A Magyar Természettudományi Múzeum blogján kiírt internetes szavazás döntött arról, hogy melyik faj kapjon kitüntetett figyelmet a három jelölt (kisasszony szitakötő, mezei tücsök, nagy szarvasbogár) közül.
A mezei tücsök tudományos neve: Gryllus campestris Linnaeus, 1758. A latin név első tagja a genusznév, ógörög eredetű (γρύλλος), jelentése tücsök, szöcske. A második szó (a faji jelző) latin eredetű, jelentése síkságon levő. Végül a faj leírója és a leírás éve következik. Ezt a rovart Carl von Linné svéd természettudós írta le a tudomány számára Systema Naturae című művének 10. kiadásában. Linné – latinosan Linnaeus – fektette le az élővilág tudományos rendszerezésének és a fajok kettős elnevezésének alapjait.
A mezei tücsök magyar neve – számos egyéb nyelvű elnevezéshez hasonlóan – a tudományos név tükörfordítása. A tücsök, nyelvjárásokban trücsök, prücsök, prütyök, szütyőke hangutánzó eredetű szavak, az állat ciripelésére utalnak.
A mezei tücsök elhelyezése az állatok rendszerében:
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Rend: Egyenesszárnyúak (Orthoptera)
Alrend: Tojócsövesek (Ensifera)
Családsorozat: Tücsök-szerűek (Grylloidea)
Család: Valódi tücsök-félék (Gryllide)
Genusz: Gryllus
Faj: mezei tücsök (Gryllus campestris)
A mezei tücsök nagyjából 2 cm (17–23 mm) hosszú, robusztus termetű rovar. Testének nagy része csillogó fekete. Nagy, gömbölyű fején egy pár hosszú, fonalas csápot, egy pár összetett szemet és három kis fehér pontszemet, valamint rágó szájszervet találunk.
A tor nagy részét hátul és oldalt az előtorpajzs (pronotum) borítja be. Két pár szárnya közül az elülső a pergamenszerűen merev fedőszárny. Színük barnás vagy fekete, a tövükön világosabb, sárgás árnyalatú. A szárnyerezet fekete, a nőstények esetében egyszerűbb, sűrűn hálózatos. A hímeken azonban bonyolultabb lefutásúak az erek, mivel a fedőszárny a hangadás szerve is. A második torszelvényen erednek az áttetsző hártyás szárnyak, melyek legyezőszerűen összehajtogatva rejtőznek a fedőszárnyak alatt. Mindkét pár szárny viszonylag rövid, nem éri el a potroh végét. A mezei tücsök röpképtelen rovar.
Lábai szintén feketék, a harmadik pár (az ugróláb) combja a tövén alul narancsos-barnás színű. Rövid, vaskos ugrólábaival nem tud nagyokat szökkenni, legfeljebb apró ugrásokra képes. Gyors futással mégis egy szempillantás alatt eltűnik szükség esetén. Elülső végtagjain a lábszár tövén ovális, hártyával borított hasíték figyelhető meg, ez a mezei tücsök hallószerve.
Potroha végén egy pár hosszú fartoldalék (cerkusz) látható, a nőstényeknél pedig hosszú, vékony és egyenes tojócső is nyúlik hátrafelé.
Táplálkozása
A mezei tücsök vegyes táplálkozású: állati és növényi eredetű táplálékot egyaránt fogyaszt, bár többnyire a növényi eredetűek dominálnak (pl. fűfélék magvai, levelek, gyökerek), de kisebb talajlakó állatokat is elkap, illetve tetemeket is megrág.
A sokszor tömegesen előforduló és kiadós méretű tücskök gyakran szolgálnak madarak, hüllők, emlősök vagy ragadozó ízeltlábúak táplálékául. Különösen a tavaszi időszakban jelentenek fontos élelemforrást – többek között olyan ritka és fokozottan védett fajok számára, mint a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) vagy a kék vércse (Falco vespertinus). Gyepes területeken ugyanis gyakran az egyenesszárnyú rovarok teszik ki az ízeltlábú biomassza nagy részét. Ezek többsége (a sáskák és szöcskék) azonban peteként telel át, ezért tavasszal még kevéssé laktató apró lárvák – szemben a tücskökkel, amelyek nagy lárvái ekkor vedlenek imágóvá.
A mezei tücsök ciripelése májustól nyár derekáig hallható, napközben és éjjel egyaránt. Jellemzően délelőttől késő estig szól, a hűvös hajnali órákban és kedvezőtlen időjárás esetén (esőben, szélben) azonban elhallgat. Csak a hímek ciripelnek, a nőstények némák.
A hím a jól ismert, messzire hallatszó „kri-kri-kri…” hívóhangjával nőstény fajtársait csalogatja magához, valamint egy kis territóriumot is véd. Ha a közelébe ér egy nőstény, a hívóhang sokkal halkabb udvarló énekbe csap át. Amennyiben viszont hím fajtárs közeledik, éles rivalizáló hangokat hallat.
A tücsköknél összesen hatféle különböző funkciójú énektípust különítenek el, melyek közül négyet a mezei tücsöknél is megfigyeltek. Az egyes énekek mind fajra jellemző szerkezetűek (elsősorban a ritmika), a fajtársak közötti kommunikációt szolgálják.
A ciripelés nem tanult, hanem genetikailag kódolt magatartás. Sebessége (és némileg a hangmagasság) hőmérsékletfüggő, hűvösebb időben lassabb, napsütésben gyorsabb.
A tücskök (és a szöcskék) hangszere az első pár szárny, a fedőszárny. A szárny fonákán az egyik kiemelkedő ér a ciripelőér, amin a mezei tücsöknél nagyjából 140 kis kiemelkedés sorakozik. Ez a ciripelő csapsor, amelyen a másik szárny szélén található kiemelkedést végighúzva keletkezik a reszelő hang. A szárnyakon merev erekkel körülvett mezők (a háromszögletű hárfa és a kerek tükör) rezonátorként működvén jelentősen hozzájárulnak a hang felerősítéséhez. A tücskök két szárnya tükörszimmetrikus, mindkettőn megtalálhatók az említett képletek. Ciripeléskor azonban mindig a jobb szárny van felül, tehát az ezen található pengető (plektrum) és a bal szárny ciripelő csapjai nem vesznek részt a folyamatban.
A ciripelés félig felemelt szárnyakkal történik. A szárnyak és a potroh által kialakított üreg hangtölcsérként működik, ezért a hang irányított. Hasonló funkciója van a tücsöklyuknak is, a hímek ugyanis mindig a bejárat előtt kialakított porondon hallatják éneküket, ami akár 100 méterre is elhallatszik.
A ciripelés sok információt hordozhat a hímről a nőstény számára. A hangmagasság a testmérettel van összefüggésben (mivel a hárfa területe határozza meg az alapfrekvenciát), bizonyos hangelemek sebességéből és a szünetek hosszából pedig a szerenádozó tücsökpéldány kondíciójára lehet következtetni.
Szaporodás, életmód
A nagy lárvák és a kifejlett mezei tücskök lakócsövet ásnak maguknak. A talajban rézsút futó üreg nagyjából 40 centiméter hosszú, a végén egy kicsit kiszélesedik. A bejárat előtt a hím tücskök lerágják a növényzetet, és kis porondot alakítanak ki. Ez egyszerre dobogó a szerenádhoz és aréna a rivális hímekkel való küzdelem esetén.
Amennyiben egy betolakodó hím közelíti meg a tücsöklyukat, a házigazda hangos, magas rivalizáló énekbe kezd. Ha ez nem tántorítja el a vendéget, fizikai síkra terelődik küzdelem: először a csápjukkal tapogatózva felmérik az erőviszonyokat, majd ha továbbra sem futamodik meg egyik fél sem, a fejükkel taszigálva és a rágóikkal harapdálva rontanak egymásnak. A harc addig tart, amíg a vesztes kénytelen távozni, a győztes pedig megtarthatja vagy birtokba veheti a territóriumot.
A hím és nőstény tücskök csak a tavaszi, nyár eleji nászidőszakban vannak együtt. Többször párzanak, egy nőstény jellemzően több hímmel is. Ilyenkor a hímek kis tömlőben (spermatofór) adják át ivarsejtjeiket, amelyet a nőstény potrohvégére ragasztanak.
A nőstények több száz petét raknak. Húszas-negyvenes csoportokban helyezik őket a talajba vékony tojócsövükkel, majd magukra hagyják őket.
A petékből 2–3 hét múlva kelnek ki a barnás színű kis tücsöklárvák, amelyek a kifejlettek miniatűr másolatai, de még teljesen szárnyatlanok. A nyár folyamán gyorsan növekednek, őszig 9–10 alkalommal vedlenek, kóborolnak. Ősszel lakócsövet fúrnak maguknak, ahol többnyire az utolsó előtti lárvastádiumban, hibernált állapotban vészelik át a telet. Tavasszal még 1–2 alkalommal vedlenek, május környékén fejlődnek ki. A mezei tücsök fejlődésmenete kifejlés: nincs bábállapot, az utolsó vedlés során az imágó bújik ki a lárvabőrből.
Élőhelye
A mezei tücsök meleg és napos, nyílt területek lakója, leginkább az alacsony vegetációjú, nyíltabb gyepes élőhelyeket kedveli. Az alföldtől a magashegységekig megtalálható. A természetközeli gyepek mellett legelőkön, kertekben, töltésoldalakon, mezsgyéken, de akár kevésbé intenzíven művelt szántókon is találkozhatunk vele.
A faj elsősorban európai, de Észak-Afrikáig és a Közel-Keleten is elterjedt. Melegkedvelő rovar lévén északon az Anglia-Dánia-Litvánia vonal húzza meg elterjedési területének határát. Dél- és Közép-Európában – így nálunk is – kifejezetten gyakori, nyugaton és északon azonban meglehetősen ritka fajnak számít.
Elsősorban élőhelyeinek eltűnése, valamint az intenzív mezőgazdasági művelés és vegyszerezés miatt számos európai országban megritkult, így több európai állam vörös listáján szerepel (Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Németország, Dánia, Litvánia).
Angliában az 1980-es évekre egyetlen populációja maradt, megmentésére védelmi programot indítottak, amelynek sok egyéb között a mesterséges tenyésztés és kitelepítés is része volt. Németországban szintén történnek védelmi intézkedések a megőrzésére, több sikeres áttelepítéssel növelték a veszélyeztetett populációk fennmaradási esélyét. Németországban 2013-ban volt az év rovara.
Tücsökrokonság
Az egyenesszárnyúak (sáskák, szöcskék, tücskök) többnyire közepes vagy nagytermetű, fokozatos átalakulással (kifejléssel) fejlődő rovarok. Szájszervük rágó típusú. Harmadik pár lábuk ugrólábbá módosult. Jellemző rájuk a fejlett hangadással történő kommunikáció. Világszerte több mint 26 ezer, hazánkban 125 fajuk ismert.
A tücskök nagyobb részt éjjel aktívak, a talajszinten vagy a talajban élnek. Testük általában hengeres, fejük gömbölyű. Az 5500 leírt tücsökfaj közül 11 előfordulását jelezték Magyarország területéről.
Specializált, talajlakó életmódú a lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa), az apró hangyásztücsök (Myrmecophilus acervorum) pedig hangyabolyokban él. A törékeny testű, sárgásbarna pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) a nyárvégi, őszi estéket tölti be ciripelésével, a világszerte elterjedt (kozmopolita) házitücsök (Acheta domesticus) elsősorban lakott településeken fordul elő. Kifejezetten nedves területek lakója a mocsári tücsök (Pteronemobius heydenii), rokona az erdei tücsök (Nemobius sylvestris) csak a nyugati határszélről ismert. Olykor kártevő mértékben képes elszaporodni a fekete tücsök (Melanogryllus desertus). A bordói tücsök (Eumodicogryllus bordigalensis) ciripelését gyakran a vasúti sínek közé szórt bazalttörmelékből hallani. A hazai fauna régen ismert tagja a közönséges homlokjegyestücsök (Modicogryllus frontalis), míg a déli homlokjegyestücsök (M. truncatus) csupán néhány éve került elő az Alföld egy-két pontjáról.
Irodalmi feldolgozások, versek dalok kedvelt szereplője a tücsök. A leghíresebb történet talán A tücsök és a hangya. Az először Aiszóposz által lejegyzett fabulát La Fontaine feldolgozása tette népszerűvé Európában. A felelőtlenségről és előrelátásról tanító történet görög és francia változatában inkább énekeskabóca szerepel, az angolban pedig szöcske (La Cigale et la Fourmi, The Ant and the Grasshopper).
A legtöbb nyelvben a hangosan ciripelő rovarokat (tücskök, szöcskék, énekes kabócák) nem különítik el élesen, ezért gyakran nem dönthető el, hogy egy-egy szépirodalmi szövegben pontosan milyen állatrendszertani kategória értendő.
Hallod, hogy cirpel a szentséges éj?
Nyílik a lélek: magát figyeli,
de ráfonódnak a tér idegei,
s végtelen mélység s magasság között
fortisszimóba csap át a tücsök:
szikrázik az i és pendül az ű,
ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn,
oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma: mind
teltebben, ahogy tavaly s azelőtt
s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd
bele magad a szövetébe és
sóhaj leszel és megkönnyebbülés,
Szabó Lőrinc: Töcsökzene ciklusából; ...kilátón..., részlet
Forrás: National Geographic, 2016. 01.03.