Rivetti, hanem Weixelgärtner Eduárd korábban már említett kőnyomataiból is képet kaphatunk az egykori építményekről. Az ő képeiről ismerhetjük meg a „Sweici lak”-ot (amely ma a Geszner-ház) és a Diána-kaput
is. Ez utóbbit 1799-ben építették, és annak ellenére, hogy teljes épségben állt, az 1950-es években lebontották.
Néhány épület, építmény, műrom Tatához hasonlóan itt is a vértesszentkereszti kövek felhasználásával készült. A római fórumot idéző műromot és a ma is meglévő Szentháromság-oszlopot valószínűleg a Tatán dolgozó Charles Moreau és Montage tervei szerint állították fel. Az említetteken kívül a „török hagyaték” elnevezésű oszlopon is felfedezhetők voltak a 13. századi monostorból származó kövek.
A kert látványát a patakon átívelő nyírfahidak, „golyó alakú napóra” „grotta” (hűtőző) és szökőkút egészítette ki. A kerti képbe komponálták az 1788-ban épült, ma is álló plébániatemplomot is. A park – amelyhez szőlő, gyümölcsös és zöldségeskert is tartozott – az északi, északkeleti oldalon szinte észrevétlenül csatlakozik a Vértes összefüggő erdőterületéhez. A kastély területére és a parkba több irányból, márványoszlopos kapukon lehetett bejutni. A park és az erdő között – ahol vadászlak is állt – fácánoskert és vadaskert képezett átmenetet.
Még a 19. században is jelentős fejlesztéseket valósított meg a kastélyban és a kastély körül Esterházy Miklós és felesége Roisin Franciska, majd Esterházy Móric. Bővítették a könyvtárat és a képtárat, felépítették a kertészet mellett a pálmaházat (ebben ma fűrésztelep van gépműhellyel). Ekkor építették a romantikus, sziklás tóparton álló, vízimalomra emlékeztető Geszner-házat is, és kényelmes pihenőhelynek, sok-sok képpel, könyvvel rendezték be. A közelben, a mai Gurdi-major területén, állatkerti épületek és méhes is létesült. A házat 1951-ben lebontották, a tó elhanyagolt állapotban ma is megvan. Az 1870-es évek végén artézi kutat fúrtak, az elsők egyikét az országban.
A parkban vérbükkök (Fagus sylvatica), egy terebélyes vasfa (Gymnocladus dioicus), illetve a török mogyoró (Corylus colurna) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa) szép állománya él. A közelben díszlik az erdeifenyő (Pinus sylvestris), a feketefenyő (P. nigra), a virginiai boróka (Juniperus virginiana) és néhány vörösfenyő (Larix decidua) látványos csoportja. Kisebb erdőket alkot a vadgesztenyés (Aesculus sp.), amely szillel (Ulmus sp.), akáccal (Robinia sp.), gyertyánnal (Carpinus sp.) vegyül. Máshol karcsú, oszlopos nyugati tuják (Thuja occidentalis), tiszafák (Taxus baccata), molyhos tölgy (Quercus pubescens) és csertölgy (Qu. cerris) hoznak változatosságot a képbe. A juharlevelű platán (Platanus × hybrida) valaha kisebb erdőt képezett a tó partján, mára azonban csak néhány példány maradt belőle. A faállomány mellett cserjefélék, borsófa (Caragana sp.), aranyeső (Laburnum anagyroides), kecskerágók (Euonymus spp.), pukkanó dudafürt (Colutea arborscens), mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata), jezsámenfajok (Philadelphus spp.), az őshonos, színpompás cserszömörce (Cotinus coggygria), valamint a gyepszinten sűrűn előforduló borostyán (Hedera helix) virulnak és teszik romantikussá a parkot.
Bár mesterségesen alakították ki a növénytársulásokat, a területen mégis lényegében természetes vegetációt találunk. A természetes és telepített növényfajok összhangját legjobban talán az alkalmas időjárási körülmények esetén a park területén ősszel virágzó apró vetővirág (Sternbergia colchicifolia) legnagyobb magyarországi állománya példázza. A hosszú idő óta alig-alig gondozott és egyáltalában nem fejlesztett kertben sokfajta növény kipusztult, a meglévő faállomány és az általuk alkotott tájkép mégis rendkívüli értékkel bír és védelmet érdemel.
Annál is inkább, mert a kastély és kertje a 18. századvégi Magyarország sajátos kultúrájának egyik legjelentősebb reprezentánsa. Kétszáz éves üzenete a természet szerepéről az emberi alkotókészség kibontakoztatásában ma is érvényes, és remélhetően a távoli jövőben is érvényes marad.
A rendszerváltás után megváltozott szemléletnek köszönhetően az 1990-es években a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány és a csákvári Szent György Kórház együttműködésével sikerült megmenteni, és felújítani néhány kultúrtörténeti értékű kastélyparki létesítményt. A Napóra, a Szentháromság emlékmű és a Grotta (hűtőzőnek is nevezett mesterséges barlang) dr. Dékány Erzsébetnek, a Szent György Kórház igazgatójának, míg a Császár-patakon kialakított mesterséges tó és romantikus tájrészlet mellett újjáépített Geszner-ház, valamint az egykori Török építmény vagy Vadászkápolna a Pro Vértes munkájának eredményeként kapott új külsőt és funkciót. A park látszólag egymástól messzebb álló kertrészeit köti össze a Prinz allé nevű fasor, amelyet az 1815-ös francia–német–osztrák békekötés emlékére ültetett az Esterházy család.
Szerző: Béni Kornél
Elérhetőségek:
Csákvár Város Önkormányzata
8083 Csákvár, Szabadság tér 9.
Tel.: 22/582-310
e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
web: www.csakvar.hu
Letölthető leporelló: