A mai gazdálkodásunk alapjait a Vértes térségének új honfoglalásának időszakában, a Rákóczi szabadságharcot követő időszakban rakták le. A betelepülőkkel együtt új növény- és állatfajták, mesterségek, fogások és szokások honosodtak meg, valamint ekkorra esik ma termesztett növényeink nagy részének térhódítása, indokolt, hogy ezekkel külön foglalkozzunk. A Vértesből és környékéről ismert növény- és gyümölcsfajtáink egy részét a betelepülők – jórészt a svábok – hozták magukkal, s a hegység belsejében levő falvak (Vérteskozma, Kőhányás, Várgesztes, Gánt) hűvösebb klímája, elszigeteltsége kedvezett fennmaradásuknak. Ennek köszönhető, hogy viszonylag sok régi fajta e településekről került begyűjtésre. Azokat a régen is létezett tárgyakat, amelyek ma műanyagból vannak, korábban mind természetes anyagokból (állati vagy növényi alapanyagokból) készítették elődeink. Számos olyan anyag, tárgy van, amelyekről nem tudjuk honnan kapták a nevüket, s ma már eredetüket sem ismerjük (pl. sikárkefe). Mindezek után tekintsük át a ma már néha különösnek tűnő növényeket, meghonosodásukat, illetve a termesztésükhöz, feldolgozásukhoz, felhasználásukhoz kapcsolódó tevékenységek sorát.
A burgonya (Solanum tuberosum) termesztésére vonatkozó legkorábbi ismert magyarországi adat Vérteskozmáról származik. Balogh Ferenc jószágkormányzó ezt írta 1745. szeptember 28-án Tatán kelt levelében Esterházy Józsefnek: „Kecskédrül az Ingenieur megérkezvén, referálta […], hogy a csákváriak közül némelyek a Kozmaiaknak kerteikben menvén, azokban a németségnek kedves grundbeer névű veteményeket rontani kezdették, kiknek ellent állván, és azok között a Forster is, mivel ezt nem tudom miformán valamelyik csákvári igen illetlen illette, puskáját amaz fogván, lábában a csákvárit megsértette”. A határvitát az váltotta ki, hogy a csákváriak a török korban pusztává vált kozmai határt a németek betelepítéséig (1744) szabadon használhatták, legeltethették. A telepítési szerződés értelmében azonban az új lakosok házhelyet, szántót, rétet, káposztáskertet és kertet kaptak, ahonnan a pusztásodás során felnőtt fákat, bokrokat kötelesek voltak kiirtani, s a földeket a tuskóktól, gyökerektől teljesen kitisztítani. Az új lakosok által művelésbe fogott kozmai földekre a csákváriak jogtalan igényt támasztottak, s emiatt kerültek összetűzésbe a kozmaiakkal. A krumplitermesztés egykori hagyományait a régi vérteskozmai térképeken is láthatjuk.[Hungaricana: S 69 - No. 75.]
A francia törvénykezés 1748-ban, egyszerűen betiltotta a krumplievést, sőt a termesztést is, azzal az indokkal, hogy a burgonya leprát terjeszt. A tiltás 24 éven át, egészen 1772-ig állt fenn, amikor egy francia hadseregben szolgáló orvos, Parmentier porosz hadifogságba esett a hétéves háborúban, és fogolyként kénytelen volt krumplin élni. Parmentier nem kapott leprát a krumplitól, simán átvészelte a hadifogságot, sőt a háború végén épségben és egészségben haza is tért. Ekkor kezdett el a burgonya vizsgálatával foglalkozni, s bebizonyította, hogy az ehető, veszélytelen, s erről meggyőzte a francia tudósokat és a köznépet egyaránt. Ennek érdekében nyilvános krumplilakomákat rendezett korabeli hírességekkel, mint pl. Benjamin Franklinnel vagy a modern kémia atyjának tartott Antoine Lavoisier-vel, máskor meg elérte, hogy Marie Antoinette krumplivirágokkal a kalapján (!) jelenjen meg fontos protokolleseményeken. De a legügyesebb módszer az volt, amikor a krumpliföldjét fegyveres őrökkel védette, hogy nyilvánvaló legyen, mennyire értékes a növény. (Hanula 2018)
Fényes Elek rövid szócikkében csak néhány szóval, de igen találóan jellemezte Gánt, „a vértesi hegyek közt egy kősziklás hegy tövében” elhelyezkedő német falu 19. századi gazdálkodását: „Kevés szántóföld. Sok burgonya és gyümölcs. Szőlőhegy. Roppant vadaserdő.” A 18. századi gánti telepesek az említett kevés szántóföldet is nehéz munkával, irtással hódították vissza az erdőtől. Fényes Elek jellemzése a legtöbb akkori vértesi falu gazdálkodására illik, azonban Bokod burgonyatermesztéséről még többet is megtudunk: „Jóságáról a bokodi kolompér az egész megyében a leghíresebb.” Fényes Elek akkori véleményének állít emléket a Bokodon évek óta megrendezett krumplifesztivál.
A krumpli név valószínűleg német eredetű, a grund birne (azaz magyarra fordítva földi körte) kifejezésből magyarosodott krumplira, amelyet így biztosan könnyebb volt már kimondani. Más vélemények szerint azonban a bajor-osztrák nyelvjárásokban használt krumpel szóból kiindulva történt ugyanez.
Freész Károly (Szár 1959 – 2008) története – amelyet ő nagyapjától hallott – közvetlen a háború utáni évekből Szárról származik. A nagyszülők a falu Újbarok felőli végén levő kertben kapáltak nyáron, s a nagypapa egyszer csak a kapálásból felegyenesedve azt mondta: „no, itt az a híres kolorádóbogár!” Ez volt az első ismert és megjegyzett előfordulása a burgonyabogárnak (Leptinotarsa decemlineata) a Vértes térségében. (Freész Károly sajátos, mesélős, adomázós, csipkelődős stílusát nevezte el egyik ismerőse nagyon találóan frészkelődésnek.)
A dohány (Nicotiana tabacum) termesztésének is vannak emlékei térségünkben. 1927-ben egy részvénytársaság (Hazai Mezőgazdasági Rt., Puszta-Forna) bérelte az Esterházy-uradalom fornai birtokrészét, amelynek a tiszttartója 1942-ig egy Murányi nevű ember volt, akit igen jó és megszállott mezőgazdának tartottak, de hírhedten kemény kézzel gazdálkodott. Fel is futtatta a kezdetben leromlott állapotban lévő gazdaságot, és pár év alatt mintagazdasággá tette, 1936-ban már a 8. legjobb gazdaság lett az országban a fornai. Minden ágazat, amelybe belekezdett sikeres volt. A növénytermesztés munkaigényes ágazatai különösen sikeresnek bizonyultak a pusztán, az ő idejében kezdtek el gyógynövényekkel foglalkozni, kamillát (Matricaria chamomilla), ánizst (Pimpinella anisum), mákot (Papaver somniferum) is termeltek. Nagy területen termesztettek cukorrépát (Beta vulgaris subsp. vulgaris var. altissima), amelyet a korábbi bérlő, a Pick család kezdett el.
Murányi azokat a növényeket igyekezett bevezetni, amelyeknek a termesztése munkaigényes volt, ezért is hozatott 1929-ben dinnyéseket és dohányosokat a fornapusztai földekre. A dohányosok 1927-ben költöztek ide, ekkor kilenc család érkezett, és ők nem is mentek el Fornáról, mint a dinnyések, mert lakást is kaptak. A dohányosok annyi hold földet kaptak művelésre, amennyi munkaképes (12 év feletti) gyerek volt a családjukban. A földeken folyó dohánytermesztés fele haszna a termelőket illette meg, így a dohányosok a faluban szinte „arisztokraták”, azaz gazdagabbak voltak, mint a többi cseléd. Drága növényt termeltek, amely akkoriban is jövedéki termék volt, állami monopóliumot élvezett. Sikeres évben a dohányosok nagyobb összeghez is hozzájuthattak. Általában jó minőségű dohány termett Fornán. A dohánypajták a Szérűskert mellett, Fornapusztától keletre voltak. A dohányosok egészen januárig ide jártak simítani, nyáron fűzni. De a faluban is folyt dohánysimítás (a summások nyári lakában) (Presér István visszaemlékezései Viszló Levente riportjában 1999.).
Az Amerikában vadon tenyésző növény, a dohány füstjével a helyi őslakos indiánok ismerkedtek meg először. A növény vaskos szára jó tüzelőanyagként szolgált számukra, s füstje a mocsaras vidékeken a szúnyogok ellen is hatásosnak bizonyult. Az óhatatlanul belélegzett füst kellemes, bódító hatása miatt később már kifejezetten e célból kezdték a dohány leveleit elégetni. A spanyol felfedezők természetesen maguk is kipróbálták ezt a különös szokást, és mivel hamar megkedvelték, magukkal vitték az Óvilágba. Így Kolumbusz Kristóf nemcsak Amerikát fedezte fel, hanem megismertette Európával a dohányzás szokását is. Jean Nicot, Franciaország portugáliai nagykövete – a dohány elterjesztője – álmában sem gondolta volna, mit jelent majd a dohány az emberiségnek. Önmaga sohasem dohányzott, de a növény európai meghonosításával máig is viharokat kavaró folyamatot indított el. A nagy kérdés, hogy a dohány az istenek lehelete vagy a Sátán gyomfüve, máig sem dőlt el. A dohányt nyugaton egyre jobban megismerték, majd eljutott keletre és északra is. A Genova, Nápoly és Velence kikötőiben megforduló spanyol és portugál tengerészek megismertették az olaszokkal is a dohányzást. Olaszország kikötőiből a dohány Kelet-Európa felé vette útját. A Habsburgok magánkertjében hamarosan már mint dísznövényt termesztették. Magyarországon az Apaffy, a Báthory és a Bornemisza családok mint gyógynövényt használták.
1949, Csákvár
A dohánytermesztésről és feldolgozásról Nagy Sándorné (sz. Nagy Mária, Fornapuszta, 1935) egykori fornapusztai lakos is mesélt: „Gyerekkoromban sokszor voltam lent Fornán a nagyszüleimnél, így sok mindenre emlékszem még a dohánytermesztés és abból főleg a feldolgozás munkáiról. A nagyszüleim, Antal János és Gyetvai Mária 1927-ben jöttek Fornapusztára Heves megyéből, Verpelétről és Tarnaszentandrásról. A szüleim akkor még nem voltak házasok, itt kerültek össze. A dohányos családok az alábbiak voltak: Asztalos, Barócsi, Füzes, Nagy, Antal, Simon, és Pátkai Szabó. Ebből a Pátkai Szabó család Pátkáról költözött ide a többiek Hevesből. Egy részvénytársaság volt akkor Fornán, amely az Esterházy-uradalomtól bérelte a pusztát. Egy hírhedten keménykezű tiszttartó volt itt akkoriban, Murányinak hívták. A háború előtt azonban elkerült innen, akkor más lett helyette. »Majd megtanulnád a Murányinál!« szólt a mondás a keménykezű tiszttartóról. A dohányosok a puszta szélén levő Dohányos-házban laktak. Munkájuk nagyrészt a dohány termesztésével feldolgozásával telt, de termeltek mást is. A dohány termesztéséhez nagyon jó föld kellett, úgy mondták jó zsíros föld, abban termett jól. Magáról a termesztésről sok emlékem nincs, mert nagyon kicsi voltam akkor, de a feldolgozásról igen. A dohánynak a levelét szedték le, külön válogatva a kicsi (alul és felül nőtt) és a nagyobb középső leveleket. A leveleket egy hosszú vasra a dohánytűre fűztük fel, aminek lyukas volt a vége, mint egy tűnek, s oda volt befűzve a madzag, melyre aztán felfűztük a leveleket. Ezt a dohánytűt a hónunk alatt tartva fűztük rá a leveleket, méghozzá egymással szembe fordítva, hogy nehogy összeragadjanak. Az így nagyjából 4-5 m hosszú zsinórokra fűzött leveleket aztán a szérűskertben levő dohánypajtákban (a Kökényes felé) az emberek először lentre, majd ahogy száradt és jöttek az újabb zsinórok, úgy egyre feljebb tették. Fontos volt, hogy a szabad levegő járja, eső pedig ne érje őket. Az így szárított leveleket aztán novembertől kezdve, párás, ködös napokon az emberek áthordták a dohánysimítóba, ahol minőség szerint osztályozták, kisimították, kötegelték, csomózták, bálázták a dohányt. Dohánysimítónak a nyáron summások által lakott nagy házat használták, nagyjából az Ispán-lak folytatásában dél felé. Ez a dohánysimító helység egy nagy terem volt asztalokkal, ahol a kinti munkák végeztével a puszta apraja nagyja, sőt még napszámosok is a dohánysimítást végezték. Sokszor több mint ötvenen is dolgozunk ott. Száraz szeles napokon a dohányhoz hozzányúlni sem volt szabad, mert akkor nagyon törött. A párás időben az emberek a zsinóron levő megszáradt leveleket összehúzták, majd rövidre kötötték a zsinórt, s így több füzért is egy rúdra felhúzva, azt vállra véve hozták a simítóba. Egy-egy füzérrel letettek az asztalra, ahol először szín, minőség és nagyság szerint szétválogattuk. A legértékesebb volt a világos színű, szivarnak való dohány, melyből kukoricalevéllel 10-12-t csomóztunk össze, ezt simítani sem kellett. Ezen kívül volt cigarettának és pipába való dohány is. Minél világosabb volt a szárított dohánylevél, annál értékesebb volt. A leveleket aztán az asztalra téve kisimítottuk és nagyság szerint pontosan összeraktuk egész magas kupacokba. Ezután következett a bálázás, melyhez a férfiak már nyáron begyűjtöttek kb. 1 m hosszú fa rudakat, melyek a bálák élére kerültek. A leveleket átfedésbe raktuk, mint a kőművesek a téglát, hogy tartsák egymást, amikor kész volt egy bálára való, a négy rudat a négy élére szorítva szorosan egy speciális kötözéssel rögzítették, s kész volt a szállításra egy bála. A dohánnyal aztán szüleim is foglalkoztak még Móricmajorban, az Esterházy-uradalomban 1944-ben, aztán a háborút követően egészen a téeszesítésig magángazdaként. A háború után, tudom, hogy mikor leadták, akkor 10-12 ezer forintot kaptunk érte. Az akkor nagyon sok pénz volt. Egy teherautó szállította el azt, ami egy holdon termett egy évben. A faluban akiknek nagy pajtájuk volt, azokat kötelezték is erre, de a jó kereset miatt többen olyanok is belevágtak, akik semmit nem értettek hozzá.”
A dinnyések 1929-ben jöttek Fornára Hevesből, akárcsak a dohányosok. Jó ízű és nagy mennyiségű görögdinnyét (Citrullus lanatus) termeltek itt akkoriban. A dinnyések tavasszal jöttek ősszel aztán visszaköltöztek Csányba (Heves megye). Egy-egy dinnyés család 10–20 hold között vállalt dinnyét. A dinnyeföld minden évben más területre esett (talajuntság, betegségek miatt), ezért a farsang után érkező dinnyések mindig az új helyen építették meg maguknak a dinnyéskunyhót. Szúnyogmajorban a hat-hét dinnyés család az erdő mellett épített magának földi kunyhókat, és a Szilfának nevezett részen termelték a dinnyét.
A második világháború előtt Badacsonymajorban is volt dinnyetermesztés, a betakarításkor még a lórét (lóvontatású kisvasút, amelyről a közlekedésről szóló fejezetben olvashatunk) is felvezették ide. Olyan sok termés lett Badacsonyban, hogy eladási problémáik voltak. A szezon végén egy pengőért már egy szekér dinnyét adtak. Badacsonyban azon a területen termelték a dinnyét, ahol ma már fenyves-cseres erdő van, és itt volt az orosz laktanya is. A köves talajú (dolomitsziklagyep), déli lejtőjű helyet a meleget kedvelő dinnye jól viselte, mélyre lenyúló gyökere pedig könnyen elérte azt a 2 m mélyen lévő homokos-kavicsos réteget, amelyben ott a talajvíz. A megtermett dinnyét aztán fogatosok lóréval nagyrészt Lovasberénybe szállították. Hetente kétszer Tatabányára is szoktak egy-egy nagy lórés kocsi dinnyét vinni.
Igen híres volt ez a dinnye, pecsét is volt rajta. Egy bécsi kereskedő arról mesélt, hogy olyan jó dinnyét még nem evett, mint a fornapusztai. Az 1957-ben termelt dinnyét a budapesti Haller téri piacon lékelés nélkül átvették, miután megtudták, hogy Fornapusztáról származik. Itt mesélték el a „fornai címeres dinnye” történetét is. Murányi tiszttartó vezette be, hogy a dinnyére olyan pecsétet üssenek, amely jelölte, hogy Fornapusztáról származik. Kis szegeket vertek egy deszkalapba, és amikor a dinnye még kicsi, 2-3 kg-os volt, akkor a dinnyések ezzel a szeges deszkával beleütötték a címert a dinnyébe. Ez olyan volt, mint egy szabadalmi jelölés. Ahogy a dinnye nőtt, az egykori sérülések együtt nőttek vele. Így az itteni dinnyét nehezebb volt lopni is. Akkoriban ez a dinnyebélyegzés nem volt elterjedt Magyarországon, így kellő feltűnést keltett, ezért aztán még évtizedek múltán is emlékeztek a „fornai címeres dinnyére” (Presér István visszaemlékezései Viszló Levente riportjában 1999).
Csákberény
A kender (Cannabis sativa) termesztésére és feldolgozására is ma már csak a szinte minden település határában fellehető „kenderföld” vagy „kenderáztató” földrajzi nevek, a padlásokon porosodó eszközök, illetve néhány idősebb ember emlékeztet. Az egykori önellátó gazdaságokból azonban nem hiányozhatott az öltözködéshez, háztartáshoz szükséges fonal alapanyaga, a kender sem.
A magyar kenderipar az 1950-es és az 1960-as években élte fénykorát. 1962-ben 23 ezer ha-ral a cukorrépa és a napraforgó után a harmadik legnagyobb területen termesztett ipari növény volt. A rostot kilenc kendergyár állította elő, azt pedig négy fonoda és három szövőüzem dolgozta fel. A kendert elsősorban a textilipar használta, vitorlavásznak, ponyvák, hevederek, zsákok, kötelek, zsinegek készültek a kenderfonalból. A nem fonható kenderkócot pedig vízvezeték-csatlakozásoknál, illetve a kárpitosok töltőanyagként hasznosították. A kendermagból kisajtolt olajat étolajként vagy szappan és kozmetikai cikkek készítésére is használták. A sajtolásnál visszamaradt olajpogácsa állati takarmányozásra ment, a pozdorjából cellulózt, papírt és hőszigetelő lapokat gyártottak. A rendszerváltás idejére azonban a hazai kender vetésterülete 1000 ha alá csökkent, 2007-ben pedig a rostkender ipari termesztése gyakorlatilag meg is szűnt.
„A kendert mindig víz mellé vetették, a földek lehetőleg folyó mellett voltak. Bodméron a Forrásnál volt a kenderföld, tavasszal viszonylag korán kellett vetni, és nyáron már augusztusra beérett. Embert próbáló nehéz munka volt ezt a két méterre is megnövő kendert kinyűni, azaz gyökerével együtt kihúzni, majd ilyen kis maroknyi kévékbe kellett kötözni és gúlába rakni. Meg kellett szárítani, 1-2 hétig száradt, majd a magot kipergettük belőle, a leveleket meg ki kellett rázogatni belőle. Utána beleterítettük a folyóba, 1-3 napig áztattuk, hogy jól megszívja magát, megpuhuljon, azért aztán nyomkodtuk is bele. Ettől aztán, meg a mozgatástól, lejött a héja, lemállott, utána megint szárítottuk, hogy kipotyoghasson a szemetje. Azért vetették a kendert a víz mellé mindig, hogy ne kelljen messzire vinni, meg aztán azért is, mert szerette a jó földet. A mondás szerint is, ez az ember „úgy néz, mint akinek nem jutott kenderfőd”. Az áztatásnál kiázott a kender, és bódító hatása miatt a gyerekek nem mehettek oda az áztatáshoz, és sokszor ahol volt hal, ott azok is elbódultak tőle.
Ezt követte a törés, amikor a rostokat olyan kb. 10 centinként egy fűrészbakszerű állványra, a törőre téve mindig előrébb toltuk, és a bak másik oldalára egy végén csavarral rögzített deszkával törtük, csapkodtuk a kötegben levő szálakat mindaddig, hogy a kender fás részét, a pozdorját (innen származik a pozdorjává törni kifejezés) összetörtük, és kipotyogott a héja, és a rostok, a szálak pedig szépen elváltak.
A kender feldolgozása az áztatatás, a törés, tisztítás, a helyszínen történt a kinyűvés után azonban már ősszel, a mezőgazdasági munkák befejezése után történt. Ezután jött a tilolás, ahol egy nagy szöges tilolóra kellett csapkodni a kévéket, mire azok még jobban rostjaira szakadoztak. Jó sokáig kellett tilolni, hogy jó legyen. A szétszakadozott szálakat aztán kis gömbölyű csomókba összehajtottuk, és egy támlás szék mögé le lett téve egy deszka, és azon kellett tiporni, méghozzá úgy, hogy a lányok tiporták, a széken pedig a lány kedvese üldögélt. A szálak ettől még jobban megpuhultak, és kis gömbölyű csomókká kellett tiporni. Ezt követően ezeket a kis csomókat szétszedték, széthúzták, szétrázogatták, majd több ilyen kis csomót egy nagyobba összerakva, feltették a rokka állványára. A rokkán pedig mindig vizes vagy nyálas kézzel finoman megcsippentve, 3-4 szálat összefogva, összesodorva feltekertük a rokka orsójára. Erről az orsóról aztán le lehetett húzni, és jöhetett a következő. Ez ekkor még ilyen szürkés, barnás színű fonal volt. Ezt a rokkán gombolyított fonalat aztán négy szegre motringba tekertük és úgy vittük szőni. Ez a megszőtt vászon olyan 70 cm széles volt mikor elkészült, ebből készültek aztán terítők, staférung stb. Először azonban ki kellett fehéríteni. Naponta többször vízbe mártogatta a vásznat édesanyám, és kitette a napra, úgy fehérítette. Ez a vászon aztán semmit nem ment össze, nagyon jó volt. (Szabó Ferencné sz. Rattesid Etelka, Bodmér)
A kukoricafosztás is jellegzetes őszi elfoglaltság volt a falusi emberek számára. Akkoriban a kukoricát (Zea mays) nem géppel aratták, hanem úgy törték le kézzel, ami szintén egy közösségi munka volt, amelyet kalákában végeztek, tehát nemcsak a család gyűlt össze a munkára, hanem a rokonok, barátok is beosztották a munkát, és hol egyik, hol másik családnál, a vetés sorrendjében végezték el, így alkalmazkodtak a határ különböző adottságaihoz és a helyi viszonyokhoz is. A letört kukoricacsöveket aztán felkötözték egy kis utószáradásra a tornácra, vagy rögtön megfosztották és a góréba rakták száradni, így a kukorica természetes úton adta le az eltarthatósághoz szükséges mértékig a víztartalmát. Ma a learatott kukorica a szárítóba kerül, ahol egy rövid, de energiaigényes folyamattal a szükséges víztartalom mértékéig kiszárítják, majd így tárolják szemes formában.
„Ősszel a kukoricát úgy törtük le csövesen, kalákába’, be volt osztva, hogy ma te szeded, holnap a másik, már akinek volt kukoricája. Kocsival hazavittük és a kamrába leöntöttük. Aztán esténként a kamrában egy-egy petróleumlámpa fényénél körbeültünk, fiúk, lányok vegyesen, aztán elbolondoztunk a fosztás közben. Körülültük a kupacot, és kézzel fosztottuk le a csuhét a kukoricáról. A csuhét a sarokba dobtuk, a kukorica zsákba került, aztán egyből a padlásra. Egy-két legény hordta a padlásra, aztán bizony az is előfordult, hogy egy-egy zsák a szomszédban kötött ki, abból mulattak később a legények. Aki lány piros kukoricát talált, annak puszit kellett adni a mellette ülő legénynek. Persze sokszor épp ez a legény csempészte oda a piros kukoricát, hogy kiügyeskedje magának a jutalmat. Ez ugyanúgy falusi mulatságot jelentett akkoriban, még ha dolgozni is kellett, eltelt az idő vele”. (Szelicsán Ferencné, Bodmér)
„Volt, ahol a kukoricacsöveket behordták egy fedett helységbe, hatalmas halomba. Körülültük, szomszéd, barát, rokon, kis alacsony székeken, és fosztottuk. Mi gyerekek is ott lehettünk, s a felnőttek történeteit hallgattuk. Nagy ritkán előkerült egy piros kukoricacső, akinél ez volt, az elmehetett aludni. A kukoricacsuhét, a finomabbját szalmazsákba töltötték és az volt a matrac, a következő évben újat raktak bele.” (Viszló Gyuláné, Csákvár)
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Hanula Zs. (2018): Franciaországban 24 éven át illegális volt a krumpli. https://index.hu/tudomany/til/2018/05/10/franciaorszagban_24_even_at_illegalis_volt_a_krumpli/