A  folyamatos emberi tevékenység hatására, a környezet és az élővilág változásai során számos élőhely tűnik el örökre, ugyanakkor újak is keletkeznek. Ezek az új élőhelyek egy-egy alkalmazkodóképes faj számára nagyon kedvező lehetőségeket teremthetnek, melynek hatására ugrásszerűen növekedhet állományuk. Vannak igazi sikerfajok is, akik számára a vadászat vagy éppen a ragadozók hiánya, a hulladékból és a települési parkok terméseiből hozzáférhető táplálék valamint a kedvező klimatikus viszonyok teremtettek eszményi élőhelyeket az emberi környezetben. Ilyen az egykor ritka és védett nyest, a rigók a varjak, az örvös galamb, de újabban rókák, vaddisznók, medvék is megjelennek a városokban. Korábbi beköltözőink közül ki gondolná a ház eresze alatt költő fecskékről vagy a kéményeken, villanyoszlopokon fészkelő gólyákról, hogy egykor sziklafalakon, fákon költöttek.

A továbbiakban egy igazi magyar madárnak, hitvilágunk turulmadarának, a kerecsensólyomnak a történetét ismerjük meg, melynek közelmúltbeli története talán számunkra is intő például szolgálhat.

A kerecsensólyom állomány az 1960-as 70-es évekre a fészekfosztogatás, a vadászat, a mérgezés és az élőhelyek átalakulása miatt a közvetlen kipusztulás szélére került. 1980-ban 8 pár fészkeléséről volt tudomásunk Magyarországon. Az állomány védelmének érdekében számos akció, intézkedés történt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület keretében. A Dunántúlon kiváló adottságainak köszönhetően a Vértes környéke volt az egyetlen pont ahol kerecsensólyom és parlagi sas állomány is fennmaradt az 1980-as évekre.
Ekkor 3 pár parlagi sas és 2-3 pár kerecsen revírjét ismertük a térségben. Én magam 1979 óta kísérem figyelemmel a térségbeli ragadozó madarak életét. A kerecsensólymok nagyfeszültségű oszlopokon történő költéséről először 1988-ban hallottam D.r Gorzó Györgytől. Ezután többször és több helyen is kerestem ilyen fészkelési körülmények között a sólymokat, de sikertelenül. A sikertelenség oka az volt, hogy olyan oszloptípuson kerestem, amelyen a szerkezet kialakítása nem tette lehetővé a varjak és holló számára fészkek építését. 
1990-ben egy véletlen adta a kezembe a megoldást. Az országúton autóval haladva egy kerecsensólymot fedeztem fel, s miután megállva tüzetesebben szemügyre vettem, láttam, hogy egy béklyó is van rajta. Tekintettel arra, hogy az út itt a nagyfeszültségű hálózat közelében van, a későbbi keresgélésünk is ebben az irányban történt. Hamarosan felfedeztük az első kerecsenfészket, mely nagyfeszültségű hálózat feszítőoszlopán volt. Az oszlopsoron végighaladva rövidesen számos szürke varjú, holló és ezek előző évi fészkeiben megtelepedett 3 pár kerecsen és 10-12 vörös vércse fészket találtunk. Kiderült, hogy ezt a Vértes előterében található hatalmas mezőgazdasági területeket érintő 400KV-os oszloptípust nagyon kedvelik a szürke varjak és a hollók, és a vas tartószerkezetek sarkaiba kiválóan be tudják építeni fészkeiket. Ezen fészkeket, illetve ami marad belőlük, a következő évre, előszeretettel foglalják el a sólymok, vörös vércsék, melyek nem építenek fészket. Az oszlopokon történő költésnél pontosan ez a tény okozza a problémát. Az előző évi varjúfészkek ugyanis ekkorra már nagyon gyenge állapotban vannak és a márciusban fészket foglaló sólymoknak ekkor csak ezek állnak rendelkezésre. A fészkek a folyamatos mozgástól sokszor már a kotlás ideje alatt tojásokkal együtt leesnek. A 2 év alatt történ hat fészkelésből csak egy esetben repült ki fióka az első költésből a többi esetben ugyan próbálkoztak pótköltésekkel, de ebből is csak egyszer sikerült kirepíteni egy fiókát.
Már az első év eredménytelensége meggyőzött arról, hogy valamit tennünk kell. Megkerestük az OVIT Nyugat –Magyarországi Üzemigazgatóságát, ahol Baranya Gyula Úr, megismerve a sólymok költésével kapcsolatos problémákat megígérte segítségét. Üzemigazgatóságuk részéről arra látott lehetőséget, hogy segítsék műfészek építési programunkat, de ehhez az OVIT belső szabályzatát, amely  kimondja hogy minden idegen tárgyat el kell távolítani az oszlopokról, meg kellett változtatni. Ezt a problémát továbbította a központjuk felé, ahol a Természetvédelmi Hivatal részéről Dr. Kalotás Zsolt Úr is segítséget nyújtott.

Ezen adminisztrációs és szervezési előkészületek után indult el, és  kerülhetett sor az első műfészkek kihelyezésére 1991. november 25-én. Ekkor 3 60x40 cm alapterületű, 20cm magas műanyag „tejfölös” láda került kihelyezésre az oldalra kiálló karokra alulról egy U alakú vaspánttal rögzítve. A ládák alul sűrűn ki lettek fúrva a csapadékvíz átvezetése céljából. Fészekanyagnak gyöngykavicsot tettünk a fészkekbe. Mikor 2 nap múltán a többi nyolc fészket raktuk ki az első mellett már ott ült a kerecsen foglalva azt.

Az 1992 évben már 2 pár kerecsen költött műfészekben, melyből 4 (1+3) fióka repült ki. A műfészkek sikerét jól jelzi az a tény, hogy ebben az évben a harmadik pár költése, amely még varjúfészekben próbálkozott, kétszer is tönkrement és csak a harmadik elfoglalt fészekből repült 1 fióka. A kedvező tapasztalatok alapján a Természetvédelmi Hivatal és a nemzeti parkok bevonásával, az egész országra kiterjedő programmá vált a kerecsen műfészkek kihelyezése nagyfeszültségű oszlopokra. A program hatására először a megtalált fészkek száma nőtt ugrásszerűen (Kelet-Magyarország 18 új pár), majd a műfészkek országos kihelyezése után a költések sikeressége is. A kerecsensólymok számára nagyfeszültségű oszlopokra kihelyezett műfészek program az idén 24 esztendős. Ez idő alatt a Vértes környékéről a nagyfeszültségű oszlopra kihelyezett műfészkekből 149 fiatal, országosan pedig kb. 1500 fiatal repült ki, mely olyan szám melyet korábban legmerészebb álmainkban sem mertünk remélni. Mindezek alapján a magyar kerecsensólyom-védelmi programot évtizedes eredményei alapján a Ragadozómadár-védelmi Világszervezet a legsikeresebb programjai közé vette fel, s ajánlotta tagszervezetei számára.

Ez az eset is rávilágít, hogy milyen sérülékeny tud lenni még egy erős populációban élő faj is. Egy tényező megváltozása a továbbélését vagy eltűnését, pusztulását jelentheti. Ebben az esetben egy táplálékspecialista, keleti elterjedésű, szűk ökológiai tűrőképességű faj, a kerecsen, megtalálta a számra kedvező és háborítatlan biztonságot jelentő helyszínt a költéséhez, de szükség volt egy kis emberi segítségre, hogy költésük eredményes is lehessen.

A legenda szerint a turulmadár vezette őseinket a Kárpát-medencébe, és él itt velünk a honfoglalás óta. Reméljük, hogy nemcsak népünk szent madara találja meg boldogulását a Kárpát-medencében a harmadik évezred új körülményei között, hanem vele együtt, alkalmazkodva az új kihívásokhoz a magyar nép is.

Ezért hát, amíg magyarok élnek a Kárpát-medence földjén, élni kell a kerecsensólymoknak is.

Viszló Levente