Az ország magyar és más ajkú lakosságánál a ruházati és háztartási szövetek alapanyagául szolgáló kender (Cannabis sativa) és len (Linum usitatissimum) termesztése és feldolgozásának összes munkafázisa – a vetéstől a szövésig – mindenütt a saját gazdaságon belül történt, döntően házimunka volt, amelyet az asszonyok végeztek. A falvakban a házimunka a fonal elkészítésével véget ért, azt elvitték a takácshoz, aki azt viszonylag fejlett technikájú és nagy méretű szövőszékén – a megkívánt nagyságban és mintázattal – megszőtte. Egy falu sem lehetett meg takács nélkül. Azokból a községekből, ahol nem dolgozott takács, kénytelenek voltak a szőnivalót a legközelebbi takácsközpontba vinni. A vármegye előírása alapján több település mesterei egy közös céhben tevékenykedtek, térségünkben többnyire Csákvár központtal. Ilyen volt pl. a nagy múltú Vértesaljai Takács Céh is, amely magyar nyelvű artikulusát gróf Esterházy Ferenctől kapta 1750. május 13-án. Az uradalom takácsmesterei azonban már 1805-ben kiváltak, és a tatai céhhez csatlakoztak.

A híres csákvári takácscéhhez tartozott a zámolyi takácsok fiókcéhe a 19. században. Rajtuk kívül a csákvári céhben találjuk a gánti, a vértesboglári, a vérteskozmai és a magyaralmási mestereket is. A zámolyi mesterekhez Sárkeresztesről, Moháról, Fehérvárcsurgóról, Magyaralmásról, Csákberényből, Csákvárról, Sukoróról, Velencéről, Nadapról, Verebről, Pázmándról és Seregélyesről is hordták a szőni való fonalat. A csákvári takácscéh számadáskönyve szerint 1843-ban Zámolyon 24, Csákváron 22, Vértesbogláron tíz, Gánton kilenc, Vérteskozmán öt, Magyaralmáson egy takácsmester dolgozott. 1869-ben Zámolyon 15 takácsmester és kilenc takácssegéd szőtte a vásznat. A múlt század második és századunk első felében dolgozó zámolyi takácsokat név szerint is ismerjük: Balha István és József (testvérek), Böde Sándor, Cseh János, Csörgei József, Horváth János, Lepsényi Ferenc, id. és ifj. Szalay Ferenc, valamint Zólyomi János.

Szalay Ferenc takácsmester 1956-ban, 72 évesen ezt mondta családjuk és a mesterség múltjáról: „Öregapám, Szalay Ferenc 1896-ban, 80 éves korában halt meg. Ő volt a zámolyi takácscéh elnöke. Akkor mindenkinek, aki dolgozott, céhtagnak kellett lenni. A céh még az öregapám idejében szűnt meg. Apám, Szalay Ferenc is 80 éves volt, amikor meghalt 1933-ban. Apjánál tanulta ki a mesterséget, majd elment három évig Körösztösre segédnek, onnan már hazajött. Öregapám és apám is híres, okos emberek voltak. Iskolájuk ugyan nem volt, de olyan jófejűek voltak, hogy beválasztották őket tanítónak. A református iskolánál akkor egy rektor és egy tanító volt. Aztán nem volt tanító, meghívták, aztán elvállalták a tanítóságot apám, meg öregapám is. Mikor lett tanító, visszament takácsnak. Az ő idejükben a faluban az asszonyok csak fontak, szőni a takácsok szőttek. Öregapámnak legénye nem volt, egyedül dolgoztak. Apámék hárman voltak testvérek, fiúk voltak. Azok közül kettő volt takács. Én azokban az években kezdtem tanulni a szövést, amikor édesapám tanító lett, az 1897-ben lehetett. Ott voltam mindig a szövőszék körül, aztán lassan megtanultam a mesterséget. Most hagytam el, talán két esztendeje, öreg vagyok, nem bírom már.

A takácsok háza vastagabb falú volt mindig, mint a polgároké. Legalább egy méter vastagnak kellett lenni a falnak, mert különben nem bírta volna el a gerendába bevert szövőszékeket. Mert másutt is megvolt az, nemcsak nálunk, hogy három szövőszék volt a szobában.

Öregapámék még csak tiszta fehérrel dolgoztak. Nem is tudtak mást, mint sávolyos mintát. A forgatásos hímet apámék idejében kezdték csinálni. Az öregek hímnek mondták a cifraszövést.”

A takács vagy magyar takács megnevezést általában a falusi mesterekre használták, míg a hímes takács név jobbára a városi céhes iparosokat illette meg. A falusi takácsok főleg a parasztasszonyok és lányok által font len- és kenderfonalból szőtték a mindennapi szükségletet kielégítő sima vásznakat, valamint a zsáknak és ponyvának való durva kenderszöveteket. Hímes szőtteseket is készítettek, amelyekhez piros vagy ritkábban kék pamutfonalat kellett beszerezniük. Gyakran előfordult, hogy a házi fonású len- vagy kenderfonalat festették meg, és azt használták a mintázáshoz, az egyes csíkok szövéséhez. Az asztalterítő- és lepedőszélek szőttes díszeit rendszerint nem a lepedő anyagába szőtték, hanem külön csíkokként szőtték meg, majd varrták fel. A városi hímes takácsok viszont nagyobb arányban árusításra szánt, változatos díszítésű szőtteseket készítettek, amelyeket maguk a céhek forgalmaztak.

A sávolyos mintát a kendervászon alapanyagba fehér pamutfonallal szőtték bele. Kendervászon mellett kevert vásznakat (pamut és kender, len és kender), tiszta pamut-, valamint tiszta lenvásznat is szőttek. A kender- és pamutfonalból szőtt vászon a pamutos vászon.

A leány hozományának finomabb darabjai, a karácsonyi abroszok, a dísztörülközők századunkban már főként pamutos vászonból készültek. Az abroszokat, törülközőkendőket, párnahuzatokat piros csíkokkal, forgatásos hímmel díszítették. A csík a kendervászon anyagba piros pamuttal beleszőtt minta. Egymással szembeforduló madarakat, szívet, különféle geometrikus mintákat is szőttek. Széles, piros és kék csíkokkal készült a karácsonyi abrosz, amelybe gyakran a leány nevét, születési évét, esetleg a férjhez menés évszámát is beleszőtték (Lukács 1996).

1807-ben a csákvári szabómesterek az 1805-ben eltulajdonított céhszabályzat visszaadását kérelmezték, minthogy egyébként is a tatai céhhez tartoztak. Utóbb a szabók, szűrszabók és gombkötők egyesült céhe 1817-ben kapta megújított kiváltságlevelét I. Ferenctől. 1826-ban a megfogyatkozott számú szűcsmesterek is csatlakoztak hozzájuk. Az 1849. esztendei összeírásban már csupán a szabók és szűrszabók egyesült céhét tüntették fel. A céh pecsétlenyomatán hasított, ovális alakú pajzsban két hátsó lábain ágaskodó heraldikai oroszlán felfelé álló nyitott szabóollót (füle kör alakú, csukott), talán gomblyuklyukasztó árat és férchúzót tart, a pajzs felett háromágú nyílt korona van, a pecsét körirata nem olvasható (Erdős 2002a).

Feltehetően a 19. század második felében a német vargák, a szitakötők és a nyerges tímárok közös szakmai szervezetet hoztak létre, ebből a korból származik a múzeumban lévő téglalap alakú zászlajuk. A zászló mérete 130×150 cm, anyaga egylapos sárgásbarna brokátselyem, körben barna cérnarojt, szélein és a festmény körül szövött ezüstszalag díszítés. Egyik oldalon téglalap alakú olajképen Szentháromság-ábrázolás, az olajkép körül a felirat: „CSÁKVÁRI NÉ–VA–SZI–KÖ. NYE–TI–OK CÉHE.” A festményalakok felett a Szent Korona látható. A hátoldal olajfestményének közepén a céh védőszentjének alakja, körülötte ugyanaz a felirat a koronával (Erdős 2002a).

A varga a bőr kikészítésével és egyszerűbb lábbelik készítésével foglalkozó kisiparos volt egykor. A szó a finnugor eredetű varr ige származéka. A középkori gyakorlat szerint a lábbelit varró maga készítette ki a mesterségéhez szükséges bőröket. A vargák általánosságban cseres bőrt készítettek és ezzel egyre erősebb vetélytársai lettek a tímároknak. A hódoltság korában azonban az oszmán-török eredetű csizmadivat hatására a vargák készítette lábbelik váltak ódivatúvá. A legdivatosabb lábbelit készítő mesterség ekkor a csizmadiaság volt. A vargák nemcsak a saját termékeikhez szükséges bőröket készítették ki, hanem a csizmadiák és a szíjgyártók számára is dolgoztak. A 18. századtól kezdve a varga mesterség kétfelé osztódott hazánkban. A magyar vargák bőrt készítettek ki a csizmadiák és a szíjgyártók számára, mégpedig általában varga módra, néha azonban a régi tímárok módján fehéren, timsósan is. A bőrkikészítés mellett ők is készítették a legegyszerűbb lábbeliket, mint a bocskort, a bakancsot és a régimódi sarut. Foglalkoztak ezeken kívül régi lábbelik javításával, foltozásával, saruk talpalásával és fejelésével is. A német vargák finomabb, nyugati divatú lábbeliket készítettek: új divatú sarut, női fűzős sarut, sarkos női cipellőt, sarkos női csizmát, férfi-női cipőt és férfi-női papucsot. Elvégezték a saruk talpalását és fejelését is. A német vargák mestersége a múlt században lassan összemosódott a cipészekével. (Magyar néprajzi lexikon)

A szitakötő a háztartáshoz és a malomiparhoz szükséges szitákat készítő kisiparos volt. A szitakötés két alaptevékenységből áll: a szitavászon vagy szitafenék szövése, valamint annak a szitakéregre való felszerelése. A szitafeneket elsősorban lószőrből (általában magyar lófajta farokszőréből) szőtték, aprólékos kézi munkával. A sűrű, a közepes és a ritka szita a különböző lisztminőségek, a selyemszita a kalácsnak való liszt szitálására szolgált. Módosabb helyeken a házigazda dohányszitában tartotta a pipába valót. Készítettek a szitakötőmesterek tejszűrő és levesszűrő szitákat is. A malmok szitarendszerének megszövése szintén a szitások feladata volt. A szitakötés korábban falusi háziiparként is virágzott. Családi munkamegosztásban az asszonyok szőtték a szitafeneket, a férfiak pedig fölfeszítették az általuk készített kéregre. A múlt század második felében a kenyérgabona termelésének megnövekedésével emelkedett a szitált lisztből sütött kenyér és a fehér lisztből készített sütemények fogyasztása, és ez maga után vonta a szitás kisipar fellendülését.

Fejér vármegyében a csizmadiacéh mesterei a győri céhtől kapták magyar–latin–német nyelvű céhlevelüket 1692. július 20-án. 1760–1872 közötti számadáskönyvük – a vidéki mesterek neveivel – fennmaradt a levéltárban. A múzeum őrzi pecsétnyomójukat (1745) és céhbehívó táblájukat (1760) is. A csákvári céhek 1849. esztendei összeírásában látható pecsétlenyomatukon ovális alakú pajzsban két, hátsó lábain ágaskodó heraldikai oroszlán jobbra forduló csizmát tart, a pecsét körirata: „CSÁKVÁRI CS: CZEH PETSETIE. 1827.”

Vál mezőváros és környéke csizmadiamesterei – akik egykor a csákvári csizmadiacéhhez tartoztak – 1801-ben kérték a vármegyét, hogy önálló céhet alakíthassanak. Ez már önmagában is arra mutatott, hogy a csákvári céh hosszabb múltra tekintett vissza. A közgyűlés egyébként úgy rendelkezett, hogy a váliak a csákvári céh kebelén belül maradva, a céhmestert – a vármegyében lévő többi iparostestület példájára – egyszer a csákvári, másszor a váli csizmadiák közül válasszák, ezzel kerülendő el a céhek számának a köz és az egyes iparosok szempontjából egyaránt káros szaporítását.

1826-ban a céh keresetére a jegyzői hivatal igazolta, hogy a vértesaljai csizmadiacéh korábban is rendelkezett privilégiumlevéllel, amelyet 1806-ban küldtek fel a helytartótanácshoz. A céhelöljárók kérdésére válaszolva jelentette továbbá, hogy a kézművesszervezetet az új járási felosztás bevezetésekor a vármegye rendeletére nevezték el vértesaljainak (Erdős 2002a).

Szerző: Viszló Levente

---

Irodalom

-Selmeczi Kovács A. (2009): Elfeledett magyar mesterségek és népélet. Cser Kiadó, Budapest.
-Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár.
-Erdős F. (szerk.) (2002a): Csákvár. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest.

Szövők

Fáncsik Zoltánné (Bokod)
Telefon: 20/36-27-025
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Web:http://www.fehervarikezmuvesek.hu/szovo/424-fancsik-zoltanne