Térségünkben is fellelhetők a természetben szerzett tapasztalatok alapján a különböző névnapokhoz kötődő időjárási megfigyelések. Ezek a tapasztalati úton szerzett bölcsességek nagyon fontosak voltak, hiszen nemcsak a mindennapi életben tett intézkedéseket, hanem az egész év járásának, a mezőgazdasági munkáknak a menetét is jobb híján ezekhez igazították. Egy-egy tapasztalt idős ember az ízületekből, sebekből, egyebekből megjósolta, hogy mi következik. Jósoltak még a tél folyamán „megfagyott” lábak állapotából. Ez a fagyás viszkető érzéssel járt, megfigyelték, kinek mit jelez: volt, akinek a hideg megérkezését, volt olyan, akinek az esős idő beköszöntét. Tekintettel arra, hogy elődeink régen sokkal többet tartózkodtak a szabadban, sokkal több mindent éreztek és „megéreztek” annak minden változásából, így ezeknek a jóslásoknak az esetek többségében valós alapjai is voltak. A jóslatok, bölcsességek aztán vagy bejöttek, vagy nem, visszakérdezni azonban nem illett, hiszen a jóslatok kinyilatkoztatói általában köztiszteletben álló idős emberek voltak.
A harangszó hallatszásának módja szintén a megfigyelések része volt Bodméron (Lukács 1996). „A bodmériak a harangszóra is figyeltek: a közeli községekből odahallatszó harangszóból a következő napok időjárását próbálták megjósolni. Adatközlőm, Kiss Ferenc (szül. 1919) megfigyelte, ha a bicskei református templom reggeli harangszava Bodmérra idehallatszik, akkor nagyon hideg lesz, ha az alcsúti vagy a vértesboglári, akkor eső, ha a szári, akkor szél lesz északról”.
Csákváron, ha „nagyon sötét felhők jönnek a Rohadt sarok felől, eső lesz (Bakány Mihályné „Öreg Nagymama”, Csákvár).
„Ha a szöszös ökörfarkkóróból nagyon sok látszik, nagy tél lesz” (Riesing Károlyné, Várgesztes).
A legtöbb megfigyelés a téllel volt kapcsolatos, hiszen elődeink minden szempontból (időjárás, munkavégzés, táplálkozás, közlekedés, túlélés) sokkal jobban ki voltak téve a tél szélsőségeinek.
Ha a vadlibák Tata felé húznak, nagy hideg lesz, ha a Velencei-tó felé, akkor enyhébb idő jön (Viszló Gyuláné Reményi Mária, Csákvár).
A megfigyelésekből, tapasztalatokból, hangokból is következtetéseket vontak le: „Kisleányok ma nagyon hideg van, csikorog a hó. Máskor: ma nincs hideg, csak nyikorog a hó” (Bakány Mihályné, Csákvár).
Nézzük hát az év sorában az időjósló napokat (a teljesség igénye nélkül).
Január
Vízkereszt napján (január 6.), ha csurog az eresz, hosszú lesz a tél, ha fagy van, akkor még sokat kell várni a tavaszra. Ha ezen a napon esik a hó, a tél hamarosan megszűnik. Ha fúj a szél, akkor pedig jó termés várható az évben.
Ha Piroska napján (január 18.) fagy, 40 napig el nem hagy.
„Ha csöpög Vince, tele lesz a pince”– állítják máig Vértessomlón január 22-ével kapcsolatban („Vinzenz’ Sonnenschein, bringt viel Korn und Wein”).
Pál napja (január 25.) „pálfordulat”, hiszen e nap környékén a népi megfigyelések szerint gyökeresen megváltozik az időjárás.
Február
Dorottya (február 6.) szorítja, Julianna (február 16.) tágítja (mármint a fagy szorítását).
A megfigyelések szerint Zsuzsanna napján (február 19.) szólalnak meg először a pacsirták, egészen pontosan a mezei pacsirták (Alauda arvensis). E mondást saját megfigyelések is nagyrészt alátámasztják.
Jeget tör Mátyás (február 24.), ha talál, ha nem talál, csinál. Vagyis „Matthias bricht Eis, hat er keins, da macht er eins” (Vértessomló).
A farsang a vízkereszttől (január 6.) húshagyókeddig, más felfogás szerint a másnapi hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. Ez a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek időszaka. A farsang csúcspontja a „farsang farka”, azaz a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap, ami egyben nagy mulatságok közepette zajló télbúcsúztató is.
A farsang volt a párválasztás fontos időszaka is, „esküvői eljegyzési szezon” is volt, mivel a húsvéti böjt időszakában már tilos volt esküvőt tartani. A falvakban ez volt a báli szezon, a táncmulatságok ideje, ahol a fiataloknak lehetőségük volt ismerkedésre, választottjuknak való udvarlásra, eljegyzésre is. A bálokat elsősorban a legények szervezték. A lány rokonai közvetítésével bokrétát adott a kiszemelt legénynek, aki a farsang végén nyilvános színvallásként a kalapjára tűzte azt.
A farsangvasárnap a farsangi időszak végén lévő farsang farkának első napja. Az ezt követő hétfő a farsang farkának középső napja. Gyakran ezen a napon tartották az asszonyfarsangot, amikor a nők korlátlanul ihattak, zeneszó mellett nótáztak, férfi módra mulattak. A húshagyókedd, a farsang és egyben a farsang farkának utolsó napja, a farsang temetésének időpontja. A farsangtemetési tréfás felvonulás végén a farsangot, a telet jelképező – és a faluban végighordott – szalma- vagy rongybábut tréfás siratás közepette elégetik. A sok farsangi lakodalom után, a húshagyókedden történt a pártában maradt leányok és az agglegények kicsúfolása. A húshagyó keddet követi a hamvazószerda, amely a 40 napos nagyböjt kezdete. Ezután húsvétig már tilos volt az esküvő, a tánc és a vigadalom.
A farsangűzés pár évtizede még nagyon fontos ünnep volt térségünkben. Várgesztesen és Gánton élő mesélőim szerint a három napig tartó ünnepre már külön „rákészültek”, előre le kellett egyeztetni a munkahelyen, a bányánál, hogy erre az időszakra ne legyenek beosztva. A gánti legények a három napig tartó mulatság végén a falu határáig gyalog kísérték el a zenekart, ott vettek csak búcsút tőlük. Ma is tartanak farsangűzést télbúcsúztató ünnepeket Gánton, ahol a Tél és a Tavasz jelképes harca után a telet szimbolizáló figurát elégetik. Csákberényben korábban „a vénlányok ajtajának kilincsére húshagyókedden nagy fatuskót akasztottak, ezt tuskóhúzásnak hívták”.
Vértessomlón a farsangi bálban volt egy érdekes tánc, illetve játék: egy bizonyos ütemnél magasra kellett ugrani. Ha ez sikerült, számíthattak arra, hogy a kender (Cannabis sativa) az adott évben magasra nő. Ezenkívül az a mondás járta, hogy hosszú farsangi időszak után csak a legszebb lányok mennek férjhez, mert a fiúknak bőven van ideje válogatni. Rövid farsang esetén többen reménykedhettek, hogy elkelnek.
Március
A tavaszhoz kötődő egészen különleges és kedves néphagyományt őriznek Zámolyon és a szomszédos Fornapusztán a tavasszal édesanyjuknak vagy kedvesüknek ibolyát (Viola sp.) szedő gyerekek, legények. A virágokat nem fonallal vagy finom madzaggal összekötött csokorba gyűjtik, hanem a természetből beszerezett és elkészített ún. csaptatóba rakják. A tavaszi erdőben, elsősorban a település szélén, a temető környékén álló akácosban, Fornán pedig a „Nyugati-akácásban” lehetett a legjobb, szép sötét színű, illatos ibolyát szedni. A legpompásabb virágok összegyűjtögetése után szedője óvatosan letette a csokrot, és keresett egy kecskerágóbokrot (Euonymus sp.), amelyről levágott egy vékony 30-40 cm hosszú ágacskát. Az ág egyik végét a mindig kéznél levő „bicsakkal” behasította, és ebbe a hasítékba rendezte bele a virágokat. Miután a virágokat szépen elrendezte szükség volt a hasíték összefogására, lezárására, nehogy a végéről a virágok kihulljanak. Erre egy szintén a természetből beszerzett, levágott, üreges kis bodzaágacska szolgált. Olyan méretű bodzát (Sambucus nigra) keresett készítője, amelynek belső üreges része pont akkora volt, mint a csaptatóul szolgáló kecskerágóág vastagsága. A bodzadugót rá kellett dugni a csaptató végére, és rögtön kényelmesen elegánsan vihette és nyújthatta át a legény a kis csaptatós csokrot kedvesének, szeretete és vonzódása kézzelfogható tavaszi bizonyítékaként.
A tavaszi fontos napok sorába tartozik József napja (március 19.), hiszen e napon verték ki a juhokat a legelőre, az istállózott jószágok közül legkorábban, a többi állatot általában csak Szent György napján, azaz április 24-én. József-napon kezdték a veteményezést is: „Josefi ist der erste Ankatler” – mondták Vértessomlón.
Benedek napjáról (március 21.) Vértessomlón azt állítják: „Hozzásegít Benedek, hogy hagymád húsos legyen.” „Benedikt móht in cvíve tik.”
Régebben sokan éltek földjeikből, így nagyon fontos volt, milyen lesz a termés: „Ha esős az április, a május hideg, Lesz elég termésed, csak figyeld!”
„Nasser April, kühler Mai Bringt dem Bauer fű hóva und háj/viel Hafer und Heu.”
A kukorica (Zea mays) vetéséről a következőt állapították meg: „Azonnal kibúvok, ha májusban vetsz el, Ha áprilisban teszed, lesheted kedvem!”
„Leikszt mi in máj, to khumi gláj, Leikszt mi in áprű, to moh i, voz i vű.”
Április
Gánton legkorábban Hugó napján (április 1.) metszettek, mert attól féltek, hogy a fagyosszentek elfagyasztják a korán megmetszett szőlő szép hajtásait. Ha a Hugó-napot meg is úszták, úgy tartották „még az Orbán van vissza, az még mesterkedik, az még fagyaszthatja a szőlőt!” A Hugó-nap nemcsak a szőlőmetszés, hanem a télen készített füstölt disznósajt, a „svárkli” megkezdésének ideje is volt (Németh Imre, Csákvár).
A tavaszi ködből a nyárra is következtettek Vértessomlón: „Amennyi ködöt tavasszal látsz, annyi vihart hoz majd a nyár.” – „Szau fű neipe in miac szih cáng, szau fű vejda in szuma stájng.”
A lányokat óvták a tavaszi széltől: „A tavaszi széltől óvd magad, így szép, bájos lány maradsz.” – „Oh, mádal, hiat ti vom miacvind, szau plájpszt a sájz frűjoakind.”
Húsvét előtt, nagypénteken tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat is. A tilalmak azonban elsősorban a női munkákra vonatkoztak. Általános hiedelem szerint nagypénteken nem szítottak tüzet, „nem sütöttek kenyeret, mert az kővé válna”. Nem mostak, mert a ruha viselőjébe villám csapna, nem fontak és nem szőttek. Vértessomlón azért nem dolgozhattak nagypéntektől a feltámadásig a kertben és a földeken, mert Jézus meghalt, s sírba tették.
Oroszlányban a legények már a húsvét előtti héten megfonták az 1-1,5 hosszú fűzfavessző korbácsot, a sibiribit. Néha egy 4-5 m hosszú korbácsot is kötöttek, amelyet hat legény vitt végig énekelve a falu utcáin. Korbácsolás közben az alábbi szlovák nyelvű rigmust mondták:
„Sibiribi zsíros halak
Öt kalácsot a vesszőzésért
Mondta a takács és a takácsné,
Hogy adj két tojáskát
Még hozzá egy darab kalácskát
Nagyot, nagyot, nagyot,
mint egy tarka liba.”
”Šibiribi mšné ribi
Pet’ kaláčku za šibačku
Kázal kadlec aj kadlecka
Abis dala dve vajička
Este k temu kus koláčka
Kus, kus, kus jáko čirna
bílá hus.”
A korbácsoló csoportban az első legénynek volt joga alaposan megvesszőzni a lányt, a többiek csak apróbbakat üthettek rá. A korbácsolásért a legények piros tojást, pálinkát, bort kaptak. A sibálást, korbácsolást húsvéthétfőn a déli harangszóig be kellett fejezni. Az oroszlányiak szerint a húsvéti korbácsolásra minden esztendőben azért volt szükség, „hogy ne legyen a lány poros, koszos, tetves” (Lukács1996).
A nagyhét a nagyböjt utolsó hete, jeles napjai a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat. Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás, a közismert szólás szerint „a harangok Rómába mennek”, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik, amit a gyerekek végeztek a harangozó irányításával. Kisebb csoportokba szerveződve felosztották egymás között a falut és kerepelve végigszaladtak az utcákon.
Húsvéthoz kapcsolódó szokás, amelyet Fornapusztán hallottam többektől is, hogy húsvétkor kellett az Ürgei folyóban (Ürgemajori-árok) megfürödni, „hogy szépek legyünk” (Szily József, Szúnyogpuszta; Oláh Jánosné, Fornapuszta).
A friss vízzel való mosdás, mint sok magyarországi településen, Vértessomlón is szokás volt. Idősebbek még lediktálták az imát, amelyet annak érdekében mormoltak, hogy egészségesek maradjanak. A ceremóniához nem a kútból merítettek vizet, nem is a patakhoz mentek, hanem harmatra volt szükség:
„Húsvét szent ünnepe eljött, íme,
Húsvéti harmat szállj kezeimre!
Mosson engem hatalma Istennek,
Mosson engem ereje Istennek!
Az Atya, a Fiú és Szentlélek egy
Legyen mindig velem s enyéimmel!
”Heut’ ist der glorreiche Ostertag,
Ich wasche meine Händ’ mit Ostertau ab.
Ich wasche sie ab mit Gottes Macht,
Ich wasche sie ab mit Gottes Kra ,
IstenEs hülfe mir und allen denjenigen
”Gott Vater, Gott Sohn, Gott der Heilige Geist!”
A húsvéti kereplés hagyományát ma még Várgesztesen, Vértessomlón és Gánton lelhetjük fel. A faluban a ministráns fiúk dolga, hogy kereplőkkel járják végig az utcákat. Korábban csak a fiúk jártak, manapság velük tart a templomatya is. A kereplés mellett különféle sváb énekekkel is elmesélték az istentisztelet eseményeit. Fáradságukért cserébe nagyszombaton a hívőktől tojást (de még nem pirosat!) és esetenként pénzt – amelyet az egyház javára adományoztak az emberek – kaptak kosarukba. Ilyenkor minden más hangoskodás, fütyülés illetlen dolog volt, mert az a néphagyomány szerint fokozná a Megváltó szenvedését. A kereplés három napon át, nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton zajlott. Nagyszombat a húsvéti örömünnep kezdete, a feltámadási mise után már ismét megszólalhattak a harangok.
A kereplés szövege minden alkalommal más volt (Várgesztes).
Nagypéntek és nagyszombat reggel: „Wiaratschn, wiaratschn den englischen Gruss, den jeder katholischer Christ beten muss. Fallet nieder auf eure Knie, betet ein Vater unser und drei Ave Marie!” – „Kerepeljük, kerepeljük az angyali üdvözletet, amit minden katolikus kereszténynek imádkozni kell. Ereszkedjetek le térdeitekre, imádkozzatok egy Miatyánkot és három Ave Máriát!”
Nagypéntek és nagyszombat délben: „Wiaratschn, wiaratschn die zwöl e Stund, wir loben Gott aus Herz und Mund.” – „Kerepeljük, kerepeljük a 12. órát, Istent dicsérjük szívből és szóval.”
Nagypéntek 3 órakor: „Wiaratschn, wiaratschn zum Tumpe Méjz.” – „Kerepelünk, kerepelünk csonka misére!” (Ilyenkor lefosztják az oltárt, nem pap tartja a szertartást, éppen ezért más a miserend.)
Nagypéntek este: „Wiaratschn, wiaratschn den Engel des Herrn.” – „Kerepeljük, kerepeljük az Úr angyalát.”Nagyszombat délelőtti gyűjtéskor: „Wiaratschn, wiaratschn Ködj, Aar und Ostafleicka.” – „Kerepelünk, kerepelünk pénzért, tojásért és húsvéti lepényért.”
Nagyszombat mise előtt: „Wiaratschn, wiaratschn zum heilige Méjz.” – „Kerepelünk, kerepelünk a szentmiséhez.”
Minden este: „Wiaratschn, wiaratschn zum Abend Gebet.” – „Kerepelünk, kerepelünk az esti imádsághoz.”
A feltámadási körmenetre „áovastéing” ünneplőbe öltözött Vértessomlón a falu apraja-nagyja. A lányokon piros rakott szoknya volt. Figyelték az időjárást, ha szél lengette a menetben a zászlókat, jó kukoricatermésre számítottak „fű kukruc véad, ven ti fáun vokln”.
A húsvét a böjt végét, a tavasz kezdetét jelentette, az ünnepet minden háztartásban alapos tavaszi nagytakarítás előzte meg. Pátkán is húsvéti szokásokban gazdag élet zajlott a 20. század elején. Húsvét hetének közepétől, nagycsütörtöktől kezdetét vette az ünnepi készülődés. Elkészültek a hagyományos húsvéti ételek, megsütötték a diós-mákos kalácsot, a perecet. Enni ugyan még nem lehetett belőlük, hiszen egészen nagyszombat estéjéig tartott a böjt. Nagypénteken, Jézus Krisztus megfeszíttetésére emlékezve szigorú böjtöt tartottak, még a harangok is elnémultak, „Rómába mentek”, mise előtt harangszó helyett „kerepőtek”.
Az ünnepi előkészületek leányok által igen kedvelt mozzanata volt a piros tojás vagy a hímes tojás festése. A legtöbb családban a leányok vagy az asszonyok maguk végezték ezt a munkát, de előfordult az is, hogy többen összejöttek, és közösen nagyobb mennyiségű tojást festettek. Aki valamilyen okból nem ért rá, az asztalosoktól vásárolhatott enyves tojást. Számon tartanak még olyan ügyes kezű asszonyt, aki szívességből egy alkalommal száz tojást is megfestett az ismerős családok számára.
A tojások színezésére sokféle festéket használtak. A boltban vásárolható festékkel leginkább piros színűre festették a tojást. Nem csupán tojásfestéket használtak azonban, a piros krepppapírt beáztatva igen élénk színű, szép piros festékoldatot nyertek. A háború utáni szűkös időkben téglaporos festéket is készítettek: a téglát megtörték, és az így nyert port forró vízbe tették. Növényekből is állítottak elő festéket, vöröshagymából készült főzettel rozsdabarnára, diólevélből készülttel barnászöldre, spenótlevélből főzöttel zöldre lehetett festeni. Az asztalosok készítették az úgynevezett húsvéti enyves tojást. A forró vízből kivett tojás végét enyvbe, utána sárga, zöld és legvégül piros festékporba mártották, majd tenyerük között forgatva eligazították rajta a színezéket. A hímes tojásokat többféleképpen díszítették. Figurázták a tojásokat, hegyesre faragott házi szappannal, néhány családban viasszal, festés előtt írtak rá állatokat (nyúl, csibe, kutya, fácán), növényeket (virágcsokor, nefelejcs, négylevelű lóhere) és szerelmes üzeneteket. Nemegyszer a leány hímezett rá és beleírta a vallomását: „Szeretlek”, a tartózkodóbbak pedig csak annyit írtak rá: „Emlék”, „Emlékül”. Ezeket az alakokat, formákat ritkábban kézzel is belekarcolták a már megfestett tojásba. Kifújt tojást is festettek, ezt szebben, gondosabban díszítették, hiszen meg lehetett őrizni hosszú esztendőkre. A tojásfestésre nagypénteken – néhány családban csak este tíz óra után – vagy nagyszombaton kerülhetett sor. A fentebb leírt módon díszített tojásokat újságpapírba csomagolták, és eltették hétfőig. A hímes tojást szépnek, különlegesnek tartották, erről árulkodik egy ránk maradt szólás, miszerint a szép leányra azt mondták, „olyan, mint egy hímes tojás”. A tojások közül néhányat a vasárnapi reggeli misén a többi élelmiszerrel (sonka, kolbász, diós-mákos kalács) együtt megszenteltettek.
Az ünnep legmozgalmasabb napja a húsvéthétfő volt. Ezen a napon a fiúk és a legények kölnivel, néhányan szódavízzel meglocsolták a rokonságban, szomszédságban lévő leányokat. A nagyobb legények húsvéthétfőn a reggeli mise után elrejtőztek a templom körül, és a kifelé jövő leányokat leöntötték egy vödör vízzel, közben ezeket a jókívánságokat kiáltották: „Újesztendőre friss legyél!”, „Egész életedben friss legyél!” A locsolókat a díszes cseréptálba rakott hímes tojással, mákos-diós és fonott kaláccsal, pereccel, a nagyobbakat borral, a fiúgyermekeket pénzzel jutalmazták.
Az összegyűjtött tojások egy részét a locsolók és családjuk fogyasztotta el, a piros tojás héját a tyúkokkal etették meg. A tojások többi részével húsvéthétfő délutánján játszottak. Egy nagyobb székre feltettek egy kissámlit, ahhoz egy deszkát támasztottak, a deszka földön lévő végéhez egy piros tojást tettek. Föntről (a székre állva) egy pengőt legurítottak, lepöcköltek a deszkán, azzal kellett eltalálni a tojást. Aki eltalálta, azé lett a tojás és a földön heverő összes pénz. Máskor a szekér hátuljához deszkát támasztottak, és a szekéren állva azon gurították le a tojásokat. Akié a legmesszebbre gurult, azé lett az összes tojás. Egy másik játékhoz kerestek vagy vájtak egy gödröt a földön és abba próbálták úgy 2 m-ről belegurítani a tojást. Aki legelébb beletalált, azé lett a földön heverő összes tojás.
A tojásgurítás igazi húsvéthoz kötődő játék, amelyet gyermekek és felnőttek egyaránt játszanak hímes húsvéti tojásokkal. Általában a település melletti magaslatról, dombról gurították le a tojásokat, amelyeket lent összegyűjtöttek, elkapkodtak. Vértessomlón nagyon régi hagyomány húsvétkor a tojásgurítás. Az emberek húsvét délutánján kimennek az ún. Tojásgurítóra, amely három egymásba futó domboldalt jelent a falu déli részén. A hely másik neve („kspáuvád”) abból ered, hogy régen itt az állatokat kikötve legeltették. A lányok és a kisebb gyerekek felmennek a domb tetejére, és onnan gurítják le a magukkal hozott húsvéti tojásokat. A domb alján a fiúk várják az ugrálva guruló tarka tojásokat. A legurult tojásokat úgy kell visszadobniuk a lányoknak a dombtetőre, hogy a tojások ne törjenek össze. Sikeres gurítás után a lejtő aljából kiabálják egymásnak: „Nem törött el!” A tojások egy ideig bírják is, mivel főtt tojások, azonban előbb-utóbb csak eltörnek. A játék mégis folytatódik, hiszen a lányok több tojással is készültek. Vannak rutinosabbak, akik már fatojásokat gurítanak. A főtt tojások sem vesznek kárba, mert húsvét után a falu tyúkjai, illetve a madarak felcsipegetik a tojásgurítás maradékait. A tojásgurítás régi hagyománya a települési közösség összetartásának ápolásán túl arra is jó, hogy az emberek a húsvéti nehéz ebédek után a jó levegőn egy kis mozgásra találjanak. Ilyenkor régi ismerősökkel is találkozni lehet, akik lehet, hogy csak az ünnep alkalmából látogattak haza. Ez tehát egy kis beszélgetős, hagyományos tojásgurítás.
A tojásgurítás hagyományával ma már Csákberényben is találkozhatunk, ahol a falu határában lévő Bucka-hegyen évről évre többen vesznek részt e tavaszünnepen.
Szent György napjához (április 24.) rengeteg megfigyelés, hagyomány kötődik, melyek közül a pásztorhagyományokkal kapcsolatosakat a vallási hagyományokról szóló fejezetünkben részletezzük. Nézzünk egy párat a térségben is szokásos Szent György-napi megfigyelések sorából. „Ha Szent György-nap előtt megszólalnak a békák, csapadékos lesz a nyár”(Sztányi József, Vértesboglár). „Amennyit szó’nak Szent György napja előtt a békák, annyit hallgatnak utána” (Id. Németh Imre, Csákvár; Sztányi József, Vértesboglár).
Vértes térségében Szent György hetében vetik a kukoricát (Zea mays).
A háziasszonyoknak az ágyneműt a tél végén csak Szent György napja után volt szabad kitenni szellőzni (Mankovics Józsefné, Fornapuszta).
Vértessomlón Szent Márk napján (április 25.) áldották meg a határt. A népi megfigyelés alapján akkor számíthattak gazdag termésre, ha ilyenkorra a búza (Triticum sp.) már olyan magasra nőtt, hogy nem látszott benne a varjú.
Boncos Kata (április 30.) hetében nem szabad babot (Phaseolus vulgaris) vetni, mert nem lesz mag benne.
Május
A májusfa (vagy májfa), amelyet hagyományosan május 1-jén állítanak, a tavasz és az új élet szimbóluma, a természet újjászületésének jelképe. Egykoron ezt a fiúk az éj leple alatt, szerelmük bizonyítékaként állították szívük választottjának udvara elé, de gyakorta a falunak is volt közös fája a vendéglő előtt.
A lányok számára állított májusfát többnyire titokban szerezték be és állították fel. A fát általában lopták az erdőből, ezért a májusfa állítását – az erdők és a tulajdon védelmében – évszázadok óta tiltották a hatóságok, azonban volt olyan hely is, ahol a legények megvették a fát, fizettek érte. Májfát csak fiatal, sudár, zöld ágú fából állítottak, tetejét színes papírszalagokkal díszítették. A sudár fa tetején elhelyezett koszorú vagy ital megszerzésére csak a legügyesebb legerősebb legények mertek vállalkozni. Az ital megszerzésén és a dicsőségen kívül azonban ez az erőpróba egy komoly rátermettségi üzenet is volt a nézősereg hölgytagjai, esetleg a kiválasztott eladósorban levő lány felé.
Vértesi Natúrpark településeinek nagy részén még ma is állítanak májfát. Bokod, Csákvár, Csákberény, Mór, Oroszlány, Pusztavám, Tatabánya, Várgesztes és Zámoly településeken közös májfaállítás van még ma is szokásban, az önkormányzat vagy civil szervezetek rendezvényének keretében. Csókakő, Gánt, Pátka, Szárliget, Szár, Vértessomló, Vértesboglár községekben, pedig a közösségi májfaállítás mellett még a mai napig szokásos a lányos házaknál is fát állítani.
Orbán napjához (május 25.) szintén rengeteg időjárási megfigyelés fűződik. Őseink nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek a napnak az időjárás, illetve a termés mennyiségének és minőségének megjóslása szempontjából.
A Vértes német nemzetiség lakta községeiben gyakran emlegették Orbánt az időjárással kapcsolatban. Vértesbogláron, ha Orbán napja körül hideg volt, ezt mondogatták: „Urbani sitzt noch immer auf der Ofenplatten, geh herab, sonst schlag ich dich herab!” („Orbán még mindig a tűzhelen ül, menj le, mert különben leütlek onnan!”) Orbán napját nem csupán a német, hanem a magyar szőlősgazdák is számon tartották. „A fagyosszentek: Pongrác, Szervác, Bonifác és Orbán, a kisöccsük” – mondogatták a zámolyi öregek még az 1960-as években is. Orbán segítségül hívása ellenére a tavaszi fagyok sokszor tettek kárt a szőlőben.
Orbánt a móri kádárok is védőszentjükként tisztelték, szorongással teli várakozással figyelték a szőlőtermésre hatással levőnek tartott napok időjárását. A fiatal szőlőhajtásokat veszélyeztető májusi fagyosszentekre is nagyon ügyeltek. Ha az utolsó fagyosszent, Orbán napja is fagykár nélkül múlt el, akkor már bíztak a jónak ígérkező termésben, a bőséges hordó- és kádmegrendelésekben (Lukács 1996).
Május vége felé, ha már potyog az akác (Robinia pseudoacacia) virága, nem szabad kotlóst ültetni (tojást keltetni kezdeni).
Június
Hazánkban országszerte a májusfaállítás megünneplése terjedt el, ezzel szemben a sváb településeken pünkösdkor a májusfa kitáncolása, kihúzása vált neves alkalommá. A május elsején állított fákat pünkösdkor bontják le. A májfadöntés hagyományát, vidám ünnepségét pünkösdkor tartják Gánton. A zenekarral közös felvonulást színes programok és táncbemutatók követik, a nap fénypontja pedig természetesen a májfa kidöntése, amelyet itt májfahúzásnak hívnak. A májfadöntés a legények feladata, ezt megelőzően szokás volt körbetáncolni a fát. A májfa csúcsán elhelyezett borosüveg és szalagok megszerzését csak a legügyesebbek merték megpróbálni, persze amikor már a kihúzás után a földön fekszik, többen vállalkoznak rá.
Pünkösd neve az „ötvenedik” jelentésű görög pentekosztész szóból származik, ugyanis ez az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. A pünkösd tehát a húsvéthoz igazodik, azaz ún. mozgó ünnep, május 10-e és június 13-a között lehet. A magyar pünkösdi szokások a keresztény ünnephez kapcsolódnak, de számos olyan szokás és hiedelem őrződött meg, amelyek legfeljebb csak az elnevezésükben köthetők pünkösdhöz: pünkösdi királyválasztás, pünkösdi királynéjárás, pünkösdi zöldágazás, májusfa, valamint pünkösdi mulatságok, táncok, játékok. Ezeket aztán tiltásokkal igyekeztek visszaszorítani (DÖMÖTÖR 1964, BÁLINT 1976).
Medárd napját (június 8.) is időjósló napként tartják számon térségünk lakói. Ha Medárdkor esik, 40 napig esik – tartja a mondás, s valóban e nap környékének időjárása meghatározó a következő időszak szempontjából. Gyermekkoromban valósággal rettegtünk, hogy milyen idő lesz Medárd napján, milyen időre számíthatunk az iskolai nyári szünetben. A népi hagyományok szerint Medárd napja a len (Linum usitatissimum) és káposzta (Brassica oleracea) vetési napja is.
Az esőről is több megfigyelés él Vértessomlón: „Ha Medárd napján szakad az eső, A nap 40 napig nem bújik elő.” „Reingdz am medárditóh, To reingdz 40 tóh noh.”
„Ha vasárnapi mise előtt eső szakad, Egész héten abba már biztos nem marad.” „Reingdz in szundóh foa da meisz, Reingdz ti káunci vauha feiszt.”
Gyermekkoromban a nyári szünidő alkalmas volt a rokoni kapcsolatok kiteljesedésére. A gyerekek nyaraltak a nagymamáknál, a nagybácsiknál, a szülők testvéreinél, a keresztszülőknél. Így az unokatestvéri kapcsolatok már gyerekkorban kialakultak, elmélyültek. Nagy felelősség volt ezt – ugyanakkor hatalmas bizalom –, hogy a családok a legdrágább kincsüket, a gyermeküket bízták a rokonságra. Jó alkalom volt ez a vidékieknek a várost megismerni, a városiaknak pedig a vidék életébe belekóstolni. Rengeteg ismeret megszerzése történt így meg, tapasztalati úton (Viszló Gyuláné, Csákvár).
Péter-Pál az aratás megkezdésének napja, ekkor hallgat el a kakukk (Cuculus canorus), nem jósolja tovább már, hogy „kedvesem hány évet élünk?”, „hány gyermekünk lesz?”. Hagyományosan az árpa (Hordeum vulgare) aratásával kezdődik a gazdasági év legfáradságosabb időszaka, amelyet aztán a búza (Triticum sp.) és a rozs (Secale cereale) aratása követ, legutoljára pedig a zabot (Avena sativa) szokták levágni.
Vértessomlón is Péter-Pálkor kezdődött meg a betakarítás, mert az tartották, hogy elkezd rothadni a gyökérzet, már nem nő a növény tovább. „Péda unt Páol moha di vuacn fáoj.”
Július
Egy gyerekkori családi történet alapján jegyeztem meg, mikor van Anna-nap (július 26.). Anyai nagyapám mesélte el, hogy Csákváron a szomszéd szőlősgazdától ellopták a hagymát. Szépen alaposan felszedték a földből, s ezek után otthagytak még egy cédulát is az egyik szőlőkaróra tűzve: „Elmúlt Anna napnak hete, haj’mának a padláson a helye!” Arra, hogy gazdájának vagy szedőjének a padlásán a helye, a mondás nem tért ki. Innen, ettől az időtől fogva tudom, mikor kell a hagymát szedni.
Augusztus
Szent Donát ünnepét (augusztus 7.) is időjárásjósló napnak tartották: „Jön a csókai búcsú, majd lesz eső! Donát hetében mindig vihar szokott Csókára jönni. Vagy jégeső, vagy hatalmas zápor, de búcsú hetében mindig jön. A búcsúsok azt mondták, ha búcsú szombatján nem jön meg az eső, akkor egy hónapig nem lesz!”
DONÁT állítólagos ókeresztény vértanú (†361), a szőlőskertek, szőlősgazdák védőszentje. A szőlő (Vitis vinifera) különös gondoskodást igényel, ezt csak a régiek tudták igazán. A legenda szerint DONÁT éppen misézett, amikor pogányok zavarták meg a szertartást és kiverték kezéből a borral teli üvegkelyhet, amely a kőpadlón széttört, de DONATUS imájára csodálatos módon össze is forrt. DONÁThoz különösen villámcsapás és jégeső távoltartásáért imádkoztak. A szőlőkben szobrot, kápolnát állítottak neki; falvainkban, városainkban a templomok harangjait többnyire neki szentelték. Nyilvánvalóan abban a hitben, hogy a harangzúgás „visszaveri” a mennydörgést, és ami azzal jár: a harang érce felfogja a mennykőcsapást.
„A csókai búcsú hozza meg az esőt. Búcsú hetében néha akkora vihar szokott lenni, hogy a hegyről lezúduló víz köveket görgetett az utcákon. Az öregek ilyenkor szentelt barkát dobtak a tűzre. Szentelt gyertya fénye mellett imádkoztak. Búcsúhétfőn kellett megkezdeni a szőlősorok kitisztítását. Hétfőn reggel kimentek a hegybe kinyűni a szőlő közé vetett babot. Az előző napi vendégeskedés után sokan alig bírtak fölkelni, de menni kellett. Délután már újból folytathatták az ünneplést. – így emlékeztek a csókakői búcsúra és a hozzá fűződő hagyományokra 1990-ben a 77 éves Kalocsai Istvánné, a 67 éves Végh Ferencné és a 63 éves Végh Donát.
Szeptember-Október
A Vértes környéki települések nagy része szőlőtermő vidék, így a szürethez kapcsolódó ünnepek, felvonulások még ma is majdnemaz összes településen előfordulnak. Az „Ezerjó és ezer ló hazájában” a lovas gazdák és a szőlőtermelők hagyományos találkozási pontja a szüreti felvonulás, amely hozzátartozik egy sor vértesi település őszi mindennapjaihoz. A szüreti felvonulások vidám, lovas szekeres menetével manapság Bokod, Csákberény, Csákvár, Csókakő, Mór, Oroszlány, Pátka, Pusztavám, Zámoly őszi útjain találkozhatunk.
Vértessomlón a fecskék (Hirundinidae) érkezését is tudták az emberek, de azok elrepülésére, amely Kisasszony napja (szeptember 8.) környékén történt, is volt mondókájuk:
„Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, Sok fecske hozzánk ismét eljöve.” „Mariä Verkündigung, Kuma ti svójm vída ca unz.”
„Ünnepeljük Mária születését, Az égen fecskét ne keressél!” „Mariä Geburt, To fliang ti svójm fuat.”
„Ha Mihálykor felhőt látok az égen, Karácsonyra leesett a hó régen.” „Ven í am mihöli gvuakn széh, Ca di kriszkhindl plict ta sné.”
A pinceszer a szőlőhegyi mulatozás alkalma, amely a Vértesben napjainkig élő szokás. A szőlősgazdák családjuk szükségleteinek megfelelően hordták haza szőlőhegyi pincéjükből a bort. Az idősebbek télen lehetőleg naponta felkeresték a pincét, sokszor csak azért, hogy megnézzék, hogy nem csöpöge a hordó, nem pattant-e meg a hordóabroncs. Zámolyon, Csákváron a boraikra igen büszke szőlősgazdák a pincéjük felé járó ismerősöket, barátokat behívták borkóstolóra. Az így összejött emberek sorra járták egymás pincéit. A borkóstolás mindenütt megismétlődött. Szórakozásra, beszélgetésre, nótázásra jó alkalom volt a pinceszer. Szóval és nótával bíztatták egymást az ivásra úgy, ahogy az a pincékben a csákvári fazekasmesterek által készített zöld mázas boroskorsókon is olvasható (Lukács 1996): „Igyál jegyző, igyál pap, Nem lesz mindig János nap!”
A jegyző és a pap kínálását egy környékbeli mondás is megörökítette: „Csak a jegyzőt meg a papot kell kínálni, a többieknek van magához való esze.”
Szeptember 29-e Szent Mihály napja, amelyhez szintén számos népszokás és időjárási megfigyelés fűződik. Őszi évnegyedelő nap, amely Európa-szerte ismert pásztorünnep. Mihály napját bérfizető, pásztorfogadó napnak is tartották, mivel a Szent György-napkor kihajtott állatokat sok helyen ezen a napon terelték vissza. Ez a nap a pásztorok elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja is. Országszerte emlékezetesek voltak a Szent Mihály-napi vásárok, ahol nemcsak a szükséges holmikat tudták beszerezni a vásározók, de szórakozási és ismerkedési lehetőséget is jelentettek számukra. Térségünkben Csákváron van hagyománya a Szent Mihály-napi búcsúnak. Közel két évtizede a Pro Vértes és a Csákvári Lovasbarátok Köre tartja életben e szép hagyományt a Mihály-napi Lovas és Pásztortalálkozó megszervezésével. A hagyományőrző rendezvény a hosszú idő alatt dunántúli viszonylatban is kiemelkedő szerepre tett szert a pásztorok, valamint az állatokat és a népi kismesterségeket kedvelő látogatók között. A rendezvény gyökereit Mihály-napi búcsú, az egykori fornai Miklós-napi állatvásár, illetve a két és fél évtizede még megrendezett fergeteges fornai gulyásbálok jelentették.
A népi kalendárium szeptembert Szent Mihály havának nevezi. Szent Mihály-naptól kezdődött a kisfarsang ideje, amely Katalin napjáig tartott. Ez az időszak volt a lakodalmak és a bálok évada is. Ilyenkorra már megforrt az újbor, beindult a pálinkafőzés, kezdődhetett a lakodalmazás őszi időszaka. Egyes női munkákra vonatkozó tilalom is fűződik Szent Mihály napjához: úgy tartották, hogy aki ezen a napon mos, annak kisebesedik a keze, aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog a háza felett az ég. A néphiedelem szerint Szent Mihály napjától nem szabad az ágyneműt a szabadban szellőztetni.
Megszámlálhatatlan a Szent Mihály-naphoz kötődő időjósló hiedelmek száma is. Ha Mihály itt találja a fecskéket (Hirundinidae), akkor hosszú és szép őszre lehet számítani. Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet. A Szent Mihálykor keletről fújó szél igen kemény telet ígér. A Mihály-napi mennydörgés szép őszt, de kemény telet jelent. Ha Mihály-nap éjszakáján összefekszik a birka, akkor nagy tél lesz, ellenkező esetben enyhe.
Szent Mihály-nap után egy icce víz, két icce sár. Szent Mihálykor megszakad a fű töve, megáll a növése.
November-December
A disznóvágás is jellegzetesen téli elfoglaltság volt régebben, amelyet nagyrészt karácsony előtt tartottak. Ahol többet is vágtak, ott későbbre is került a télen.
A disznóvágás módjának, valamint hagyományainak és a hozzá kapcsolódó szokásoknak a minden részletre kiterjedő ismertetését Balogh Istvánnak, Bodmér egykori polgármesterének köszönhetjük. Ő úgy véli, hogy a leírtak elég jól bemutatják a disznóvágásnak az egész településen, sőt a térség magyarlakta településein akkoriban szokásos folyamatát.
Ebben az időben még szinte mindenhol mangalica disznók voltak, amelyek jó másfél-két évesen kerültek kés alá, ekkor olyan 160-200 kilósak voltak. A mangalica nem igen nőtt nagyobbra, amelyik ennél nagyobb volt, az már esetleg több éves koca volt.
A disznóvágás Bodméron úgy zajlott, hogy már az előző nap nekikezdett a család szervezni, előkészületeket tenni. A gazda meghívta a rokonokat, barátokat segédnek, fogóembernek, ha kellett böllérnek. A gyerekek, akiket e falusi ünnepre kikértek az iskolából, odakészítették, odahordták a katlanhoz a fát, a rőzsét, „hogy kézné’ legyen”. A gazda pedig az előkészületek során szükség szerint leemelte a pajtaajtókat, hogy legyen min dolgozni. A házi készítésű vizes köszörűn a késeket megélezték.
Ez a vizes köszörű egy egyszerű, négy lábon álló, középen kivájt fa volt – ebben állt a víz –, erre volt rászerkesztve egy egyszerű, betonozott forgatható „kő”, amelyet körbe lehetett tekerni. Mi, gyerekek hajtottuk, édesapám pedig élezte a késeket, kisbaltát stb. Mikor a kezéről levitte a szőrt, akkor már kész volt, jó éles volt.
A disznóvágás reggel egy kupica pálinkával kezdődött, a hízó fogásához legalább 5-6 fogóember kellett. A böllér megszúrta, a háziasszony pedig felfogta a vért, abból lett reggelire a hagymás vér. Ilyet mindig készítettek a vér egy részéből, a másik rész a hurkába ment. Az ebédig forralt bort ittak az emberek. Bodméron mindenki pörzsölte a disznót. Ez úgy történt, hogy a szélirányra is figyelve hasára fordították, hogy a lábai így kifelé álltak egy kicsit, majd a korábban félretett szép hosszú szálú szalmával megrakták jó vastagon, és a feje felől gyújtották meg. Kétszer háromszor is megrakták, majd megkaparták a disznót az ún. „kaszakéssel”. Ez az elvékonyodott kaszából a téli időszakban külön erre a célra készített kés volt. A disznót a hasával is szalmára fektették, így egy kicsit az is pörkölődött, de miután a háta elkészült, akkor átfordították, és akkor pedig a hasát rakták meg szalmával, azt csak kétszer kellett. Ahova nem ért oda a tűz, ott a katlanban pirosra forrósított vasakkal pörkölték le a szőrt, főleg a hajlatokban, a körmeinél meg a fülénél. Külön tekerős pörzsölőt is készítettek a faluban. Később aztán szalmával meg azzal együtt is pörzsöltek.
Ez a tekerős pörzsölő egy kb. 30 cm átmérőjű dobból, valamint a dob oldalán levő tekerőből állt. A dobba egészen apróra vágott száraz akácfát raktak, amelyet meggyújtottak, és a tekerővel meghajtott ventilátorral szították a dobban égő tüzet. A pörzsölő elején a tekerés gyorsaságától függően egész lángnyelvek csaptak ki, amelyekkel a mai gázpörzsölőhöz hasonlóan megpörzsölték a disznót.
Amikor a pörzsölés megvolt – meg közben is folyamatosan –, a katlanban melegedő vízzel locsolták a disznót, mert különben kirepedt a bőre. Ezek után feltették a „saraglyára”, és vagy azon, vagy az asztalon, vagy pedig a leszedett pajtaajtón – kinek mi volt – elkezdték a mosást. Langyos vízzel, sikárkefével, szalmacsutakokkal mosták, dörzsölték, kapartáka disznót, amíg hófehér nem lett. Ezek után felkerült az asztalra, és kezdődött a szétszedés. Ez mindig a böllér feladata volt. Bodméron sosem rémfán szedték szét abba’ az időbe’ a disznót, hanem orjára bontva az asztalon. Ez úgy történt, hogy először a hátára fektették, levették a fejet, illetve kikanyarintották a négy „sunkát”. A fej egy hideg vizes dézsába került, a sunkákat pedig – ügyelve, hogy az elsőket előre, a hátsókat pedig hátrafele kanyarintsák – levették és félretették hűlni. Ezek után átfordították a hasára a disznót, és egy vágást tettek a gerinc vonalában végig a farokig, egészen be a gerincig, a farok mellett pedig mindkét oldalra kanyarodva. Így szépen lefejtették az egész szalonnát a hasáig, jól belecsípve az oldalasba is, majd azt félretették, elvitték a lemosott pajtaajtóra. A gyerekeknek külön feladata volt az ott leselkedő és próbálkozó kutyára, macskára ügyelni. Közben játék gyanánt felhúzkodták a disznó lehúzott körmeit az ujjaikra.
A fehérpecsenyét (karaj) szépen gondosan lefejtve előkerültek az oldalas csontok (bordák), amelyeket az előre megélezett kisbaltával és kalapáccsal egy-két ujjnyira a gerinc mellett elvágtak. Bárdot akkoriban még nem használtak. Az bordacsontok átvágása után a gerincet – az orját – a farkánál fogva a segéd egyszerűen leemelte. Ebből azonnal le lett vágva jó pár darab, ebből lett az orjaleves. A böllérnek legalább két férfiember segített a kinti munkákban. Az így kinyílt két, de még középen egyben levő oldalasról egy „nyárfateknyőbe” kivették a belet. Erről levették a belsőségeket, a szívet és a tüdőt. A szívet rögtön felvágták, kipucolták. Az ebből keletkezett potyadékot meg a többi hulladékot is „cepölléknek” hívták, ezek meg a mirigyek mentek a kutyáknak. A szív és a tüdő bekerült a dézsába a fejhez ázni. A kivett májról óvatosan – „vigyázz, nehogy keserű legyen” – leválasztották az epehólyagot. A májból levágtak egy darabot, és azt bevitték a háziasszonyoknak.
Az asszonyok a disznóvágás előtti napon elmosták a dézsákat és az edényeket, megpirították a kenyérkockákat a hurkához. A disznóvágásnál a háziasszonynak is volt legalább két segítője. Reggelire elkészítették a hagymás vért, majd a megkapott orjacsontból feltették a jól bezöldségelt orjalevest, és a „resztőt májat”. A májhoz a fejről és a tarjából levágott húsokból is került. A tarjából „sűtt húst” készítettek. A veséket is levették, ezeket egy kis tálba rakták a közben szétszedett fejből kivett „eszivel” együtt, ezeket is megkapta háziasszony, aki megpucolta és vesevelőt készített belőle. A vesevelőt azonban nem aznap, hanem a disznóvágást követően, az újévi szárazbabfőzelékhez készítették. Öreganyám szokta ezt így, és azóta mi is mindig így csináljuk, apró gyöngybabból készül, „hogy jó sok pézünk legyen!” Vagy a vesevelővel, vagy pedig a friss sült kolbásszal fogyasztják. Az emberek akkoriban nagyrészt karácsony előtt vágtak disznót. Az orja egy része is füstölve lett, tavasztól ebből készült a füstölt orjaleves.
A fateknyőbe kivett bél vége, a végbél kilógott a teknyőből, előzőleg azonban még a mosásnál elővigyázatossági intézkedések történtek: „eredj fiam hozz egy csutát, a gyukd be valagát”. Az így kivett bélről lehúzták a fodor- és a rece-hájat. Ezek először megabálva, majd vöröshagymával kisütve a hurkába kerültek. A teknőben levő belet két asszony feltette egy ívesre kivájt, négy lábon álló kis állványra, ahova a teknő beleillett, és elmentek egy-két vödör langyos vízzel – nehogy kihűljön a bél – a „gané oldalába”, és ott kezdték el a bélmosást. A vastag- és vékonybelet külön mosták, külön vödörbe is tették. A rövidebb darabokra vágott belet először vízzel megtöltve és a két végét befogva mosták ki, majd oltott meszes, ecetes és vöröshagymás tisztítás után még meg is kaparták a kés hátával. Amit lekapartak, azt hívták bélsárnak. Miután megtisztult, a szájukkal fel is fújták. Ártány disznó esetén a szalonnáról levett hímvesszőt kidobták: „dobd fel fiam a cinkéknek”. A hájat levéve azt részben süteményhez használták, részben pedig ki lett sütve zsírnak. A hólyagot is megtisztították, ezt nádszállal fújta fel öreganyám. Ezzel jó sok nyomkodás, masszírozás után befőttesüveg teteje lett lekötözve. Ezek után következett a böllérnek a szalonnák, „sunkák” formázása. A szalonna mértékegysége a „szivat” volt. „No, hány szivattal lett?” Ez egy nagyjából 40 cm hosszú és 16-20 cm széles darab volt, de csak úgy szemre. A „sunkát” mindig egyben hagytuk, de szépen kiformázva. Ami „cöpöllék” lejött róla, a zsírosabb a zsírba, a húsos pedig a „kalbászba” került. A „sunka” a formázást, kihűlést követően sózva került a „szapullóba”. Nem hagytunk az összes zsírból szalonnát, mert a kisütött zsír fontos tartósítási eszköz is volt. Nem véletlenül kérdezték egymást az emberek a vágás után a csarnokban vagy az utcán: „Mennyi zsírt szűrté’?”
A szétszedést a fejjel kezdték, mert annak kellett az „abálében, legtöbbet abálódni”. A böllér szabta a húsokat, a segéd pedig tisztította a körmöket, lehúzkodta a bőrt. Ahol volt két katlan, ott az egyikben feltették a zsírt sülni, a másikban pedig az abálé volt, abban főttek a bőrke, a fejhús, a belsőségek és a zsíros darabok. Bodméron nem sütöttek abban az időben bőrös töpörtyűt. A gyerek dolga volt, hogy égjen a tűz a katlanban: „eredj kisfiam, hozz egy nyaláb fát a katlanba!”
A szétszedett húsok egy része ment a füstre, a másik rész pedig másnap lesütve zsírban lett eltéve. Sokszor még lesütött „kalbász” is került a zsírba. Mindig még ebéd előtt ledarálták a „kalbásznak” való húst.
Egy-két órára megfőtt a leves, „ekészűt a sűtt hús”. Öreganyám mindig szépen, fehér kenderabrosszal terített meg a nagykonyhában, és oda mentünk ebédelni. A gyerekek a kisszékre ültek, ott kaptak, a felnőttek pedig az asztalnál. A főtt húshoz mindig volt torma, amelyet előző nap már elkészített öreganyám. Kiszedte a kertből a tormát, azt a szabad levegőn (nagyon csípett) lereszelte, majd egy kicsit a „rendliben” megszárította, megszelídítette, egy kis cukorral és a friss húsleves levével öntötte fel. Nálunk nem volt disznóvágás ecetes cékla nélkül, meg a nyáron elrakott másfajta savanyúság is volt. Disznóvágáskor mindent kenyérrel ettünk, nem volt más köret, csak a levesben volt gyúrt tészta. Ebédig forralt bort ivott mindenki, jó nagy fazékkal készült vörösborból.
Ebéd után a böllér nekiállt a „kalbásznak”, a sok „nyárfateknyő” közül egyben egy asszony segítségével összedagasztotta. Az asszony adta a fűszereket: sót, borsot, fokhagymát, valamint a háznál termelt, szárított és mozsárban összetört paprikát. Mi mindig beleraktuk a kétszer ledarált fokhagymát is a „kalbászba”, de köményt Bodméron kevesen használtak. Az elődagasztás és kóstolgatás – „gyertek kóstólni mi kő még bele”, „még egy kis sót ebírna” – után aztán elkészült a „kalbásztöltelék”. A töltést a böllér hassal nyomott töltővel végezte, a segéd tartotta, igazította és tekerte a kész „kalbászt”. A böllér eközben újra töltött, „kalbásztölteléket” és bort is. Régebben mesélték, hogy nem darálóval, hanem kisbaltával darabolták a „kalbászba” való alapanyagokat. Eközben – „ha már lecsúszott a csontról” – két asszony kiszedte az abáléből a fejhúsokat, egyebeket. Ekkor az előtte elfogyasztott ebéd ellenére mindenki odasereglett csipegetni. A csemege a főtt fejhús és a disznó mandulája volt, amelyet sóval, fokhagymával fogyasztottak. Az abáléből kivett dolgokat kitették hűlni, és közben szétválogatták a disznósajtnak és a hurkának való részeket. A fodorhájat összevágták és ebben sütötték ki a vöröshagymát a hurkához. A disznósajt lett először megtöltve, a szebb húsok és a bőrke került bele, fokhagymával, borssal, sóval és pirospaprikával fűszerezve. Mindig két disznósajtot csináltak, az egyiket a „katakönyökébe” (a vakbélbe), a másikat a gyomorba töltötték. Az egyik disznósajtot szőlőmetszésig megtartották, csak akkor vágták fel. A szomszédos Csákváron is volt hagyománya ennek, itt is Hugó-napkor, szőlőmetszéskor vágták fel a disznósajtot (Németh Imre). A szív és a tüdő egy részéből akkoriban babérleveles, ecetes savanyú leves készült. A hurkához a konyhában főzték meg az abálében a rizst, hogy a füstölésre szánt disznósajt nehogy megromoljon a rizses létől. Eközben ledarálták a hurka anyagát is, ebbe hús, máj tüdő, lép és zsiradék került. Készítettek májas és véres hurkát is, de a máj csak a májasba került. Az anyagot kétfelé osztották, az egyik a májasba, másik a véresbe került, de fűszerezésben olyan nagy különbségek nem voltak. A hurkát a vastagbélbe töltötték, a töltőt a fokhagymás töltelékek után elmosták. Az első elkészült hurkákat a böllér beküldte a háziasszonynak a vacsorához. A megtöltött hurkákat aztán az asszonyok főzték ki az abálében, nagyon lassú tűzön. A disznósajtot sokáig kellett főzni, de a hurkákat csak addig, amíg fel nem jöttek a víz tetejére. Utána ki lettek téve az asztalra hűlni. Délután meg vacsoránál már hideg bort ittak az emberek.
A vacsora a korábban elkészített töltelékekből készült, ehhez mindig volt cékla is. A vacsora után vidám poharazgatással, történetekkel, esetleg nótával mulattak. Ebben az időben a disznó legfőbb értékmérője a zsír volt. „No, hány liter zsírja lett a cocának?” – kérdezték egymástól az emberek disznóvágás után, nem is véletlenül, hiszen ez biztosította az egész éves főzéshez, sütéshez szükséges alapokat. De nemcsak alapanyagként volt fontos a zsír, hanem a tartósításban is jelentős szerepet játszott a hűtőszekrény nélküli világban. A lesütött húsokat a langyos zsírba tették, és azzal együtt hűltek ki. Így tartósították az értékes húsrészeket, amelyeket aztán rétegenként – ahogy a zsír fogyott – szedtek ki.
Várgesztesen az állattartás ugyan már leáldozóban van, de 2005-től tartanak hagyományos falusi disznóvágást a településen. Az ötletgazda Schallkammer Ferenc volt, aki szerette volna, hogy a disznótorral kapcsolatos sváb hagyományok, fortélyok és ételreceptek ne felejtődjenek el, azokat a fiatalok megismerjék, ha egy évben egyszer is, de alkalmazzák. Régen a környékbeli ácsok által készített fa hidasokban tartották a disznókat, és nemcsak a disznótor, hanem már a malacvásárlás is nagy ünnep volt.
Az asszonyok már előző nap megpucolták és felvágták a vöröshagymát, a fokhagymát, a krumplit, a répát, a fehérrépát, és apróra kockázták a zsemlét. A disznóölés napján már hajnalban gyülekeztek a férfiak. Az üstökben vizet forraltak a disznó forrázásához, előkészítették a „rémfát”, a forgató láncot, a darálót, a lábasokat, a teknőket, a zsírosbödönöket, a fakanalakat és a különféle eszközöket. A házigazda már kora reggel pálinkával kínálta az egybegyűlteket. A kínálás alaposságából, ismétléséből adódóan aztán számos mulatságos történet adódott az évek során. A disznóvágással kapcsolatos humoros történetek szinte minden településről ismertek. A főszereplők mindig ugyanazok: a sertés, a disznóvágók és a pálinka. Fornapusztán egy alkalommal a sikeres döfést követő pálinkázás közben a pörzsölés alatt álló disznó az égő szalmával együtt visszament az ólba, így aztán a disznóvágókból hamarosan tűzoltók lettek. A várgesztesi disznóvágásos történetek egyike szerint a Beck Szepinél megszúrt disznó valahogy a falu meszesgödrében kötött ki, ahonnan csak nagy nehezen tudták kihúzni a másfél mázsás jószágot. Egy másik alkalommal a megszúrt disznó úgy eltűnt a döfést követő pálinkázás alatt, hogy az iskolásokat kellett bevetni a kereséshez. Állítólag ezen a téli reggelen az egész iskola a megszúrt disznót kereste, kergette Gesztesen.
A sváb településeken a disznót nem pörzsölték, hanem egy erre a célra tartott, nyárfából vagy lemezből készült „fürösztő teknyőkben” forrázták (újabban utána még pörzsölik is). Várgesztesen az állatot külön erre a célra készült forrázó láncokkal, hevederekkel mozgatják a forró vízben. Miután leforrázzák a jószágot, pucolóharangokkal kaparják le a szőrét. A tisztítás után a disznó hátsó lábain kiszabadítják, bevágják az inakat, ráhúzzák a rémfára, majd azt felállítják, és megkezdik a disznó feldolgozását.
A feldolgozás egyéb részeinél is lényeges különbségek vannak. Míg a magyar településeken orjára bontják a disznót, tehát a hasán fekve bontják szét, és a belet szinte utoljára veszik ki, addig a sváb településeken rémfára húzva, az állatot lógatva először a belet veszik ki, és a gerincén kettéhasítva bontják szét.
A sváb disznótor menüje is igen bőséges és változatos, az állat szinte minden részét felhasználták. Az abalébe a vágásnál keletkező apróhús, szalonna, bőr és belsőség is belekerült, ebből fogyasztották tízóraira az abált húst, a friss „ausschnidet”, héjában főtt krumplival és savanyúsággal.
A disznósajtba („schwarkli”) puhára főtt hús, szalonna, szív, bőrke kerül összevágva, sóval, borssal, pirospaprikával, fokhagymával fűszerezve. Öntenek hozzá az abaléból is, ezután hólyagba vagy gyomorba töltik, végül lekötözik. Régen, amikor még nem volt elterjedt a hűtőláda, a disznósajtot is füstölték. Amikor megszikkadt, akkor lehetett felvágni. Hűvös helyen igen hosszú ideig, sokszor aratásig is elállt.
Az elkészült ételekben és a fűszerezésben is vannak különbségek, hiszen „ahány ház annyi szokás”.
Térségünkben a hurkatöltés jellegzetesen férfimunka volt, figyeltek rá, hogy feszesen töltsék. Régen mindig a disznó kimosott vastagbelébe töltötték a hurkát, ma már inkább bolti mosott vékonybelet használnak. A véres hurkába a reggel felfogott disznóvéren kívül, főtt máj és egyéb abalében főtt húsok, belsőségek, zsírdarabok, bőrös darabok, rizs, dinsztelt hagyma és zsemlekocka is került. A fűszerek közül elsősorban sót, fekete borsot, paprikát, majorannát használtak. A kifőtt hurkát rögtön hideg vízbe tették, „hogy edzettebb legyen a bőre”, de legfőképpen azért, mert így a zsírt lemosták róla, így szépen megfogta a füst, és később a bélen levő zsír nem kezdett el avasodni. A hurkát régen füstöléssel tartósították. Több helyen úgy tartják, hogy a hideg vízbe tett hurka bőre így a sütéskor nem durran szét: „azért kell vízbe tenni, nehogy kipucsáljon”.
A kolbászhoz ma már úgy darálják le a húsokat, a zsírszalonnát és a fokhagymát, de korábban éles késsel, de volt ahol kiélezett kisbaltával aprították fel. Paprikával, fekete borssal, sóval fűszerezik, de használnak szegfűborsot is. Külön érdekesség, hogy Bokodon a helyi történetek szerint két napig tart a disznóvágás. A férfiak az első napon a kolbásztöltésig jutottak el, majd ezt követően kimentek a pincébe, s a munkát csak másnap folytatták. (Szöllősi Miklós, Vas Etel)
A régi időkben Vértessomlón szép zárása volt a disznóvágásnak a közös vacsora. Ilyenkor számíthattak a barátok és a szomszédok látogatására, akik az ablak alatt kántálták mondókájukat:„Úgy hallottam, disznót öltél, sok finom kolbászt töltöttél.
Érdekes története van a térségben gyártott vastagkolbásznak, a szaláminak. A Herz szalámigyárba Szárról és Várgesztesről is jártak fel brigádok vonattal dolgozni, de valószínű, hogy más településekről is. Freész Károly (1959– 2008) nagyapja is az egyik brigád tagja volt. Elmondása szerint vasárnap estétől szombat délutánig voltak fenn dolgozni, vasárnapra hazajöttek. A térségbeli munkásokat olasz mesterek tanították be a szalámikészítés fortélyaiba, munkafolyamataiba. Az ott elsajátítottak aztán lassacskán beépültek a térségi kolbász- és szalámikészítés fortélyaiba. Van azonban egy másik kapcsolódása is térségünknek a híressé váló magyar szalámigyártáshoz. 1911-től a híres szegedi szalámigyár tulajdonosai, Pick Manó és Pick Jenő bérelték Fornapusztát több mint egy évtizedig. Az ő nevükhöz fűződik a Fornapuszta és Lovasberény közötti lóvontatású iparvasút kiépítése.
Szokásban volt a kóstoló küldése is. Ez akkor nemcsak udvariassági szokás vagy elvárás volt, hanem a „tartósítás” egyik módja is, hiszen akkoriban a családok és az ismerősök között – akik sokszor ott voltak egymásnál segíteni – nagyjából be volt osztva, hogy ki mikor vág, így aztán a kölcsönösen visszaadott kóstolóból mindenki frisset fogyaszthatott, s ez némiképp pótolta a hűtőszekrény hiányát. Baj csak akkor volt, ha valaki nem olyat vagy nem annyit küldött, mint a másik. Ebből aztán viták is kerekedtek. A kendőbe bugyolált kóstolós tányért a gyerekek vitték át a rokonoknak, szomszédoknak.
Voltak azonban hívatlan vendégek is a disznóvágásnál. Fornapusztán volt szokásban, hogy a disznóvágós házhoz este, vacsora környékén a pusztából is érkeztek emberek – bekormozva, mint Luca napkor – maskarázni, körülnézni, jókívánságokkal emlékezetessé tenni a napot: „Jó estét kívánunk, hallottuk disznóvágás van, szabad-e jókívánságokat köszönteni?” Egy hosszú ágas fa, a „nyárs” hasítékába betett mókás rigmusokkal emlékeztek meg a hízóról, a böllérről, a háziasszonyról, de még a töpörtyűsütőnek is jutott a jókívánságból. „Írtunk a böllérnek egy pár sort / A disznó seggéből fújja ki a nyári port” és hasonlókat. Az üzenetet, hogy biztosan célba érjen, a biztonság kedvéért fel is olvasták. A legkülönbözőbb jókívánságok mellett félre nem érthető jelzéseket is tettek a pálca ágaira tűzendő, akasztandó hurkák, kolbászok, „sűtt husok” és sütemények méretére is.
Bodméron a tiszteletes asszonynak és a kanásznak mindenképpen kellett kóstolót küldeni. A tiszteletes asszony a porcelántányérban küldött „kalbászt” azonban általában nem sütötte meg, hanem rafiával megjelölte és visszaküldte: „majd ha megfüstölődött, hozd vissza kisfiam”.
Ha létezne a disznóölés tudományos nagykönyve, abban bizonyára jelentős rész szólna a füstölésről. A fűszerek mellett a füstölés biztosította a télen levágott sertésekből készült töltelékek és szalonnák, sonkák eltarthatóságát. Abban a hűtés nélküli világban az alapos és a tájra jellemző, jóízű füstölésnek nagyon nagy jelentősége volt, így ennek a tudománya is családon belül öröklődött. Volt egy pár nagyon fontos alapelv, pl. nem szabadott fellángolni a füstölőanyagnak, mert akkor megfolyt a zsír, illetve nem szabadott nagyon vizesnek lennie a fűrészpornak, mert a keletkező kátránytól egészségtelen és rossz ízű, keserű lesz a füstölt áru. Mindamellett, hogy eltarthatónak és jóízűnek, még szépnek, tetszetősnek is kellett lenni a füstölt húsoknak. A jó és szép füstölés jellemzője volt, hogy pirosas színt is kaptak a húsok a füstölés során. Ezt tájegységenként, településenként és házanként más-más recepttel érték el a füstölő emberek. Csákváron a szép árut a fűrészporhoz kevert kukoricacsutával érték el. Volt ahol a füstölés vége előtt egy kis kukoricadarát szórtak be a fűrészporra. Várgesztesen Schallkhammer Feri bácsi nagyobb darab száraz bükk (Fagus Sylvatica) vagy gyertyán (Carpinus betulus) fákkal füstölt, ügyelve arra, hogy azok nehogy lángra kapjanak, Pillmann Laci bácsinak viszont a nyers cserfa (Quercus cerris) füstje a családi recept. A csákberényiek esküsznek a bükkpudvára mint legjobb füstölőanyagra, emiatt aztán nem is találni Csákberény határában kidőlt, pudvásodó bükktörzseket. Végezetül elárulom a mi féltve őrzött családi receptünket is, amelyet anyai nagyapámtól (Reményi József, Csákvár) örököltem. A Papa mint afféle mesterember a száraz keményfafűrészporba nyáron begyűjtött és mértani precizitással felaprított gyümölcsfatuskókat tett bele, amelyeket nem engedett lángra kapni, csak füstölögtek. A szilva (Prunus domestica), a cseresznye (Cerasus avium) és a meggy (Cerasus vulgaris) füstölgő tuskóitól aztán a kolbászok és a sonkák csodálatos pirosas színt kaptak, bár mi gyerekkorunkban általában főként az íze miatt fogyasztottuk.
A tollfosztás ideje télen volt, de a tollat nyáron gyűjtötték össze.
"Mikor megérett a tolla a libán, akkor elkezdte hullajtani a tollát, és az ólban lehetett látni. Akkor megfoktuk a libár, és megnéztük, hogy na jön-e szépen ki a tolla. Mikor már nem volt véres, akkor szépen megkopasztottuk, mert mikor még éretlen, akkor tokos. Akkor kiszámoltuk, hogy ekkora és ekkor megkopasztottuk ezt a libát, majd egy hónap, vagy másfél hónap múlva megint csak megérik az új tolla neki, ha jól tudtuk etetni, és akkor újra megint kopasztottuk. Úgyhogy még tömés előtt kétszer-háromszor meg tudtunk egy tojó libát kopasztani egy évbe'.
-Amit tovább hagytunk tojónak, aztat nem bántottuk. Akkor második évre megint megmaradt, és letojott, lettek kislibák. 2-3 éves korában megtömtük, meghizlaltuk és levágtuk. De a tollat mindig így állapítottuk meg, akár a kacsánál, akár a libáknál.
-A libatoll jobb volt, mint a kacsatoll. A libatollból, pontosabban a libapehelyből csináltuk a pehelypaplanokat a gyerekeknek, a kacsatollat meg kiszárították a kályha mellett, és abból lett a derékalj. Nem a fejük alá tették az emberek, hanem a derékaljba. Úgyhogy azt is hasznosították, a hízott kacsának a tollát.
Télen aztán mikor, már jobban ráértünk, összejöttünk, házrul házra járva megfosztottuk a tollat. Csak a szép lúdtollat fosztottuk, abból lett utána az eladósorba levő leányoknak a staférung. Szépen körülültük az asztalt, aztán a fosztásra szánt toll ott volt az asztal közepén, abból vett mindenki a kezébe. Aztán bal kézzel meg kellett fogni a toll végét, aztán mindkét oldaláról lehúzni a pihét, a cséve ment az ölünkbe a pihe elénk az asztalra, ahonnét a gazdaasszony mindig összeszedte, vagy egy nagy szitába, vagy rögtön egy anginba tette.
Egyszer a Kossa Laciék (...) a zsúpfödeles tetőkben meg a kazalból este fogtak egy csomóverebet vékával. A verebek esténként befúrták magukat a zsúpfedélbe, meg a kazlakba, mint a méhészmadarak a partba, aztán vagy be kellett érte nyúlni, vagy oda kellett tartani egy vékát vagy kis szakajtófélét a nyíláshoz, kicsit megzörgetni körülötte, és a veréb belerepült a vékába. Az alatt aztán meg lehetett fogni. No, a Lacinak volt jó fogás, aztán kitalálta, hogy ennél vagy annál a háznál tollfosztás van, majd szerez egy kis meglepetést. Szerzett is!
Tudni kell, hogy a tollfosztásnál még a lélegzetvételre is ügyelni kellett, nem is beszélve a trüszszentésről. Egyikőjük aztán valami ürüggyel addig téblábolt bent a fosztók körül, amíg kinyitotta az ablakot. A Laci aztán beengedte a tollfosztáshoz a verebeket, volt aztán nagy sikítozás, riadalom, a végén a Lacinak meg nemulass.
Akinél sok toll volt, ott bizony akár egy hétig is eltartott esténként a munka, aztán a végén mulatságot tartottunk. Ezeken a tollasbálokon énekléssel, forralt borral, teával, kaláccsal, süteményekkel ünnepeltünk. Ez az esti tollfosztó hely egyben aztán a fiatalok találkahelye is volt. Bizony így voltunk abban az időben a magunk szegénységében.” (Viszló 2013).
Az ilyen hosszú esték aztán – akár a téli tollfosztáskor – jó alkalmak voltak arra, hogy az emberek előadják anekdotáikat, énekeljék csodálatos népdalaikat, egyszerűen meghányják-vessék minden problémájukat, azt, ami foglalkoztatta őket. A rokonok, barátok kölcsönösen segítettek egymásnak minden nagy munkában.
Sok gyermek kapta a keresztségben a Ferenc nevet (december 3.) Vértessomlón. Rokonok, barátok jöttek köszönteni a névnapot megelőző estén, az ablak alatt kántálták mondókájukat:
"Csilingel megannyi apró harang.
Miért is? Ezen töröm agyam.
Nagy nehezen eszembe jut végre,
Ünneplik, ki hallgat Ferenc névre!
Kedves Ferenc!
Névnapodon minden jót kívánunk neked,
Istennek áldása legyen mindig veled!
Jó egészség és szerencse kísérjenek!”
„Ich höre die Glöckchen läuten.
Was soll denn das bedeuten? Endlich fällt’s mir ein,
Dass moaring’ Franz soll sein!
Lieber Franz!
Wir wünschen dir zu deinem glorreichen
Namenstag viel Glück und Segen,
Dazu ein langes und gesundes Leben!”
Már a második világháború előtt is ismerte az ifjúság a petárda ősét. Két csavart hajtottak egy anyába, s középütt volt a töltet, a gyufáról lekapart foszfor. Ha ezt kőhöz vagy falhoz vágták, robbant. Ezekkel vonultak az ablak alá kántálni és durrogtatni. A gyerekeknek a kántálásért pénzt vagy gyümölcsöt adtak.
December 4-e Borbála napja. Ő a bányászok védőszentje, ezért a magyarországi németek körében nagyon kedves patrónus. Vértessomlón két szép Borbálaéneket és egy imát is sikerült még idős adatközlőktől gyűjteni. A településen máig megemlékeznek ezen a napon azokról, akik a föld alá szálltak a betevő falatért, és akik életüket a mélyben vesztették.
December 6-a Szent Miklós, közismertebb nevén Mikulás napja. Régebben kifordított bundát viselő Mikulás járta a falut, a fején kucsmát viselt, kezében láncot rázott. Arcát álarc takarta, krampusz is kísérte. Mindketten ijesztőek voltak, egy testben személyesítették meg a jót és a gonoszt. A gyerekek féltek tőlük, ágy alá bújtak. Csak a Mikulás és szüleik kedves szavaira bátorkodtak elő. A Mikulás vizsgáztatta őket, s a kérdésekre adott helyes válaszok után boldogan fogadták el a szárított gyümölcsöt, diót és egyéb apróságokat. Vértessomlón az 1980-as évektől ismét csöngetett a Mikulás az ajtón, akkor már Télapónak hívták és piros ruhát viselt, somlói jelleget az adott személyének, hogy kukoricacsuhéból font táskából osztogatta a szaloncukrot. Az óvodába máig eljön a Mikulás személyesen, a sok apróság alig várja, amikor a vidám műsor után betoppan és csomagot ad nekik. Az általános iskolába is ellátogat a jó öreg Mikulás, s a tanulók színes műsorral kedveskednek neki.
Az egyik legrégebbi, Vértessomlón előadott mikulásének a következő:
„Betér hozzánk a jó, öreg Télapó.
Puttonya miket rejt, a gyermek, ha jó?
Deres lovunk, füled hegyezd,
Szénád, zabod gyorsan egyed!
Széna és zab néked nem kell?
Cukrot nem kapsz, csak a gyerek!
Hull a, hull a fehér hó,
Hozzánk betér Télapó!”
„Nikolaus kommt in unser Haus,
Er packt die grosse Tasche aus.
Sitzt der Schimmel schon unterm Tisch,
Dass er Heu und Hafer frisst.
Heu und Hafer frisst er nicht,
Zucker, Plätzchen, gibt es nicht!
Lustig, lustig, tralalalala!
Nun ist Nikolaus’ Abend da!”
Se szeri se száma a Luca-napi hagyományoknak. Térségünkből is jó pár ismeretes még a közelmúltból is. A Luca-napi tilalmak közül leginkább a háziasszonyokra vonatkozóak lelhetők fel még ma is, ezen a napon nem varrhatnak, nem moshatnak és nem adhatnak semmit kölcsön. Különösen varrni nem szabad ezen a napon, mert „bevarrják a tyúkok seggét, és nem fognak tojni”. Luca-naphoz kötődik a lucázás hagyománya. E szokást a háború előtt és még utána is űzték Fornapusztán. A lucázás során december 12-én este kisebb csoportokban, különböző szörnyeknek beöltözött, bekormozott arcú fiatal fiúk a „Kitty-kotty, kitty-kotyy, tojjanak a tyúkok” rigmussal (Oláh Julianna, Fornapuszta) járták, „maskarázták” végig a pusztát, és a „Szabad-e bejönni Lucát köszönteni?” kérdéssel kéretőztek be, elsősorban a lányos házakba. Amennyiben bebocsátást nyertek, mindenféle jókívánságokkal illették a gazdát és a gazdaasszonyt, az állatállományt, sőt a csinos lányok jellegzetes testrészei sem maradhattak ki a kívánságokból. Ezek után szalmával, pelyvával és lucernaporral szórták be a lakást, még az ágyba is jutott belőle. Másnap reggelre ezt a lányoknak össze kellett seperni, és be kellett dobni a baromfiólba, hogy jól tojjanak a tyúkok. Egy piszkafával is meg kellett piszkálni őket a tyúkólban, hogy jól tojjanak. Ez az ünnep afféle termékenységi rítus volt a falusi ünnepek sorában, a hagyomány szerint ugyanis ekkor kezdenek ismét tojni a tyúkok. A köszöntők ajándékba diót, almát és süteményt kaptak.
A lucajárás ismert Vértessomlón is, Luca alakja, akárcsak a Mikulásé, egyaránt személyesítette meg a jót és gonoszat. Fiú öltözött be női ruhába, virgácsa volt, ezzel ütlegelte azokat, akikkel találkozott. A következőket mondta mindenkinek:
„Egészséges légy és erős, kívánom, Baj kerüljön, ne gyötörjön rémálom!”
„Frisch und gesund, Beisst dich kein böser Hund.”
Luca napjától karácsonyig készült a hagymakalendárium. Minden nap kitettek egy hagymát az ablakba, amelyet megsóztak. Az összegyűlt víz mennyiségéből aztán a jövő év hónapjainak időjárására, elsősorban a csapadék mennyiségére lehetett következtetni. Csákberényben a hagymakalendáriumot karácsony éjjel készítették, 12 hagymalevélbe tettek sót. Vértessomlón az éjféli mise alatt oldódott a só a levelekben, s abból következtettek.
Csákberényben a szerelmi kapcsolatot jelezték azzal, hogy Luca-napkor a legényes és a lányos ház között polyvával szórták fel az utat. Ugyanitt a rátarti lány háza előtt az utcán köcsögdudáztak, durrogtattak. Csókakőn tollal szórták fel a lányos házak előtt a járdát, néha még vízzel is meglocsolták, hogy odafagyjon. Csákváron szénát, polyvát szórtak (Gelencsér & Lukács 1991).
Luca-nap reggelén Vértessomlón a fiatal lányok kimentek a kertbe, s ágakat vágtak a mandula- (Amygdalus communis) vagy cseresznyefákról (Cerasus avium). Ezeket aztán beállították a lakásba, s a meleg hatására kihajtottak. Ha karácsonyig kivirágoztak, ez azt jelentette, hogy a leányzó a következő évben férjhez megy. Ilyen ágakat a mai napig is sok családban vágnak, de nem a babona miatt, egyszerűen azért, mert szép díszei a lakásnak.
Idős asszonyok elbeszélése alapján Luca napján a lányok egy alma segítségével is megtudhatták, ki lesz a férjük. Piros almát kellett a kezükbe venni, majd ezt az utcán ropogtatni. Az első arra sétáló legényben remélték életük párját.
Az itt élő emberek szigorúan tartották magukat ahhoz, hogy ezen a napon ne adjanak kölcsön semmit. A babona szerint ugyanis, ha ezt mégis megtették, kikölcsönözték a tárggyal együtt a jövő évi szerencséjüket is.
A „lucabúza” segítségével igyekeztek megtudni, milyen lesz a következő évi termés. Egy virágcserépbe búzát (Triticum sp.) vetettek, s ezt beállították a lakásba. Minden nap meglocsolták egy kis vízzel, és izgatottan lesték, mennyi búza kel ki, illetve milyen magas lesz karácsonyig. Ha elérte a 20 cm-es magasságot, biztosra vették, hogy a következő év termése gazdag lesz. Bár földet ma már nagyon kevesen művelnek Vértessomlón, „lucabúzát” máig sok családban vetnek. Szenteste gyertyát állítanak a cserép közepébe, majd a búzát körbekötik fehér vagy kék szalaggal. Ez szép dísze az ünnepi asztalnak, s mutatja kötődésüket őseikhez, hisz ők is ezt tették sok-sok évvel ezelőtt.
A „szálláskeresés” szép, bensőséges szokása december 15-én vette kezdetét Vértessomlón. Az adventi időszakban karácsonyra készülő emberek jártak házról házra, mint a bibliai Mária és József, szállást keresve a születendő gyermeknek. Ez egy kilenc napig tartó lelki felkészülés a karácsonyra. Barátok, rokonok már előre megbeszélték, ki vesz részt benne. Minden este más ajtaja előtt találkoztak a nők és a gyerekek, és egy kis betlehemet is vittek magukkal. Égő gyertyával a kezükben bekopogtattak, és a máig az éjféli mise előtt felcsendülő dialogizált éneket énekelték, amelyben szállást kerestek, mint Mária és József. Először az istállóba utasították őket, majd egy ima után bebocsátást nyertek. A konyhai nagy asztalon oltárt alakítottak ki. Volt egy kisebb betlehemük, gyertyát gyújtottak, virágot állítottak köréje. 1983-ban még élt ez a népszokás, az asszonyok a parókia előtt találkoztak, mivel a szakácsnő volt a faluban az előimádkozó. Minden este hozzá mentek el, az elkészített házi oltárnál elimádkozták a miatyánkot, az angyali üdvözletet, a hiszekegyet és különböző más litániákat. Utána következtek az adventi és karácsonyi énekek.
Ez a szép szokás, amellyel a karácsonyra készültek az emberek, mára megszűnőben van azonban egy-két településen a közelmúltban ismét elkezdődött (Csákvár, Vértessomló). 2003-ban egy helyi ötlettel adakozásból és helyi mesterek munkájával készült el egy betlehem. Azóta minden év adventjének első vasárnapján összegyűlik a falu apraja-nagyja, s a plébános megáldja a betlehemet, ez idő alatt felgyullad a koszorún az első gyertya, fényárba öltözik a község főutcája. Az egybegyűltek együtt énekelnek, majd – ha az időjárás engedi – forralt bor és puncs mellett még sokáig beszélgetnek.
A tél legnagyobb ünnepe a karácsony volt. A régi karácsonyok azonban nagyon jelentős mértékben eltértek a mai ünneptől. A térségbeli emberek emlékezete szerint a karácsonyfaállítást a 20. század elejétől iparosok, helyi értelmiségi emberek hozták szokásba, bár voltak, akik arra emlékeztek, „hogy mindig volt, de csak a módosabb helyeken állítottak fát”.
December 24-ére is, mint az egész adventi időszakra, a böjt volt a jellemző. Vértessomlón aszalt gyümölcsökből készítettek levest, vagy rántás nélküli bablevest ettek, hiszen ezen a napon zsírt nem használtak. Második fogásként tészta, „mőspájz” következett, ma azonban már inkább a halétel a jellemző. Ezen a napon különösebb munkát már nem végeztek, hiszen minden készen állt a nagy ünnepre. Ragyogott a lakás, megsült a bejgli, elkészültek a gyerekeknek az apró meglepetések. Az első szobában, az ún. tisztaszobában feldíszítették a karácsonyfát, de csak kis fenyőt állítottak. Egészen régen csak ágakat tettek befőttesüvegbe: vagy az erdőből hoztak kökényágat, vagy a kertjükben szedtek szilvaágat. Később már készítettek is karácsonyfát: középen a törzsre erősítettek keresztben elhelyezett fadarabokat, majd ezeket körbetekerték dróttal. Ezt bevonták vékonyra vágott zöld papírral. A díszítéshez pici almát használtak, pattogatott kukoricából fűztek láncot, diót festettek vagy csomagoltak papírba. Később szalagokat is aggattak rá díszként, illetve néhányak emlékezete szerint mézeskalácsot is tettek a fára. Többen a jellegzetes somlói édességet, a linzertésztából szív, csillag és koszorú alakúra szaggatott „cukagráncl” nevű süteményt kötötték a fára. Ezeket díszítették is a búcsúban vásárolt mézeskalács rózsafüzér „leicojtynpétn” piros szemeiből készült reszelékkel. Apró gyertyadarabokat is erősítettek a fára, ezeket az úgynevezett viasztekercsről törték le, amelyet mindig február 2-án, gyertyaszentelő Boldogasszony napján szenteltek.
Szenteste napján a gyerekek türelmetlenül várták a betlehemeseket. Hat szereplő járta végig a falut: „Mária”, „József”, két „angyal” és két „pásztor”. A lányok az ősrégi fehér népviseletet vették fel, a három-négy alsószoknya fölé került a fehér felsőszoknya. A hosszú ujjú blúz alá igyekeztek több réteget magukra ölteni, hogy meg ne fázzanak. A lányok mindegyike fehér csipkekötényt kötött, fejükön koszorút viseltek, „Mária” vállán kasmírkendő volt, arca elfátyolozva. Az „angyalok” ruháját a mellükön, a hátukon, a karjukon és a csuklójukon rózsaszínű és világoskék szalagok díszítették. A fiúk fején püspöksüveg volt, rajta fekete alapra kegyképek ragasztva. Fehér nadrágjukat és ingüket – a bokánál, derékban és a csuklón – szintén szalagok ékesítették, de csak világoskékek. „Józsefnek” hosszú szakálla volt, mellén nemzeti színű szalag, botra támaszkodott. Közel száz évvel ezelőtt a betlehemesek („krisztkhindlik”) csak lányok voltak, ők játszották a fiú szerepeket is. Széles menyasszonyi koszorú volt a fiú szereplők („József” és a két „pásztor”) süvege előtt, de „Márián” és a két „angyalon” is. „József” fejszére, bányászfokosra támaszkodott, azzal kopogtatott, „Mária” vitte a bölcsőt a kisdeddel. A „pásztorok” kezében fakard volt, az „angyalok” virgácsot és gyertyatartót vittek. Amikor bementek valahová, „Mária” az asztalra tette a bölcsőt, az „angyalok” pedig jobbról és balról egy-egy gyertyatartót gyertyával. A háziasszony meggyújtotta a gyertyát, s ekkor kezdődött az ének, a szerepjáték.
Örömteli, hogy az idők változásával megmaradt az eredeti népviselet, s hogy ma is akad elegendő vállalkozó szellemű gyerek és szülő. Így általában két csoport járja Vértessomló utcáit, de még így is siethetnek a szereplő gyerekek, hogy minden házba örömet vigyenek. A betlehemezés előtt legalább két hétig gyakorolnak, megbeszélik, milyen útvonalon haladnak, kinél öltöznek fel, ki kíséri őket. A házak előtt csengőt ráznak, s megkérdezik németül, beengedik-e őket. A harsány válasz után csendben bevonulnak, az asztalra kerül a bölcső és a két gyertya. „Mária” és az „angyalok” állnak elöl, mögöttük a két „pásztor” között „József”. Nagyszüleink idejében a gyerekek édességet kaptak ajándékba a szereplésért, vagy aszalt gyümölcsöt. Akkoriban még egy gyermek tartozott a csoporthoz, „ceigatróha” volt a neve. Ő vitte a táskát, amelybe a háziak a betlehemezésért adott ajándékot tették. Napjainkban pénzzel jutalmazzák azokat a gyerekeket, akik járják a falut, másnak házába viszik a megbékélést, a szeretetet.
Vértessomlón karácsony délután a tehenesek járták körbe a falut, csattogtatták ostoraikat. Ezzel a zajjal űzték el a gonoszt, illetve jelentették be a karácsonyt, „ájglésn”. A gazdáktól köszönetként ételt, italt kaptak.
Ebben az időben a fiúk fából készült apró játékokat kaptak, amelyeket ügyes kezű édesapjuk vagy valamelyik rokon faragott. A lányok babája minden évben eltűnt Mikulás napja körül, s karácsonykor új ruhában kapták vissza azt, vagy a kis bölcsőben lévő párnára és takaróra került friss huzat.
Karácsonykor ünneplőt öltött mindenki. A templom felé sétálva az eget kémlelték, mivel az időjárást, a jövő évi termést jósolták abból, derült-e az ég, vagy felhős.
„Ha felhős ez az éj, üres lesz a pajta, Csillagot, holdat látsz, teli lesz a pajta.”
„Dunkle Mettenacht, helle Scheunen, ”Helle Mettenacht, dunkle Scheunen.”
Csodálatos ünnep a karácsony, de felénk az a mondás járja, akkor az igazi, ha fehér. Erről is él mondás Vértessomlón: „Fehér karácsony, zöld húsvét; zöld karácsony, fehér húsvét.” – „Weisse Weihnachten, grüne Ostern; grüne Weihnachten, weisse Ostern.”
Kocsma, italmérés nem üzemelt ezen a délutánon, de az éjféli mise után egy korty borra azért betértek a férfiak, majd siettek haza, hisz a böjtölés után végre hús került az asztalra. Ekkor vagy kocsonyát („szujc”) ettek, vagy sok hagymával dinsztelt kolbászt, „tinszti pródviast”. Több család ma is elkészíti ezeket az ételeket. A dinsztelt kolbászt Vértesbogláron a mai napig készítik karácsony este.
Mindenki kamrájának és pénztárcájának megfelelően készítette és főzi ma is az ünnepi menüt. Szeretjük a tartalmas leveseket („hiana/kflígladz szupn”), amelyek valamilyen szárnyasból készülnek (általában tyúkhúsleves), finommetélttel („mid fájni mőspájz”), a főtt húshoz paradicsomszósz („paradájsz szausz”) vagy torma („gráj”) dukál. Rizs („rájz”) vagy krumli („krumpeny”) jár a sült húshoz, de főztek káposztát is. Év vége felé fontos volt, hogy többször egyenek csirke- vagy tyúkhúst, mert ezek az állatok az óévet maguk mögé kapirgálják („gropeny táz ojgyi joa hintri”). Karácsony után óvakodtak a babtól („fizujny”), mert az a babona járta, kiütéses lesz az, aki ilyenkor ebből készült ételt eszik.
Szilveszter napján és éjszakáján Vértessomlón nem történt semmi különös.Délután az emberek ünneplőt öltöttek és elsétáltak a templomba, ahol elköszöntek az óévtől. Éjszaka a fiúk elmentek a rokonok, a nagyszüleik, a keresztszüleik és a barátaik ablaka alá, ahol szép énekkel kívántak minden jót. A háziak első köszöntőként mindig férfit vártak, mert a népi hiedelem szerint csak így volt a szerencséjük biztosítva az elkövetkezendő évre. Reggel mindenki kiugrott az ágyból, mert azt tartották, aki ezen a napon lusta, nem boldogul az egész évben. A legkisebb gyerekek is éberek voltak, siettek köszönteni, hisz jutalmuk nem maradt el, kaptak édességet, később már pénzt is. Az év első napján a háziasszonyok a közeli házak kéményeit lesték, befűtött-e már valaki, ugyanis egy babona szerint a patkányok oda húzódnak, ahol e napon először füstöt látnak (Schwartz 2002).
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
Bálint S. (1976): Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Szent István Társulat, Budapest.
Dömötör T. (1964): Naptári ünnepek - népi színjátszás. Akadémia Kiadó, Budapest.
Gelencsér J. & Lukács L. (1991): Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. István Király Múzeum, Székesfehérvár. /Az István Király Múzeum Közleményei A sorozat 30./
Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár: 191-216.
Pfiszterer Zs. (2009): Vértessomló - Schemling. Vértessomló Község Önkormányzata, Vértessomló.
Schwartz A. (2002): A móri németség története és élete. Schwartz Alajos. Mór.
Viszló L. (2013): Bodmér. Egy különc falu története. Pro Vértes Nonprofit Zrt., Csákvár. /A Vértesi Natúrpark monográfiái/