A Csíkvarsai-rétnek már a neve is arra utal, hogy ezt a területet régtől fogva a víz által meghatározott növényegyüttesek uralták. Bár a Császár-víz lassú vízfolyása eutróf jellegű, a kiterjedt mély fekvésű részeken a pangó víz megteremti a láposodás feltételeit. Az eutróf sekély vizek életközösségei nagyrészt az általános elterjedésű sík vidéki, mocsári és sekély vízi fajokból állnak. Az iszapban nagy tömegben fejlődnek az árvaszúnyogok (Chironomidae) lárvái. Korábban a leggyakoribbnak a tollas csápú közönséges árvaszúnyogot (Chironomus plumosus) vélték, mígnem néhány éve kiderült, hogy a Kárpát-medencében ezt a fajt a kelet-európai elterjedésű balatoni árvaszúnyog (Ch. balatonicus) – és néhány más, kisebb méretű faj – helyettesíti. A kifejlett rovarok főleg az időjárási frontok előtti fülledt időben, füstgomolyagra emlékeztető tömegben rajzanak. Többnyire a sekély vizek iszapos aljzatán vagy a vízi növényzeten tartózkodnak a piócák. Egy részük halakon élősködik, míg a nagyobbak vagy ragadozók – ilyen a lópióca (Haemopis sanguisuga) –, vagy gerincesek vérével táplálkoznak, mint az orvosi pióca (Hirudo medicinalis).
Az erősen eutrofizált vizekben számos, légköri levegővel lélegző vízicsiga él. Gyakori például a hosszúcsápú csőröscsiga (Bithynia tentaculata) és a nagy tányércsiga (Planorbarius corneus). A dús növényzetű, jobb vízminőségű részekre néhány további csigafaj jellemző: ilyen a nagy mocsárcsiga (Lymnaea stagnalis), a zömök vándor pocsolyacsiga (Lymnea peregra ovata) és a karimás tányércsiga (Planorbis planorbis). A vízi növényzeten gyakran láthatók a közönséges víziászka (Asellus aquaticus) és néhány ragadozó poloskafaj, mint a vízi botpoloska (Ranatra linearis) és a víziskorpió (Nepa cinerea) egyedei. Az eutróf vizekre az algafogyasztó és a ragadozó vízipoloskák is jellemzőek. Az algafogyasztók közé tartoznak a vizeket nagy tömegben benépesítő apró búvárpoloskák (Corixidae), míg a hanyattúszó-poloskák – a közönséges (Notonecta viridis) és a tarka hanyattúszó-poloska (N. glauca) – a ragadozókat képviselik. Szintén algafogyasztók az apróbb vízibogarak, mint a szintén nagy tömegben nyüzsgő víztaposóbogarak (Haliplidae) és a legkisebb csiborfélék (Hydrophilidae), míg a nagyobb termetű csiborfélék és a csíkbogárfélék (Dytiscidae) ragadozók. Közülük különösen gyakori a közönséges óriáscsibor (Hydrophilus piceus) és a nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis).
Ragadozó életmódúak a szitakötők lárvái is. A kisebb méretű, ún. egyenlőszárnyú szitakötők (Zygoptera), például a légivadászok, azaz a Coenagrion-, az Ischnura- és az Erythromma-fajok lárvái főleg a vízi növényzeten keresik zsákmányukat. Az egyenlőtlenszárnyú szitakötők (Anisoptera) robusztusabb lárvái viszont jórészt az aljzaton mozognak, vagy a végbélüregükből kilövellt víz segítségével, mintegy „rakétaelv” szerint úszva, helyüket gyorsan változtatva zsákmányolnak. Leggyakoribbak a Sympetrinae alcsalád fajai, mint az alföldi (Sympetrum sanguineum) és az útszéli szitakötő (S. flaveolum), amelyeknek a hímjei pirosas, nőstényei pedig barnásszürkés potrohúak, vagy a hamvaskék (hím), illetve sárgás (nőstény) potrohú laposhasú acsa (Libellula depressa). A nagyobb testű fajok lárvái a kétéltűekre és a kisebb halakra is veszélyesek, ilyen az impozáns méretű, égszínkék (hím) vagy zöldeskék (nőstény) potrohú óriás szitakötő (Anax imperator) és a nála alig kisebb, sárgásbarna színezetű lápi acsa (Anaciaeshna isosceles). A felsoroltak mindegyike meglehetősen gyakori a Csíkvarsai-réten és környékén.
Fontos táplálékforrás a vizek felszíne is, amelyre növényi törmelék és elpusztult állatok tetemei vagy azok maradványai hullanak. Ezt hasznosítják a víz felszínén, annak felületi feszültségét kihasználva futkosó molnárpoloskák – közönséges (Gerris paludum) és rozsdáshátú molnárpoloska (G. thoracicus) –, valamint és a kiömlött higanycseppek módjára szaladgáló keringőbogarak (Gyrinidae).
A Csíkvarsai-rét kellő vízellátottságát nemcsak a felszínről összefolyó csapadékvizek, hanem a dréncsövekből összegyűlő rétegvizek, források, sőt egy mélyfúrású pozitív karsztkút kifolyó vize együttesen biztosítják. Ezeknél a befolyásoknál a legmagasabb a víz oldottoxigén-tartalma, ezért itt találhatjuk meg a legérzékenyebb fajokat. Ilyenek a bolharákfajok (Gammarus spp.) – leggyakoribb a tüskés bolharák (Gammarus roeseli) – és számos tegzes (Trichoptera) lárvái. A mocsári tegzesekhez (Limnephilidae) tartozó fajok lárvái szerves törmelék (detritusz) fogyasztók; növényi törmelékekből és homokszemcsékből tokot készítenek, amelybe behúzódhatnak. A kifejlett rovarok molylepkére emlékeztető külsejűek, nappal a vizek környéki növényzeten tartózkodnak, és az alkonyati-esti órákban rajzanak.
A Csíkvarsai-rét jelentős részét láprétek borítják. Mivel a Vértes irányából befolyó vizek kalcium-hidrogénkarbonátos jellegűek, állományalkotó itt a mészigényes lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa). Zárt gyepet alkot, így viszonylag kevés benne az olyan kétszikű növény, amely fajgazdag rovaregyüttes táplálékbázisául szolgálhatna. Jellegzetesek viszont a zsombékalkotó füveken, sásokon fejlődő bagolylepkék – rétibagolyfajok (Mithymna spp.), selymes nádibagoly (Arenostola phragmitidis) és dudvabagolyfajok (Apamea spp.) –, valamint más, nedvességigényes lepkefajok. Ilyen a hazánkban először a Csíkvarsai-réten felfedezett, valószínűleg terjedőben levő barnásvörös hatcsíkú fűbagoly (Xestia sexstrigata). Jóval változatosabbak a rét szárazabb, magas füvű kaszálórét jellegű peremterületeinek a rovaregyüttesei. Itt fedezték fel a Kárpát-medencében endemikus magyar tarsza (Isophya costata) szöcskefajnak a legnagyobb hazai populációját, amely lágyabb szövetű kétszikű növényekkel táplálkozik, és ezért csak a változatosabb növényzetű, jobb állapotú gyepekre jellemző, amilyenek például az alföldi és dunántúli maradvány löszgyepek.