A zámolyi népviselet hasonlított a pátkai, a csákberényi és a sárkeresztesi viselethez, de valamivel gazdagabb volt azoknál. Az 1850-es és az 1960-as évek között élt három generáció ruházata is különbözött egymásétól. Az ezen időszak első nemzedékéhez tartozó idős parasztemberek a 20. század első harmadában még valamennyien fehér vászonból készült bőgatyában és fehér vászoningben jártak, szép erős bajuszt viseltek. Négy szél, takács szőtte kendervászonból varrták a bőgatyát: a négyszeles gatya derékbősége 2,8 m volt. Télen és nyáron, hétköznap és ünnepnap egyaránt bőgatyában jártak. Télen alulra felvettek egy viseltes gatyát, azt a lábszárukon körbetekerték, belehúzták a csizmaszárba, és erre vették fel a szép gatyát. A gatyaszár alsó szélét azsúrozták, azaz kihúztak belőle egy vagy két szálat, és a lazább részt szépen kivarrták. A szép vászoning alatt ugyancsak egy elhasznált inget hordtak. A vászoning bő ujjú, a kézelőnél és a vállnál finom ráncokba szedett volt, nyakát vászonzsinórral kötötték össze vagy gombolták. Hűvös időben felvették rá a mellényszerű, posztóból készült puruszkát. Télen mándlit, derékig érő posztókabátot viseltek. A második generációhoz tartozó parasztemberek a 19. és a 20. század fordulóján váltak felnőtté. Közülük a fiatalabbak hétköznapokon, az idősebbek közül néhányan még ünnepnapokon is bőgatyában és vászoningben jártak. Legtöbbjük ünnepnapokon azonban már zsinóros posztónadrágot és posztókabátot viselt. Télen derékon alul érő, félhosszú, posztó télikabátot hordtak, amelynek gallérja fekete bárányprémből készült. A vászoninget felváltotta a gyolcsing, de csak fehér inget viseltek. Az alsónadrág lehetett vászon vagy gyolcs, már nem bő, de még mindig hosszú volt. A harmadik nemzedék a két világháború közötti fiatalság. Körükben a parasztlegényeknél még megmaradt a csizmanadrág (de már nem volt zsinóros) és a vele azonos anyagból készült kabát. Megjelent a posztóból vagy vastag szövetből varrt hosszú télikabát. Ennél a korosztálynál már kezdett tért hódítani az 1930-as évek városi divatja. Az iparoslegények ünnepnapokon öltönyben, félcipőben jártak, nyakkendőt kötöttek. Fehér gyolcs- vagy selyeminget, télen hosszú, nyáron rövid alsónadrágot hordtak. Nemcsak az értelmiség, hanem az iparosok körében is terjedt a vitézkötéses Bocskai-télikabát. A ruhákat a helyi magyarszabókkal (Pálffy József, Veszeli Miksa, Mayer Manó, Lángi József) varratták, illetve a fehérvári parasztszabóknál (Gamsz, Keller) vették, akik készletre is dolgoztak, s a vásárokon árusítottak. A lábbeliket a helybeli csizmadiáknál (Kalmár József, Somogyi Pál, Zólyomi Imre, Zólyomi József) és cipészeknél (Pintér György, Pintér József, Tóth Sándor, Borostyán István, Bene István) rendelték meg, máskor a híres fehérvári mestereknél vették meg a műhelyben vagy a vásárban. Pörge kalapjuk szabályos kör alakú volt. Téli fejfedőül kucsma, esztrigán sapka szolgált, kívül fekete, belül fehér, finoman kikészített bárányprémből, kör alakra igazítva. A zámolyi iparosok 19. század végi és 20. század eleji viseletére, illetve az abban bekövetkezett változásra két idős mester emlékezett vissza. Szalay Ferenc takács (született 1884) szerint: „Az iparosok ugyanúgy öltöztek, mint a parasztok. Én még trigó ruhában (finomabb sötétkék posztóruhában) esküdtem. A mándli, a pruszlik és a nadrág ugyanolyan anyagból volt. A pruszlik és a mándli kétsorosan gombolódott fekete csontgombokkal. A magyar nadrág feketével volt zsinórozva, Gyolcsinget, télen kötött majkót viseltek, kis kerek kalappal és oldalt varrott csizmában.” Borostyán János csupán két esztendővel volt fiatalabb, mégis az iparosok viseletének jelentős változásáról, a magyar ruháról a német ruhára való áttérésről számolhatott be: „A régi időben az iparosság is ugyanolyan parasztruhát viselt, mint a polgár. Az én időmben kezdődött, hogy az iparosok már másképp jártak. Amikor én elmentem inasnak és elszakadt az utolsó csizmám, akkor már nem kaptam magyar ruhát; német ruhát kaptam és egész cipőt hozzá. A zsidó szabók azok német ruhában jártak, de a Pálffy szabó az csizmásan járt, magyar ruhában.” Zámoly és környéke a kötényes viseletű területek közé tartozik. A praktikus melles kötény (mejjes kötény) többé-kevésbé eltakarta a mellrészt, a hónalj vonalától egészen térden alulig védte viselőjének felsőruházatát. A kötényt a varrónők vagy maguk az asszonyok készítették kékfestő anyagból. Zámolyon különösen a férfiak viselték, de az asszonyok is hordták, elsősorban munkavégzéshez. A parasztemberek az ünnepi melles kötényt vasárnap délután is szívesen maguk elé kötötték. Célszerűsége bebizonyosodott, amikor az udvaron, az istállóban az állatok körül az ünnepnap délutánján hirtelen valami tennivaló akadt: megvédte az ünnepi viseletet. Béres János Új utcai nagygazda vasárnap délután még a református templomban is szépen kikeményített, mángorolt melles kötényben jelent meg. Ezt viselte a lakodalomban a csapos is.
A női öltözetben mindhárom generációra jellemző volt a kétrészes ruha viselete. A legidősebb asszonyok hétköznapokon vásznat hordtak, de főleg alsóruhaként, meg inget. Körükben a kékfestő vászonból varrt föstőruha a hétköznapok viselete volt. Nem öltöztek olyan „dudosan” (kidudorodóan), nem vettek fel olyan sok szoknyát, és a szoknyák nem voltak olyan bővek, mint a későbbi korosztálynál. Általában két-három alsószoknyát viseltek, ezek két-három szelesek voltak. A felsőszoknya anyaga kékfestő vagy szövet volt, ezt kiegészítette a mellrész nélküli vászonkötény. Otthoni munkához a melles kötényt használták. Az ünnepi viselethez is csak három-négy szoknyát vettek fel, a vászon alsószoknyákat erősen kikeményítették (nyersűtték). A felsőszoknyák finomgyapjúból, szövetből készültek, három-négy szelesek, derékban a mérethez igazodóan finoman ráncoltak voltak. A ruha felső részét a szoknyával azonos anyagból készült majkó (blúz) alkotta, amelynek ujja a kézelőnél kissé bő, finoman ráncolt, fölfelé bővülő, a vállban magasított, itt is finoman ráncolt, buggyos volt. A majkót derékig testre szabták, derékon alul viszont annyira bő volt, hogy a szoknyára 8-10 cm szélességben rátakart. Az idősebb korosztálynál nemigen volt eltérés a téli és a nyári viseletben. Legfeljebb az, hogy nyáron finom, rojtos szélű, selyem vállkendőt viseltek, amelyet három sarokra összehajtva a vállukra vetettek, elöl pedig brosstűvel fogattak össze. Télen a nagykendőt, a vastag, kötött, meleg, fekete, sötétszürke vagy sötétbarna berlinert terítettek a hátukra. Az ünnepi ruhák színe az idős korosztálynál sötétbordó, sötétkék vagy fekete volt. Fejviseletük a menyecskekendő és a fejkendő volt. A kendők világos vagy sötét színe az életkorhoz igazodott, anyagukként vastag selyem, selyembrokát, atlaszselyem, finom szövet kínálkozott. A háromsarkú menyecskekendő szélét behajtották, és a hajtás közé papírt tettek, hogy keményebben álljon. Fejükön hátul visszahajtva elöl kötötték meg a homlok fölött. Elöl a kötést gyöngyökkel díszítették. A fejkendő négysarkú, de háromsarkúra hajtogatták össze. Ennek is papírt tettek a hajtásaiba, hogy keményen álljon. Hordták utcai és ünnepi viseletként egyaránt. Lábbeliként hosszú szárú fekete cipőt viseltek, fekete patentharisnyával. Az öltözködésben átmenet volt tapasztalható az egyes korosztályok között, ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy a második generáció tagjai idős korukban is viselték korábbi ruháikat, illetve a lányok házasságkötésük után is hordták leánykori ruhadarabjaikat. Így a második és a harmadik nemzedék öltözködése kis eltéréssel akár azonosnak is mondható. Egy lány, amikor az elemi iskolát 12-13 éves korában elvégezte, már nagylánynak számított, és viseletét is ez határozta meg. Különbözött egymástól a nyári és a téli ruházkodás. A színek változóak voltak, de a világoskék, a rózsaszín, a zöld, a narancssárga, a világoskék és a világoszöld voltak a meghatározók. A gyolcs alsószoknyák mindig fehérek voltak. A legalsó szoknya kétszeles, a következők három-, négy- vagy ötszelesek voltak, de néhány esetben előfordult öt-hat szeles is. A szoknyaviselet a lányoknál és az asszonyoknál azonos volt. A felsőszoknya – amelyet derékban beráncoltak – négy-öt, esetleg öt-hat szeles atlaszselyemből, selyembrokátból készült. A ruha felső része a lányoknál és a menyecskéknél selyeming, rékli volt: rövid ujját a felkarnál pánt fogta össze, amelynek szélét varrás díszítette és szalaggal kötötték át. Ettől felfelé bővült az ujja, vállban magasítva, bő ráncba szedve. A réklire vették fel a nádas puruszkát, amely a mellényhez hasonlított. Ebből kétfélét is hordtak: egy fehéret a rékli alatt, egy másikat pedig felül. A felső puruszka színe a szoknyához igazodott. A fehér puruszka gyolcsból készült, elejét hímzéssel díszítették, a hátába három hasított tengeri nádat varrtak, ez rögzítette. Deréktól felfelé a mellig az elejébe is nádat tettek, s zsinórral fűzték össze. A felső puruszka általában piros vagy zöld bársonyból készült. Az elejére, a mellrészére virágmintát rajzoltak, amelyet gyöngyökkel varrtak ki. Elejét szalaggal fűzték össze, amelyet felül csokorba kötöttek. A szoknyák, a rékli és a puruszka együtt alkották a lányok, asszonyok magyar ruháját. Az új menyecskék még hordták a rövid ujjú réklit, de asszonyként már hosszú ujjút varrattak maguknak, amelynek anyaga és színe a szoknyáéval volt azonos. Körükben a majkó elnevezés kiveszett, helyette a rékli megjelölést használták. A fiatal menyecskéknél a selyemből készült rékli piros alapszínét nagy fehér pettyek tarkították. A lányok télen-nyáron hajadonfőtt jártak, hajukat befonva, koszorúba téve viselték. A menyecskék, asszonyok alsó menyecskekendőt, fölötte pedig fejkendőt hordtak. A laméselyem vagy selyembrokát anyagú kötény színe alkalmazkodott a ruháéhoz, formája, díszítése, megkötése az előző korosztályéval volt azonos. Lábukon fehér patentharisnyát és fekete félcipőt viseltek. A lányok és az asszonyok a sok kikeményített szoknyától a templom padjaiban csak úgy tudtak leülni, hogy szétterítették a ruhájukat vagy nekitámaszkodtak a padnak. A református templomi ülésrend szerint a fiatal menyecskék a két oldalon, az első padokban ültek, a módosabbak az első padsorban, a kevésbé tehetősek pedig mögöttük. A menyecskék mögötti helyeken ültek a lányok, ugyanilyen sorrendben. Utánuk következtek az asszonyok életkoruk szerint. A lányok és a fiatalasszonyok téli öltözete legfeljebb színében és anyagában tért el a nyáritól. A szoknyánál a selymet felváltotta a finom szövet, a bársony és a plüssbársony. A ruházat a felső részét illetően azonban eltért a nyáritól: mind a lányok, mind a menyecskék a szoknyával azonos anyagból készült, világos színű, hosszú ujjú réklit hordtak. Téli hidegben változatlanul használták a berlinerkendőt. A lányok fehér vagy más világos színű ruhában, a fiatal menyecskék a világos színek egy fokozattal sötétebb árnyalatában jártak. Az 1930-as évektől egy újabb ruhaanyag, a parget jött divatba a hétköznapi viseletben. A pargetszoknya alját szépen kihímezték, 3-4 cm szélesen virágmintával varrták ki. Ennél kb. 20 cm-rel feljebb körben a szoknyára virágkoszorút hímeztek. Kiegészítőként megjelent a glottkötény, amelynek szélét a szoknyáéhoz hasonlóan díszítették.
A zámolyi asszonyok az 1950-es évek elejéig télen-nyáron a Forrásnál mostak, amelynek medre a szőlőhegy alatt kavicsos, vize kristálytiszta volt. Szélét nagy, lapos kövek övezték, ezekre álltak mosáskor. A szennyes ruhát abroszba kötötték, és a hátukon cipelték, máskor tragacsra rakták (sokszor a kisgyerekkel együtt), és feltolták a falutól 3 km-re fekvő Forráshoz. Mosószéküket a közeli présházban tartották, vagy otthonról vitték magukkal. Beleállították a vízbe, a ruhát bevizezték, háziszappannal bekenték, lerakták áztatni, majd a mosófával (a mosósulyokkal) a mosószéken megveregették. Öblítés után kiterítették a bokrokra vagy a fűre. A család és a háztartás minden textilneműjét itt mosták: a finomabbakat, a durva vásznat, a fehéret és a tarkát egyaránt. Szikráztak a fehérségtől a Forrás vizében kimosott ruhák.
Szerző: Schüller-Szöllősi Eszter & Viszló Levente
Irodalom
-Demeter Zs. & Lukács L. (2001): Zámoly. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest.