Női viselet (Die Ganter Frauentracht)
A hajviselet, a fejkendő használata sok mindent elárult viselőjéről. A lányoknak hosszú hajuk volt, amelyet azonban nem volt illő kiengedve hordani, ezért fonatokat készítettek belőle, és azokat úgy tűzték fel körkörösen, hogy keretezze az arcot. Annak idején a lányok a hajukat teljesen hátra fésülték, a tarkónál összekötötték és három fonatot készítettek belőle, majd koszorúszerűen letűzték azokat.
A fiatal lány az első fejkötőjét, a Schopfot (Unteruch, alsó kendő) éjfélkor kapta meg a lakodalomban. Leány tehát nem viselhette, viszont az asszony fejkötőt és kendőt is viselhetett. A lakodalomban kapott Schopf legtöbbször piros színű volt. Ezt követően a fiatalasszony már nem járhatott fedetlen fővel az utcán, hiszen bekötötték a fejét. Hétköznapokon a munkában mintásakat hordtak, belehímezték a nevük kezdőbetűjét vagy egy apró virágot, de ünnepkor fehér vászonból készült Schopfot tettek fel. Ennek négy sarka volt, a külső volt díszítve, hogy hátul látszódjék a minta, a belső sarkok pedig szegve voltak. Valójában ezt a viseletet inkább csak ünnepi alkalmakkor hordták, mert feltevése sok időt vett igénybe, különösen akkor, ha újra kellett kötni. Ezért kikeményítették, egy kemény papír segítségével megkötötték, és így tárolták. Így úgy tudták felvenni, mint a férfiak a kalapot. Fejkendőt (Kopftierhl) csak az asszonyok hordtak, a lányok legfeljebb csak a téli hidegben vagy munkánál vehették fel. A fejkendő alatt volt egy úgynevezett Schopftierhl, vagy alsó kendő, amelyet egy kicsit kikeményítették, hogy a fedő kendő szépen álljon, azontúl így a hajat is formásan tartotta. A felső kendő és a kötény színe az adott egyházi ünnephez igazodva mindig más színű volt. Nagyböjt idején sötét színűeket hordtak, de Feltámadáskor már világos hímzett kendőt vettek fel.
Az ing (Vájvehemed, Weiberhemd) a férfiinghez hasonlóan téglalap alakú volt, és térdig vagy combközépig ért egészen az első világháború időszakáig, majd azt követően lett rövidebb. Az asszonyok maguk varrták az inget, akkor még lenvászonból vagy kendervászonból, sifonból csak később készült ez a ruhadarab. A kabát vagy a mellény alatt hordták, lehetett hosszú vagy rövid ujjú, a hideg és a meleg évszakoknak megfelelően. Kerek nyakkivágása volt, amelyet a bebújó részen alakítottak ki úgy, hogy egy levarrt hajtást (Biese-pié) hagytak.
A mellény (Lájve, Lájbli, Leibchen, Leibl) korábban több funkcióval bírt, ezért többféle anyagból készítették. Egyrészről hordták alsóneműként mint melltartót (Mieder), de felsőruhaként is viselték. Vászonból, sifonból vagy bársonyból készült. Amelyiket alsóruhaként vettek fel (Mieder), annak nagy volt a nyakkivágása, és mell alá ért, szűkíteni levarrt hajtásokkal lehetett, elöl pedig végig gombolni kellett. A másik fajta mellény viszont hosszabb volt, kisebb nyakkivágással, elöl gombolni vagy patentolni lehetett, és követte az alak formáját. Ünnepkor az asszonyok sötét, a fiatal lányok viszont világos lájblit hordtak. A második világháború előtt a mellény már takarta a derekat, leért a szoknyáig. Inkább az egyenes szabás jellemezte és színes gombokkal díszítették, nem hímezték.
A jankedli (Jankerl), vagy ahogy Gánton mondják Jánkl, hosszú ujjú felsőruha. Az asszonyok a mieder és az ing fölé vették fel, és a háborúig karcsúsított formában (Passsedjankl, Passjangl) kötényen kívül hordták. Hátul a felsőrész kissé csúcsos volt, háromszög alakban végződött, elöl végig begombolták, bársonyszalaggal, csipkével díszítették. Zseb nem volt rajta, a vállrésze egyenes vonalú volt, színében pedig passzolt a szoknyához. Többféle anyagból készült. Anyaga fényes selyem (kék, zöld, szürke, fekete, fehér, rózsaszín vagy lilás színű) vagy bársony volt.
A szoknya (Khíl-Rock) több részből álló ruhadarab volt, viselőjének méltóságot, a viseletnek pedig tartást adott. Az ünnepi alsószoknya (Untakhíl, Unterrock) egyszerű szabású, fehér színű, derékban rakott és ráncolt volt, alul pamutcsipke díszítette; ezt is keményítették. Felülről vették fel úgy, hogy a V alakú kivágás kerüljön előre, hátul pedig a ráncos rész legyen, hogy jobban kihangsúlyozza a csípőt. Ahhoz, hogy szépen elálljon a szoknya, legalább három-négy alsószoknyát vettek fel. A szép tartást a Hánzl (Hüftpolster, derékalj) –magyarítva „jancsika” – biztosította. Ezt a karvastagságú, puha anyagból készült párnácskát vagy „hurkát” főleg azok hordták, akiknek keskeny volt a csípőjük. A derék köré kötötték egy pertlivel, pamutból szőtt keskeny szalaggal, és erre vették rá az alsószoknyákat, hogy a ráncok hátul szépen mutassanak. Hétköznap inkább színes alsószoknyát hordtak, és ilyenkor nem is vettek fel annyit belőle, mint az ünnepiből, sőt sokszor egyáltalán nem vettek fel alsószoknyát.
A szoknya (Khíl) többféle anyagból készült. Hétköznapokon inkább kartonból, kékfestőből készült szoknyákat viseltek, télen inkább flanel- vagy barchentanyagot választottak. Az ünnepi szoknyát selyemből, selyembrokátból vagy kasmírból varrták.
A kötény (Fiötö, Fürtuch) fontos kiegészítője volt a viseletnek, hiszen takarta a hasi részt, ahol kevesebb volt az anyag, ugyanakkor védte is a ruhát. A hétköznapi kötény egyben kosárként is szolgált, ebbe szedték a krumplit, vagy ebből szórták el a vetni való magokat. A szoknyával ellentétben ránc nélküli volt, egyszerűbb anyagból, vászonból vagy kékfestőből varrták, a szélét körbeszegték vagy kétoldalt tettek egy-egy hajtást. A hétköznap használatos kötényeket mosták és vasalták. Az ünnepi kötényt fényes, fekete klott anyagból varrták, szabása a hétköznapi kötényéhez hasonlított, viszont sokszor fekete pamutcsipkével díszítették. Az ünnepi kötényt nem mosták, hanem felakasztva tárolták.
Ünnepnapokon magas szárú fűzős cipőt (Schnürrsúj, Schnürrschuh) vagy kapcsos cipőt (Spangelsúj, Spangelschuh) hordtak, amelyeket susztertől vettek. Ehhez térdig érő kötött harisnyát (Strumpf) hordtak, amelyet térd alatt fonallal kötöttek meg. A gyapjú színezése nem volt jellemző, ezért a harisnyáknak általában nyers, natúr színe volt. Szabványos harisnyát a második világháború előtt a piacon tudtak venni.
Az asszonyok általában a miseruha színéhez illő ruhát vettek fel, az ünnepnek megfelelően. Karácsonykor a lilás színek voltak jellemzők, nagyböjtkor csak sötét színű ruhát hordtak, feltámadáskor viszont vidám, világos színűeket, a hozzá illő kendővel. Kabátot nem hordtak, inkább a különböző anyagból (például kasmírból) készült vállkendőt hajtották háromszög alakúra, elöl keresztbe vetették, hátul pedig megkötötték. Télen berlinerkendőt (Berlinertuch) hordtak, amelyet szintén úgy vettek. Ez a kendő fekete gyapjúból készült, volt belőle vékonyabb, vastagabb. Nagy hidegben a fejüket is befedték vele úgy, hogy elöl az állrésznél összefogták. Ismerték a pulóvert is (Cvéda, Cvetter), amit gyapjúból maguk kötöttek.
A nők és a férfiak jellemző, főleg hétköznap viselt lábbelije volt a klumpa (Klumpn), amelyet egészen a második világháborúig hordtak. Fapapucsnak (Holzpantoffeln), de a fatalpú bőrpapucsnak is nevezik, mert a fatalpat bőr felsőrész borította. A férfi és a női klumpa között az volt a különbség, hogy a nőin nem volt olyan nagy bőr a tetején, a sarka inkább ferdén (schief) vágott volt, és a sarkára kis díszítést is tettek. Gánton többen is készítettek klumpát, ez általában a férfiak téli elfoglaltsága volt.
A klumpához térdig érő gyapjúharisnyát, vagy ahogy nevezték szeklit (Szekl) hordtak. Az asszonyok öt kötőtűvel kötötték, alul sima kötéssel, felül pedig bordázott (két sima, két fordított) mintával, így jól fogta a lábszárát és kevésbé csúszott le róla. Sok helyen tartottak birkát, amelyet általában kétszer nyírtak, utána a gyapjút tisztították, hogy szép világos színe legyen. A lenyírt gyapjút esténként rokkán megfonták (spulnin lesodorták). Esténként az asszonyok sokszor összejártak, hol az egyiknél, hol a másiknál. Fontak, majd amit lesodortak, feltekerték a motollára, és összekötötték, hogy szét ne essen. Aztán télen kötötték a gyerekeknek a pulóvert, mellényt, sapkát, sálat, kesztyűt, nyárra pedig a pacskedlit. Korábbi források alapján lehet tudni arról, hogy akkoriban az asszonyok a harisnyát cipőként (Strumpfschuh) hordták, jó időben pedig szívesen vettek fel a munkához pacskert (Patschker), amely a papucshoz hasonlított. Ezt szintén gyapjúból kötötték, viszont a talpát bőrrel vagy zsákvászonnal
erősítették meg, hogy ne lyukadjon ki olyan gyorsan.
Férfi viselet (Die GanterMännertracht)
A időjárás viszontagságai miatt a férfiak többsége keskeny karimájú, magas fejrésszel és szalaggal díszített fekete kalapot (Hujd) hordott. Idővel a fejrész alacsonyabb lett, teteje pedig kissé be lett lapítva. A 19. században elsősorban filcből készültek a fejfedők, majd az első világháborút követően a dunántúli németség körében elterjedt a keskeny karimájú, enyhén lapított gyapjúkalap. A kalap sokat elárult viselőjéről, a vőlegény kalapján például a szokásostól eltérő szalag és díszítés volt, a bevonuló legény kalapjára pedig nemzeti színű szalag került. Volt, aki sapkát (Khappe) hordott, amelynek Gánton többféle változata is elterjedt. Az első világháborút követően textilanyagból készítették az ellenzős sapkát (Sütlkhappe, Mitzi-Khappe), de hordtak keki színű leventesapkát is. A második világháború után jött divatba a svájci sapka (Svájcer), amely szintén kerek volt, de a korábbi sapkaféleségekkel ellentétben nem volt ellenzője. A fejfedőket a 19. századtól manufaktúrák, majd később a kalapgyártók készítették, ezért az emberek a fejfedőket közvetlenül ezeknél vagy a piacon szerezték be. A téli hideg ellen a gánti férfiak szívesen hordtak báránybőrsapkát (Pelzkhappe).
A férfiak ruházatát a kalapon kívül meghatározta az ing, a kabát, a mellény, a nadrág és a lábbeli, valamint a férfikötény, amely funkciójában nem, viseletében viszont eltért a női köténytől.
A férfiinget (Monahemed, Männerhemd) korában alsóruházatként hordták, és az asszonyok a 18. században házi vászonból saját maguk varrták. Ekkor az ing még térdig ért, a vállrésznél ráncolt volt, a gallért és a mandzsettarészt szalag tartotta össze, és zsinórral kellett összekötni. A karrészt csuklónál szűkebbre szabták, a hónaljrész bővítését viszont már ekkor ismerték, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ing ne zavarja viselőjét. A 19. század második felében az ing sok hasonlóságot mutat a magyar viselettel. Hossza derékig ért, kis lehajtható gallérja volt, csuklónál pedig széles mandzsettarész fogta össze az anyagot. A mellrésznél apró hímzéssel, monogrammal díszítették. Ezeket a díszített ingeket főként ünnepekkor hordták. A posztóból készült, egyenes szabású, egy vagy dupla gombsoros kabátnak (Jánkl) nagy kivágása és lehajtható gallérja volt, általában egyenes szabásvonalat követett, és derékig ért. A kék posztókabátot (Tuchjanker) – amelynek lehajtható gallérja fekete bársonyból készült – fekete, csontból készült gombokkal díszítették, mindkét oldalon négy-négy gombsorral, majd 1941 után már csak három-három gombbal. A kabátujjakon is volt két-két gomb, mindkét oldalon és belül is voltak zsebek. A posztókabátot rendszerint a helyi szabó készítette, azt a parasztok csak ünnepekkor vették fel. Az ünnepi kabát főként fekete színű volt, hétköznapra nemigen vették fel, legfeljebb akkor, ha már nem volt annyira szép. Szívesen hordtak kötött kabátot (Cvéde, Strickjacke), amelyet az asszonyok otthon kötöttek, máskor boltban vagy piacon vásároltak. Olcsóbb volt, mint a kabát, ezért hétköznapokon inkább ezt hordták, vagy ha volt szebb darab belőle, akkor ünnepnapon is felvették. Gallérja nem volt, fedte a derekat, kényelmes volt viselni.
A mellény (Leibel, Leibl) – vagy ahogy Gánton mondták Lájbe – nem volt önálló ruhadarab, az ing fölött viselték. A 18. században a német telepesek bőrből varrt mellényt hordtak, amelynek még volt ujja. Az 1870-es évekből való ujj nélküli mellények viszont már kék vagy fekete posztóból készültek, elöl és hátul ugyanabból az anyagból. Magasan zárt szabásúak voltak, kis állógallérral, és végig – főként fémből készült – gombsorral díszítették azokat. Hátul nem volt rajtuk csat (Schließe), így szorosan álltak, alul pedig egyenesre szabták őket.
A nadrágnál is eltért a hétköznapi és az ünnepi viselet. Hétköznap a férfiak az úgynevezett vászonnadrágot (Lájnenhozn) hordták, amelyet az asszonyok kenderből (Hanev, Hanf) varrtak. Főként ebben a bő szabású, lábszár közepéig érő nadrágban jártak hétköznap és nyáron, ilyenkor nem vettek fölé más nadrágot. A nadrág alsó részét leszegték, derékban pedig nem gombokkal zárták, hanem szalaggal (Honzpántl) kötötték meg. Ünnepnapokon csizmanadrágot (Stívehonz, Stiefelnhose) viseltek, amely a kabáthoz hasonlóan erősebb anyagból, sötétkék posztóból készült,. A csizmanadrágnál a szárak aljának külső része fel van vágva, és madzaggal van ellátva, hogy a nadrágot térd alatt a lábhoz tudják kötni, és így ne legyen ránc rajta. Az első világháborút követően terjedt el az egyszerűbb, posztóból vagy esetleg bársonyból készült nadrág, amely már bokáig ért. Ünnepnapokon ez mindig fekete színű volt. A kötény fontos kiegészítője a viseletnek, hiszen vasárnap és hétköznap is viselték. Az ünnepi kötény barchent anyagból készült, a mellrésznél kis hímzés vagy monogram díszítette. A hétköznapi kötény egyszerűbb volt, és inkább kékre festett vászon anyagból készült. A férfikötény mindig fedte a mellrészt (Brusztfirtl), ami azért volt fontos, mert védte a ruhát a kosztól, illetve attól, hogy hamarabb elhasználódjon a rendes ruha. Ezenkívül fontos szerepe volt a mindennapi tevékenység során is, mert a kötényből szórták a vetnivalót, vagy ebbe szedték a fáról a gyümölcsöt. Egyszerű volt a szabása, így az asszonyok otthon is meg tudták varrni. Melltől térdig ért, és zsinórral kötötték a nyakhoz és a derékrészhez úgy, hogy hátul keresztezték a kötőt, majd elöl kötötték meg.
Az asszonyok feladata volt az alsóruházat megvarrása, a ruhanemű javítása, az ünneplő összekészítése, a ruhák gondos tisztítása és tárolása, valamint a gyapjúból készülő lábbeli kötése. A férfiak régen – a nőkhöz hasonlóan – jó időben mezítláb jártak, hidegebb időkben pedig házi készítésű lábbeliket hordtak. Amikor hidegre fordult az időjárás, az asszonyok vastag gyapjúból térdig érő szeklit (Szekl) kötöttek, amelynek a talpára zsákvásznat varrtak (Schulpatscer), hogy tartós legyen. Télen ehhez klumpát (Klumpn) vettek fel, de ennek az elkészítése már férfimunka volt.
A 19. század közepétől kezdtek elterjedni a bőrből készült lábbelik. A korábbi bőrcsizmák (Lederstíve) hátul voltak összevarrva, később aztán oldalra került a varrás. A magyar viselethez hasonlóan kapcarongyba (Fußlappe) tekerték a férfiak a lábukat, és úgy hordták a csizmát. Csizmát nem tudott mindenki venni magának. Ha a csizma elhasználódott, az ép részeket még felhasználták. Az első világháború idején jártak még bakancsban (Schnürstiefel) is munkába, mert az olcsóbb volt. Később, a második világháború előtt, a félcipő (Schuj) még inkább ritkaságszámba ment.
Szerző: Borosné Rádl Izabella
Irodalom
-Borosné Rádl Izabella (2016): Gánti népviselet. Kézirat.