A Vértesi Natúrpark településein – akárcsak hazánk más falusias, kisebb településein – régen nagyon erős volt a lakosság nemzetiségi és vallási alapon történő elkülönülése. Régebben nemhogy a házasságkötés, de még a más vallású gyerekek közötti játék, illetve a másik felekezet templomának meglátogatása is „bűn” volt. A vallási kötődés meghatározó jelentőségű volt a házasságkötésekben is.

Nagyritkán történt csak meg, hogy egy faluba idegen településről érkezzen a vőlegény vagy a menyasszony. Ha egy lány idegen faluba ment férjhez, s el akarták vinni a faluból, a legények torlaszt készítettek, útját állták a nászmenetnek, és csak komoly ellenérték (pl. 15 l bor) fejében engedték ki a faluból (Vértesboglár).

A települések nagy részén az endogámia volt jellemző, tehát a férj és a feleség is ugyanarról a településről való volt. Ha nagyritkán megtörtént, hogy „idenősült valaki más faluból, azt göndinek nevezték” (Csákberény). Csákváron az ilyen embert a „gyütt-ment” szóval illették. A mindennapos gyakorlat ellenére a térségből több helyről is ismerős az a mondás, hogy „asszonyt és vetőkrumplit messziről kell hozni”.

Vértessomlón csak akkor kaphattak a fiatalok szülői áldást szerelmükre, ha anyagilag megfelelő volt a partner. Mindig arra törekedtek, hogy a paraszti porták egyben maradjanak. Jellemző volt az ún. „keinghájrad”, ami azt jelentette, hogy egy család fiúgyermeke olyan leányt vett el, akinek öccse vagy bátyja feleségül vehette az előbb említett család leánygyermekét. Így a portákat nem kellett megosztani, a fiatalok az eredeti méretű kerttel és szántóval, parasztgazdasággal rendelkeztek.

A vallási év, a böjti időszak mellett fontos szerepe volt az évszakoknak is az esküvő napjának meghatározásakor. Az új asszonyt nem akarták hiába etetni, ezért farsang után és tavasszal tartották a legtöbb lakodalmat, hiszen ekkortól lehetett szorgoskodni, bizonyítani a férj szülői házánál, a földeken és a szőlőben. Biztosan hosszú évek tapasztalata szülte azt a megállapítást, hogy ősszel azért sem szerencsés a vigadalom, mert a násznép sokkal többet fogyaszt. A sok nyári munka, a sovány koszt meghozta az étvágyukat. Ám télen nem fáradtak el annyira, mint a kemény nyári munkától a kertben, szőlőben és földeken, így tavasszal nem is voltak annyira kiéhezve. Ebből kifolyólag a lakodalom az első negyedévben kisebb adagokkal is megoldható volt.

Miután a szülők megegyeztek a hozomány („stafírung”) részleteiről, a jegyespár bejelentkezhetett a polgári és az egyházi esküvőre. Általában vasárnap ültek lakodalmat, s a megelőző három nagymise után a plébános kihirdette „áoszgmötyt” a fiatalokat. Aki ennek a szövegnek felolvasását mellőzni szerette volna, külön fizetett érte.

Nagyon régen a jegyesek megbízták az első vőfélyt, ám a későbbi időkben már ők mentek el meghívni a násznépet. Tanúnak keresztszüleiket kérték fel. A zenekarról a vőlegény gondoskodott. Amennyiben nem voltak jómódúak, csak egy harmonikást hívtak. A muzsikusok bérét az ebéd utáni mondókák után fizetett összeggel a násznép állta. Ehhez jött az a pénz, amelyet a vendégek adtak, ha tánc közben külön számot kértek, illetve ha indulót húzattak, amikor elindultak haza. Ha a zenészek ezzel az összeggel elégedettek voltak, a vőlegény szerencsésnek mondhatta magát, mert nem kérték tőle a templomi menetben játszott indulókért és az esetleges gyászindulóért kialkudott pénzt (Pfiszterer 2009).

A leánykérésre a vőlegény közeli rokonságának valamelyik idősebb férfitagját, rendszerint az egyik nagybácsiját kérték fel, ő volt a násznagy. Az ő feladata volt elvinni a vőlegény jegyajándékát, a csókpénzt, amely legtöbbször valóban pénz volt. A menyasszony erre viszonzásul adta a legénynek a jegyet, amely 6-8 selyemkendő volt egy jegykendőben.

A lakodalomkor a násznagy mellén csokor, a vőfély kalapján pedig koszorú volt, utóbbiról hátul szalagok lógtak le. A vőfély botja nádvesszőből volt, rajta fehér és színes kendők, rózsák, sarkain piros masnik, az egészet szalagokkal kötötték a bothoz. Ennek vőfélybot volt a neve.

A házasságkötéssel kapcsolatos humoros szokásoknak se szeri, se száma. Ezek legtöbbször nagyban múlottak a vőfélyek szokásain és humorérzékén. Még a közelmúltban is előfordult a fatorta készítése és a menyasszony által történő felszeletelése, illetve a menyasszony és vőlegény közös tuskófűrészelése, csakúgy, mint a menyasszony cipőjének az ünneplő fiatal fiúk általi elrablása, amelyet természetesen a vőlegénynek kellett kiváltania.

Egy Csákberényből ismert régi lakodalmas szokás a „macskabúcsúztató”, amit a lakodalomban játszották éjfél után. Bevittek egy mosószéket, ráfektettek egy legényt, akit lepedővel és pokróccal letakartak. A játékot a jó humorú vőfély vezette. A többi legény is pokrócba, lepedőbe takarta magát, siratták, búcsúztatták a szegény „halottat”, majd amikor befejezték a búcsúztatást, akkor ledobták a lepedőket, felborították a széket, és addig verték a „halottat”, amíg az el nem menekült.

A 20. század eleje táján a vőlegényes ház lakodalmi vacsorájának hagyományos étrendje a következő volt: „tyukhusleves, tőtött káposzta, baromfihus paradicsomszósszal, tészták: mákos, diós kalács; kuglóf, cukorsütemény (aprósütemény) a bort a tőtött káposzta után szolgálták fel”.

Vértessomlón az ebéd közben az első vőfélynek vigyáznia kellett a menyasszonyra, mivel fürge fiúk igyekeztek ellopni cipőjét. Ha ez sikerült nekik, pénzért visszaválthatta azt a vőfély, néha a tanú.

„Ha azonnal nem üti bankó a markom,
Táncolhat az ara mezítláb a placcon!”

„Keipc ma khá kőgy ned füa ti suj sáj,
Kháu ti práod práv plózfiazih táuncn káj!”

A sütemények „poharáj” álltak az asztalon, amikor az első vőfély megkezdte a mondókák sorát. A felnőttek komolyabbakat mondtak el, a fiatalok vicceseket is. Általában jókívánságaikat fejezték ki, s közben a körbejáró tálba pénzt dobtak, amelyet a zenészek kaptak meg. Sokan kigúnyolták egymást. Ha valakit pellengérre állítottak, visszahúzta a tálat, új verset mondott, majd ismét fizetett. „Téa hodzi cáng lózn.” A vőfélyek adtak ilyenkor pénzt a párjuknak, illetve a templomban és éjfélkor a menyasszonytánchoz is. „Téa hod miazn tíaf in ti tosn grájfa.” Mélyen belenyúlhatott a zsebébe.

„Figyelmet!
A házba, hol szeretet lakozik,
A fény, a napsütés is beszökik.
Légyen az bármennyire is kicsi,
A fény az útját oda mindig megleli.
Kedves jegyespár!
Egymást szívből szeressétek,
Akkor az idő sosem lesz néktek
Unalmas és értéktelen!
Egészségünkre!
Kerti fánknak idén nagyon sok a levele,
Lány lész a menyasszony első gyereke!”

„Still Stand!
In jedem Haus, wo Liebe wohnt,
Scheint hinein die Sonne und der Mond.
Ist es arm und noch so klein,
Die Sonne blickt ja doch hinein.
Geehrte Brautleute!
Behütet einander vom Herzen,
Dann wird Euch die Zeit nicht lang,
Die Ihr beieinander seid! Pfivat!
Kujdi kszundhájd!
In unsam koatn stéd a pám, tea hod hips fű plál.
I vics füa ti jungi práod áofsz a joa a mál.”

A menyasszonytánc szokása is ismert a térségből. Ennek végeztével – amikor már fogyóban vannak a táncolni szándékozók – ma már a vőlegény rabolja el, viszi ki a menyasszonyt, „régebben a menyasszonytánc végén a vőlegény jóbarátja vezeti ki a menyasszonyt a szobából, a vőlegény utánuk megy csak ki és a menyasszonnyal vissza sem jönnek. Ezenkívül lakodalomkor, kézfogókor a jókedv tetőfokán szokás volt lövöldözni”.

A lakodalmakat nem étteremben, hanem háznál tartották. A rokonság kivette a részét a sütés-főzésből. Szokás volt tortát vinni az esküvőre, előtte pedig tyúkot. A főzést mindig egy idősebb, jól főző asszony vezette. A rokonság segített a főzésben és a felszolgálásban is.

Pusztavámon egészen a németek egy részének második világháborút követő kitelepítéséig élt a lakodalmi kakasütés szokása. Unger Pál (szül. 1907) így mutatta be a szokást: „Lakodalom reggelén hét-nyolc óra körül a legények a lakodalmas ház kakasát megfogták, lábait, szárnyait összekötözték. A ház előtt az utcán az első vőfély szemét kendővel bekötötték, kezébe 3-4 méter hosszú dióverő póznát adtak. A kakast a földre dobták, amit a vőfély egy ütésre agyonütött. Az ütésre a zenekar fújt egyet. A kakast felkapták, a konyhába vitték, elvágták a nyakát, és pörköltet főztek belőle a fiataloknak, zenészeknek. Ilyenkor már csak a fiatalok voltak a lakodalomban. A kakasütéssel lett vége a lakodalomnak.” A szokás fazékütés formáját is gyakorolták. Ilyenkor cserépfazék alá került a kakas. Ha a bekötött szemű vőfély a kezébe adott hosszú póznával háromszori ütésre össze tudta törni a fazekat, akkor a kakast megfőzték, ha nem, akkor szabadon engedték (Lukács 1996).

A házasságkötéssel kapcsolatos szokások közül a 20. század elején még „az udvarra, az ujdonssült feleség utjába seprűt fektettek le. Ha kikerülte nem lesz jó gazdasszony. Ha felvette és elhajította, akkor ügyes gazdasszony lesz”. Másik szokás szerint „a küszöbre egy vödör vizet tettek, ha felrúgta jó asszony lesz, ha nem, akkor nem lesz jó asszony”.

A 20. században „már nem volt semmilyen különleges cselekmény, a vőlegényes házba érkező feleség beköszöntőt mondott, amiben kérte, hogy tekintsék leányuknak. Az örömszülők válaszoltak, azután az egész társaság asztalhoz ült”.

„Az első gyermek mindig az apa nevét kapta. A következőnek már úgy kerestek nevet, keresztszülője nevét, vagy születése napjának megfelelő nevet. Utóbbi esetben nem az volt a lényeges, hogy éppen azon a napon, amikor született, milyen nap van, hanem az, hogy a közeli napokon melyik név ismertebb” (Csákberény).

Bokodon a mai napig ismeretes a paszita szokása, azaz a keresztelői lakoma. A régi falusi parasztcsaládokban nagy ünnep volt a gyermek születése, a gyermekáldás, így a család már jóval a szülés előtt meghívta jövendő gyermekének keresztszüleit s megbeszélték a keresztelés idejét és körülményeit. A nagy sietség azért volt, nehogy a gyermek esetleg „pogányként” haljon meg, mivel akkoriban nagy volt a gyermekhalandóság. A keresztelés után a szülők és a keresztszülők egymást nem néven, hanem komának, komámuramnak szólították életük végéig. A komaság sokszor nagyobb kapocs lett a két család közt, mint a rokoni kapcsolat. Amint az anya felgyógyult, megtartották a paszitát, a keresztelői lakomát.

Szerző: Viszló Levente

---

Irodalom

-Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár: 191–216.
-Pfiszterer Zs. (2009): Vértessomló – Schemling. Vértessomló Község Önkormányzata, Vértessomló