A zsákmányoló gazdálkodás – a növényi és állati eredetű dolgok gyűjtögetése, a halászat és a vadászat – olyan tevékenység, amelynek során az emberek természeti javakat szereznek maguknak, anélkül, hogy azok pótlásáról, további termelésükről vagy tenyésztésükről gondoskodniuk kellene. A különböző erdei termékek gyűjtése, illetve kitermelése több iparág számára szolgáltatott alapanyagot, s a kukorica megjelenéséig a legfontosabb mezőgazdasági alapanyag, a hízlaláshoz, teleltetéshez szükséges makk is itt termett. Ebben az időben nem a fatömeg, hanem a termett makk mennyisége alapján sorolták be az erdőket. A jobbágyok elhajthatták disznaikat az uradalmi erdőkbe makkoltatni, de csak meghatározott térítés fizetése mellett, kedvezményük csupán annyi volt, hogy az idegen jobbágyok által fizetendőnek csak a felével tartoztak. A makkot gyűjtötték is, elsősorban a sertések, de a szarvasmarhák téli takarmányozására is (Fatuska 2008).

Az Esterházy-uradalom erdeinek hasznosítása később főként a faértékesítés és a vadászat, illetve az erdei legeltetés volt, de ezek mellett a különböző erdei termékek gyűjtése, a gubacseladás, a fizetségért engedélyezett makkoltatás, az erdei gyümölcsök és gombák értékesítése és a rőzseeladás is jelentős volt.

 Jó években a gubacsgyűjtésből származó bevétel rúgott a legmagasabbra. Az összegyűjtött gubacsot a magas csersavtartalom miatt nagyrészt a tímárok használták a bőrkikészítés során, de már az 5. században is találkozhatunk a gubacsból készült tintával is, amelynek pályafutását egészen a 19. századig nyomon követhetjük a kézzel írott könyvlapokon, a papírból vagy pergamenből készült okleveleken. A ma még meglévő, írott múltunk jelentős részét képező okleveleink döntő többsége gubacstintával íródott a pergamenlapokra. A gubacstinta – alkotórészeinek arányától függően – leggyakrabban közép- vagy sötétbarna színű, de találkozhatunk világosbarna és feketébe hajló változattal is. Színe, valamint a papíron hagyott jellegzetes nyoma révén többnyire szabad szemmel is felismerhető, de ma már egyszerű kémiai reakcióval is könnyedén, teljes bizonyossággal ki lehet mutatni.

A gubacs (latinul galla) sajátos növényi képződmény, rendellenes sejtszaporulat, amely csak a fiatal, még fejlődésben lévő részekből: rügyből, fiatal szárból, levélből képződik. A gubacsdarazsak (Cynipidae), a gubacslegyek (Cecidomyidae) vagy a növénytetvek közé tartozó gubacstetvek (Eriosomatidae) által megszúrt falevélen, növényi részeken nő, miután ezek a rovarok ezeken a helyeken rakják le a petéiket. A gubacsok általában a növényben fejlődő lárva vagy az ott élő kifejlett egyed által kibocsátott kémiai anyagok hatására jönnek létre (függetlenül attól, hogy azok okoznak-e fizikai sérülést a növényen vagy sem). Az így kialakult gubacsokban fejlődnek ki aztán a lárvák, ott bábozzák be magukat, s csak mint kifejlett rovarok hagyják el a gubacsot, az azon vágott kis nyíláson keresztül. A gubacsnak nagy a gyanta- és a csersavtartalma, ezért tinta és vérzéscsillapító kenőcs előállítására, valamint szövetfestésre és cserzésre használták.

A gubacsértékesítésből származó bevétel ugyan változó mértékben, de jelentős tételt tett ki a vértesi, főként az Esterházy-uradalmi számadásokban, pl. 1833-ban Fischer tatai kereskedő 5000 pengőforintot fizetett az uradalom gubacsterméséért. Az 1860-as években az erdészeti személyzetet már külön prémiumrendszerrel szorgalmazták a gubacsgyűjtésre: az erdőlovag 2, a vidéki és alerdészek pedig a pagonyukban összegyűjtött mennyiségek után mérőnként 1,5 krajcáros jutalomban részesültek. Az erdőmester 1862 őszén a makkhullás és gubacsszedés idejére (négy hétre) még a legeltetést is felfüggesztette az uradalom összes erdőségeiben. Az évenként eladásra kerülő gubacs éppúgy függött a terméshozamoktól, mint az összegyűjtés sikerétől. Egyes években csak 1–200  q, másikakban pedig 1000, sőt 2000 q fölött járt az értékesíthető gubacs mennyisége. Szedésére többnyire a környező falvak serdülő gyermekeit, lányait, az ,,asszonynépet” fogadták fel pár filléres napszámba, esetleg „részibe’”. 1862-ben több mint 600, 1865-ben 2400, két évvel később csak 234, 1873-ban mintegy 1500, 1892-ben 800, a következő évben pedig több mint 900 q „termést” takarítottak be gubacsból (Für 1969).

„A gubacstinta készítése úgy történt, hogy a tölgyesek avarjában begyűjtött néhány darab gubacsot megtörték, apró őrleményt készítettek mozsárban. Kevés vízben felforralták, majd leszűrték, ami már alkalmas volt a színezésre, kicsit hasonlóan a vízfestékhez. Vasgáliccal pácolták, végül arab gumival, mézgával tették a tintát teljesen használhatóvá. Nád, illetve madártoll hegyezésével készült az íróeszköz, amivel mártott papírra lehetett írni, rajzolni.”

Mázsáját a gubacs minősége szerint 8–10, 12, sőt – mint pl. 1892-ben – 14–16 Ft-ért vásárolták fel bécsi és budapesti kereskedők. Egy-egy jó „termés” és eredményes összegyűjtés esetén 8000 – 10 000, sőt kivételes években 20 000 forintnál is többet rakott zsebre az erdészet csak a gubacs árából.

A Vértes déli karsztbokorerdőinek színpompás képviselője a sárga cserszömörce (Cotinus coggygria). E kúp alakú bokrok felülről szemlélve jellegzetes szabályos köröket alkotnak, s évente kétszer megszínesítik a dolomitsziklagyepek karsztbokorerdőinek amúgy is színes, tarkabarka világát. Május végén virágzatuk pompázik sárga és vörös színben, meddő virágainak megnyúlt kocsányai szőröktől tollas terméságazatot alkotnak, innen kapta egyik német nevét: Perückenbaum (azaz parókafa). Őszi lombszíneződése a Vértes déli részének egyik legszebb eseménye. Szeptember végén a cserszömörcebokrok csodálatos sárga és vörös színek kavalkádjával búcsúztatják a nyarat, s jelzik a vénasszonyok nyarának kezdetét.

A sárga cserszömörce (Cotinus coggygria) vadon termő és termesztett nagyobb termetű cserje vagy fa. A növényt valaha ipari bőrcserzőanyagként, és sárga festékanyagként is használták. Fája régi népies kelmefestőszer volt, amely „magyar sárgafa” néven a kereskedelemben is szerepelt. A levélben gallotannin és flavonoidok találhatók. Drog céljára a kifejlett, zöld nyári leveleit kell gyűjteni, ágrészek nélkül. Kb. 4 kg friss levéből lesz 1 kg száraz áru. A levéláru, azaz maga a drog (cotini folium) 10–30% (ellagsavban gazdag) cseranyagot tartalmaz. Főzetét belsőleg gyomor- és bélvérzés, valamint makacs bélhurut ellen használják. Külsőleg fogínysorvadás és torokbántalmak ellen öblögetőnek, vérző aranyér esetén pedig ülőfürdőnek alkalmazzák. Izzadó testrészeket is kezelnek főzetével. Teája és más készítményei (pl. szeszes kivonatai) szájöblögetésre (ecsetelésre) használhatók, gyulladás- és fogínysorvadás-gátló hatása miatt. Szeszes kivonata helyi vérzéscsillapító. Valamikor fontos bőripari nyersanyag volt, a tímárok finom bőrök cserzésére alkalmazták. Őszi lombszíneződése igen látványos, az aranysárgától a tűzpirosig sokféle színben pompázik, ezért kertészeti díszítő értéke is nagy. A cserszömörce latin nevéből ered a Cotinus szájvíz neve is.

    A földre hullott makkot régen – főként a kukorica megjelenése előtt – részben ősszel juhokkal, sertésekkel etették fel, később azonban a vadaskerti vadak részére, illetve részben erdősítés céljára szedették össze. Régen az erdők besorolása is ez alapján történt, a makkos erdők értékét az alapján állapították meg, mennyi állat eltartóképességét biztosította.

1820-ban 1 mérő makk árát 1,50 forintban állapították meg. Ugyanakkor a makkoltatást meghatározott díj – és hozzá makkszedési kötelezettség – ellenében engedték csak meg: a tatai uradalomban 890 forint és 77 mérő makk szedése, a gesztesiben 680 forint és 90 mérő makk felszedése volt az előírás. 1821-ben az egyik tisztiszéki ülésen elhangzott, hogy a tatai uradalomban 64, a gesztesiben 100 mérő makkra van szükség az erdősítés céljára. Ezt a mennyiséget előbb be kell gyűjteni, s csak aztán lehet a makkszedést „kiárendálni”. Egy-egy alkalommal a makk merőjéért 12–20 garast szabtak meg aszerint, hogy melyik községgel hogyan lehetett megalkudni. A 20. század elején meginduló erdősítések idején egyre nagyobb tömegben gyűjtették fel napszámosokkal a makkot. 1909-ben – amikor a háború előtti erdősítés hulláma tetőzött – a makkszedőknek kifizetett napszámbér összege 10 435 korona volt, az összegyűjtött makktömeg pedig több ezer mázsát nyomott (Für 1969).

A természetben fellelhető fogyasztható gyümölcsök, gombák gyűjtése segítette – és szinte a mai napig is segíti – az emberek élelmének kiegészítését. Az erdei melléktermékek közül a gombák gyűjtése sokkal inkább egyéni, mint szervezett keretek között zajlott, így annak mértékéről kevés adat maradt fenn. Az Esterházy-uradalom tisztiszékének figyelme kiterjedt a gazdag erdőségek minden értékesíthető termékére. Így 1840-ben három vadászkutyát tanítottak be úgynevezett az ún. „Trüffel Gombák”, azaz a föld alatt termő nyári szarvasgombák (Tuber aestivum) keresésére, „amelyek a grófi udvar, szükségletének ellátása mellett jövedelmező czikké is válhatnának” (Szabad 1957).

Nincs későbbi adatunk a szarvasgombák gyűjtésének eredményességéről az uradalom keretei között. A különböző gombák szervezett gyűjtése azonban később – még az 1970-es években – is folyt, amikor az Erdei Termék Vállalat országos felvásárló hálózatának Csákváron levő telepe – „Gömöri néni” munkájának eredményeként – még több tíz mázsa gombát, nagyrészt vargányát (Boletaceae) vásárolt fel. A térségben ma már csak a nyári szarvasgomba gyűjtése folyik szervezett keretek között.

A taplógombáknak (Polyporales) is számtalan felhasználása volt ismeretes, amelyek ma már a feledésbe merülő néphagyományokat gyarapítják csak.

A hajdani időkben a taplót főként hajóépítéshez, tömítésnek, valamint – a gyufa feltalálásáig – tűzgyújtáshoz használták. A parázstapló (Phellinus igniarius) a fűzfaligetek odvas fűzfáinak elkorhadt belsejében található. Termőtestét a tűzütésnél a kovakő mellé helyezve, a tüzet kiütő acéllal együtt a tűzgyújtás nélkülözhetetlen eszközeként alkalmazták. A tapló azonban nemcsak a tűzgyújtás nélkülözhetetlen eszköze volt, hanem hosszú századokon át vérzéscsillapítóként is általánosan ismert volt, így sebészeti beavatkozásoknál is használták. Napjainkban is, ha a taplófaragó vagy -díszítő megvágja magát, azonnal taplóval kötözi be a sebét. Mindezen népi megfigyeléseknek tudományos alapjuk is van. A bükkfatapló (Fomes fomentarius) és a parázstapló kemény termőtestének rozsdabarna belseje nem más, mint sűrű gombafonal-szövedék, olyan, mint egy finom likacsú szivacs. Szinte magától értetődő, hogy magába szívja a sebből szivárgó vért. De van még más hatása is. Ezek a taplók csersavszerű, összehúzó anyagokat is tartalmaznak, tehát valóban van a vérereket, sebfelületeket összehúzó, vérzéscsillapító, sebgyógyító hatásuk. Azt mondják, hogy aranyér gyógyítására is alkalmasak. Végül, de nem utolsósorban megemlíthetjük a taplósapka viselésének jótékony hatását a fejfájás ellen. A taplót a méhészek is használták füstölőszerként (Bedő 2002).

    A sikárkefe az erdők tisztásain gyűjtött éles sikárfű (Chrysopogon gryllus) gyökeréből készült. A készítés egykori módját Kiss László (1927) és Németh Imre (1951) csákvári adatközlők mesélték el: „Na, kérem szépen, a sikárkefe az a sikárnak a gyökeréből készült. Annak a magas növénynek olyan szertefutó erős gyökerei vannak, meg lehetett látni messziről, későn augusztusban virágzott, másfél méterre is megnőtt. Ott kellett ásni a töviné’ jó mélyre, úgy lehetett kiszedni a gyökerit. Aztán ha a gyökérről a földet leszedtük, ott látszottak már a hajszálgyökerek, a vörös föld között. Mi régen a Vörös-földesnél a Bányász gyalogút mentén és a Kopasszal szemben a Mennyei-tónál szoktuk szedni. Mert ott a homokbánya mellett is van vörös föld [a vörös föld a fazekasok által is használt tűzálló agyag]. A sikárnak ilyen cikkcakkos gyökere van, és azáltal egyenesedik ki, hogy meg van főzve. Marékra össze kellett rakni, majd befőztük a gyökerit. Mikor meg volt főzve, akkor lehetett mozgatni, akkor lehetett meghajlítani. Mikor megfőtt, akkor marékra kellett összeszedni, itt a derekát megtörni a sikárnak és visszahajlítani minden szárat duplára. Ilyen félcigarettányira össze kellett sodorni, és úgy húztuk be duplán a dróttal. A kefe fa részét előre kifurkáltuk, és a megtört, duplára hajtott sikárt bele kellett húzni a farész lukjába. A vékony slussz drót, amit a bányában az aknákhoz szoktak használni, … no azzal kellett behúzni. A fába kellett befűzni a sikárt, áthúzni alatta a drótot, hogy ne tudjon utána visszacsúszni. Következőnél újra át kellett húzni a drótot. A lyukak körbe voltak kifúrva, így viszi a drótot az ember végig körbe-körbe. Mert a kefe fa része dupla, a felső a borító rész az sima nincsenek rajta lyukak, és van egy lyukacsos, amibe befűzik, lekötözik a sikárt. És utána borításnak használnak egy vékonyabb fa részt, azt szögelik rája. A befőzött lekötözött lyukacsos farészhez, elkészülte után hozzászegelik a borítást. A kilógó sikárt szépen levágták egyenesre és kész volt a kefe. Lehetett vele súrolni az asszonyoknak. De azért az elég gyönge kis kenyérkereset volt ilyen kefét csinálni. Elég nagy munka volt. Valamikor ez a Predák volt a kondás, kanásznak is mondták, és az ezzel foglalkozott, télen csinálta a keféket, meg nagyon jó vékákat is szokott csinálni.”

A sikárkefe készítéshez szükséges éles sikárfű (más néven élesmosófű) előfordulását a Pusztavám melletti Sikáros földrajzi név is megőrizte.

Szerző: Viszló Levente


Irodalom

-Bedő K. (2002): A taplógomba népi feldolgozása. Természet Világa 133(11): Melléklet.
-Fatuska J. (2008): Gesztes a 18. és 19. században. In: Hartdégen S. & Rabazzi Stepancsics G. (szerk.): Várgesztes – Gestitz. Német Kisebbségi Önkormányzat, Várgesztes:58–183.
-Für L. (1969): A csákvári uradalom a tőkés gazdálkodás útján 1870–1914. Mezőgazdasági Múzeum, Budapest. /Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4./
-Szabad Gy. (1957): A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai Kiadó, Budapest.