Sebestyén Lajos (Felsőgalla, 1926. augusztus 24. - Tatabánya, 2012.) költő

A „Tatabánya Város Kultúrájáért” díjas költő 1926. augusztus 24-én született Felsőgallán, a Mésztelepen. Szülei - mert nem akartak nem magyar állampolgárok lenni - 1919-ben áttelepültek Magyarországra. „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat”, a rebellis magyarság egyik fészkéből, Ugocsa megyéből jöttek. A szülőföld orgonaillatú temetői, eget cirógató jegenyéi örökre a költő lelkében éltek. De Tatabánya egészének – a régi bányatelepek hatajtós házaival, a kimerült, elhagyott aknákkal, aknatornyokkal, magasállványokkal, meddőhányókkal is „tarkított”, emeletes házakkal beépített földje – már régóta az ő hazája is volt. Ebben a lélekben, ha Újvárosból „hazazarándokolva”, szűkebb szülőföldjén, a Mésztelepen barangolt, neki a „nagy lerobbantás” után gondolatban még mindig cementpor fedte a tetőket és a fák lombját, s a közeli „alukohó”, cementgyár és karbidgyár kéményeinek ujjai kapartak füstös körmükkel az égre. Az öt Sebestyén fiúból hosszú ideje már csak ketten éltek, Lajos, a költő Tatabányán, legfiatalabb öccse pedig Amerikában. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”- írja József Attila „Medvetánc” című kötete „prológusában”. Sebestyén Lajos 15 éves korában – „elég idős” korát tanúsító hamis papírokkal - a mészkemencéknél kezdett dolgozni, onnan a kő-, majd a szénbányába került, ahol – amíg szilikózissal le nem százalékolták – tizenkilenc éven át dolgozott. Feleségével, aki 1997-ben meghalt, 48 évig élt együtt. A hűséges társ is vállalta a bányászfeleségek sorsát, akik a felszínen maradottak keresztjét cipelve naponta újrahaltak a rettegésbe. „Bányatelepen asszonylélekből virágzott az ének. A férfiak kevésbeszédű fajtává gyúródtak a föld alatt, ahol soha nem szól a dal.”- írta – talán élete társára emlékezve – „Nagy különbség” című versében. Gallai Rudi barátom, Tatabánya helytörténésze, könyveiben „színkeresőben”  a  mindannyiunk szívéhez oly közel álló „tegnapban” jár, elgyönyörködik és minket, olvasóit is elgyönyörködtet a rég volt emberek tarka forgatagában, megfürdeti arcát és arcunkat a kemény fából faragott ismerős és ismeretlen férfiarcokban, a kedves öreg nénikék beszédes szemében s a bájos, eleven leánymosolyokban . Rudi és Lajos bácsi társaságában, a mi „parányi triumvirátusunkban” mindig fokozottan éreztem, hogy a mindennapi hangyaharcban is kell, hogy legyen pihenője az embernek a természeti és emberi szépségek és nagyszerűségek meglátására, a barátság ápolására,. az olyan együttlétekre, amikor az egymáson keresztbe fekvő ék és bányászkalapács még szorosabban ölelkezik bennünk. Lajos bácsi nincs többé. Keresem az arcát, a kezét, a szívét. „Ha a várost nézed, az arcom láthatod, ha az arcomba nézel, a várost láthatod”- írja „Önarckép” című versében, az én kedves, jó barátom, aki Dobroszláv Lajos „Műszakváltás Tatabányán” című képének előterében álló, gumicsizmás, „kobakos”, lámpás bányászt idézte, csak neki nem penészvirág-sápadt volt az arca, mint a festményen ábrázolt munkásoké, hanem rózsásan piros, egészséges. Szemei sem szomorúak, hanem kölykösen kedvesek, becsületesek, jók és biztosak voltak. Az ember nehezen tudta elképzelni róla, hogy valaha szénnel teli csilléket tologatott, hogy hason csúszott a lucsokban, vagy nyögve bányafát vonszolt, hogy olyan helyen dolgozott, ahol a páratartalom határozta meg a csapat tagjainak közérzetét, mert álló helyzetben is izzadtak, pedig csak a csizma volt rajtuk, meg egy hosszú gatya, hogy kifelé jövet a félretett száraz ruhát vehessék fel. „Szólok kérdezve kérdezetlen” kötete „Vasritmus” című versében azt írja: „Sokat áztam verítékben, vas-zengésű szavak helyett szelíd hangot hogy keressek?”. „Sorsomban, testemben a munka kíméletlen nyomait viselem”- mutatja be magát „Azokkal osztom kenyerem” című költeményében Nehéz elhinni, hogy már csak képen láthatom. Becsületes arca azt sugározta, hogy akit innen, ebből a városból tarisznyáltak, illetve tarisznyálnak, azt egykönnyen nem fogja az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta. Sebestyén Lajos gyakran volt otthon egyedül. Az otthonban is, amely végső otthona lett. Szíve azonban, amely immár örökre megállt, soha nem volt „magános férfi-porta”.  Az egymáshoz tartozás, az egymásra utaltság érzése dobogott benne. Az ember szeretete.  A boldogságra, a harmonikus, teljes életre vágyó, egészséges ösztönéletű ember szíve volt ez a szív, egy olyan emberé, aki a vér szerinti kisebb családban, fia családjában és a nagyobb közösségben egyaránt igyekezett megtalálni a helyét. Gárdonyi Géza szerint „a szívet azért rejtette el az isten, hogy senki se lássa.” De Lajos bácsi, az örök gyermek, a csupa kezdés, csupa nyugtalan szívdobogás-ember nem rejtette el előlünk, szerettei, hozzátartozói és barátai elől, hanem ellenkezőleg, elénk tárja nagy szívét. A hegyen most elgyönyörködöm az alattam fekvő Tatabányában, ebben a rendületlenül dobogó lelkes nagy szívben, és Lajos bácsira, a város egyik „lelkére” gondolok, aki augusztusban töltötte volna be 87-ik életévét. „Amíg két visszeres lábam el bír vinni, menekülök a csönd elől. Sietek naponta, sietek ki a négy fal közül. Túl az úton, a szögletes házakon: mert elég nekem egy tenyérnyi rét, a hernyó előttem ösvényt hétrét méricskélve, ahogy araszol. Kezemről, ahogy elrepül a bogár, itt az ezerszer járt ölelésnyi tájon. Hogy az öregedés félelme, szememből kihullva mindenre rácsodálkozássá váljon” - írja egyik korábbi, „Az öregedés félelme elől” című versében Lajos bácsi, a költő, aki izületi fájdalmaiból adódó mozgáskorlátozottsága, rossz lábai miatt már hosszú ideje nem tudott kijárni a természetbe, de gondolatban és verseiben gyakran „kirándult”, és itt van, mint mindig, most velem is. Sebestyén Lajos, aki az iskolai kötelező olvasmányokon keresztül került kapcsolatba az irodalommal, elég későn, harmincéves korában kezdett verseket írni. Első kötete, amelyet Váci Mihályné segítségével állított össze, 1974 decemberében jelent meg. ’75-ben már egy darab sem volt belőle a boltokban. A válogatást, amelynek címe a szerző elképzelése szerint „Csendes lázadás” lett volna, Csanádi Imre szerkesztette. Ó adta a sematikus „Szülőföldem, iparvidék” címet. Váci Mihály ellenben, akivel a kötet szerzője később baráti kapcsolatba került, nagyra értékelte a nehéz sorsú tatabányai alkotót. „Egyszerű szavakkal él az ember. Színtelen és anyagtalanul egyszerű szerszám a szó.”- írja a nagy magyar író, Móricz Zsigmond. „A naiv alkotó az igazi lángész.. Ösztönös, nyugodt, biztos. A természet szavára hallgat”- mondja Goethe. Sebestyén Lajosnak, a szó goethei értelmében naiv művésznek a költészete  tiszta, őszinte költészet. Érzelmesség csöppje csillog benne még a jéghegy csúcsain is. „Bányalovak” című versében az ember és az állat kétféle - pozitív és negatív - kapcsolatának bemutatásán keresztül azt érzékelteti, hogy a tisztaságnál és a szépségnél nincs nagyobb érték a világon.  A bányaló, akinek „izzadó testéről csakúgy dől a pára”, s bár „szeméből a mezők pacsirtája, a földet átívelő szivárvány, az éggel ölelkező örökre kihullt”, a föld gyomrában is az ember hűséges munkatársa marad. A Sebestyén-vers bányalova több mint egy állat. Önálló akarattal, erkölcsi felfogással rendelkező, a rajta csattanó minden emberi brutalitás ellenére is helyt álló „homo moralis”. „Sötét a bánya, de égnek benne mécsek”- írja Petőfi. Sebestyén Lajos világában a – talán magát, a gyermekként már felnőttsorsra kényszerített költőt megtestesítő – lóvezető kisgyerek jelenti a „mécsest”. Sebestyén Lajos bányalova, amelyről Jakobi Anna festőművész készített megrendítő grafikát, a soha meg nem alkuvó bányászlélek jelképe. Lajos bácsi kötetei, a már említett „Szülőföldem, iparvidék”, a „Szólok kérdezve kérdezetlen”, az „Arcok a „hatajtós” hétköznapokból”, a „Tisztelet Tatabányának, tisztelet a bányászoknak”, a „Kopogtam a városkapun” és a „Csendes lázadás” mellett ott van „A politikához dilettáns Sebestyén Lajos dilemmái” című is, amely a szerzőnek a Radír rádióban saját szájából 1999-2000-ben elhangzott erkölcsnemesítő elmélkedéseit tartalmazza. A könyvbe foglalt jegyzetekben az író a maga szociális érzékenységével, a szenvedély erejével, a toll fegyverével az emlékek súlyától térdelő alázatos, de meg nem alkuvó lélekkel küzd a legnemesebbekért, és vall – válaszolva a „Mi dolgunk a világon?” kérdésére - szeretetről, szolgálatról, jóakaratról és tisztességről. „A legfontosabb, hogy ami az emberből marad, több legyen, mint egy maréknyi por”.  Bár, amikor elhamvasztották, a bányából hozott, a testévé, lelkévé vált félmaroknyi szénpor képezte tüdeje elégett vele együtt, s többi részéből is csak az urnába került kevéske hamu maradt, a lelke itt munkál bennünk. Áldott legyen az emléke. A nemes bányászszolidaritás alapja az, hogy a társak szükség és veszedelem esetén csak egymástól várhatnak segítséget. „Zordon bércek bányász gyermekének szeretettel nyújtsatok kezet!”- mondja a bányászdal. A bányásznak a két tenyere a kenyere. „A bányász keze testvérkéz, / a társát el nem hagyja/, a saját élte árán is/ a bajból kiragadja./ Hadd szorítsam meg a kezed/ bányásztestvér barátom!/ Mert nincs több ilyen férfikéz/ e széles nagy világon” -írja Dzsida József  A bányász keze című versében. Sebestyén Lajos, barátunk jobb keze, ha a mienkkel ölelkezett, mindig azt az érzést sugározta belénk, amit Váci Mihály Tiszta és jó című versében így fogalmazott meg: „És érezzék egy kézfogásról rólad, / hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy; / s egy tekintetük elhitesse véled: / szép dologért élsz – és érdemes élned!” Lajos bácsi, aki azt írtad, hogy „csak tiszta pohárból jóízű a víz, csak tiszta tányérból az egyszerű étel, csak tiszta lélekből az egyszerű szó”, most a te „gyalog járó” vadgerle-búgás hangú, hóvirág tisztaságú szavai zenélnek bennünk, amelyekkel azt érzékeltetted, hogy az emberi tisztesség, becsületesség és jóság - ha apró, döcögő, sántikáló lépésekkel is - képes előre vinni a világot. Hadd szorítsuk meg most a kezedet gondolatban.
Érdemes volt. Ugye, érdemes?