Ugyan a Vértesi Natúrpark területei nem a vízben leggazdagabb országrészhez tartozik, ennek ellenére az egykor szinte egyeduralkodó vízi energiával működtetett malmok térségünkben is megtalálhatók voltak.
Mai ésszel fel sem tudjuk fogni azt a gondosságot, amellyel az „életet”, azaz a búzát (Triticum sp.) kezelték, hiszen az étel biztonsága valóban maga volt az élet alapja. Egy-egy alkalom, amikor úgymond elmentek őrletni, az nem egy fáradságos, termelékeny munkát jelentett, sokkal inkább egy őszi, téli ünnepet, s ez a tél a ráérősség, az egész évi munka utáni pihenés, a szállongó pipafüst, a regényes legendák történetének mesélős várakozását is jelentette.
Őrlésnek hívjuk a gabonából történő lisztkészítő eljárást, amelynek során a gabonaszemeket különböző méretű apró darabokra törik, illetve őrlik. Az őrlőhenger 19. századi feltalálásáig minden gabonamalom kizárólag kövön őrölt. Itt az aprítás finomsága az egymásra fekvő malomkőpár közti távolságtól függött, s annak változtatásával szabályozható volt. A parasztőrlés során a magot egyszer öntötték csak fel, így a malomból különböző szemcsenagyságú liszt- és korparészeket tartalmazó, osztályozatlan őrlemény kerül ki, amelyet otthon szitáltak meg. A maguk szükségletére őröltető termelők mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy saját gabonájuk őrleményét kapják vissza a malomból. Évente többször, kisebb mennyiségben őröltettek csak, mivel az így előállított liszt nem volt tárolható hosszabb ideig, mert a bennmaradt, nagyobb zsírtartalmú korparészek megkeserítették, megavasították. A saját szükségletükre őrlető termelők többsége egyszeri felöntést, osztályozatlan őrleményt igényelt. A sziták parasztgazdaságokban való megjelenésével a 19. és a 20. század fordulóján az őrletés évi beosztása is megváltozott. Míg korábban a gazda többnyire maga szállította őrlendő gabonáját a malomba, s az őrlést kivárta, majd őrleményét hazavitte, a 19. század utolsó negyedétől országszerte gyakran a malom kocsija, legénye jött a házhoz a gabonáért, majd az őrleményt vissza is hozta.
A malomépítés a 16–17. században valószínűleg a legtöbb szakértelmet és a legnagyobb jártasságot kívánó famegmunkáló kézművességnek számított. Az egykori források ezeket a kézműveseket faragónak, molnárnak, olykor malommesternek említik. A 19. századi források és a visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy molnáraink maguk építették és javították a malmokat. A középkori molnárok több fafeldolgozó munka – elsősorban a fagerendákból való malom- és épületácsolás – és az őrlés első szakemberei voltak, és munkájukban több évszázados gyakorlat továbbélését láthatjuk.
A malombérlethez szintén a regáléjogok, a malomépület és berendezései, s több-kevesebb földterület tartozott. A bérbevevők többnyire az ország- és világjáró molnárok soraiból kerültek ki, de egy-egy kivételes esetben az uradalom helybeli nagybérlője vette át a malmot. A malmokra kötött szerződések igen részletes regulákat írtak elő az üzemeltetésre és a berendezés megőrzésére vonatkozóan.
A malom „műszereit és eszközeit – szólt a bokodi malomra vonatkozó szerződés – köteles a bérlő épségben fenntartani, a mozgó és forgó szerszámokon előforduló igazításokat, ideértve a malomkövek és vasak beszerzését is, tulajdon költségén megtéríteni, kivéve egyedül a göröndölyt”, amihez az uraság ad ingyen fát saját erdeiből. „A vizes és fogaskerék keresztfáit és egyéb részeit” azonban, valamint a csapokat is, továbbá „az álló szerszámokat, az ún. garatot rámástól, a kőtakarót, lisztszekrényeket minden szitáló szerekkel, a ládákat, a gabonatisztító gépet és egyéb kisebb részeit szinte a bérlő köteles jó karban fenntartani; a nagyobb alkatrészekre ú. m. az állványokra, oszlopokra, gerendákra, süvegekre, zsilipekre, padlózatokra nézve” viszont a hiányokat, ha a bérlő idejében bejelenti, az uraság javíttatja ki. Külön rendelkezés szólt az energiaforrások kezelésével kapcsolatos teendőkről is. „A malomfő előtti vízgyűjtőhely partjai, úgy az elfolyó vízcsatornának jókarbani tartása és medrének tisztítása, hínár és iszaptól leendő megszabadítása és a zugokon a rekeszek kiigazítása és megújítása szinte a haszonbérlőt illetik”. De a szerződés előírta még azt is, hogy „a vizeken, folyókon egész éven át mutatkozó változásokról” naplót kell a bérlőnek vezetnie, s abba „minden nap a nyomó víz magasságát a malomfőn megmérve bejegyezni köteles, hogyha akármikor a bérbe adó uradalom a víznek mértékét tudni kívánná, azt híven bemutatni képes legyen”. És kötelessége végül az őrlést „lelkiismeretesen kezelni, a hatóság által megszabott vámnál többet ne vegyen, s a vonatkozó rendelkezéseket pontosan tartsa be”. Munkáját minden tekintetben oly kifogástalanul végezze, hogy „az őrlet a közönségnek megelégedésére szolgáljon” (Für 1969).
Herczeg Lajos csákvári lakos zsellértelkére épített szárazmalmot, s amikor 1862-ben „száraz malmát gőzerőre” szerette volna átalakítani, engedélyért kellett az urasághoz fordulnia. Az uradalom azonban a hozzájárulást csak abban az esetben volt hajlandó megadni, ha Herczeg „a malomjogra nézve az évi haszonbér iránt elfogadható ajánlatot teend”.
Az építmény és a berendezés minden lényeges átalakítására természetszerűleg csak a bérbeadó előzetes engedélye után kerülhetett sor. Az uraság azonban nem volt könnyen kapható az anyagi áldozatokra. Amikor pl. László János oroszlányi bérlő egy kisebb őrlőszoba felépítését kérte „az igények követelte tisztább őrölhetés céljából”, csak a költségvetés beadása után fogtak hozzá – uradalmi költségre – az őrlőszoba megépítéséhez.
Berghold János, a bokodi vízimalom bérlője 1910-ben azt kérte, hogy az ottani vízimalmot motorerőre kellene átrendezni. Az elmúlt három évben ugyanis – írta – a víz állása olyan alacsony volt, hogy „összesen csak 9 hónapon keresztül” tudott őrölni, ugyanakkor „a császári malomban gőz, a pusztavámiban s a környék többi malmaiban motorerővel dolgoznak, a bokodi malom ezekkel szemben magát fenn nem tarthatja, s ha az a néhány hold föld hozzákapcsolva nem volna, még a megélhetést sem biztosítaná”.
A bérlők sokszor panaszkodtak a magas bérleti díjakra, fizetési haladékot vagy éppen bérleszállítást kérve. A malombérlők örökösen visszatérő panasza a szárazság volt. A bokodi és a nánapusztai vízimalmok bérlője a rendkívül aszályos 1863. évben egyenesen az egész évi haszonbér elengedését kérte, mivel a nagy szárazság miatt márciustól őszig egyetlen egy szemet sem tudott őrölni. Kérelmének nagyobb nyomatékot adva rendre felsorolta a megelőző évek valamennyi csapását: 1855-ben „a zúgót a víz elrontván, a tó kiszáradt, s nyár folytán őrölni nem lehetett [...] s a malomba összehordott gabonát őrletlenül kiadni kényszeríttettem; 1856-ban tavasztól karácsonyig nem volt víz, 1858. évben szinte nagy szárazság volt”; 1859-ben a zúgót és a malomtöltést csinálták; 1861-ben augusztus derekáig, 1862 tavaszától 1863 januárjáig pihent a malom, nyáron pedig jött a nagy aszály (Für 1969).
Hasonló panasszal állt elő a majki bérlő is. Az elmúlt években – írta Berghold Ferenc 1886-ban – többek között oly csekély volt a víz, hogy ,,két elődöm emiatt tönkrejutott, s én is több ízben kénytelen voltam saját házi szükségleteimre is máshol őröltetni”. Néhány évvel később viszont ugyanez a bérlő – bérletmegújítás alkalmával – azzal indokolta bérleszállítási kérelmét, hogy „szeptemberben, midőn a kereset volna, a vizet oly magasan tartja fel az uradalom (ti. a majki gazdaság), hogy őrlésről szó sem lehet”. Az uradalom azonban nem tágított: „vagy meghosszabbíttatik a szerződés jelen fogalmazásában, vagy a bérlő elmehet” – írta kérvényére a tulajdonos (Für 1969).
A rosszul fizető molnárt többször komikusnak tűnő körülmények között tették ki a bérleményéből: Ászáron a bérlő feleségét valósággal úgy tessékelték ki a malomépületből. „Bezzeg volt csata Cseke Mihály feleségével, no de én igen higgadtan viseltem magamat, meg is elégszek magam viseletével – dicsérgette magát az önhitt kasznár –, a legnagyobb csata közt Cseke Mihálynét karonfogva mint egy Dámát, a malomból kivezettem, az ajtót bezártam”, s a kulcsot az elöljárók jelenlétében átadta az új bérlőnek. Csekéné ezzel ugyan „még jobban lett felpuskaporozva, csak úgy szórta a villámokat, míg nyelve meg nem bitsaklott”. Azonban, tette hozzá a fordulattal elégedett ászári kasznár, már „nem az én ősz bozontos nagy fejemet, hanem Wohlrab (az új bérlő) apró fejét káromolta” (Für 1969).
Sajátos epizódja a malombérletek történetének az az eset, amikor a majki malmokra egy új jelentkező a régi bérlőnél 50 Ft-tal többet ígért a jószágkormányzónak. Az új jelentkező ezt írta: „nagyságodnak szíves fáradságára egy száz forintot adnék és még én azon malomban bérlő leszek, évenként egy kövér disznóval szolgálok” – próbálta megvesztegetni a jószágigazgatót. La Roche jószágigazgató azonban ezt válaszolta: a malmot már kiadták, azon segíteni nem lehet, ,,de ha lehetne is, biztosítom, hogy az ön kedvéért nem másítanék a dolgon, mert nem vágyakozom oly embert bérlőnek behozni az uradalomba, ki az uradalmi tisztikar jellemét és tekintélyét lealacsonyító vesztegető ígéretekkel akarna bérlethez jutni” (Szabad 1957).
A nagyobb településeken, ahol rendelkezésre állt a kellő mennyiségű és kellő energiájú víz, egyéb malomtípusok mellett mindig létesült kallómalom is. A kallómalom épületei gerendavázas, deszkaoldalú falakkal vagy tégla- és kőfalazatokkal épültek. Ezek nagy gonddal készültek, belső berendezésüket – a bennfoglalt ványolók miatt is – vízmelegítő katlanok egészítették ki, valamint a kalláshoz szükséges nedvesítő víz bevezetésére is szükség volt. A kallómalommal végzett műveletet Erdélyben, Székelyföldön ványolásnak nevezik.
A kallás, kallózás kallatás a posztó előállításának egy folyamata, amely folyó vízben, zuhogó alá állított kallókádban történt. A kallómalom a vízikerék forgó mozgását hasznosította úgy, hogy azt egy erős emelő-, lendítőkarokkal felszerelt tüskés főtengely segítségével súlyos ütőfejek ritmikus felemelésére, illetve leejtésére változtatta, az ütőfejek a nedves szövetet tartalmazó vályúba zuhantak. A folyamat lényege, hogy a súlyos ütőbot folyamatos döngölése által az alatta levő vályúban nedvesen tartott vagy állandóan locsolt gyapjúszövetben a gyapjúszálak összezsugorodtak, a szövet széltében-hosszában összement, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lett. E tömörödő ámde csökkenő, mennyiségre mondják azt, hogy „elkallódott”. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több, 4–8 ütőbotot is ráállítottak, így egyszerre több posztót tudtak kallózni, kallatni.
Ilyen kallómalom környékünkön rövid ideig működött csak a Majki-tó északi kifolyásánál a 19. század közepén. Milfajt Ferkó az ezt a malmot árendáló posztógyárost akarta kirabolni, amikor balsikerű kalandja során végül elfogták (erről a történelmi műemlékekről szóló fejezetünkben emlékeztünk meg részletesen).A malmok által hasznosított vízi energia egykor térségünk egyetlen élettelen energiaforrását jelentette, s a maihoz hasonló nagyon szélsőséges vízjárás miatt bizony a molnárok élete sem volt – ahogy mondani szokták – „fenékig tejföl”. A molnárok sokoldalúsága, leleményessége, újításai azonban Magyarországot a 20. század elejére egy időre malomipari nagyhatalommá tették, hiszen hengerszékgyártásban a világ élvonalába tartoztunk.
Aztán az technikai fejlődéssel, az újabb műszaki megoldásokkal, és más energiahordozók megjelenésével lassan átalakult, megszűnt a malmok egykori élete, funkciója. Már nemcsak az élet nagy őrlőkerekei, de a hírek is gyorsabban jártak, már rádió közvetítette a malmok helyett a messziről jött híreket. Aztán az önálló, sok emberrel találkozó molnármesterséget az idő és a szocializmus eszméje együttesen számolták fel, egy évtized alatt eltűntek elődeink szép emlékeinek, hírforrásainak közösségi terei, romantikus meseszövéseink egykori helyszínei. Ma már csak egy-két kő, esetleg régi térképek jelzik helyüket. Említsük hát meg őket, írjuk le, amelyekről még tudunk valamit.
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Für L. (1969): A csákvári uradalom a tőkés gazdálkodás útján 1870–1914. Mezőgazdasági Múzeum, Budapest. /Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4./
-Szabad Gy. (1957): A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Akadémiai Kiadó, Budapest.