Az éves gazdálkodás két leginkább erőpróbáló feladata a gyűjtés (a széna betakarítása) és az aratás, cséplés volt. E munkák közös vonása, hogy a takarmány és az éves termés már kézzelfogható távolságban volt, és e növények begyűjtése nyáron, kaszálással kezdődött. Mivel az éves tevékenységek sorában mindkét munka erősen ki volt téve az időjárási viszonyoknak, ezért alkalmas időjárás esetén a nap miden óráját kihasználták a munkavégzésre, így ekkor ez egy nagyon koncentrált, igen erőpróbáló, kiélezett, feszített munka volt.
Az aratásban a kézi kasza megjelenése valóságos aratóforradalom volt. A térségbeli uradalmakban a kaszával történő aratás már a reformkor végén általánossá vált, és ez a betakarítás idejét is jelentősen megrövidítette, különösen, ha sikerült egyszerre elegendő számú aratót beállítani. Csákberényben az 1966-os néprajzi felmérés során még „tudnak arról, hogy kb. a mult század (XIX. sz.) közepéig volt sarlós aratás a faluban, de már a legöregebbek sem láttak sem aratást, sem sarlót”. A legeltető jószágtartás hívei még 1848-ban is a legeltetésre hátrányos kényszerűséget emelték ki a kaszával történő aratásban. A szentgyörgyi ispán írta: „a Szalma szaporíttás tekintetébül a Gabonát kaszáltatni kéntelen vagyok, melly alkalommal a Szalma között serdülő jó mező is lekaszáltatik”. Korábban ugyanis az aratás után az állatok szabadon járhatták a mezőt, a jobb minőségű aratással (alacsonyabban elvágott szárak) viszont csökkent a legelőterület „hozama”, azaz az állatok által lelegelhető maradék növényzet.
A takarmánygyűjtés munkája májusban kezdődött a vetett takarmánynövények, azaz a lóhere (Trifolium sp.) és a lucerna (Medicago sativa) kaszálásával, bár ezek vetése korábban inkább csak az uradalmakban volt jellemző. A szénagyűjtés ideje vidékünkön június elejétől kezdődött, élőhelyektől függően kissé eltérő időszakokban. A Vértes belsejében és a vizesebb réteken levő hűvösebb helyeken később, míg a hegylábi, száraz, melegebb területeken egyes években akár már május végén is kaszálhattak.
A kasza a parasztgazdaságok legmegbecsültebb szerszáma volt, a kaszálás a legfontosabb paraszti munkák közé tartozott. Használatának elsajátítása egykor a fiatal embereknél a felnőtté válás, a felnőtt munkásként való számbavétel feltétele volt. A jó kaszásnak tekintélye volt a paraszti társadalomban. A kasza ismerete, vásárlása (minőség, forma, nagyság), beállítása (a penge nyélre szerelése), állagának megóvása és az élesítés tudománya szintén a kaszálás mesterségéhez tartozott.
A kasza élezése kétféle módon történt. A nagyobb feladatot és szakértelmet a kasza kalapálása jelentette. A kalapálást egy erre a célra magukkal vitt kis – legtöbbször szilfából készült – tuskón végezték, amelynek sokszor volt egy leszúrócsapja is, amellyel a földhöz rögzítették. A kis tuskó felső részét egy vaskarika, abroncs védte a széthasadástól. Ebbe a tuskóba volt beleütve a vasból készült üllő, amelyre a kasza pengéjét ráfektették, és a csak erre a célra használt kalapács vékony végével, a smórjával egyenletes ütésekkel elvékonyították, gondosan ügyelve arra, hogy ki ne „habosítsák” a pengét. A kalapács ütemes csattogása hozzátartozott a nyári rétek hangulatához. A másik élezőeszköz a kaszakő volt, amelyet a fából, szaruból vagy vasból készült tokmányban tartottak, vízben. A kaszának még egy segédeszközét ismerjük térségünkből, ez pedig a galymó, amelyet a kasza nyelére erősítettek a pengétől kiindulva egy negyed körív alakban. Elsősorban gabonában használták, funkciója pedig a levágott növényzet összehúzása volt.
A Vértes területén az etnikai összetettség, a magyar, német, szlovák eredet a népi kultúrában is tükröződik. Bodméron a kaszakalapálás két eszköze az üllő és a kaszakalapács. Kétféle üllő terjedt el a vidéken, a magyar és a német üllő. A magyar üllő szélesebb, domború tetejű, rajta a kasza élét a kalapács vékony végével, a smórjával verték. A német üllő teteje majdnem élesre volt hagyva (bótja volt, kicsit domborodott a teteje), csak olyan széles volt, amilyen szélességben kalapálták, verték a kasza élét. A német üllőnél a kalapács vastagabb végét használták, aminek domborúnak kellett lenni, hogy kalapáláskor ne repedezzen meg, ne habosodjon ki a kasza éle. Egy kis szék is tartozott hozzá, amelyen a kalapáló ember ült. Csónaki István (Bodmér, szül. 1914) számos érdekes megfigyelését mondta el a kaszával kapcsolatban, utalt azokra a különbségekre is, amelyeket a magyar lakosságú Bodméron és a szomszédos német községekben tapasztalt: „Az én apám magyar üllővel kalapált, azzal tanulta meg. A német üllővel könnyebb dolgozni, rossz szemmel is vékonyra ki lehet rajta verni. Üllőket a kovácsok csináltak elkopott stószreszelőkből, a legjobbakat a vándoriparosok készítették. Ha kemény volt a kasza, kiveréskor megrepedezett. Ebédidőben kidobták a napra, a hőtől meglágyult. Nagy kenyérkereső szerszám volt a kasza, ahhoz nagyon kellett érteni. A kaszanyelet itthon csinálták, famunkás parasztemberek. Itt egykacsos (fogantyús) volt a kaszanyél, a szomszédos sváb községekben kétkacsos.
Egy sváb ember együtt aratott egy magyarral.
– Te soha nem köszörülsz, mindig jól fog a kaszád – mondta a sváb a magyarnak.
– Azért, mert én egy tábla szalonnát az oldalamra akasztottam – válaszolta a magyar.
– Na, majd én is hozok – mondta a sváb. Nem értette. Télen kellett volna a szalonnát megenni, hogy nyáron legyen ereje aratni!” (Lukács 1996).
A kaszálás során a 20. század elejéig a kétkacsos kaszát használták, azóta áttért mindenki az egykacsos kasza alkalmazására. A rétek kaszálását hajnalban kezdték, s „mikor már belesütött a nap” abbahagyták (főként a „selyemfüves” részek kaszálását), mert a kasza ilyenkor már csak elfektette, nem vágta a füvet. A helyi történetek szerint különösen nehéz volt jól levágni az egészen későn, augusztusban kaszált lápi nyúlfarkfüves (Sesleria uliginosa), Csákváron a növény világos levélfonákáról csak meszesnek nevezett területeket. Itt napjában többször is kalapálni kellett a kaszát, mert a növény nagyon kivette az élét. Ugyanakkor arra is emlékeznek, hogy ha ebből tettek a jószág elé éjjelre, akkor csak feleannyit kellet, mert annyitól is jóllakott.
A levágott füvet aztán pár napig szárították, ha nagyon vastag volt a levágott rend, akkor forgatták is. Ezután következett a gyűjtés, amikor a megszáradt szénát először petrencékbe, majd ezeket boglyákba rakták össze. A gyűjtés fából készült favellákkal történt, s a végén egy nagy, szintén fából készült gereblyével, a bőgővel még az elmaradt szálakat is összehúzták. A boglyákat aztán szekerekre rakva hordták be s rakták össze a kazalba. A kazalrakás a paraszti tudományok egyik legnehezebbike volt. Nemcsak a kazalba rakás, hanem az ökrös szekerek megrakása is különleges tudást, érzéket igényelt. Amennyiben a felrakott széna a sarkoknál nem volt jól „kiszarvalva” – ez a felrakott széna minden irányban saját anyagából történő bekötését, rögzítését jelentette – úgy könnyen ledőlt szállítás közben, vagy a kész kazal megroggyant, beázott, s így csökkent az értéke.
A petrence vagy rudas régi térfogatmérték, latinul cumulus. 1723-ból eredeztethető magyar mérték. Két ember által két rúdon (petrencés rúd) elvihető kisebb mezei boglya. 1 petrence = 20-30 villahegy (80-100 kg).
A boglya szintén térfogatmérték, latinul acervus, németül Schober. 1478-ból eredeztethető magyar mérték. Általánosan használt mértékegység volt, amely egy kúp alakú szénarakás. 1 mezei boglya = 10 petrence.
Németh Imre
A paraszti gazdaságokban egyénileg és kalákában, az uradalmakban pedig aratóbandák szerződtetésével zajlott az aratás. A munkában mindig az első volt a kaszás, aki a legerősebb javakorabeli férfi volt. Őt követte a marokszedő, aki ha egyedül volt, akkor terítette a kötelet, összeszedte a kévét és meg is kötötte. Ha ketten voltak, akkor az egyik terítette az előző nap vagy reggel gabonából, siskából vagy sásból elkészített kötelet (ha volt gyerek a családban, akár fiú, akár lány, akkor ő teregette a kötelet). Őt követte a kévekötő, aki szintén férfi volt, s ő a kévekötő fával megkötötte az összeszedett kévét. A kévekötő fa az egyik végén kihegyezett, másik végén lapos, közepe felé egészen enyhén szélesedő, henger alakú bot, egyetlen tömör fa volt. A marokszedés jórészt sarlóval történt. A nap folyamán a kaszás és a kévekötő váltották egymást.
Az uradalmakba elszegődött aratóbandák más felállásban, részibe’ dolgoztak. Az aratóbanda leggyakrabban hat főből állt, de a terület nagyságától és egyéb körülményektől függően nyolc, tíz, 12, 16 vagy 24 fő is beállhatott egyszerre. A munkapárból a kaszás férfi aratott, a marokszedő nő kévébe kötötte és keresztbe is rakta a kévéket. Egy aratóbandán belül minden kaszás szinte másodpercre ugyanazt a munkát végezte, a marokszedők egymás között munkamegosztással is élhettek. Ilyen aratóbandák – amelyek a nagy uradalmakban részes munkát vállaltak – szerveződtek a Felvidékről, de térségünkben Oroszlányból és Várgesztesből is.
Az aratás végén a térségbeli uradalmakban is tartottak aratóünnepet, aratóbált. Az utolsó ilyen régi hagyományok szerinti aratóünnepet 1929 július 28.-án Csákváron az Esterházy uradalomban tartották. Ezt az aratóünnepet azonban már nem a hagyományok alapján, hanem abból az alkalomból szervezték meg, hogy előző nap sikeresen megtörtént az első magyarországi vidéki rádiós tudósítás az itt előadott Háry János zenés színdarabról. A rádiós közvetítés szenzációjára kiszállt a magyar filmhíradó is egy közvetítésre. Ebben az időszakban –még a némafilmek korában- a közvetítésnek, melyet a BBC is közvetített, óriási jelentősége volt. A siker annyira feltüzelte a résztvevőket, hogy sebtében megszerveztek egy „hagyományos aratóünnepet” a filmhíradó és természetesen immár a második élő vidéki rádiós közvetítés kedvéért.
„…És másnap július 28.-án aratóünnep közvetítése volt Csákvárról. Nekem az volt a szerepem, hogy elmondjam, hogy mi történik egy arató ünnepen, ezúttal a Csákvárin. Tulajdonképpen a lényeg az volt, hogy mi is egy arató ünnep, hiszen a városi ember nem ismerte. Ez már akkor egy haldokló szokás volt. Itt Csákváron valahogy fennmaradt és én elmondtam, mi volt ennek az eredete. Az ünnepségen a rengeteg arató felvonult, énekeltek, s az aratókoszorút is megfonták nagyon szépen, a koszorúátadást is megszervezték. Emlékszem, hogy az öreg Mészáros bácsi (aratógazda) minden áron azt akarta, hogy van egy pár pikántos vagy félreérthető... - ahogy ő mondta csintalan- nótája, és hogy azt is beénekelheti-e a mikrofonba. Tekintettel, hogy egyenes adás volt, azt mondtuk, hogy arra majd később kerül sor.” (K Halász Gyula)
„1929-ben kimentünk aratni, -a boglári határon arattunk- és akkor a Paulini Béla meg a K Halász Gyula odagyütt a tiszttartóval, a Horváth tiszttartóval, hogy hát szeretnének egy aratóünnepséget csinálni. Hát, mondtam, hogy én nem értek hozzá, majd a Sándor bácsi az arató gazda. De hát csak mihozzánk jöttek, hogy hát intézzük, aztán így alakult meg az aratóbál. Akkoriban-fiatalok voltunk- mindig énekeltünk, hazafelé is énekeltünk minden este. Nem fáradtunk el, jó kedvünk volt. Meg mikor egész héten kinn köllött aludni, mikor szorgosabb volt a munka, akkor ott minden este táncoltunk. Reggel meg már egy órakor, kettőkor fölkeltünk aratni.” (Horváth Istvánné Csákvár)
-Aztán ezek közül a dalok közül el tudna-e énekelni most nekünk valamit?
Sej-haj lemegyek az alföldre csikósnak
Egy sárga csikót választok magamnak
Sárgaj' a csikó, sárga réz a zabolája
sej-haj tied leszek babám nem sokára
sej-haj lemegyek az alföldre kaszásnak
sűrű rendet vágok a babámnak
sűrű a rend gyöngyharmat az alja
sej-haj gyenge a babám karja nem bírja
(Egy igazi kaland: - dokumentumfilm részlet)
Filmhíradós felvételen a csákvári uradalom intézője, Horváth György is szerepel, amint átveszi az aratókoszorút. Ebben az időben a várgesztesi aratóbanda is itt dolgozott Beck József bandagazdával. Az erről készült fénykép, amelyet Horváth György intéző adott Beck József bandagazdának, a közelmúltban került elő Várgesztesen.
Az aratóünnep az aratás befejezésének megünneplése, a mezőgazdasági hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos, közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az aratóünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratók búzakalászból, mezei virágból aratókoszorút kötöttek, és ünnepélyes menetben a földesúr, a tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A gazda a munkásokat itallal – gyakran étellel is – megvendégelte. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. Ez a tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg arató gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalákás vagy részesaratásnál is rendszerint kalákatánc fejezte be az aratást, amelyet gyakran a tarlón tartottak meg.
Az aratás után kezdődött a learatott, kévébe kötött és a szérűre az asztagokba (tartós szabadban tárolásra összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra váró gabona) összehordott gabona cséplése. A cséplés kezdetleges formája a nyomtatás volt, amely kb. 1900-ig lovakkal történt, de a zsúpnak (tetőfedésre alkalmas hosszú szálú gabonaszár) szánt rozsot (Secale cereale) akkor is kézzel csépelték ki. A kézi cséplés kézzel ütögetve és cséphadaróval is történt. Ez egy hosszú nyélre, a tájra jellemző módon bőrrel felerősített rövidebb fa volt, amelyet úgy használtak, hogy a hosszabb nyelénél fogva a rövidebb résszel a kibontott kévéket addig ütötték, csépelték, míg az összes mag ki nem pergett belőlük. A nyomtatás során az erre a munkára kialakított szérűn a gabonát szétterítették, majd körkörösen és átlósan is patkolatlan lovakat járatva rajt – ügyelve, hogy mindenütt járjanak – azok patáival „kinyomtatták” a kalászokból a gabonaszemeket. Innen származik a „nyomtató lónak nincs bekötve a szája” mondás. A nyomtatást és a kézi cséplést aztán a cséplőgépek megjelenése szüntette meg.
A cséplőgép a gabonafélék cséplését és a kicsépelt mag tisztítását végző gépezet. A mai cséplőgépek legfontosabb elemét, a dobot 1786-ban készítette el a skót Andrew Meikle. Technikai fejlődése meggyorsult, amikor az állati hajtóerő helyett gőzgépet kezdtek alkalmazni hozzá (1849). Magyarországon először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el. Az első cséplőgép 1802-ben jelent meg hazánkban. Megtörtént – pl. az ercsi Lilien-uradalomban –, hogy a kenyerüket féltő cselédek a cséplőgépet fölgyújtották. Rohamos terjedése 1848 után indult meg, jórészt az uradalmakban. 1861-től magyar gyárak is készítettek cséplőgépeket, de ekkor még az ország legnagyobb részén kézi cséplés és nyomtatás folyt. A rohamos terjedés egyik fontos oka volt, hogy a cséplőgép tiszta szemet adott, a szalmát, a töreket és a polyvát is pontosan szétválasztotta. A századforduló idejére a lovas gépek eltűntek, és 1914-re az egész ország területén gőzgépmeghajtású cséplőgépek működtek. Az első motormeghajtású cséplőgép is 1904-ben jelent meg. Cséplőgépet nem tudott minden parasztgazda szerezni, ezért a tehetősebb parasztok vagy más vállalkozók vásároltak cséplőgépet és bércséplést vállaltak. A gépi cséplés jelentősen csökkentette a csépléshez szükséges munkanapok számát, a gép a korábban nyártól gyakran farsangig elhúzódó cséplés és nyomtatás munkáját néhány hét alatt elvégezte. A cséplőgép meghonosodása azért is nagy jelentőségű volt, mert a magyar parasztok kezén ez volt az első gép, amely fejlett munkakooperációt kívánt. A nyomtató- és cséplőbandák helyett a cséplőgép kezelésének szükségletéhez alkalmazkodva új munkástársulások keletkeztek, amelyeket cséplőbandának neveztek. A 19. század végétől a magyarországi agrárszegénység egyik fontos élelemszerző munkalehetőségévé vált a részért vagy napszámbérért vállalt gépi cséplés.
A cséplőbandában „egy ember, a kévehányó dobta fel a kévét a gép tetejére. Ott fent volt egy kévevágó, aki elvágta a kötelet, majd egy lány is fenn állt gép tetején, aki átadta az etetőnek a szétvágott kévét. Az etető, aki vagy maga a géptulajdonos, vagy pedig annak az alkalmazottja volt, átvette a kévét és etette a gépet. Majd pedig mikor lefolyt a búza zsákba a két zsákos – mert ketten voltak – szedte el és tették a mázsára. Ez fontos volt, mert a cséplőgépes százalékban volt fizetve. A zsákokat utána egyből hordták a padlásra.
menete, Csákberény
A két polyvás elhúzta, majd beszedte kosarakba vagy lazsnakba a polyvát, és azt aztán ketten vitték is egyből a polyvaházba. A kicsépelt szalmát a gép mellett kétoldalt álló ember először továbbította, ha nem volt elevátor, akkor másik kettő vagy több ember azonnal rakta a kazalra. A kazalosnak a szakmát igen értő embernek kellett lennie, annak kellett a sarkokat kiszarvalni [a szalmát kétrét hajtva sarokelemet képezni belőle], majd a szarvalásra rálépve végigrakni és végigtiporni a szélét, végül pedig a közepét beágyalni, jó keményre és domborúra, hogy lefolyjon a víz. Ahogy emelkedett a kazal, úgy húzták befelé a két hosszú szélét mindkét oldalról, a teteje pedig borítást kapott, olyan lett, mint egy hosszú parasztház. Aztán volt a bikahomlokú kazal, annak a rakását kellett ám csak igazán érteni. Azt úgy rakták, hogy a szarvalás mindig egy kicsit kifelé került a végén, így a víz nem folyt végig a kazal két végén, hanem a teteje kijjebb állt. Ennek a szarvalását azonban csak igazán hosszú szálú búza-, de még inkább rozsszalmából lehetett hajtani. Régebben még járgánnyal [lóhajtású, forgó mozgást létrehozó szerkezet] hajtott elevátorral [szállítószalag] is rakták a kazlat.
Amikor még nem volt a téeszesítés, nem volt mindenki a tsz-be’, három hétig házról házra csépeltek. A faluban szinte egyszerre végeztek mind a munkával, egy-két nap volt a munka egy háznál, de ha csak fél nap volt, akár fél nap után is mentek tovább. Az aratás, cséplés a mi időnkben augusztus 20-ra mindenhol befejeződött.” (Czingulné Szelicsán Ilona, és Szabó Ferenc, Bodmér)
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár: 191–216.