A dolomit sajátos fizikai mállási formái elősegítik az általános övezetességtől eltérő, azonális és extrazonális növénytársulások kialakulását. A talajvíz szintjétől legtávolabb eső, legszárazabb, legexponáltabb dolomitgerinceken csak egészen sekély termőrétegű váztalajok jöhetnek létre, ezáltal az ilyen termőhelyek beerdősödése meghiúsul. E területeken nyílt sziklagyepek és sziklafüves lejtők jönnek létre. A bőséges napsugárzáshoz jutó délies kitettségű lejtőkön cserjék és fák is megvetik a lábukat, sajátosan mozaikos szerkezetű molyhos tölgyes bokorerdőket alkotva. A múlt század 50-es, 60-as éveiben Zólyomi Bálint vezetésével tervszerű kutatássorozat indult a délkelet- és közép-európai molyhos tölgyesek feldolgozására. A talajfauna feltárását Loksa Imre végezte. A talajmintagyűjtés, az avarrostálás és a talajcsapdázás módszerének kombinálásával hatalmas mennyiségű anyag gyűlt össze, ezen belül az egyik leggazdagabb, legérdekesebb éppen a Vértesből, Csókakő és Csákvár környékéről. A minták feldolgozása során rengeteg rejtett életmódú, a nem szakember számára talán sohasem látott apró, alig néhány mm-es vagy annál is kisebb méretű ízeltlábúak – ikerszelvényesek (Diplopoda), százlábúak (Chilopoda), atkák (Acari), pókok (Aranae), ászkarákok (Isopoda), ugróvillások (Collembola), hangyák (Formicidae) kerültek elő. Mennyiségi viszonyaikból következtetni lehet az egyes csoportoknak a talajokban lezajló anyagforgalmi folyamatokban betöltött szerepére, jelentőségére. Különösen nagy egyedszámban találták a talajlakó páncélosatkák (Oribatida), az ikerszelvényeseken belül az ezerlábúak (Julidae), valamint az ugróvillások (Collembola) fajait.

E csoportok faji összetételének vizsgálata arra deríthet fényt, hogy milyen irányból, milyen időszakokban benépesülve jöttek létre a mai életközösségeik. Utóbbi szempontból különösen fontos, hogy meglássuk: a Vértes talajfaunájában jelentős a déli, mediterrán, balkáni eredetű faunaelemek aránya. Közülük többen nem terjednek túl a Dunakanyar vonalán, amely a növényzetben is jelentős, ún. „közép-dunai flóraválasztó”. Ilyenek például az ikerszelvényesek (Diplopoda) közül a 19–20. század fordulóján élt jeles kutatónk, Daday Jenő tiszteletére elnevezett Brachydesmus dadayi és a sárganyakú ikerszelvényes (Polydesmus collaris), valamint a százlábúak (Chylopoda) közé tartozó földi rinya (Henia illyrica). Számos déli jellegű faj az utóbbi évek intenzívebb kutatómunkája során jóval több lelőhelyről került elő, mint ahogy azt korábban gondolták. Nem vonatkozik azonban ez a Vértes egyik legtöbbet emlegetett, különleges ízeltlábúfajára, az ugyancsak a százlábúak közé tartozó öves szkolopendrára (Scolopendra cingulata). Mediterrán elterjedésű állat, amely az Al-Dunánál, Herkulesfürdő környékén, valamint tovább délebbre, a Balkán-félszigeten elterjedt, ahol a száraz és meleg élőhelyeken gyakori is. Nálunk teljesen elszigetelten fordul elő a Villányi-hegységben és a Vértesben, de a Kárpát-medence nyugati peremén, a Lajta-hegységben is megtalálták. Mintegy 10 cm testhosszúságú, sárgásbarna páncélzattal fedett, gyors mozgású ragadozó, szelvényenként egy-egy pár, éles karomban végződő lábbal. Nappal kövek alatt rejtőzik, csak napnyugta után indul zsákmányszerző útjára. A feje mögötti első testszelvényén egy pár hatalmas, sarló alakú állkapcsi lábat visel, amelyhez méregmirigy csatlakozik. Két pár apró szeme helyett elsősorban hosszú csápjaival tapogatva tájékozódik. A talajban készített járataiban történő párzása és ivadékgondozása igen érdekes. A hím és a nőstény testükkel kör alakot formáz, eközben csápjaikkal egymás testvégét tapogatják. A hím a járatot szövőmirigyeinek szövedékével beszűkíti, rajta csak keskeny, testnyi széles nyílást hagyva. Ezen át rakja le a hím a spermatartóját a háló alsó részére. A nőstény – amely csápjaival állandó kontaktust tart a szövőmunkát végző hímmel – a 4 mm nagyságú, bab alakú spermatartó tokot ivarnyílásán át azonnal felveszi. Ez indirekt megtermékenyítés, közvetlen sperma- vagy spermatofor-átvitel csak a fejlettebb ízeltlábúaknál alakul ki. Egy hónap múlva, június kezdetén a nőstény egy kő alá ássa be magát. Testvégét feje alá emelve, meggörbült testhelyzetben mintegy húsz, hófehér, golyó alakú petét rak. Ezután hátára fordul, és kettős tekercsbe kanyarodva az egész tojáscsomót a hasoldalára juttatja és lábaival eltakarja. 2–4 hétig őrzi testével a petéket, szoros spirált formálva, anélkül, hogy a hosszú idő alatt bármit is mozdulna vagy táplálkozna! A kékeszöld színű kicsiny utódokat az anya a harmadik vedlésig védi a ragadozó rovarlárváktól, bogaraktól, aztán az utódok szétszélednek, és önálló életet kezdenek.

A sziklagyepekben élő pókszabásúak (Arachnida) között is sok korlátozott elterjedésű, ritka faj van. A pókok (Araneae) közül az egyik legjellemzőbb a magyar aknászpók (Nemesia pannonica). Ezt a szubendemikus talajlakó fajt Herman Ottó fedezte fel és írta le. Legnagyobb egyedszámban a Mecsekben és a Villányi-hegységben él. A Vértestől északkeletre már alig fordul elő, leginkább a Budai-hegységben, szintén dolomiton. Ritkán kerül szem elé, mert nappal a talajba vájt üregében rejtőzik. Egy további faj, a Loksa Imre által leírt Leptyphantes anguliformis egyedül Csókakőről került elő. Dolomitterületeink endemizmusa a Balogh János által leírt Sintula spiniger. Alig nagyobb elterjedésű a szubendemikus Brommella falcigera, leírója szintén Balogh János. További szűk elterjedésű, ritka fajok: a Walckenaeria cucullata eddig csak a Vértesben került elő, míg a Pholcomma gibbum, amely Dél-Európában, sőt Algírban is él, Csókakőn kívül a Mecsekből is ismert. Három további fajt talált Loksa Imre, melyek eddig csak Csókakőről ismertek: a Herman-gyászpók (Zelotes hermani) pontuszi faj, Dobrudzsában is él; a Cetonana laticeps dél-európai faj. A Gnaphosa modestior a villányi és mecseki előforduláson kívül a Somlón és a Vértesben él, délkelet-európai, balkáni faj. A Dysdera ninnii dél- és délkelet-európai fojtópókfaj, a Vértesnél északabbra nem terjed. A bibliai Zacheusról elnevezett magyar kaszáspók (Zacheus hungaricus) főleg fákon élő endemikus kaszáspókfaj.

A Vértes Csákvár fölötti részén a kutatások az ugróvillások (Collembola) 38 fajának előfordulását állapították meg. Bár az ugróvillások többsége nedvességigényes, és az alacsony hőmérséklethez alkalmazkodott, vannak hőigényes, déli jellegű fajaik is. Az Orchesella bulgarica balkáni faj, a Vértes a legészakibb előfordulási helye. A Heteromurus major is jellemzően mediterrán faj, szinte minden cserszömörcésben előfordul. A talajban a páncélosatkák mellett az ugróvillások élnek a legnagyobb egyedszámban. Egy korábbi (1956) vizsgálat során a fent említett élőhelyen négyzetméterenkénti egyedszámuk tavasszal 12 000 – 20 000, nyáron 15 000 – 31 000, ősszel pedig 16 000 – 36 000 között alakult. Szervesanyag-lebontó munkájuk a termőtalaj előállítása szempontjából nélkülözhetetlen!

Ugyanúgy, ahogy a növényvilágban, a rovarok körében is a dolomitgyepek biztosítják a legtöbb maradványfaj megélhetését. Az, hogy egy rovarfaj sziklagyepekben tenyészik, számos feltételen múlik. Legtöbbjük nem valamilyen speciális tápnövényt igényel, hanem az aljzat hőháztartása, a kőzettörmelék fizikai sajátságai, hosszabb távon pedig az élőhely beerdősüléssel szembeni védettsége együttesen biztosítják az állat és élőhelyének szoros, stabil kapcsolatát. E kapcsolat szorosságának fontos jelzője az állat viselkedése. A dolomitfelszíneken mindig sok a sziklahasadék, repedés, amely bizonyos rovarfajok számára nélkülözhetetlen búvóhely. A sziklagyeplakó rovarok jelentős része a forró nappali órákat sziklahasadékokba, kőzettörmelék alá, növények gyökerei közé rejtőzve vészeli át. Ilyen például a pohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus) és több más gyászbogárfaj is. A tápnövény-specialista fajok viszont leginkább magukon a tápnövényeiken lelhetők fel. Ilyen például a Vértes sziklafüves lejtőinek ritka cincérfaja, az árgusszemű cincér (Musaria argus). Tápnövénye a sekély talajú termőhelyeken gyakori változó gurgolya (Seseli varium). Egyesek viszont éppen a legmelegebb, napsütéses időszakokban aktívak, mint pl. a piros hosszúlábúhangya (Cataglyphis bicolor), amely felfelé tartott potrohhal rohangászik a naptól átforrósodó dolomittörmeléken, testét hosszú lábaival tartja távol az átforrósodó kőzetfelszíntől. Nappal sziklahasadékokba, -üregekbe, párkányok alá rejtőznek el a nyílt sziklagyepek jellemző lepkéi, mint a változó (Charissa intermedia) és a tarka sziklaaraszoló (Ch. variegata), valamint a nagyon szép sárgászöld mintázatú zöldes tarkaaraszoló (Euphya frustata).

A zárt sziklagyepeknek is megvannak a maguk jellemző lakói. Közülük mind megjelenése, mind szaporodási módja miatt az egyik legkülönösebb a leghosszabb testű hazai rovarfaj, a mintegy 10 cm-es testhosszúságot elérő fűrészlábú szöcske (Saga pedo). A magaskórós, cserjés növényzettel váltakozó magasabb füvű, meleg és száraz, délies kitettségű gyepekben él. Szívesen mászik fel a magasabb növényzetre, ahol zöldes, néha okkersárgás mintázatú, kardszerű tojócsőben végződő hosszúkás testalakja kitűnően rejti. A jégkorszak utáni meleg és száraz éghajlatú időszak maradványfajának tartják. Elterjedése szigetszerű, szétszórt előfordulási helyei Spanyolországtól hazánkon keresztül az Urálig találhatók. Ragadozó életmódú, kisebb sáskákkal és szöcskékkel táplálkozik, amelyekből gyors egymásutánban akár 5-6 példányt is elfogyaszt. Főleg a késő délutáni, alkonyati órákban aktív. Zsákmányát lassú, imbolygó mozgással lopja be, és tüskés elülső lábainak szemmel alig követhető villámgyors mozdulatával ragadja meg, majd erős rágóival öli meg és darabolja fel. Agresszív viselkedése veszélyhelyzetben is megnyilvánul. Ugrásokkal csak ritkán menekül, támadójával általában úgy száll szembe, hogy hátára fordul, és erős tüskés lábait előre mereszti. Bár a mediterrán térségben élő fajrokonainak hímjei is vannak, a fűrészlábú szöcskének kizárólag nőstényei ismeretesek. Egyedei többszöri vedlést követően, nyár derekán válnak ivaréretté. Megtermékenyítetlen petékkel, úgynevezett szűznemzéssel (parthenogenesis) szaporodik. Kora őszi meleg napokon tojócsövével a laza talajba beszúrva mintegy 30-40, erős kitinburokkal védett petét rak le, ami után az anyaállat rövidesen elpusztul.

Szintén ragadozó életmódú, zsákmányát reptében szerző recésszárnyú (Neuroptera) a rablópille (Libelloides macaronius). Külseje megtévesztő, hosszú bunkós csápjaival, fekete-sárga tarka szárnyaival valamilyen furcsa nappali lepkének tűnik. Repülése a szitakötőkére emlékeztető, hol szinte egyhelyben lebeg, hol pedig villámgyorsan, könnyedén irányt változtatva repül. Csak napsütéses időben aktív, borult időben összecsukott szárnyakkal fűszálakon rejtőzik. Lárvája a gyepek talajában fejlődik.

A sziklagyepekhez kötődő állatoknak létfontosságú, hogy élőhelyeik nem erdősödhetnek be, a kőtörmelékes váztalaj tartósan megmarad, és fékezi a növénytakaró változásait. Ezeknek a fajoknak az elterjedése szaggatott, legközelebbi rokonaik rendszerint jelentős földrajzi távolságban élnek. A füstös ősziaraszoló (Lignyoptera fumidaria) a Budai-hegységben, a Vértesben és a Bakonyban száraz dolomitgyepekben, a Tétényi-fennsíkon meszes márgán él. Legközelebbi rokonai balkáni mészkőhegységek karsztplatóin élnek. A Kárpát-medencén kívül csak a déli-uráli, a türkmenisztáni és a közép-anatóliai sztyeppekről ismert, megszakított (diszjunkt) elterjedésű maradványfaj a csüngőaraszoló (Phyllometra culminaria), amely ma már csak a Vértes és a Keleti-Bakony néhány maradványőrző dolomitfennsíkján tenyészik (korábbi pilisi adatait újabban már nem sikerült megerősíteni). A vértesi populáció élőhelyei Csákberény és Csákvár környékén jelenleg sértetlenek, de sérülékenyek. Az imágókat magyarországi élőhelyein eddig csak nappal észlelték, egyes megfigyelések szerint a lepke elsősorban a kora délelőtti és a késő délutáni órákban aktív. Röpte igen gyenge, általában közvetlenül a talaj fölött, fűszálról fűszálra repül, nagy távolságot nem tesz meg. Repülési aktivitását az időjárás nagyban befolyásolja: a napfényes, szélcsendes időszakokban repül nagyobb számban; borús, hűvös időben nem látható; napos, de szeles időjárás esetén pedig inkább a fűszálakon ülve találhatjuk meg. A faj terjedését gyenge röpképessége nagyban befolyásolja, terjedési potenciálját nősténye csökevényes szárnyú volta tovább csökkenti.

Keleti eredetű sztyeppreliktum a vértesi csuklyásbagoly (Cucullia mixta lorica) is. Nevezéktani törzsalakját a Déli-Urál vidéki sztyeppekről írták le. Keleti elterjedése Kazahsztán és Dél-Szibéria területén az Altaj hegység felé húzódik. A több kisebb foltban (Vértes, Budai-hegység, Erdélyi-medence) élő (élt?) Kárpát-medencei népesség ezektől teljesen izolált, önálló alfajt képvisel, amely méltán viseli a „vértes” (lorica = vért, páncél) elnevezést. A vértesi populációt csak 1981-ben fedezték fel Csákvár mellett. Néhány évvel később Csákberénynél, továbbá Csákvár mellett egy újabb lelőhelyen is sikerült megtalálni. A Vértes déli részén honos állomány – az 1980-as években és az 1990-es évek elején végzett vizsgálatok kisszámú, de több egymást követő évből származó észlelési adata alapján – bár bizonyára kis egyedszámú, jelenleg (még?) stabilnak tekinthető. Hernyóját a természetben még nem találták meg. Laboratóriumi vizsgálatok alapján valószínűleg aranyfürtön (Aster linosyris) él, nem pedig ürmökön (Artemisia spp.), ahogyan azt korábban más, sziklagyepekben élő ritka csuklyásbaglyok – pl. lilásszürke (C. dracunculi), pompás csuklyásbagoly (C. formosa) stb. – életmódja alapján feltételezték.

Sziklagyepekben él a kereklevelű harangvirágon (Campanula rotundifolia) fejlődő harangvirág-csuklyásbagoly (Cucullia campanulae) és a pompás aranybagoly (Panchrysia deaurata). Mindegyik ritka, természetvédelmi oltalom alatt álló faj. Az apróbb bagolylepkék közül jellemző tápnövény-specialisták a finom, homokszerű törmelékké váló dolomiton tenyésző homoki szalmagyopáron (Helichrysum arenarium) élő fehér törpebagoly (Eublemma minuta) és az ágas homokliliomon (Anthericum ramosum) fejlődő palakék törpebagoly (Metachrostis dardouini). Nem tápnövény-specialista viszont a szórványos előfordulású, pontomediterrán elterjedésű csonkaszárnyú medvelepke (Ocnogyna parasita), amely csökevényes szárnyú, röpképtelen nősténye után kapta nevét. A hímek csak jóval éjfél után jelennek meg a fényen. A mészkő- és dolomitlejtők, löszpusztagyepek jellemző kora tavaszi faja. Egy nemzedékes, korai kitavaszodás esetén már február közepén megjelenhet. Rajzási ideje nagyjából a hasonló élőhelyekhez ragaszkodó tavaszi fésűsbagolyéval (Perigrapha i-cinctum) esik egybe.

A dolomit-kéneslepke (Colias chrysotheme) hernyója főleg a borzas bükkönyön (Vicia hirsuta) fejlődik. Jellemző rá, hogy a Kárpát-medencében élő állományai zömmel dolomiton, esetenként meszes homokon, márgán vagy agyagon, de mindig olyan aljzaton fordulnak elő, amely a beerdősödést gátolja. A Vértes és a Keleti-Bakony nevezetessége a sziklai fehérlepke (Pieris ergane), amely a közismert fehérlepkéktől kisebb méretével és finomabb, halványabb rajzolatával tér el. Évente három nemzedéke fejlődik ki, tápnövénye a sziklagyepek apró keresztesvirágú növénye, a kövi sulyoktáska (Aethionema saxatile). A pontomediterrán, délkelet-európai, kis-ázsiai és iráni elterjedésű faj legészakibb, izolált előfordulásai a Vértesben vannak.

Egyes rovarok speciálisan módosult életmódú lárvái jelentősek lehetnek a sziklagyepek anyagforgalmában. Ilyenek bizonyos bagolylepkék, a földibaglyok (Noctuinae) hernyói. Éjszakai aktivitásúak, a lerágott növényi részeket a talajfelszín közelében lévő járataikba húzzák, és ott fogyasztják el, ezzel jelentős mennyiségű növényi anyagot juttatnak a talaj felső rétegébe. A nap jelentős részét a talajba fúródva vagy kőtörmelék alá húzódva töltik. Számos fajuk a száraz éghajlatú vidékeken, sztyeppeken, félsivatagokban, sivatagokban a tömeges rovarok közé tartozik. Legtöbbjük a sziklagyepek életközösségeinek jellemző tagja, és mint ilyen, védett faj. A Vértesben (Bucka-hegy, Szóló-kő, Kerek-hegy stb.) is elterjedt a Dunántúl dolomitsziklagyepeinek egyik legjellemzőbb faja, a dolomit-földibagoly (Euxoa vitta). Még a 18. század végén, a Budai-hegyekben fedezték fel, és innen származó példányok alapján írta le Esper bajor természetbúvár. Elterjedési területe a Bécsi-medence peremétől a Dévényi-kapun át a Budai-hegyekig (pl. Sas-hegy, Budaörs: Csiki-hegyek, Odvas-hegy) húzódik, és a nyílt dolomitsziklagyepekben jelentős egyedszámú. A lepkék augusztus végén, szeptemberben rajzanak. Hasonló küllemű és élőhelyigényű a gyakran vele egy élőhelyen előforduló keleti földibagoly (Euxoa distinguenda), amely a sziklafüves lejtősztyeppek ritka bagolylepkéje. Nem ragaszkodik kizárólagosan a meszes alapkőzethez, így pl. a közeli Velencei-hegységben is megtalálható. Tágabb elterjedésű ennek a csoportnak a harmadik tagja, a fehérsávos földibagoly (Euxoa hastifera), amely szórványosan az alföldi löszpusztákon is tenyészik.

A földibaglyok egy része a mediterrán területek száraz hegyvidékeinek jellemző állata. Ilyen a kökörcsinvirág-földibagoly (Chersotis fimbriola). A marokkói Atlasztól az Alpok déli területein és a Balkán-félszigeten át Irán hegyvidékeiig sokfelé előfordul, de mindenütt szigetszerűen, és az egyes földrajzilag elszigetelt népességek önálló alfajokká fejlődtek. A Vértesben a Budai-hegységből leírt nevezéktani törzsalakja (ssp. fimbriola) honos, így ez a lepke igazi hungaricumnak tekinthető. Egyes földibaglyokra az jellemző, hogy a nyár elején kikelt példányaik rövid táplálkozási időszak után nyugalmi állapotba kerülnek, elrejtőznek, és csak a nagy hőség elmúltával, augusztus végén, szeptember elején bújnak elő. Táplálkoznak, párosodnak és petét raknak. A fiatal hernyó kikelése olyan időszakra esik, amikor újra van csapadék, nedvesség és friss növényi táplálék. Ez az életmenet azoknál a bagolylepkéknél alakult ki, amelyek száraz és meleg nyarú hegyvidékeken élnek, így például Kis-Ázsia belsejében, Belső-Ázsiában. Több nálunk élő faj életritmusa is ilyen, ezt látjuk a sziklagyepekben elterjedt sokszögű földibagoly (Chersotis multangula) és a balkáni földibagoly (Ch. rectangula) esetében. Nyár végén, kora ősszel rajzik viszont a hasonló élőhelyigényű gyöngyfényű földibagoly (Ch. margaritacea).

Az előbbiektől eltérően inkább a zárt, félszáraz gyepekhez kötődik néhány speciális tápnövényű nappalilepke-faj. Közülük a legérdekesebb életmódú a szürkés hangyaboglárka (Maculinea alcon) száraz gyepekre, karsztrétekre jellemző, Szent László-tárnicsra (Gentiana cruciata) petéző ökotípusa. A hangyaboglárkák nevüket onnan kapták, hogy hernyóik a 4. lárvastádiumtól kezdve specifikus hangya-gazdafajok bolyaiban fejlődnek tovább. Teljes kifejlődésüket csak úgy érhetik el, ha vagy a hangyák ivadékait fogyasztják, vagy a hangya-dolgozókkal „kakukkfiókaként” tápláltatják magukat. A szürkés hangyaboglárka hernyójának fejlődésmenetére ez utóbbi típus a jellemző. Szórványos elterjedésű, populációit a rövid füvű gyepstruktúrát fenntartó hagyományos legeltetés felhagyása és az élőhelyek becserjésedése veszélyezteti.

Természetvédelmi szempontból szintén jelentős a magyar tarkalepke (Melitaea ornata kovacsi) előfordulása, amely egy délkeleti, pontomediterrán-turkesztáni faj bennszülött alfaja. A közeli rokon, két nemzedékű nagy tarkalepkétől (Melitaea phoebe) eltérően évente csak egy nemzedéke fejlődik ki, amelynek rajzási ideje május közepétől június elejéig, közepéig tart. Specifikus tápnövénye a magyar aszat (Cirsium pannonicum). A nőstény a tőlevelek fonákára nagy csomókban rakja le petéit, majd a fiatal hernyók nyár derekáig közös szövedékben táplálkoznak. Ezután a hernyók szétszéledve átnyaralnak és áttelelnek, és csak április elején aktivizálódnak újra, majd hozzávetőleg egy hónapi táplálkozás után bábozódnak. A bábállapot mintegy két hétig tart. Kárpát-medencei elterjedése a Keleti-Bakonytól a Vértesen és a Pilisen keresztül a Déli-Bükkig és az Aggteleki-karsztig tart.

A molyhos tölgyes bokorerdők változatos fajösszetételük és élőhelyi szerkezetük miatt a legérdekesebb élőhelyek közé tartoznak. Olyan helyeken alakulnak ki, ahol már lehetőség van erdőre jellemző, több szintű talajok kialakulására. Talajfaunájuk változatos. A hangyák közül itt több speciális élőhelyigényű faj található. A barázdás hangya (Ponera coarctata) mediterrán faj, egyaránt otthonos a sziklagyepekben, a sztyeppeken és a meleg tölgyesekben. A karsztbokorerdők legnevezetesebb, mediterrán jellegű, melegkedvelő, szárazságtűrő hangyafaja a nyeles hangya (Aphaenogaster subterranea). Jégkorszak utáni vagy jégközi (interglaciális) melegebb éghajlatú időszak maradványa, amely a klímaváltozásokat kedvező mikroklímájú élőhelyeken vészelhette át. A maggyűjtő hangya (Messor structor) szintén melegkedvelő, xerotherm élőhelyekre jellemző. Különösen magas hőigényű a délkelet-európai elterjedésű foltos hangya (Dolichoderus quadripunctatus), amely 18 ^°C alatt nem hagyja el bolyát. Leginkább vén molyhos tölgyek odvában, fahasadékokban építi „várát”, nektárból és levéltetvek váladékából él. Gyakori, déli, délkelet-európai elterjedésű faj a szőrös lóhangya (Camponotus aethiops). Nagy kövek alá építi fészkét a szintén délkelet-európai fekete lóhangya (C. vagus). A faodvasító lóhangya (C. ligniperda) is gyakori, főleg erdőszéli fák tövében építi fészkeit.

A bokorerdők szegélyén a Vértesben mindenütt gyakori a közönséges nyergesszöcske (Ephippigera ephippiger). Nyár végére fejlődik ki. Kiváló rejtőszíne miatt általában csak a kéttagú, éles cirpeléséről vehetjük észre.

A gyepszint jellegzetes lakója néhány csökevényes szárnyú, hőigényes, ragadozó szöcskefaj, pl. a német szöcske (Pterolepis germanica) és a balkáni elterjedési kapcsolatokkal rendelkező karcsú szöcske (Pachytrachis gracilis). A pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) – népies nevén őszike – a nyár végén, főleg az alkonyati, esti órákban hallatja jellegzetes, kissé melankólikusnak ható, tompán cirpelő hangját. Korábban a szubmediterrán klímájú vidékek, a szőlőhegyek jellemző állata volt, manapság azonban Európa-szerte, így nálunk is terjedőben van északi irányban. Nem volt ilyen „szerencsés” az álganéjtúró-félék családjába (Geotrupidae) tartozó nagyfejű csajkó (Lethrus apterus), amelyet a nép egyes vidékeken ollós bogárnak nevez. A szőlőművelő területek hajdan oly jellemző, közismert bogara az utóbbi évtizedekben a Vértesben (Mór, Csókakő, Csákvár) látványosan visszaszorult. Megfogyatkozása országszerte az intenzívebb szőlőművelés (vegyszerek és gépi talajművelés) következménye. Hasonló sorsra jutott a hegylábi szőlőterületeken korábban helyenként gyakori, pompás külsejű, védett farkasalmalepke (Zerynthia polyxena). Tápnövénye a farkasalma (Aristolochia clematitis), amely korábban az alacsonyabb fekvésű területeken, így a csókakői Várvölgyben bőven tenyészett, de az élőhelyek felparcellázása, beépítése mind a tápnövényt, mind a lepkét megritkította.

Hangadásra képesek az énekeskabócák. A hímek hasoldalán, a potroh tövén páros, dobhártyával borított hangadó szerv látható. Ezt a membránt speciális izmok hozzák gyors rezgésbe. Mögötte rezonátorüreg van, amely a hangot úgy felerősíti, hogy az emberi fül számára, közelről hallgatva szinte fülsértővé válik. Közülük a Vértesben gyakori a hegyi énekeskabóca (Cicadetta montana), de előfordul az endemikus Cicadetta cissylvanica  is, amely a Vértesen kívül csak a Budai-hegységből ismeretes.

Változatos és fajgazdag a bokorerdők cserje- és gyepszintjének rovaregyüttese. Köztük több különleges tápnövényigényű faj van. Ilyen például az erős aromájú kőrislevelű nagyezerjófű (Dictamnus albus) éretlen terméseit fogyasztó hernyójú bíborszínű ezerjófűbagoly (Pyrrhia purpura). A lepke a tápnövény virágzása idején rajzik, és a nappalt általában a tápnövény hasonló színű virágain rejtőzve tölti. Mivel a tápnövény a Vértes meleg, délies kitettségű erdőszélein, tisztásain általánosan elterjedt, ezért ennek a hozzá kötődő ritka bagolylepkefajnak a fennmaradása is biztosított. A szintén erős aromájú sárga cserszömörce (Cotinus coggygria) a szubtrópusi rokonságú cserszömörcebagoly (Eutelia adulatrix) tápnövénye. Tápnövény-specialista a pukkantó dudafürt (Colutea arborescens) termésében fejlődő hernyójú magyar boglárka (Jolana iolas) is. Tavasszal jelennek meg a bokorerdők gyepében a röpképtelen, csökevényes szárnyú, hatalmas potrohú nünükék, pl. a kék nünüke (Meloe violaceus) és a fémfényű pompás nünüke (M. variegatus), a szintén röpképtelen gyaloglevelészek (Timarcha spp.) és a pohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus). A közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria) virágain sokszor tömeges a tündöklő méreggyilok-levelész (Eumolpus asclepiadeus).

A molyhos tölgyes bokorerdők lombkoronaszintjének sajátos elemei a kizárólag vagy főként molyhos tölgyön (Quercus pubescens) élő fajok. Közülük igazi magyar különlegesség (hungarikum) az eredetileg a Budai-hegységből leírt, de ott már évtizedek óta nem talált Anker-araszoló (Erannis ankeraria). Elterjedése Dél-Olaszországtól a Balkán-félszigeten át Kis-Ázsiáig húzódik, nálunk a Vértesen kívül a Mecsekben, a gerecsében, a Mátra és a Bükk déli részén, valamint az Aggteleki-karszton fordul elő. Szűkre szabott élőhelyein, a sziklás aljzatú molyhos tölgyesekben egyes években gyakori, máskor évtizedekre az észlelhető példányszám alá csökken. Az eddigi megfigyelések szerint a hímek késő szürkülettől kezdődően 1–2 órán keresztül aktívak, kezdetben a mesterséges fény iránt közömbösek, de az este beálltával megjelennek a fényforrások körül is. A hím lepkékkel főként erdőszegélyeken találkozhatunk, ahol leggyakrabban fatörzseken, faágakon ülve találhatók. Nőstényei szárnyatlanok, rajzáskor a faágon, fatörzsön ülve várják a gyenge röptű hímek érkezését. Szintén Magyarországról, a Budai-hegységből leírt faj a magyar púposszövő (Phalera bucephaloides). Az országosan gyakori, hozzá hasonló sárgafoltos púposszövőtől (Ph. bucephala) abban tér el, hogy elülső szárnyának világos okkersárga csúcsfoltja kitölti a szegélytér kétharmadát. Hernyójának tápnövénye alapvetően a molyhos tölgy (Qu. pubescens), de a csertölgyön (Qu. cerris) is megél. A molyhos tölgyön élő talán legkülönösebb faj a zörgőbagoly (Rileyiana fovea), amely októberben, az alkonyati órákban rajzik. A hímek a hátsó szárnyukon lévő, rezonátorként működő mélyedéssel surrogó, zörgő hangot adnak, így keresik a fák koronájában ülő nőstényeket. További, zömmel vagy kizárólag molyhos tölgyön fejlődő fajok például a molyhostölgy-levélaraszoló (Ennomos quercaria), a vörösnyakú pihésszövő (Asphalia ruficollis), a rőt gyapjaslepke (Ocneria rubea) stb. A dunántúli molyhos tölgyesek legfontosabb elegyfája a virágos kőris (Fraxinus ornus). Ez a tápnövénye a száraz bokorerdők egyik legkülönlegesebb fajának, a Kovács-bundásbagolynak (Asteroscopus syriaca decipulae), amely egy balkáni–kis-ázsiai faj endemikus alfaja. Első hazai példányait a várgesztesi erdészeti fénycsapdában találták meg, és leírója, Kovács Lajos ismerte fel alfaji önállóságát. Elterjedése keskeny, szaggatott sávban húzódik a Balaton-felvidéktől a Vértesen át a Déli-Bükkig és Tokaj–Hegyaljáig. A közeli rokon, füstösszürke, szálkás rajzolatú csillagnéző bundásbagolytól (Asteroscopus sphinx) karcsúbb alakjával, finomabb rajzolatával, hamvas világosszürke elülső- és fehéres hátsó szárnyával különbözik. Mindkét faj késő ősszel, október közepétől november közepéig rajzik.

Jól ismerjük a Vértes mészkedvelő tölgyeseinek állategyütteseit. Fajgazdag a futóbogár-együttes: a nagyobb termetű fajok közül jellemző a több színváltozatban előforduló változó futrinka (Carabus scheidleri); gyakori a ligeti (C. nemoralis) és az aranypettyes futrinka (C. hortensis). A tölgyesek fáin, cserjéin sokféle rovar él. Különösen sok mediterrán kapcsolatú (szubmediterrán, pontomediterrán) faj van a lepkék között, ilyen például a tölgyfaszender (Marumba quercus), a magyar faaraszoló (Paraboarmia viertlii), a veronika-őszibagoly (Conistra veronicae), a hamvas (Dichonia aeruginea) és a szürke tölgybagoly (Dryobotodes monochroma), a sötét őszibagoly (Scotochrosta pulla) és a kis sárgaövesbagoly (Catocala nymphagoga). Több más faj viszont a meleg tölgyesek különféle cserjéin fejlődik. Közülük ritka, védett faj a sárga (Eriogaster catax) és a tavaszi gyapjasszövő (E. lanestris); elterjedtebb a vesszős fagyalon (Ligustrum vulgare) élő selyemfényű bagoly (Polyphaenis sericata). Erdei cserjéken és gyümölcsfákon is fejlődik a nagy pávaszem (Saturnia pyri) hatalmas, kék szemölcsös zöld hernyója és a kardoslepke (Iphiclides podalirius) hernyója is.

Itt említjük meg a tölgyesek övében az erdőszéleken és réteken élő más jellemző fajokat. Közülük általánosan elterjedt a színpompás fecskefarkú lepke (Papilio machaon), amelynek hernyója a réteken mindenütt gyakori vadmurkon (Daucus carota) és más ernyősökön (Apiaceae) él. Értékes eleme a Vértes faunájának a lápi gyöngyházlepke (Brenthis ino). Magyarországon korábban csak a nyugati határszélről, az Aggteleki-karsztról és a Vértesből ismertük, újabban azonban átterjedt a Bükk-fennsíkra, a Zempléni-hegységbe és a Beregi-síkra is. Évente egy nemzedéke van, a lepkék rajzása időben egybeesik az erdők szegélyén elterjedt vesszős fagyal (Ligustrum vulgare) virágzásával. Ezért nyár elején a Vértesben sokfelé találkozhatunk a fagyal virágain szívogató lápi gyöngyházlepkékkel, gyakran a rozsdaszínű gyöngyházlepke (Brenthis hecate) és málna-gyöngyházlepke (B. daphne) egyedeinek társaságában. Májusban a védettebb völgyek rétjein helyenként gyakori a tavaszi szerecsenlepke (Erebia medusa), amelyet a Vértesben egy bennszülött alfaj (ssp. loricarum) képvisel. A legközelebbi nyugat-magyarországi és szlovéniai populációktól jelentős földrajzi távolság választja el.