A következő iparos tevékenységek közös tulajdonsága, hogy külön épületekben, legtöbbször a falu szélén folytatták ezen munkákat, sok ember fordult meg épületeikben, a szolgáltatásra pedig várni kellett. A nagyrészt messzebbről érkező vagy útközben megálló sok ember híreket, értesüléseket cserélt, egyszóval e műhelyek a falusi, vidéki társasági élet színterei voltak. A nagyobbrészt utak, patakok mellett, sokszor külterületeken álló épületekben egykor az utazó vagy éppen a szolgáltatásra várakozó emberek találkoztak egymással, kicserélték gondolataikat (mint ahogy mai autós világunkban egy-egy benzinkútnál, csárdánál vagy javítóműhelynél).

A kovács és a bognár között ugyan van egy nagy különbség, az hogy az előbbi vassal, az utóbbi pedig fával dolgozik, a szekérkészítés során azonban a kovács és a bognár együttes munkája eredményeként készültek a tájra, mesterre jellemző, sokszor a mai napig meglévő szekerek. A mai szakmák közül az autógyártók és -szerelők mindkét szakmát elődjüknek tekinthetnék. Ezen felül érteniük kellett az akkori „motort” jelentő lovakhoz is.

A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember, régi magyar neve vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, foglalkoztak a vas előállításával. A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra (pl. lakatos) szakadt. A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, a lovak, tehenek patkolásával foglalkozott, szerepe egy község vagy táj életében nagyon jelentős volt. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket megújító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, volt aki „baromorvosi iskolát” végzett, de foghúzást is vállaltak. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik. (Magyar néprajzi lexikon)

A bognár vagy kerékgyártó a szekerek, kocsik, szánok fa alkatrészeit készítő kisiparos volt. Szerszámai a fejszék, a fúrók, a vésők, a fűrészek, a vonószék, az eszterga, a gyaluk, a körzők stb. voltak. Bognár vagy kerékgyártó egészen a közelmúltig, az autók, traktorok megjelenéséig majdnem minden községben dolgozott, a kovácsmesterrel együttműködve készítette a kocsikat és a szekereket. Az olyan kerékgyártót, aki az úri kocsikhoz és hintókhoz szükséges minden munkát (asztalos, lakatos, nyerges, fényező stb.) elv

égzett műhelyében, kocsigyártónak nevezték. A magyar kocsigyártó-mesterség igen nagy múltú, a késő középkortól századokon át európai hírű volt. A kocsi a nevét a Komárom-Esztergom megyei Kocs községről nyerte. A kocsiknak és szekereknek tájanként eltérő jellegű típusait alakították ki. Nagyobb városokban rendszerint a kovácsokkal alkottak közös céhet. A szakma családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem is fűződik. (Magyar néprajzi lexikon)

A csákvári alsó járásbeli kovácsok, lakatosok és bognárok társas céhe kiterjedt vármegyei tartozékhelységekkel rendelkezett, mestereinek I. Ferenc adott magyar nyelvű privilégiumot 1817. július 19-én. A bognár- és kovácslegények német nyelvű szabályzata 1694-ből, magyar feliratú pecsétnyomójuk 1818-ból származik. 1849. esztendei pecsétlenyomatukon két, hátsó lábain ágaskodó heraldikai oroszlán három részre osztott kerek pajzsban szerszámokat (patkó, kalapács és fogó, két kulcs között kalapács, kerék) tart, a pajzs felett ötágú nyílt korona, alatta az évszám 1817. A pecsét körirata töredezett: „…VERTESALLYA NS. COTT ALBENSIS”. Jegyzőkönyveik, számadásaik s egyéb, a levéltárban őrzött nyilvántartásaik (1838–1858) jelentős hányada magyar nyelvű. A múzeum őrzi az évszám nélküli céhládát és a céh 19. századi, téglalap alakú zászlaját is. A zászló nagysága 210×175 cm, anyaga egylapos megbarnult, három szélből varrt zöld selyemvászon. Három oldalán barna rojt, két sarkában díszbojt. A színoldali textillap vászonképe tüskés kerékre támaszkodó nőalakot ábrázol, alján felirat: „A CSÁKVÁRI KOVÁCS BOGNÁR ÉS LAKATOS EGYESÜLT CÉH ZÁSZLAJA.” A hátoldalon köpönyegét kettévágó lovas szent (Szent Márton) , felirata ugyanaz (Erdős 2002a).

Szerző: Viszló Levente

---

Irodalom:

- Erdős F. (szerk.) (2002a): Csákvár. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest.