A Vértes soknemzetiségű, sokvallású és sokszínű képének köszönhetően nem beszélhetünk a tájegység, azaz a Vértes környékének viseletéről sem, hanem méltán mondhatjuk, ahány falu, annyi viselet. A magyarlakta települések bizonyos fokú egyveretűsége mellett, megjelennek a sváb, illetve a Felvidékről, szlovák nyelvterületről érkező hagyományos öltözetek is.
A magyar köznyelv sváboknak mondja a sok száz év óta itt élő, de német nyelvterületről egykor hozzánk érkezők mai leszármazottait, sőt az ő településeiken élőket is. Ez azonban nem jelent még a német ősökkel rendelkezők által lakott települések esetében sem szigorú kulturális egyveretűséget, hiszen a német nyelvterület számos vidékéről érkezve, magukkal hozták vallásukat, többször mestereiket, tanítójukat, s természetesen mindennapi szokásaikat, viseletüket is. Ezért térségünk olyan, mint egy sokszínű skanzen, amelyben egymás mellett találhatjuk meg egymástól távoli országok, vidékek kulturális jellemzőit. Természetesen ez nemcsak a svábok részéről van így, hiszen az új honfoglaláskor az ország számos magyarlakta vidékéről és a Felvidékről is érkeztek népek, akik tovább színesítették a képet, amelyet a bányásztelepülések kevert népessége még bonyolultabbá tesz.
A környékbeli viseletek szakszerű ismertetésére e könyv keretei között nem vállalkozhatunk, azt számos települési és néprajzi tanulmány már részletesen megtette, így itt csak nagy vonalakban, a teljesség igénye nélkül mutatjuk be azok jellegzetességeit. A ruhák, viseletek sokszínű és sok funkciójú kavalkádjával megpróbáljuk felvillantani azt a kulturális változatosságot, amely e „cseppnyi Magyarországot” sok minden más tekintetben is jellemzi.
„A népviselet nem uniformis, még kevésbé divatöltözet, hanem a szülőföldhöz és a néphez való ragaszkodás kifejezése. A legközvetlenebb, legfeltűnőbb jele, mintegy tükre valamely közösséghez való tartozásnak. Népünk ebből a szempontból is azt tartotta meg és azt fejlesztette tovább, ami lelkületének megfelelt” (Tafferner 1941). Kialakulásában fontos szerepet játszott a hagyomány, amely előírta a különböző korúak ruháinak normáit, de ez határozta meg a különleges alkalmak – keresztelő, lakodalom vagy temetés – viseletét is.
A népviseletet a falvakban élő parasztok készítették saját kezűleg, saját ízlésüknek, elképzeléseiknek megfelelően. A régebbi időkben a ruhadarabokat nagyrészt egyenes szélű, négyszög alakú anyagokból készítették, s az egyes felhasznált daraboknak a hossza vagy a szélessége megegyezett a szövőszékek szélességével. A parasztember takarékosan bánt az anyaggal, úgy szabta azt, hogy semmi ne vesszen kárba, tehát a felesleget nem vágta le, hanem visszavarrta. Így a ruhát bármikor viselőjéhez lehetett igazítani, például az anyagot le lehetett engedni.
A 18. században a ruházat egyik alapanyaga a házi készítésű vászon volt, amelyet az asszonyok lenből (Linum usitatissimum) vagy kenderből (Cannabis sativa subsp. sativa) szőttek, s ebből varrták az alsóruházatot. A felsőruházat viszont gyapjúszövetből készült, amelyet szintén az asszonyok szőttek meg. Kedvelt alapanyag volt még az állatbőr és a fa, amelyből például a klumpa készült. A viselet megvarrása, a varrni tudás ugyanúgy hozzátartozott a háztartási ismeretekhez, mint a főzés. A szabást az egyszerűség jellemezte, és ehhez igazodott a díszítés is, amely lényegében a szabást hangsúlyozta. A 19. században egyre többféle anyagot kezdtek használni, így a viseletek is egyre színesebbek lettek. Használtak kasmírt, selymet, kékfestőt, kartont, bársonyt, szatént, flokont. Ezeket az anyagokat azonban már nem maguk készítették, hanem az üzletekben vagy a vásárokon vették meg, és otthon varrtak belőle.
Ami a színeket illeti, kezdetben az csupán az alapanyag színe volt, mert akkoriban nem használtak színezőanyagokat, viszont a 19. század elején már ismerték a természetes színezőket, mint például a zöld dióhéjat vagy a hagymahéjat. Inkább a természetes, meleg színeket kedvelték. A fiatal lányok világos vagy mintás ruhákban jártak, a fiatalasszonyok pedig inkább sötétebben. Az idősebbek egységesen sötét színű ruhákat hordtak. Ruháikat nagy gondossággal készítették és tárolták. Az asszonyok maguk hímezték és díszítették blúzaikat és az ingeket, gyakran horgoltak csipkéket.
A szoknyákat erős kanavászból, bélésvászonból készítették, hogy erősek és tartósak legyenek. Az egyes ruhadarabokat gondosan tárolták, nehogy sérüljenek, a molyok ellen pedig dohányt (Nicotiana sp.) tettek a ruhák közé. Az alsószoknyákat fehérítették, keményítették és ládában tárolták, a felsőszoknyát pedig összehengerelve, a komód sublótjában őrizték. A gondos tárolásnak volt köszönhető, hogy a viselet anyáról lányára, majd unokájára szállhatott.
A viseletnél ügyelni kellett az egyes ruhadarabok összhangjára, nem lehetett szabadon variálni az egyes részeket, mindennek passzolnia kellett egymáshoz. Nem fordulhatott elő, hogy egy lány vagy egy asszony rendetlen ruházatban jelenjen meg az utcán. Megfigyelhető, hogy a viselet ott tudott archaikusabb maradni, ahol a zártabb paraszti gazdálkodó közösség nem került a város vonzásába. Akik viszont a városban vállaltak munkát, azok hamarabb kivetkőztek, vagy ahogy a gántiak mondták, hamarabb átöltöztek. Legdinamikusabban a férfi viselet változott a polgári-városi ízlés szerint. A háztartásban élő nők viseletében ez a változás csak jóval később következett be, a városba szegődött cselédek viszont hamarabb átváltották a régit az újra (Borosné Rádl 2016).
Szerző: Schüller Szöllősi Eszter & Viszló Levente
Irodalom
-Borosné Rádl Izabella (2016): Gánti népviselet. Kézirat.
-Tafferner A. (1941): Vértesboglár. Egy hazai német település leírása. Budapest. / Német néprajztanulmányok 2. /