Zámoly a 19. században és a 20. század első felében híres bútorkészítő központ volt. A székesfehérvári asztaloscéh irataiban gyakran olvashatunk zámolyi születésű inasok szegődtetéséről, felszabadításáról, zámolyi mesterek felvételéről. A múlt század végén és századunk első felében dolgozó zámolyi asztalosmesterek: Rabi András, Rabi József, Simon Lajos, id. Szijjártó István és két fia, István és János, Elek István, Baranyai Gábor, Májer Béla, Balogh Lajos, Borostyán János munkáit jól ismerjük.
Borostyán János így emlékezett vissza a céhvilágra: „Zámolyon volt asztaloscéh. Nem külön voltak, hanem közös céhben voltak a többi mesterekkel együtt. Az én gyerekkoromban szűnt meg a céh. Addig mindenkinek a céh előtt kellett vizsgázni, akkor, ha mester akart lenni. A közös céhnek négy lámpása és négy fáklyája volt. Amikor a céh megszűnt, a református egyháznak ajándékozták. Ha iparos halt meg, akkor a temetésére az összes iparos kivonult a lámpákkal és a fáklyákkal. Ha valaki megfizette, polgár ember, akkor kívánságára kikísérték azt is a lámpással meg fáklyákkal a temetőbe.”
A sok mester természetesen nemcsak a helybeliek számára készítette a barnára festett, fenyőfa bútorokat, hanem vásározott is. Székesfehérvár, Mór, Kisbér, Lovasberény, Bicske, Martonvásár, Várpalota vásárain árulták a zámolyi bútorokat. A vásárra egy mester mindig egy kocsi árut vitt: két szekrényt, hat ágyat, egy-két asztalt és négy-öt mosóteknőt.
A Zámolyon készült bútorok közül a székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében egy 1888-ból való szekrény a legkorábbi. Időben következő (1891-es) egy Lovasberényből származó, ezt követi két Zámolyon előkerült szekrény. Az egyiket 1910-ben Nagy P. Julianna, a másikat 1912-ben Nagy Zsuzsanna számára csináltatták. Ezeket a szekrényeket almáriumnak, ómáriumnak nevezték. Anyaguk mindig lucfenyő, festésük világosbarna. Formájukban és díszítésükben a klasszicista fényezett szekrényeket utánozzák. Területünkön a parasztbútorok időben utolsó, még nagyjából egységes ízlést mutató csoportjához tartoznak. Díszítésükről Borostyán János (szül. 1886) asztalos így beszélt: „A bútorokat inas koromban pirosra vagy barnára festettük. Aztán, amikor nedves volt, egy kis hegyezett fadarab segítségével elkezdtük rajzolni, és ahol rajzoltuk, ott a festék lement, világosabb lett. Hogy mit rajzoljon az ember, az nem volt megszabva. Mindenki a maga elgondolása szerint rajzolt. Rozmaring, nefelejcs forma volt a leggyakoribb, amit a fadarabbal kirajzoltunk. Másik díszítési mód volt a spongya használata. A spongyát be kell nedvesíteni, és a már majdnem megszáradt alapfestésre rányomni. A flóder, ahol a spongya éri, feljön, és olyan lesz tőle az alap, mint a fürjtojás héja. Minden bútor elejébe, akár vásári volt, akár rendelésre ment, ahogy a díszítés ment, olyan formán belerajzoltuk az évszámot is. Ha rendelte, akkor a nevét is kiírtuk.” A konyhaszekrények, a világosbarna kétajtós, egyfiókos kászlik díszítése a szobai szekrényekével azonos volt. (Lukács 1996)
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár.