A Csíkvarsai-rét és a Vértes lejtői közti szárazabb sík vidéki területeken az előbbiektől eltérő növényzeti viszonyok uralkodnak. Talajuk meszes, szemcsenagyságuk változó, jelentős bennük a homokfrakció. Ízeltlábú-együtteseik egyaránt hasonlóak a meszes homoki és a löszgyepekhez, bár jóval szegényesebbek, mint a tipikus löszgyepek. Gyepszintjükre a fogóhálót nem szövő, talajon vadászó farkaspókok (Lycosidae) jellemzőek; közülük az egyik leggyakoribb a nagy testű, 2-3 cm-es pokoli cselőpók (Lycosa vultuosa). Jellemző rá, hogy a nőstények petéiket a potrohuk végéhez rögzített gömbölyű, kissé lapított tokban hordják. A petékből kikelő kis pókok egy ideig anyjuk hátán utaznak. A pókok elszaporodását egy különleges ragadozó akadályozza, ez a kétszínű fogólábú-fátyolka (Mantispa styriaca). Lárvája a farkaspókok petetokjában fejlődik, a pókok petéit fogyasztja. A kifejlett fogólábú-fátyolka is ragadozó, apróbb rovarokkal táplálkozik, amelyeket fogólábbá módosult elülső lábával ragad meg. Ez a fogóláb szinte kicsinyített mása az imádkozó sáska (Mantis religiosa) fogólábának. Ahol a kunkorgó árvalányhajból (Stipa capillata) és éles sikárfűből (Chrysopogon gryllus) álló gyepeket magas ökörfarkkórók (Verbascum spp.) és homoki habszegfűk (Silene conica) tarkítják, gyakran megtalálhatjuk ezt a jóval nagyobb termetű rovart is. Többnyire zöldes színével jól beleillik környezetébe, sőt a száraz gyepekben gyakran előfordulnak a száraz fű színéhez hasonló sárgásbarnás egyedei is. Jelentős az ivari kétalakúsága: a karcsúbb testű, kisebb hímek jól repülnek, bár általában csak rövidebb távolságra; a vaskos potrohú nőstények jóval nagyobbak. A nőstények petéiket levegőn megszilárduló tokban helyezik el az erősebb szálú növényekre vagy kövekre rögzítve. Egy-egy petecsomóban mintegy 100–200 pete található, amelyek a tok védelmében telelnek át, és csak a melegebb tavaszi időszakban, úgy május eleje táján kelnek ki az apró, de szintén ragadozó életmódú, sőt kannibalizmusra is hajlamos fiatal egyedek. Ezek nagy része különböző ragadozók zsákmányául esik, az életben maradottak pedig többszöri vedlés után, nyár végére érik el az ivarérettséget. A nagyszámú pete és a petetok létrehozása „költséges” folyamat, aminek „árát” a nőstényt megtermékenyítő hím rendszerint az életével „fizeti meg”: gyakran még tart a párzás, amikor a nőstény fogólábaival megragadja a hímet, és a fejénél kezdve elkezdi elfogyasztani. A párzás ettől még folytatódik tovább, hiszen a párzószerveket beidegző idegdúcok a potroh hátsó szelvényeiben vannak.

A száraz gyepekben sokféle más, kisebb-nagyobb ragadozó rovar is él. A virágokon les zsákmányára a gyilkospoloska (Rhinocoris iracundus), a gyepben rejtőzik az egyszerű külsejű fogólábú poloska (Phymata crassipes). Főként éjjel keresik zsákmányukat a nagyobb termetű futóbogarak – pl. a selymes futrinka (Carabus convexus) és a zömök futrinka (Zabrus spinipes), míg az apró közfutók (Amara spp.) és a homokfutrinkák (Cicindela spp.) a meleg nappali órákban aktívak. A száraz, kopár foltokkal tarkított gyepekben mindenfelé gyakran láthatók az időnként felröppenő, fürge mozgású mezei homokfutrinkák (Cicindela campestris). A Vértes lábánál elterülő száraz gyepek lepkeegyüttesei még hiányosan kutatottak. Jellemzőek a meleg és száraz környezetet igénylő (xerotherm), mészkedvelő tápnövényeken – koronafürt (Coronilla spp.), patkófű (Hippocrepis spp.) – fejlődő fajok, amilyen a fehérgyűrűs csüngőlepke (Zygaena carniolica), a déli kéneslepke (Colias alfacariensis), illetve az ezüstkék (Polyommatus coridon) és a csipkés boglárka (P. daphnis). A tömeget azonban a tápnövényre nem igényes, tág tűrésű fajok adják, mint az ezüstös (Plebejus argus) és a közönséges boglárka (Polyommatus icarus), a kis szénalepke (Coenonympha pamphilus) és a fekete szemeslepke (Minois dryas).