Mivel elődeink a természetből szereztek be mindent, s az egész mezőgazdasági termelés nagyrészt állati és emberi erőre alapozottan történt, ahol a megtermelt takarmány és táplálék jelentette az energiát, az igavonó és emberi erőt, tehát az állatok tartása, nevelése, őrzése, a velük való közlekedés és munka az ember és az állat nagyon szoros, ma már szinte felfoghatatlan, egymásra utalt kapcsolatát jelentette.
A mezőgazdasági tevékenységben korábban meghatározó jelentőségű volt a természetből történő ősi gyűjtögető, legeltető állattartás. Se szeri, se száma a Vértesben található háziállatokról vagy hozzájuk kapcsolódó tevékenységekről elnevezett tájaknak (pl. a gánti Disznó-sarok, a csákvári Disznó-hegy, a zámolyi Disznóhegyi-kút, a csákberényi Kecske-domb). Az egykori kiterjedt legeltető gazdálkodás nemcsak a hegylábi legelőkre szorítkozott, hanem a Vértes napsütötte erdei tisztásait, sőt különböző évszakokban különböző erdőterületeit is érintette. Az erdőkre sokáig nemcsak mint faanyagra, hanem mint termőterületre tekintettek. Nem az volt a fő, hogy mennyi fát lehet kinyerni a makkos erdőből, hanem hogy mennyi állatot tud élelemmel ellátni, hiszen a hizlalásban egészen a kukorica és a burgonya megjelenéséig a makk játszotta a legfontosabb szerepet.
Az erdei legeltetés ugyan nagy megterhelést jelentett az erdőgazdálkodásra, ugyanakkor a legeltetésből komoly pénzbevétele is volt az uradalmaknak. 1813-ban a tatai uradalom vértesi részén (Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, Vértessomló, Szár) 2568 szarvasmarha, 1375 ló, 4740 birka és 1196 sertés, összesen majdnem 10 ezer számosállat legelt, makkolt az erdőkben. Ennek ellensúlyozására az uradalom – az erdőfelújulás érdekében – a fakitermelésre szánt erdőrészekben történő legeltetést a kitermelés megkezdése előtt és a vágás után meghatározott ideig tiltotta, korlátozta (Csőre 1987).
Igazi erdészettörténeti furcsaságaként olvashatjuk Gáti Istvánnak az Esterházy uradalom erdőmesterének fejtegetését az erdei legeltetés fontosságáról, s a tilosok lerövidítéséről. „…Erdei Vágások kivánnyák meg a'legnagyobb figyelmet annyival is inkább, mivel Rövid Tumusaikra, Elő és Utol Tilosaikra nézve, ezen támadják meg leginkább a' közönséges legeltetések hasznait. Tudnivaló dolog, hogy a 60-80 esztendős Cser Erdőknél, hogy azok mind alant Erdők használtathassanak és a jövendőségnek is Erdőt neveljenek, legalább is 5 Esztendei előtilos és 15 Esztendei utoltilos szükséges. Ez tészen öszvesen 20 esztendei vágást ennél fogva ahol, a Turnus 40 Esztendő egészen fele, ahol 50 Esztendő, 2/5 része az Erdei legeltetésnek megszűnik.” Gáti fejtegetése szerint a legeltetés elmaradása miatt a földesúrnak és a jobbágyoknak egyaránt kára származik, emiatt az előtilost meg kell szüntetni és a sarjról nevelést makk vetéssel pótolni. Az utótilos idejét pedig azzal lehet lerövidíteni, hogy makk helyett facsemetéket ültetnek a kivágott fák helyére. Kimutatta, hogy ez gazdaságosabb. Magyarországon az állattartásnak nagyobb a gazdasági jelentősége, mint más iparosodottabb államokban, mint pl. „Burkus Ország, holott inkább kézi művekből és kereskedésből él az emberiség.... mégis országos törvényeik szerint az Erdei Térnek tsak egy hatod részét tilthatják meg a legeltetéstől..”.
Az erdei legeltetés fontosságát és elterjedtségét jelzi az is, hogy az Esterházy uradalom és Várgesztes 1775. január 1-jén 10 évre megkötött, harmadik ismert szerződésének 13 pontja közül három foglalkozik a legeltetéssel, és ez a rész leghosszabb az urbáriumban is. A szerződés legeltetés szempontjából legfontosabb pontja az alábbiakat írja:
„10. Ahol a már összességükben többször említett szerződéseseknek a Gesztes várához tartozó azon földeket, hol egykor az uradalom svájci marhái voltak, ezt szabad marhalegelőként átengedtük, mindazonáltal csak a saját állataik számára, idegen állatok legeltetése tilalmaztatik, valamint őket is kötelezzük arra, hogy itt birkákat, legfőképpen pedig kecskéket ne tartsanak, hogy bárányok vagy gidák ide ne kerüljenek, a sertésekkel kapcsolatban pedig kikötjük, hogy a makkoltatás idején, ha Isten segedelme a termést biztosítja, ezt nem másképp, mint fizetség ellenében élvezhessék…”
A Vértes előterében található gyorsan felmelegedő, száraz hegylábi területek adták a tavaszi legelőt, majd később a juhokkal bejártak az erdőbe, ahol még nyáron is találtak legelnivalót, az aratás után a learatott mező, ősszel pedig makktermés függvényében a makkos erdők biztosították a táplálékot. E kiterjedt legeltető életforma emlékét őrzik az ún. állások. Ilyenekkel is szép számmal találkozhatunk a Vértes térségében. Csákberényben a Nyári-állás és a Lóállási tanya, Csákváron a Lóállás-tető és az Ökör-állás, Zámolyon Juh-állás amelyek az egykori nappali vagy éjszakai pihenőhelyeket jelentik.
A makkoltató gazdálkodás emlékeit őrzik a különböző háziállatokra utaló földrajzi nevek is. Csákberényben a Juhdöglés-árka, Gánton a Juh-völgy a juhmakkoltatás emlékei, hiszen a juhok leginkább a bükkmakkot kedvelték (Szabadfalvi 1984), de a nagyarányú uradalmi juhtartásról egyéb gazdag adatok is rendelkezésre állnak. A ma már erdei élőhelynek számító Szentgyörgyváron, Tamáspusztán, Kapberekpusztán, a csákvári Petre-csernél (Akal), a Harasztosi bánya helyén levő Bárány-kúti tanyánál, Badacsonymajornál is juhhodályokról tanúskodnak a feljegyzések (első katonai felmérés) és a régi térképek (második katonai felmérés). Ezekből is következtethetünk egyes – ma már erdőként nyilvántartott – területek legeltetésére. Még az 1945-ben készült államosítási jegyzőkönyv is tartalmazza a legeltetett erdők kiterjedését. Ha térségünk térképére ránézünk, azt láthatjuk, hogy állattartásra alkalmas gyepterületek nagyrészt a hegység peremterületein voltak a múltban, s maradtak fenn a mai napig.
A török korban űzött nagyarányú marhahajtás emlékét is számos földrajzi név és két környékbeli hajtóút is őrzi térségünkben. Ilyenek Székesfehérváron a Kecskemét városrész, Tatabányánál az egykori hajtóút, a Mészárosok útja mellett magasodó Mészáros-hegy, Síkvölgynél a Marhajáró-rét, Tatabánya és Szent György-puszta között a Baromállás-hegy, Bokodnál a Hajcsár út, valamint a csákvári a Petre-csernél a Tőzsér-mező. Ezek történetét gazdaságtörténeti fejezeteinkben részletesen ismertetjük.
Elődeink alkalmazkodtak a társadalmi-gazdasági folyamatokhoz, így különböző időszakokban különböző állatfajok, fajták tenyésztése vált meghatározóvá. Ennek megfelelően egészen a 20. század elejéig meghatározó volt a legeltető állattartás, azon belül is a juhok tartása. Az alföldi juhtartástól az itteni abban különbözött, hogy míg az Alföldön ritkább volt a kötött, állandó területen történő legeltetés, addig az itteni uradalmakban jórészt ez épült ki. Vagy maga az uradalom, vagy pedig az annak egy területrészét bérlő gazdák egy területen, annak kiépült majorságaiból egész évben, meghatározott járás szerint, de állandó helyszínen legeltettek. Ennek megfelelően alakultak ki e juhtartási és legeltetési mód állandó építményei, rendtartása, szokásai. A juhtartás ebben az időszakban olyan méreteket öltött, hogy már „birkalázról” beszélhettünk, erről, mint jelenségről olvashatunk könyvünk gazdaságtörténeti fejezetében, így itt csak azokat a szokásokat, hagyományokat említjük, amelyek e tevékenységgel összefüggésben fennmaradtak.
A kiterjedt, jórészt uradalmakban folytatott legeltetésnek számos néprajzi emléke is fennmaradt. Wekerle Sándornak köszönhetjük ennek 1800-as évek végi megörökítését. „A cselédnépnek egész külön osztályát teszik a juhászok, kiknek öltözetében is van valami megkülönböztető. A többieknek sötétkék ruházatától eltérőleg többnyire barna dolmányt és mellényt viselnek, kalapjok pedig nagyobb peremű, csúcsos tetejű. Nyáron is állandóan rajtuk lóg a fehér szűr, melynek bal újja be van kötve. Elől szőrös báránybőr tarisznya csüng le nyakukról, melyben élelmi szereiket hordják magukkal. Nyáron át egész nap a legelőn, télen az elletéssel, etetéssel elfoglalva, egész nap a juhistállókban, aklokban időznek minden változatosság nélkül egyformán elfoglalva ünnep- és hétköznapon, még sátoros ünnepeken sem mennek a templomba. Szent Mihály napkor azonban minden évben három napi szabadságot kapnak, s e három napon át más gazdasági cselédek helyettesítik őket a juhászatban. Ekkor az egész megyéből mind Székes-Fejérvárra rándúlnak, ott külön misét szolgáltatnak, három napon át mulatnak; ha helyet változtatnak, máshová szegődnek, ha pedig régi helyökön maradnak, harmadnap estére pontosan visszatérnek korábbi helyökre, hogy újult erővel éljenek hivatásuknak.”
Az egy-két évtizede még a térséget járó vándorjuhászainak és a termelőszövetkezetek már letelepedett juhos gazdáinak ősi gyógyító tudásából is még számos szokás, fogás, ismeret, recept maradt fenn.
„Amíg birka lesz, addig sánta birka is lesz!” – tarja az egyik juhászmondás. S valóban, a juhászok közötti az egyik leggyakoribb értékmérő az volt, hogy kinek hány juha „bólogat” a nyájban. A büdös sánta juh gyógyítására minden juhásznak külön – mások elől titkolt – recept szerint összeállított kenyőcse volt, amelynek összetétele apáról fiúra vagy számadóról bojtárra szállt.
A népies nevén büdös sántaság az állatorvosi szakirodalomban gyakran panaritium vagy necrobacillosis néven szerepel. A betegség szórványosan, egyes állományokban azonban tömegesen, szinte járványszerűen fordul elő. A bántalom létrejöttéhez bizonyos hajlamosító időjárási tényezők, talajadottságok stb. szükségesek. A bántalom okozója egy anaerob (csak oxigénmentes környezetben szaporodó) baktérium, a Dichelobacter (Bacteroides) nodosus. A kórokozó elszaporodását a csülkök közötti bőrben megtelepedő gennyesztő baktériumok – a Fusobacterium necrophorum, az Arcanobacterium pyogenes vagy a Clostridium perfringens – egyidejű jelenléte elősegíti. A felsorolt baktériumok kórokozó tulajdonságait az állatok körül uralkodó körülmények (az alom nedvességtartalma és hőmérséklete) erősen befolyásolhatják. A juhok nedvesség által fellazított csülkök közötti bőrében megtelepedő gennyesztő, valamint a szövetek elhalását okozó baktériumok bőrgyulladást és elhalásokat hoznak létre.
A felsorolt okok mellett a juhászok tapasztalati úton egyebeket is ismernek: a legelő talaja is erősen befolyásoló tényező, valamint a trágya, a „mérges tavaszi harmat”, amely viszketést okoz még az ember számára is. Ezért szól a juhászok egyik mondása úgy, hogy „a reggeli harmatot aludd át, az estit pedig várd meg”. Ha jól belesüt a nap a reggeli harmatba, akkor ez a „mérgező” hatása már elmúlik. Elbert Márton (1956), Lovasberényben élő juhász – aki maga is 40 éven át dolgozott juhok mellett – mesélte el a kezelés módját. A nyáj teljesen váratlan időben elkezd – ahogy a juhászok mondják – bólogatni, reggel még csak egy állat, délben már három, három nap múlva – ha nincs kezelve – az egész nyáj. Ilyenkor van igazán szükség a juhászkampóra, amellyel a lemaradó, bicegő, bólogató juh hátsó lábát elkapják, békeidőben pedig erre támaszkodva figyeli a juhász a tájat s történéseit. A juhász az elfogott birkát a seggére ülteti, a bicskatokból előkerül a körmöző bicska, amelynek hajlott rövid pengéjével a körmöket megfelelő nagyságúra faragja, közülük pedig kitakarítja az oda beszorult mindenféle szennyeződést, földet, trágyát, egyéb anyagokat. Ha ez nem történik meg, a juhnak elkezd viszketni, s először kipállasztja a körme közét, majd ez gennyedzni kezd s tönkreteszi az állat körmeit. Ezt kell a gyors beavatkozással megelőzni. A pállott sánta könnyen gyógyul, de ahhoz már elsőre szinte műtéti tisztaságúra kell kezelni. A körmök faragása, kitakarítása után előkerül a tégelyből a kenyőcs, amellyel bekenik a beteg részt.
A kenyőcs tiszta fahamuból, apróra összetört, ledarált rézgálicból, disznózsírból, oltott mészből állt, melyeket jól összekevertek. Ezután került rá a formalin, amelyet ráöntöttek, összekeverték, s miután pezsegni kezdett 24–48 óráig állni hagyták. A juhászok ezt a kenőcsöt kisebb tégelyben állandóan ott hordták maguknál, s ha szükséges volt, a körmölés után a kitisztított rész kezelésére használták.
A körmölésnél nagyon fontos volt, hogy alaposan kitisztítsák az elváltozott területeket, mert ha csak egy kis darab is ott maradt a beteg részekből, újból kezdődött az egész. Ha a baj hirtelen kezdődött, behívták még a szabadnapon levő kollégát is, mert azonnal rendbe kellett tenni az állatokat. Ha nagyon erőteljesen jelentkezett, akkor lábfürdőt is készítettek. 100 l vízhez 10 l formalint, oltott meszet és ledarált rézgálicot adtak. A megtisztított körmű birkákat ebbe a fürdőbe beleállították, s az állat addig ebben topogott, míg a következőt körmözték, utána megjelölve mehetett útjára. Ezt a lábfürdőt csak akkor alkalmazták, mikor a baj nagyon elharapódzott. Lákics János juhászgazda a sántaságra porrá zúzott rézgálicot használt, ha komolyabb volt a fertőzés, akkor esetleg formalint is. Vélekedése szerint, ha nincs rendesen kitisztítva, akkor kenhették akármivel.
Régebben – s juhok kergekórját gyógyítandó – még koponyalékelést is végeztek a környékbeli juhászok.
A kergekór (coenurosis) főként a fiatal juhok, szórványosan egyéb kérődző állatok galandféreglárvák által előidézett központi idegrendszeri betegsége. Kialakulásáért a kutyában élősködő galandférgek egyikének, a kergeféregnek (Taenia multiceps) a lárvái (coenurus cerebralis) a felelősek (a juhfélék ennek a galandféregnek a köztigazdái). A kergeféreg a kutyák vékonybelében élősködik, petéi a kutya bélsarával kerülnek a külvilágra, majd a szennyezett fűvel, szénával vagy vízzel kerülnek a köztigazda állat emésztőrendszerébe. A vékonybélbe kerülve, az emésztőnedvek hatására a petékből kiszabadulnak a lárvák (onchosphaerák), s a vérárammal eljutnak az agyvelőbe, ahol 10–14 napos vándorlás után rendszerint a kéregállományában megállapodnak, majd három hónap leforgása alatt akár diónyi nagyságú hólyagférgekké (coenurus-hólyagokká) fejlődhetnek (ezek a hólyagférgeknek nevezett képletek tulajdonképpen a kergeféreg fertőzőképes lárvái). A vékony falú, folyadékkal telt hólyagok belsejében betüremkedett galandféregfej-kezdemények (protoscolexek) találhatóak. A hólyag(ok) növekedése kihat az agyvelő működésére, a betegség kezdeti fázisaiban az állaton izgatottság vesz erőt, szédülés, kényszermozgások, folyamatos körbejárás, illetve a heveny agyvelőgyulladás jelei figyelhetők meg rajta. Az elhullott juhok fejét elfogyasztó kutyák megeszik a hólyagférget (a fertőző lárvát) is, így fertőződnek meg a galandféreggel. A betegség megelőzésének egyik leghatásosabb módszere a végleges gazdák, azaz a kutyák rendszeres féregtelenítése, valamint a betegségben elhullott juhok fejének megsemmisítése.
Amennyiben a coenurus-hólyag az agykéreg felületén alakult ki, úgy mód volt annak sebészeti eltávolítására, ilyenkor ugyanis a hólyag fölött a koponyacsont elvékonyodik és rugalmasan benyomhatóvá válik. Amikor a körbe-körbejáró, fura mozgású állaton a juhász észlelte a betegség tüneteit, és a koponyán ki tudta tapintani a hólyag fölötti elvékonyodott, rugalmas területet, akkor a koponyát ezen a darabon meglékelve a hólyagot, illetve a benne levő galandféregfejeket eltávolították, a bőrt pedig ismét összevarrták. Az így megmentett birka azonban vagy megmaradt, vagy nem. Ma már szerencsére rendkívül ritka a kergekór, így eltűnt e népi orvoslási mód is. Elbert Márton szerint az ő gyermekkorában Szűcs János juhásztól még hallott e műtétekről. Lákics János egy székesfehérvári juhászra, Sümegi Lajosra emlékezett, aki még csinált ilyen beavatkozást, de – mint ő is említette – csekély sikerrel.
Egyéb, ennél hétköznapibb és gyakoribb huncutságokat is csináltak a juhászok. Az elletés során, ha valamelyik birkának elpusztult a báránya, az elhullott kisbárányt megnyúzták, és az így kapott „kabátot” egy másik, ikerellésből származó bárányra ráhúzták. Mivel az anya így érezte az új jövevényen saját szagát, azt gondozta sajátjaként, így aztán az ikrek mindkét tagja nagyobb eséllyel maradt meg. Egy-két nap elteltével, mire az anya megszokta a bárányt, arról egyszerűen levágták az addigra megszáradó „kabátot”. Így, az anyaállatot becsapva neveltették fel vele a másik anya ikerbárányát.
A legelőváltó gazdálkodásnak a közelmúltig húzódó emlékét őrizék még az 1990-es évekig a vándorjuhászok, vagy ahogy ekkor már hívták őket, a „maszek” juhászok. E szó a magántulajdon vagy a saját kivitelezésben készülő dolgoknak a kifejezője volt a szocializmus éveiben (a magánszektor szóból alkotott rövidítés). Gyermekkoromban még sokszor megtörtént, hogy este Lovasberény felől hömpölygött az országúton felfelé a nyáj, át Csákváron, a Német (Rákóczi) utcán fel a Vásártérre (a Vásártér ekkor még egy nagy legelő volt, amelyet az 1980-as évek elején telepítettek be fenyővel). A térségben az állami gazdaságnak és a termelőszövetkezeteknek is voltak juhászataik, de ott az uradalmi hagyományokhoz hasonlóan egy adott területen, télen-nyáron a hodály környékén, egy helyben legeltettek. A vándorjuhászoknak volt nyári és téli legelőjük. Szintén még a múltból eredeztethető módon ezek a juhászok külön engedélyekkel a tarlókat is legeltették. Nagyon kellett vigyázni, hogy ezen a falánk jószágok „be ne zabáljanak” az elhullott gabonaszemekből, mert ettől könnyen elpusztul a birka. Ismert vándorjuhászok, illetve vándorjuhászcsaládok voltak a térségben Tóth Mihály (Szár), a Lákics család, valamint a Demeter család (Sárkeszi).
A Pogácsa-legelőn (Reptér) is volt egy vándorjuhász az 1970-es, 1980-as években, Gucsi Ferencnek hívták, neki volt a legjobb és egyben a legrosszabb legelőszerződése az összes vándorjuhász közül. Szerződése valójában nem is volt, fizetni sem kellett neki, de teljesen ki volt szolgáltatva az akkor még „ideiglenesen itt állomásozó” szovjet csapatok éppen aktuális vezetőjének. A bérleti díjat az éppen elfogyasztott alkohol mennyiségének megfelelően azonnali birkavágással kellett törleszteni. A vágás, a főzés és az elfogyasztás során a további italok hatására számos egészen „éles” helyzet is adódott, ahol bizony a fegyverkezelést nem a magyar szabályok szerint értelmezték. A duhaj jókedvet géppisztolysorozatok és egyéb hangzavar kísérte. Ilyen alkalmakkor nem volt ritka, hogy a közeli Zámolyi-víztárolón „kézigránátos támadást” hajtottak végre a halak ellen. Ha elfogyott az ital, bementek a közeli Fornapusztára, ahol a cserekereskedelem ősi intézményét alkalmazva váltottak át valamit, leggyakrabban benzint további italokra. Bizony ebben az esetben a vándorjuhászok túlélőképességének számos módját kellett együttesen alkalmazni.
A Zámolyi-medence legeltető állattartásáról – a Pro Vértes természetgazdálkodási ágazatán kívül – ma már csak a szerte látható gémeskutak és egyéb táji, nyelvi emlékek árulkodnak.
Vannak azonban a legelőhasználattal kapcsolatos nyelvi eredetű emlékek is térségünkben. Tekintettel arra, hogy Magyarországon 1844-ig a hivatalos nyelv a latin volt, így az élet számos területén őrzünk latin eredetű nyelvi emlékeket, illetve földrajzi neveket. Ennek emléke a natúrpark számos településén fennmaradt Páskom földrajzi név is. A latin pascum szó gyepet, legelőt jelent. Magyar, s főként dunántúli használatában ez a külső legelőt jelentette, ahol a szarvasmarhák nem igázott vagy nem fejt állományait tartották. Ismereteink szerint Páskom földrajzi név szinte az összes nagyobb gyepterülettel rendelkező natúrparki településen – Pátkán, Zámolyon, Csákváron, Bodméron, Csákberényben, Bokodon és Gánton is – volt.
A Szesszionátus-legelő földrajzi név is több településen – Pátka, Zámoly, Szár – előfordul. A sessio a korábbi szóhasználatban úrbéri telket jelentett, tehát ezek a területek a településen telekkel rendelkező gazdák közös legelői voltak.
2011-ben Fornapusztán a legelő bivalyok egy rejtélyes építményt fürödtek, dagonyáztak ki a Császár-patak medrében. A Fornapusztai-hídtól 300 m-re, a patak medrében mindkét oldalon egy szélesen kiöblösödő lankás rész vezet le a vízhez. A patak jobb partján faragott (vágott) édesvízi mészkőből falazott kb. 1,2 m magas fal látszott. A fal anyaga és megmunkálása nagyon hasonló a Geszner-háznál és a csákvári szeszfőzdénél levő vízi építményekéhez. A patak túlsó oldalán a lankás feljáróra merőlegesen gerendákat helyeztek el a felszínen.
A második katonai felmérés térképe a patakon keresztben egymással párhozamosan két építményt jelöl. A rejtélyes építményt a helyszínen, térképeken és különböző uradalmi dokumentumokban is igyekeztem beazonosítani. Első feltételezésem egy vízi vágóhíd volt, amelyből korábban több is volt az országban, egy éppen a közeli Tatán, amely szintén Esterházy birtok volt. Felvettem a kapcsolatot a Létavértesen található utolsó vízi vágóhíd tulajdonosával is, de beszélgetésünk nem vitte előrébb az építmény funkciójának kiderítését. A Kiskunság népi állattartása című könyv (Tálasi 1936) olvasása közben jöttem rá, hogy ez az építmény egy egykori juhfürösztő lehetett, amelyet a juhok nyírás előtti fürösztése céljából építettek (a fürösztés a gyapjú minőségének javítását szolgálta). A tanyáról kiterelt állatokat áthajtották a hídon a jobb partra, majd visszafordították őket a juhfürösztőre. A jobb part meredeken kiépített részéről a birkák kénytelenek voltak beleugrani a vízbe, ahol a patakon jelzett két „építményről, hídról” Y alakú hosszú fákkal lenyomkodták, és a vízben állva alaposan meg is mosták őket, majd kinyomkodták a gyapjúból a szennyes vizet. Ezután a szerencsétlen, víztől elnehezedett állatokat kisegítették, és a keresztben lefektetett kapaszkodógerendákkal segített lankás feljárón kimehettek a mederből. Az építményt, amelynek a Csákvári szeszfőzdénél volt a párja, később a hivatalos dokumentumok között, a Vízikönyvben is megtaláltam. Ugyanilyen építményekről Taffenner Antal Vértesboglárnál és Szárnál, Seidel Ignác (1898) pedig Forráspusztánál is említést tesz.
Jóval gazdagabb ugyanakkor az egészen a közelmúltig fennmaradt falusi, fogadott pásztorokkal történő legeltetés története. Ennek keretében legtöbb helyen a falusi csorda (kijáró szarvasmarhák) és a házaknál tartott sertések naponta kijáró csürhéinek, pásztorfogadásainak hagyományai maradtak fenn. Korábban minden településen volt fogadott pásztor, egészen a közelmúltig, hiszen minden falusi háznál a megélhetés alapját jelentette a sertés és szarvasmarha – illetve rosszabb esetben a szegény ember tehenének is nevezett kecske – tartása a hús és a tej biztosítására.
Különösen gazdag a bodméri közbirtokosság kiterjedt levelezésében fennmaradt legeltetéssel kapcsolatos összezördülések sora. Ez azért érdekes, mert Bodmér volt a térség egyetlen olyan települése, ahol az ún. nemesi jogokat nem az uradalmak birtokosa, hanem a falu közbirtokossága birtokolta. Ezeket a jogokat aztán vagy közösen, vagy bérbeadással hasznosították, ebből a bevételből működött az iskola. A fennmaradt levelezésből nemcsak a konfliktusok gyakoriságáról, hanem a legeltetés módozatairól, rendszeréről, az apaállat-használat módjáról is képet kaphatunk.
Csákváron
A közbirtokosság egyik legfontosabb vagyontárgyának, a közlegelőnek a bérbeadása során fontosnak tartották annak hangsúlyozását, hogy a vágómarhák (tehát nemcsak az igásállatok) és a juhok szabadon legelhetnek. A közös legelő melletti réteket és szántókat azonban egyénileg birtokolták, és az ezeken történő erőszakos vagy lopva legeltetésből is nagy viták származtak. Török Ferenc és Horváth István közbirtokos pl. egy alkalommal ahelyett, hogy a legeltetéssel okozott a kárt felbecsültették és a kártérítést bírói úton követelték volna, rövid úton jól elverték birtokostársuk napszámosát, aki az állatokat a tilosban legeltette. Ez ügyben 1785 júniusában nemes Tóth Ferencz és Miklós Ádám bodméri compossesorok (közbirtokosok) fordultak sérelmük elintézése végett a nemes Vármegyéhez: „Ahol megírattak kényteleníttetünk alázatossan jelenteni mimódon […] nemesség szerént […] nemtelenen compossessorok és lakosok nem tudom ki biztatására azt a törvénytelenséget vették fel, hogy ha marháink véletlenül is valamely kárba mennek, nemhogy a kár törvényes és a Nemes Vármegye determinációjához kötné […] hanem tselédeinket kegyetlen és könnyen halált is okozható verésekkel ütik verik. Magok ellenbe éjtszaka önként és tolvajossan marháikat kaszáló rétjeinkbe hajtattyák és a kárból pedig tsőszeinknek és embereinknek ki nem hajtani erővel ellen állván nem engedik. Mivel pedig félünk, hogy tselédeink a sok nembeli rajtok tett veréseket tovább nem szenvedhetvén akaratuk ellenére is vissza való verésre fakadjanak és az által a közönséges harmónia és tsendesség megháborítassék.” (FM Levéltár)
Az állattartás egykori jelentőségére és körülményeire a „Nemes familia” 1795-től 1834-ig, ha hiányosan is, de rendelkezésünkre álló számadásaiból is következtethetünk.
Már 1795-től találkozhatunk a számadásokban a közbirtokosság által tartott bikára utaló bejegyzésekkel, szinte minden évben sót és kötelet vásároltak számára, némely évben többször is. Azt a tényt, hogy ekkor közös legeltetés is folyt, abból tudhatjuk, hogy rendszeresen előforduló bejegyzések szólnak a „csordás fogadáskor áldomásra”, a falu „kanásszának áldomásra” adandó pénzekről.
A közbirtokosság közösen vásárolt bikát is. Ezt a bikát Rattesid János 1815-ben agyonlőtte, mire a közbirtokosság kártérítést követelt. Az elhullott állatot az alcsúti községi elöljárósággal becsültették fel, és a kiküldött szolgabíró előtt Rattesid vállalta a becsérték, 350 Ft megtérítését vagy egy másik bika adását. A vita akörül forgott, hogy kinek van joga az állat húsát és faggyúját kimérni. A vita aztán addig húzódott, míg az állat húsa végül is kárba veszett.
„Tekintetes Nemes Vármegye!
Nemes Rattasid János Bodméri Közbirtokos Társunk, a Polgári Békességnek és Közbátorságnak eröszakos rontoja, olly gonosz szokást vett magának: hogy Harmadéve Örsy Jozsefnek Ludjait, Taval pedig Örsy Sándornak s. v. Disznait, és az Idén a Familiának közönséges Bikáját agyon lövöldözni nem átallaná, sött talán ennekutánna ha tsak ex publico meg nem gátoltatik, nagyobb Bünhödésre is vetemedni bátorkodnék, mivel az Felesége is mind az Örsy Sándort, mind pedig az Özvegy Szrogh Jánosnét felgyujtással fenyegeti.
Mint az Polgári békességnek és Közbátorságnak vakmerö rontoja menyire érdemli az Fiscalis actiot aztat az Tetes és Nemes Vármegyének Törvényes hatalmára alázatossan ajánjuk. Hanem emellet különössen Könyörgünk az eránt hogy az agyonlövött Bikának itt az / alatt lévö Bötsü árát tüstént /: mivel az község Bika nélkül nem lehet :/ meg Füzetettni, kegyelmessen méltoztasson az Tetes Ns Vármegye elvégezni.
„[…] Ns Rattasid ugyan Bodméri Közbirtokos által agyon lövöt közös bikájokban okozott károknak megtérittése, és ugyan annak gyújtogatással való fenyegetőzéseiért való megfenyittése végett be adott könyörgö Levelekre alazatossan jelentjük: hogy Ns Rattasid Sámuel maga is meg esmérvén ezenn vétkes de csak veletlensegböl történt cselekedetet abban egyezett meg a panaszolkodó Ns Familiával, hogy vagy Bika helyet alkalmatos Bikát állittani, vagy a meg becsült Bikának árát 350 Ftokat a reánk jövö […] esztendöbe Bicskei Pál napi vásárig meg fizetni köteles lészen. Bodméri Köz Birtokos Nemes Raddesid János, az ide Kaptsolt Könyörgö Levelében az irand, hogy a Nemes Bodméri Familiája Bikájának a mellyet ö tsupa szerentsétlenségböl, és nem Készakarva lött agyon, a Husát némely Köz Birtokos Urak fel venni nem engedték, panaszolkodik, s egy uttal ávégett hogy mivel ö a Nemes Familiának Bika helett Bikát venni tartozik, azok a kik az agyon lövetett Bika hussának fel vételében akadályt tettek, az el veszett Huss, és Fagygyu árának meg térittetésére szorittassanak, esedezik:” (FM Levéltár)
A későbbi években is találkozunk a pásztorok fogadásával kapcsolatos áldomások költségeivel, de egyre jobban előtérbe kerül a bérbeadással történő közösségi hasznosítás. Tehát ekkor már a pásztort, csordást, kanászt a saját, de közösen tartott állataik, nem pedig a közös állatállomány őrzésére fogadták. Ez a rendszer aztán egészen az 1980-as évekig fennmaradt.
A disznókat tavasztól őszig a nedves rétségeken kondában tartották, és télen is, míg nagy hó nem esett, kint legeltek, illetőleg tavasszal a hóolvadás után a közeli erdőkben makkoltatták őket. A makk igen fontos volt mind az önellátás, mind az esetleges értékesítés szempontjából. Viszont arra is ügyelni kellett, hogy a vágásra szánt állatok sokáig ne egyenek makkot, mert erős ízük lett tőle. A disznótartásban hagyomány volt, hogy a házaknál szeptemberben, szeptember 1-jén, Egyed napkor fogták be a hízókat a kondából. Tehát 1,5 éves koráig járt a süldő a kondával, ekkor állították be hízóba, hogy aztán decemberben, Karácsonykor vagy januárban levágják.
A bodméri kijáró, legeltető állattartással kapcsolatban Balogh István így emlékezett: „Emlékek villannak meg gyerekkoromból. Györgyi Sándor bácsi, aki kanász, majd később tehénpásztor is volt. Felesége a Zsófi néni, aki a forrás kutakhoz vitte az ebédet, ahova a disznókat hajtotta deleltetni. Azok már nagyon szomjasak voltak és megindultak minden irányból a víz felé. Amikor ezt a Zsófi néni meglátta, földbe gyökerezett lábakkal megállt és csak nézett, hogy most mi lesz? Sándor bácsi füttyentett a kutyáknak, hogy terelj! Neki meg odakiáltott »Asszo a tizenháromszentegyatyaúúristen ne níízz hanem gyere, hozd má aszta ebíídet«, mert hát ő is már igencsak éhes is meg szomjas is volt. Vagy Borda Józsi bácsi, aki szintén pásztor ember lévén, megfejtette (vagy csak ő hitte úgy), hogy a párzó kis fecskék mit csicseregnek »a csöcsit, a farát, a p…ja sarkát meg ne sííírcsd«.
Az 1990-es évekig még fennmaradt a legeltető állattartásból valami, egy-két nagyobb környékbeli termelőszövetkezet juhnyájai, üszőnevelő gulyái, illetve egy-két település nappal legeltetett, estére hazatérő tejelő szarvasmarhái, de aztán ezek is megszűntek. A csákvári szövetkezetben 1993-ban szűnt meg a juhászat a Boglártanyán. Az utolsó kijáró csordát Zámolyon számolták fel 2000-ben. A folyamat mindenütt hasonlóan zajlott le, először bezárt a tejcsarnok (Zámoly kivételével, mert itt később, 2002-ben zárt be), majd egyre többen abbahagyták a tejtermelő, de nappalra a csordával kijáró állattartást, aztán kiöregedett a pásztor is, így abbamaradt ez a sok évszázados tevékenység. A legeltetés felhagyása után azonnal bekövetkezett az élőhelyek átalakulása. Mára már a háznál tartott hagyományos állattartás nagy része, még a sertéstartás is megszűnt. A legeltető hagyományok újjáélesztése céljából 1997-ben hozta létre a Pro Vértes Közalapítvány a természetgazdálkodási ágazatának őshonos állatfajtákból álló szilaj gulyáját, amelyről a természetvédelmi fejezetben olvashatunk.
években
A Vértes térségében a legelő állatok közül legkorábban – József-nap (március 19.) körül – a juhokat verték ki a legelőre, a többi állatot általában Szent György napján, április 24-én. Az állatokat Szent Mihály (szeptember 29.), Dömötör (október 26.) esetleg Simon Júdás (október 28.) napjáig tartották a legelőn, de előfordult, hogy akár Erzsébet- (november 19.) vagy Katalin-napig (november 25.) (Fatuska 1974). Egyes feljegyzések szerint Fornapusztán az első hóig vagy Miklós-napig voltak kint az állatok (Záborszky 1984), sőt „1813-ban olyan enyhe a tél, hogy a csákberényi juhoknak még december 28.-án is jelöltek ki legelőt az erdőben” (Seidel 1898).
A Vértes környéki legeltetési, telelési szokásoknak állít emléket ez a kis versike is:
„Szent Mihálykor,
Hideg szél fúj, esik is,
Esterházy gulyásának
Nincsen szűre, fázik is.”
Valószínűleg a kiterjedt legeltetéssel van összefüggésben Fornapuszta határában a Dömötör-hegy és a Dömötör-völgy földrajzi név. Az őszi Dömötör-nap szokásairól az ősi hitvilágról szóló fejezetünkben részletesen olvashatunk.
Végül álljon itt egy kis történet az állattartó ember és az állatok egymásra utalt kapcsolatáról. „A következő esetet egy Brunnbauer Ferenc nevű móritól hallottam. A csata után egy móri német gazda parancsot kapott, hogy egy sebesült magyar tisztet ökrösszekerével szállítson be a székesfehérvári kórházba. (Mentő anno 1848) A sebesült érthető módon lassúnak találta az ökrök ballagását, ezért arra kérte a parasztot, hogy ostorával siettesse állatait. Megtenném, – válaszolta ez, – de az én ökreim, ha verem őket, akkor lefekszenek a földre! Hát akkor inkább csak menjünk így tovább. – sóhajtotta a sebesült” (Schwartz 2002).
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Csőre P. (1987): A tata–gesztesi uradalom erdőgazdálkodása a XIX. század elején. Az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztálya Közleményei 15: 52–73.
-Schwartz A. (2002): A móri németség története és élete.
-Seidel I. (1898): Chronologische Erzählung der Ereignisse und Begehenheiten in der Herrscha Csókakö-Móor im Stuhl-weissenburger Comitat in Ungarn.