A térség céhközpontja, Csákvár nemcsak fazekasságáról, hanem kolompkészítő iparáról is híres volt. Kovách László Uti emléklapok című, 1846-ban megjelent írásában (Csatáry 1846) így vezeti fel a Csákvárra érkezésüket: „A’ csákvári keresztnevü juhharangokról az alföldön is hires Csákvárra érvén…”

Fényes Elek 1851-ben szintén említést tesz erről: „Lakosai közt sok kézműves, harangcsináló és kolompáros találtatik”.

A kolomp acéllemezből készült, rézzel forrasztott hangadó eszköz, a „pásztorok zeneszerszáma”, amelyet főként az év nagyobb részét a szabadban töltő gulyákban, ménesekben, falkákban legelő ökrök, tehenek, lovak, juhok, kivételesen sertések nyakába kötöttek abból a célból, hogy hangjával összetartsa a falkát, vagy pedig az elbitangolásra, kóborlásra hajlamos állatokat a pásztor a sötétben, ködben is jobban megfigyelhesse, megtalálja. Az Alföldön gyakran igásökrök nyakába is kötöttek kolompot.

Sárosi Bálint (1998) magyar népzenekutató hatféle típust különböztetett meg a kolompok között:

1) alföldi kolomp: ennél a típusnál a lemez széle a nyílásnál vissza van hajtva, hogy ne repedezzen meg;

2) csákvári kolomp: tömege 20 dkg-tól 8 kg-ig terjed, a nagyobbakat gulyaharangnak is nevezték, a Hortobágyon csak szilaj szarvasmarhára használták;

3) bánáti kolomp: jellegzetesen szűk nyílású;

4) disznókolomp vagy lapospergő: szögletes formájú;

5) dunántúli kolomp: kisebb méretű és gyengébb minőségű, kolompár cigányok által készített, olcsóbb kolompfajta, amelyet Stájerországban magyar harangnak is neveztek;

6) oláhcsengő, illetve liptói kolomp vagy tótcsengő: egészen hosszú, szűk nyílású, csonka kúp alakú.

A felsorolt típusok közül az alföldi, a csákvári és a dunántúli kolompok lelhetők fel a dunántúli múzeumok hangszeranyagában.

A kolompokat a pásztoremberek a saját harmóniaérzéküknek megfelelően vásárolták, és ha máshová szegődtek, akkor is vitték magukkal. A székesfehérvári múzeum anyagában található sorozat a magyaralmási Lendvai János összehangolt kolompsora volt egykor. Az összehangolt kolompokat a pásztorok egymás között csereberélték, az ilyen csereutakat nevezték vándorútnak. Az összehangolt – vagy ahogy a bakonyi pásztorok mondták, az összeaggyusztált – harangsor hármashangzatot vagy egy színezett szeptimakkordot adott (Brauer-Benke 2003).

A szép kolompszó a pásztor büszkesége volt. A kolomp hangjából sokszor meg tudták mondani, kié a „nyáj, a fóka”. Egy-egy pásztor falkája nagyságától függően 8–14 fajta kolompból rakta össze készletét, amelynek zenei összhangját Kecskeméten cimbalomnak nevezték. Ennek harmóniáját a pásztorok a kolompféleségek szakszerű kiválasztásával, nagy gonddal állították össze. A leghíresebb kolompos vásárok az Alföldön, Debrecenben és Kecskeméten voltak (Tálasi 1936).

A kolompok készítői nemcsak kolompár cigányok voltak, hanem ez a mesterség vidékenként virágzó kézműiparrá is vált. Kolompokat az ország számos pontján készítettek, azonban ez a tevékenység legmagasabb színvonalra – az elnevezések és az utólagos kutatások alapján – Jolsván és Csákváron emelkedett az 1700-as évektől kezdődően. Annak felismerésére, hogy miért pont e két településen alakulhatott ki e kézműves iparág, egy véletlen vezetett rá, hiszen a csákvári kolompkészítésről írásos feljegyzés alig maradt. A jolsvai kolompok készítésének leírásánál bukkantam rá, hogy a kolompkészítés akkori munkájához szükséges volt a jó minőségű tűzálló agyagra, hiszen ekkor a mai hegesztés, forrasztás módszere még nem létezett. A jolsvai és csákvári kolomp ilyen széles körű elterjedésének egyik oka valószínűleg, az volt, hogy ezeken a településeken bőségesen találhattak a mesterek olyan alkalmas égetőagyagot, amiben kitűnően olvadt a réz (ugyanezen adottságok miatt Jolsván is jelentős volt fazekasság, akárcsak Csákváron). E települések jó hírnevüket ennek a természeti adottságnak, illetve kolompjaik finom hangolásának köszönhették, amely messze túlszárnyalta más vidékek kolompjaiét. A sok különböző tényező közül talán ez utóbbi volt a legfontosabb, hiszen a szép hangú kolompért még a hetedik határban lévő vásárokra vagy készítőkhöz is elgyalogoltak a pásztorok.

De nemcsak ezen kézművesség jelenléte volt a közös a két település között. Esterházy Antal csákvári birtokainak elvesztésekor kapta meg a fejedelemtől a Gömör vármegyei Balogot és Devercsényt, a jolsvai kastéllyal együtt, így a két települést egy rövid ideig egykori birtokosa is összekötötte.

A hajdan virágzó kolompármesterségre aztán a „széles tágas legelők” eltűnése, a pásztorvilág felszámolása és az első világháború kitörése tett pontot.

Lássuk hát, hogy készültek a ma már szinte csak múzeumokban fellelhető kolompok az ősi, forrasztásos eljárásokkal!

A kolompkészítéshez kézügyesség és jó hallás volt szükséges. Egyedül nem lehetett a munkát végezni, csak segédlettel, inassal vagy segéddel, sokszor családtaggal. Első teendő a vaslemez kimérése volt a mércével, amely egy fapálcika volt különböző rovásokkal, méretekkel. Mérés közben a sárgaréz drót jelzővel vagy jelölővel húzták meg a kivágást jelölő vonalat. A lemez közepét a középmérő rézsodronnyal mérték ki. A kirajzolt formát kivágták. Előbb a vaslemez éleit, majd sarkait szelték le, aztán az előrajzolás szerinti formát. Éles lemezvágó ollót használtak, fatőkébe helyezett vasállványt, mozgatható, kiélesített karral. A kivágott formát a homorítótőkén kalapáccsal homorították, a nagyobb kolompokat pedig pöröllyel ütötték. Az aránytalanságokat szarvasüllőn egyengették ki. A homorított lemezt meghajlították, széleit egymás fölé helyezték, és a szegecselés számára lyukakat ütöttek bele, majd szegecseléssel összedolgozták. A fülezést alátéttel és hidegvágóval végezték, lyukakat vágtak a kolomp vállrészén, és ebbe illesztették a fület.

Ezután a legkörülményesebb munka, a forrasztás következett. A hozzá szükséges agyagot 24 óráig áztatták, hogy minden agyagrészecske felázzon. Ezután négyszer széttaposták, ötször megfordították és végül még kétszer újra megtaposták, majd pelyvával jól összekeverték. (Érdemes megnézni a fazekasok agyagelőkészítési munkálatait, hogy e tekintetben mennyi hasonlatosság van a két szakma között.) Az így péppé gyúrt agyaggal a nyers kolompokat kitapasztották, hogy forrasztáskor el ne égjenek. Ezzel egy időben bemérték a rezet, vagyis elosztották az apróra tört rézdarabokat a kolomp nagyságától függően. Mindenféle hulladékrezet fel tudtak használni. A bemért rezet az agyaggal tapasztották rá a kolompra, egyenletesen kívül és belül, hogy a megolvadt réz szétfolyhasson a vasból lévő kolomplemez mindkét oldalán. Az így megtapasztott kolompot megszikkasztották, száradni hagyták, ez volt az előmelegítés a szárítópolcokon. Innen rakták a forrasztókemencébe. Ebben hevítették a kolompokat, amíg a réz meg nem olvadt. Fújtatóval fújták a levegőt az izzó faszénre. A kemencét úgy rakták meg, hogy az aljába, a száklyavasra egy sor faszenet tettek, erre jött egy sor kolomp, majd megint egy sor faszén, és újra egy sor kolomp, amíg tele nem rakták a forrasztófészek száját. Kékes láng jelezte a forrasztószer megolvadását. Közben a kolompokat piszkavassal forgatták, hogy a megolvadt réz egyenletesen osztódjék el. Körülbelül egy óra múlva a kalaplyukon át óvatosan vizet csurgattak a kolompokra, s ha kihűltek, az agyagsalakot letisztogatták róluk. Forrasztás után csiszolódobbal vagy reszelővel lecsiszolták őket, majd behelyezték a nyelvet úgy, hogy a fül kinyúló hosszabb ágára akasztották és a szárát behajlították.

Már csak a behangolás nagyon kényes munkája volt hátra. Ennek titkát minden mester szigorúan őrizte, hiszen ettől függött a kolomp kelendősége. Minden darabot kézbe vettek, megzörgették a megcsiszolt kolompot, megfigyelték a nyers hangját. Aztán rátették a szarvasüllőre, azon hangolták kalapácsütésekkel. Tudni kellett, hogy hova és mekkorát üssenek az oldalára, hogy jó és tiszta hangot adjon. Ha magasabb hangot akartak, akkor a nyelv fölötti oldalát ütögették, míg kis horpadás nem keletkezett. Mélyebb hangért lejjebb kellett az ütést adni. Így sikerült sokszínű kolomphangokat elérni: sírót, verőt, pergőt, rengőt, buffogót, kopogót, pattogót, kisharangot, gulyaharangot.

A behangolt kolompokat nagyság szerint drótra fűzték, így raktározták, amíg piacra nem vitték. Tizenkét féle méretben készültek kolompok: volt fél, egy, kettő, három stb. nagyságú, vagy űrtartalom szerint ötdecis, literes és egyiccéstől öticcésig (Márkus 1943).

A Hortobágy északi részén, Polgáron kétfajta kolompot használtak: egy alul szűkülő típust, amelyet csákvári kolompnak hívtak, és egy nagy, dübögőnek nevezettet. Hajdúböszörményben a szűk aljú, öblös harangokat csákvári, a lapos, alul széleseket pedig hámori pergőknek vagy harangoknak nevezték. A csákvári kolompoknak jó hangzása lehetett, mert Pelkó Péter Eredeti magyar közmondások és szójárások című, 1864-ben Rozsnyón megjelent könyvében ezt olvashatjuk róluk: „Vág, összevág, mint a jó csákvári”.

Csokonai Vitéz Mihály is megemlíti egyik versében 1790 környékén a csákvári kolompot. Csokonairól tudjuk, hogy járt Csákváron, mégpedig Kováts Sámuel református papnál, akivel baráti viszonyban volt. A csákvári kolomp elnevezés már elég régi lehet, mert a nyíregyházi tirpák gazdák végrendeletei között az 1780-as években (Nyíregyháza város levéltára, 1787, Testamentumok) már találkozunk ezzel a megjelöléssel: „zwonecz Csakwarsky s remenom...” (Márkus 1943).

A csákvári kolompkészítő iparról Csákváron írásbeli adat nem, emlék is alig maradt fenn, ugyanakkor a hortobágyi gulyásoknál és a debreceni múzeumban ma is többet tudnak róla, hogy egykor létezett, hiszen nagyon sok darab található e gyűjteményekben. Szabó László Vilmos, a „természet apostola”, csákvári tanár, az 1960-as és 1970-es években mint Hortobágyi Nemzeti Park kutatója és később felügyelője még sok ilyen haranggal, dübögővel találkozott a pusztában is, amelyekről a pásztorok elmondták, melyik a csákvári. Természetesen, mint fentebb olvashattuk, a jó hangú és formájú kolompok nem mindegyike készült Csákváron, hiszen méretük, formájuk és nyilván hangjuk, minőségük alapján később a máshol készült ilyen kolompot is csákvári néven hozták forgalomba. S ha már elődeink számára ilyen fontos volt, hogy tájjelző mellett típusjelzővé vált a csákvári a kolompok között, úgy feltétlen megérdemli, hogy jelenlegi tudásunk szintjén emléket állítsunk neki!

Szerző: Viszló Levente

---

Irodalom

-Brauer-Benke J. (2003): Nyugat-Dunántúl népi hangszerei a múzeumokban. Savaria 27: 219–248.
-Márkus M. (1943): Jolsvai kolomposok. In: Gunda B. (szerk.): Emlékkönyv Kodály Zoltán
-Sárosi B. (1998): Hangszerek a magyar néphagyományban. Planétás, Budapest. /Jelenlévő múlt/
-Tálasi I. (1936): A Kiskunság népi állattartása. Pázmány Péter Tud. Egy., Budapest. /Néprajzi füzetek 6./