Ma már nem érvényes a régi német közmondás: Selbst gesponnen und selbst gemacht ist des Bauern schönste Tracht! (vagyis: A maga fonta, maga készítette a paraszt legszebb viselete). Ezt azonban már az 1800-as évek végén kiszorította a textilipar, megszüntetve a házi fonást és szövést. A rokka a modern lakás dísze lett, a Kenderkertek helyén a Béke lakótelep utcái húzódnak.
Az egyetlen móri takácsmester, a Kert utca egyik házában dolgozó Stammler az 1930-as évek végén a lenvászon helyett már csak rongyszőnyegeket szőtt. Sok ügyes kezű asszony még varrt ugyan alsóneműt a családja számára, a felsőruházat elkészítése azonban már a szabókra és a varrónőkre hárult, így az egykori népviselet darabjai lassan múzeumokba kerültek.
Életünk első „ruhadarabja” a pelenka. Ezt régebben használt alsószoknyákból, ingekből szabták ki, majd beszegték. A kis gyermekingecskét len- vagy pamutanyagból varrták. Sapkát ugyanilyen anyagból készítettek, vagy kötötték azt.
A pólyás babát kevés tollal töltött párnára fektették, majd azt levélboríték mintájára összehajtogatták és széles szalaggal átkötötték. A szalag színe fiú esetében kék, lánynál viszont piros vagy rózsaszínű volt. A csecsemő fekhelye a bölcső volt. Az apró szalmazsákot finom kukoricafosztalékkal töltötték meg, és kis lenvászon lepedővel takarták le.
A nagyobbacska fiúk és lányok nyáron mezítláb, egy szál klottnadrágban jártak. Télen és iskolába menet a lányok már változatos anyagú és szabású ruhákat hordtak, többnyire rakott szoknyát, a blúz felett pedig kötényt, amelynek pántjait a háton keresztbevetve gombolták össze. A fiúknál a hosszú, térd alá nyúló nadrág volt a jellemző, hogy növekedésük során hosszú időn át hordhassák. A meleg anyagból készített télikabátot vatelinnel bélelték. Ilyenkor a pamutharisnyát a melegebb gyapjúharisnyára cserélték, a térd felett gumipánttal rögzítve azt. A fiúk télen fülvédős bőrsapkát, a lányok anyjuk által gyapjúfonálból kötött sapkát hordtak. Az iskolából kikerült lányok a felnőttek viseletét kezdték hordani. A különféle pamut-, flanel- és barchentanyagok mellett kedvelt volt a kékfestő anyag is. Munkába menet az egyszerűbb, „nyomott” pamutblúz és -szoknya fölé is ilyen kékfestő ruhát vettek fel. Ezt a szőlőbe érkezve levették és kifordították, így védték a kifakulás ellen. Ha idővel mégis színét vesztette, szétfejtették, és az Árpád utcában lakó Gruber kékfestőhöz vitték újbóli festés végett.
Alsóruházatuk a kombinéhez hasonló, de széles pántú ing, mellény vagy alsóblúz volt. Nyáron csak egy-két alsószoknyát hordtak, télen azonban két-három melegebb anyagból készültet is. A legfelülre kerülő alsószoknya többnyire keményített volt, egyszerű csipke vagy farkasfog díszítőszegéllyel.
Az útra a kendőt az áll alatt, munkavégzés közben pedig a tarkójukon kötötték össze. A kendő színe a kor előrehaladtával egyre sötétebb színű lett. Anyaga nyáron pamut, télen a melegebb gyapjú volt. Télidőben a vastag, hurkolt, fekete vagy sötét színű „Berliner” kendő került a vállra, nagy hidegben a fejet is ezzel fedték. Elöl dísztűvel erősítették össze. Kézmelegítő muffot parasztasszonyok nem, csak úrinők használtak.
Ünnepnapokra az első világháború előtt a kis állógalléros, karcsúsított, ún. „sonkaujjú” blúzok voltak használatban. Ezeket kitűzőkkel, kis műanyag csokrocskákkal díszítették. A szoknya bokáig ért. A kötény fekete selyemből vagy az ún. liszter anyagból készült, alul és kétoldalt ugyancsak csipkével, farkasfoggal díszítették. A kopott, kifakult ünneplőruhát munkába járásra, egyszerűbb otthoni munkavégzésre használták. Az első világháború iszonyatos embervesztesége, a gyász és a szegénység szinte minden családot sújtott. Nemcsak a fekete ruhák szaporodtak el, de azok a gyász jeleként szabásukban és díszítésükben is leegyszerűsödtek. Az öregasszonyok és a kisgyerekek télen „slicces” alsót hordtak, amely leguggoláskor hátul széjjelnyílott... Felejthetetlen anyai nagyanyám mindig korán, a „tyúkokkal” aludni készülve főkötővel (Haube) a fején köszönt el tőlünk, még fáradhatatlanul játszó unokáitól. A hálóruha – mint azt már említettük – akkoriban ismeretlen fogalom volt. A fehérneműt hetenként cserélték.
A két világháború között még általános volt a „gombos” magasszárú cipő, amelyet egy külön erre a célra szolgáló eszközzel lehetett be- és kigombolni. Ezt aztán a fűzős, mindig fekete színű egész- és a csatos félcipők szorították ki.
A hajviselet a lehető legegyszerűbb volt. A lányok két copfban hordták a hajukat, az asszonyok egy copfban, amelyet hajtűk segítségével csigavonalban erősítettek össze. Esküvők, bálok előtt a hajat elöl a szakácsnő vagy az édesanya sütővas segítségével bodorította, hullámosította.
A férfiak a magyaroktól átvett gatyát hordták, amely gumi helyett madzaggal kötődött. A csizmanadrág alját gumipánt húzta feszesre. A „fliccerek” – többnyire iparosok – pantallóban jártak. A kapca használata természetes volt. A fekete bőrből készült csizmát este a V alakban kialakított háromlábú csizmalehúzó (Stiefelknecht) segítségével vették le. Az ing nyáron vékony pamutanyagból volt, télen tarka kockás barchentből. Az öltözethez mindig hozzátartozott a mellény is. Anyaga elöl azonos volt a nadrág és kabát anyagával, a hátulja azonban fekete klottanyagból, selyemből vagy műselyemből készült. A mellényzsebben lánccal egy gomblyukhoz erősített zsebórát hordtak. Otthoni munkánál kék színű mellrészes kötényt viseltek. Az ünneplő ruha fekete vagy sötét kammgarn, „fésűsgyapjú” anyagból készült, alatta hófehér inget viseltek. Az ünnepnap délutánján aki tehette, bársonyruhát öltött. Gyakori volt – főleg az idősebbek körében – a mai „slicc” helyett a lehajtható „ajtó” a nadrágon. Ennek felül szélesedő részébe a nadrágszíjat lehetett bújtatni. Erről szól a „Minden várban laknak” dallamára énekelt dalocska: Alle Türlein knyauen, alle Türlein knyauen, nur das Hosentürlein knyauet ned (magyarul: Minden ajtó nyikorog, minden ajtó nyikorog, csak a nadrágajtó nem nyikorog). A télikabát vatelinnel, bolyhos barchenttel bélelt, „háromnegyedes”, ún. mikádó szabású volt. Munka közben többnyire „sinléderes”, vagyis sütli sapkát viselték. Ünnepi alkalmakkor a fekete kalap volt a megszokott, ennek karimája idővel egyre keskenyebb lett. Nyáron szalma- vagy panamakalappal, télen pedig fekete vagy sötétbarna kucsmával jártak templomba. A férfiak lábbelije az év nagy részében a keményszárú fekete csizma volt. Ha ennek felső része végképp tönkrement, azt levágták és az alsó részt nyáron papucsként használták. A hajviselettel nem sok gondjuk volt: rövidre nyírt, többnyire oldalt elválasztott hajat viseltek.
Szerző: Schüller-Szöllősi Eszter & Viszló Levente