Ha rá gondolok, Zoltán éppen harsányan, teli szájjal nevet. Látom, ahogyan önfeledten, csibészesen, gúnyosan, szemtelenül, derűsen hahotázik. Kacag. Kacagj, bajazzó. Bár ragyogóan és kíméletlenül tudott bárkit kinevetni, ebben nem ismert tréfát vagy kíméletet, önmagán nevetett mindig a legjobban. Mint minden igazi filozófus, szépen és bátran és a nagy nyilvánosság előtt is ki tudta nevetni önmagát. És a méltóságán nem esett csorba. Zoltán vitatkozni is nagyon szeretett, szenvedélyesen, konokul, ámde udvariasan adta elő lehengerlő érveit, hogy a másik szinte észre se vette, hogy kétvállra fektették, de ha meggyőzték, mondhatni megkönnyebbüléssel ismerte be, hogy igen, tévedett. Mint mindazok, akik egy életen át tökéletesítik önmagukat, mohó kiváncsisággal vetik rá magukat a világegyetemre (gyerekkoromban volt egy gyerekeknek szóló szovjet film: „Mindent tudni akarok!”, na, ez Zoltánról is elmondható), ugyanúgy érdekelte egy rovar viselkedése, egy csillag felrobbanása, egy zenedarab előadása, vagy az emberiség túlélési sanszai. Mániákus volt, de csak úgy mellékesen, könnyeden. Nem büszkélkedett hatalmas tudásával, használta. Fotói vetélkedtek a legjobb, leghíresebb fotósokéval. Nem egyszerűen mint turista fotózott, csodálatosan komponált és a színes fotózásban is mindig elkerülte a látványos közhelyeket.
Zoltán egy igazi – muszáj itt egy német szót használnom, Zoltán meg fogja bocsátani – Zoltán egy igazi Bildungsbürger volt. Aki a tizennyolcadik század vége felé jelent meg a színen. Művelt polgár, kifogyhatatlan tudásszomjjal. A német nyelv tudora, művésze, a legalkalmasabb kifejezésre, meghatározásra keresett magyarul vagy németül kifogyhatatlan türelemmel. És ha meglelte, boldog volt. A gyerekek mellett gyerekké tudott válni maga is. Játszani, hát főleg Zsuzsival vagy a nagy baráti társasággal, szenvedélyes játékosként. Mondjuk Zsuzsi mellett nem is lehetne nem szenvedélyes játékos az ember. Harc az élet. Kifogyhatatlan tudásszomját a rengetegfelé tett utázásokkal is izzította vagy csillapította, ahogy tetszik. Zsuzsi 34 országba, a világ összes földrészére tett számtalan utazáson volt a társa, különböző felállásokban a gyerekekel.
És tudott teli szájjal hallgatni is. Elfeledkezni önmagáról. Zoltánnal lehetett lenni. Létezni. Együtt létezni. Együtt zenélni. Moziba, színházba, koncertre menni. Leginkább koncertre menni. Kirándulni. Finomakat enni. Olykor zabálni. Kiélvezni a legrafináltabb finomságot, de szükség esetén egy kis darab penészes sajtot, vagy avas szalonnát is lelkesen a szájába tenni.
Reneszánsz ember és szórakozott professzor, gurmand, hű barát, természetvédő, barkácsolómester. Nem ismerek magamon kívül még valakit, aki annyiszor vette volna föl fordítva valamely ruhadarabját. A hiúság hiányzott belőle. A kocsija, amikor Zsuzsi megismerte, egy rozsdás tragacs volt. Annak, ha tudott valamit, örült, de nem annak, hogy ő tudta, hanem, hogy tudta.
Kimaradt valami? Ja igen, csak a legfontosabb: a család. Kimaradt a családfő. A szigorú és komor pátriárka. Na, pátriárka az Zoltán nem volt. Egy másodpercre se. Viselte ennek terhét és kiélvezte minden örömét is.
Németországban született, akkor, amikor a nácik már hatalmon voltak. Aztán el kellett onnan jönniük, mert a nácik firtatni kezdték az egyetemen tanító édesapja származását. Háború közben, hét éves korában telepedtek vissza Magyarországra, így lett igazi kétnyelvű, aki mindkét nyelven csodálatosan ki tudta fejezni magát, Magyarországon lett kamasz, itt kezdte el egyetemi tanulmányait, amikor egy szép napon, azaz ’56-ban az édesanyja így szólt hozzá: „Menj el innen, mert ez neked nem jó.” Nagyon jellemző történet: Zoltán nagyon ügyes ember volt, rengeteg mindenhez értett, de az is hozzá tartozik, hogy személyes sorsa intézésében lehetőleg átadta másnak a gyeplőt. A müncheni egyetemen feltűnt a csillogó tehetségével, hamar ösztöndíjat kapott. Korrepetált gimnazistákat. Hamar önálló lett. Fenntartotta magát. Nem volt elveszett ember. De azért hagyta magát sodortatni is. Az egyetemről egyenesen a Siemensbe ment, és ott is maradt. Egy kis számmágia következik. 33 évet húzott le. És utána még megadatott neki 33 izgalmas év. Mint ahogy Zsuzsival 45 évesen ismerkedett meg, és még megadatott nekik 45 kalandos év. Ahogy Zsuzsi összefoglalta: „Ő a Siemenstől kapott teljhatalmat. Én meg tőle.”
És így, együtt lettek ők ketten otthonteremtők is, és aki járt már náluk, és nagyon sokan jártak, az tapasztalhatta a vendégszeretet ezer vendégen kipróbált, észrevehetetlen jelét is. Nagyvonalúság – erről még nem is beszéltem, pedig ez talán a legfontosabb. Ez a nagyvonalúság egyfajta szerzetesi alázattal együtt működött benne. Mezítlábas nagyvonalúság. Az ember úgy tudott tőle (tőlük) elfogadni mindent, hogy részben elállt a lélegzete, részben meg egyáltalán nem jött zavarba. Így volt természetes. Mert Zoltán kiváló mimikrivel illeszkedett a természetbe – ha nem mérnöknek tanul, mondta, biológus lett volna – és úgy működött, mint maga a természet. Egyszerűen és nagyszabásúan.