A történelem sorsfordulói később sem hagyták érintetlenül ezt a vidéket. Dokumentumokkal igazolható vagy saját élményanyag feldolgozása révén a 19–20. század meghatározó eseményeiről is születtek irodalmi művek. Az itt megtörtént, regénybe illő és tragikus események, majd az egyszerű emberek sorsa, mindennapjai, küzdelme, avatott tollú írók és költők prózai munkáiban és verseiben is tükröződnek. Ezeket a műveket a teljesség igényével számba venni lehetetlen. Ezért kiválasztottunk néhány olyan kisregényt, amelyek érdekes témájuk, fordulatos cselekményük miatt méltán tarthatnak számot az olvasók érdeklődésére.

Győry Dezső Viharvirág című könyve egy dokumentumértékű, szép történelmi regény, amely az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc korába vezeti el olvasóit. A regény gerince a szerző nagyapjának 1848–1849-ben írott eredeti naplója. Főhőse Kalla Miska, egy rimaszombati pallér húszesztendős fia, akit a hazaszeretet és egy nagy romantikus szerelem érlel öntudatos forradalmárrá. A tisztalelkű és bátor ifjú az 1848-as események dinamikus sodrába kerül. Jelačić betörésekor önként jelentkezik katonának, részt vesz a pákozdi ütközetben, Perczel seregében végigverekszi a dunántúli hadjáratot, Debrecenben találkozik Kossuthtal, majd Bem seregébe kerül, s az ő oldalán küzdi végig a szabadságharcot. Bátorságát, áldozatkészségét több hőstett bizonyítja, többek között Bem életét is megmenti. Életpályája teljesen összefonódik, szinte azonosul az ország sorsával, a nép életének alakulásával. Ahogyan az ország emelkedik a forradalom árján a szabadság és függetlenség, a társadalmi haladás felfelé ívelő ösvényén, úgy emelkedik, magasodik fel az egyszerű néppel sorsközösséget valló Miska alakja is. Egyszerű közkatonából honvédtisztté küzdi fel magát, s a tragikus világosi fegyverletétel után sem teszi le a fegyvert, hanem a palóc földön, a gömöri erdők mélyén bujdosó tásaival együtt tovább viszi a harcot, tettével bizonyítván, hogy nem lehet kiölni a népből a szabadságvágyat. De a regény nem csak a szabadságharc, hanem egy nagy romantikus szerelem regénye is, amely a harcok viharában virágzik ki és nagy megpróbáltatásokon át teljesedik be.

Földes Mihály Hajnal Pákozdon című darabja, majd regénye sokkal több, mint egyetlen – bár döntő fontosságú – ütközet, a pákozdi csata leírása. Azt beszéli el, miként született meg az első magyar néphadsereg, s mint vált igazán forradalmivá 1848 szeptembere, betetőzve ezzel a márciusi forradalom eszméit. A regény főszereplője a nép, amelynek mind radikálisabb magatartása végül arra kényszerítette a kormányt, hogy szakítson a halogatókkal, a megalkuvókkal, s vállalja a forradalom egyetlen lehetséges útját: a végső szembefordulást a kamarillával, a Habsburg uralkodóházzal. Egy „nagy év nagy hónapjának” története ez a szemléletes stílusban megírt izgalmas regény, melynek méltó és egyetlen lehetséges befejezése a pákozd–sukorói csata. A könyv egyes részleteiben térségünk települései is szerepet kapnak.

A megtorlás egyik kevéssé ismert, megrázó epizódját írta meg Sobor Antal Perelj, Uram! című kisregényében. A bibliai 35. zsoltárt idézi a könyv címe, és valóban bibliai az a szenvedés, megaláztatás, amit a Vértes környékén élő népnek az 1848–1849-es szabadságharc leverése után a bevonuló császári zsoldosoktól el kellett szenvednie.

A császári hadvezetés tisztjeinek levélváltása vezeti be a történetet, amely a csákberényi Manszbarth Antal (Tóváros, 1821 – Nagyigmánd, 1849) római katolikus plébános és Szikszay János (Fokszabadi, 1803 – Nagyigmánd, 1849) református lelkész meghurcoltatásáról és kivégzéséről szól. Mindkettő szeplőtlen jellem, hű hazafi, akik megtettek mindent, amit a haza iránti kötelezettség parancsolt, de semmi olyat nem követtek el, amiért büntetést érdemeltek volna. Egyszerűen csak magától értetődő természetességgel vállalták a legitim magyar kormány ,,függetlenségi nyilatkozatának” felolvasását híveik előtt a templomban. Haynau vérszomjas, bosszúvágyó tisztjeinek szemében azonban ez halálos bűn.

Az elbeszélésből végigkísérhetjük utolsó napjaik minden megaláztatását, és megismerhetjük a rémuralom megteremtésében közreműködő császárhű magyar hivatalnokok, tisztek és zsoldosok szégyenteljes szolgalelkűségét. Ennek drámai megnyilvánulása volt a házkutatások lebonyolítása a perbe fogott papok otthonában, és a lázongó falu hangadóinak megbotoztatása, amit a falu népével együtt nekik is végig kellett nézniük. Meleg szeretettel és írói eszközök széles skálájával ábrázolja az író azt az emberi méltóságot, amellyel a két vádlott a megpróbáltatásokat viselte. Az éjszakai órákban rajtaütésszerűen elhurcolt, étlen-szomjan fogva tartott vádlottakat másnap a megfélemlített berényi nép együttérző és aggódó tekintetétől kísérve szállították el a faluból, és vitték Mórra újabb kihallgatásra, innen pedig Nagyigmándra, ahol Haynau rögtönítélő bírósága ítélkezett felettük. A drámai végkifejlet közeledését sejteti az érkező hóhér díszes hintaja, amelynek áthaladását az út szélére húzódva kellett megvárnia a vádlottakat szállító szekérnek. Ez a kép egymagában is jól érzékelteti azt a reménytelen kiszolgáltatottságot, amelyet a magyar nép a levert szabadságharc után elnyomóival szemben átélt. A halálos ítéletet 1849. július 12-én mondta ki a haditörvényszék. Közvetlenül ezután megtörtént az ítélet végrehajtása is. Éljen a haza! Éljen a szabadság! – hangzott a mártírok utolsó kiáltása. Életükkel kellett fizetniük, mert vétkük hiába volt kicsiny és mellőzhető, mégis a legnagyobbat vállalták: azonosságot a magyarság egészével.

Lélekharang címmel 1984-ben Páskándi Géza írt megrendítő drámát a csákvári születésű Libényi János (Csákvár, 1831 – Bécs, 1853) által Ferenc József császár ellen elkövetett merényletről. A drámát 2018-ban, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulója alkalmából a Bartók Kamaraszínház is műsorára tűzte. A mű a Ferenc József császár elleni sikertelen merényletet tárgyalja, amelyet Libényi János csákvári szabósegéd követett el 1853. február 18-án Bécsben. Miért, kinek a megbízásából, miféle nemzeti érzéstől vezérelve készült ez a gyerek-ember a császárgyilkosságra? Kinek származik ebből haszna, kiket erősít meg a merénylet? Az író egy izgalmas krimi ok- és indítékkeresésével nyomozza végig az esetet: hogyan válik csöndes forradalmárrá egy nagypolitikától távol álló, egyszerű szabólegény.

„Az a sors, amelyet hazámnak a mostani császár kormányzása alatt szenvedni kellett, a legmélyebben megrendített” – vallotta. „Hazámat mindenek fölött és életemnél is jobban szeretem. Látnom kellett, hogy honfitársaimat, még a legmagasabb állású főnemeseket is kivégezték, felakasztották, vagy agyonlőtték és tömegesen hurcolták fogságba és az országban elnyomták a szabadságot. Nem bírtam ezt az állapotot tűrni...” – írja vallomásában Libényi János. A haditörvényszék Libényi Jánost 1853. február 23-án kötél általi halálra ítélte, és az ítéletet három nap múlva végre is hajtották. A csákvári születésű Libényi János sikertelen merényletének színhelyén emelték az egykori császárvárosban a Fogadalmi templomot (Votivkirche), amely ma a Bécsbe látogató turisták egyik látványossága.

 

Szüts Dénes: Öngyilkosság? a Kaszinó utcában

Balás Jenő (Gyergyóremete, 1882 – Budapest, 1938), a gánti bauxitbányák felfedezőjének rendkívüli egyénisége, nyughatatlan, kutató természete már sokak érdeklődését felkeltette. Balás Jenő végrendeletében külön kitért arra, hogy… „ Amennyiben irataimat nevezett barátaim, életrajzom megírására vagy színdarab írására felhasználni kívánják… tanulmányozásra jegyzék mellett kiadhatók.” Életpályájának eseményeiről két játékfilmet is készítettek (Kerecsendi Kis Márton: A harmincadik, Gertler Viktor: Láz). Sorsa tragikus, krimibe illő fordulatainak felhasználásával írta meg Szüts Dénes az Öngyilkosság? a Kaszinó utcában című bűnügyi regényét.

A székely származású Balás Jenő bányamérnök az első világháború utáni nehéz körülmények között kezdte meg életpályáját, amikor a területének kétharmadát elvesztő, legyőzött országnak új életlehetőségekre, új fejlődési irányokra volt szüksége. Balás Jenő felismerte, hogy „az emberiség történetében oly nagy szerepet játszó természeti kincseknek nemzetsorsokat irányító hatása van”. Megszállott lelkesedéssel látott hozzá az ásványkutatáshoz, és a gánti bauxit felfedezésével valóban óriási vagyonhoz juttatta az országot. Természetesen elsősorban a saját szerencséjét hajszolta, a meggazdagodás vágya fűtötte, de világosan látta – amint egy cikkében írja –, hogy „minél nagyobb (bauxit) termelés folyik, annál több exisztencia jut kenyérhez, annál több mellékiparág indul fejlődésnek. Alumíniumtermelésünk életre hívja az állandóan szorgalmazott energiatelepeket, módosul, átalakul, tökéletesedik közlekedésünk, egész kultúránk”. A nagy célokért lelkesedő, ébren álmodó kutató a felfedezett bauxittelepek áron aluli eladásából kapott összegeket újabb és újabb költséges kutatásokba fektette, egészen a teljes elszegényedésig. Közben az egyre fejlődő repülőgépiparnak köszönhetően, az alumínium érce, a bauxit stratégiai jelentőségű nyersanyaggá vált, és megindult a második világháborúra készülő nagyhatalmak versengése, a legfontosabb bauxitlelőhelyek birtoklásáért. 1938. március 6-án hírül adták az újságok, hogy Balás Jenő, a gánti bauxit-előfordulás felfedezője öngyilkosság következtében elhunyt. Közeli ismerőseit nagyon meglepte a hír, mivel néhány nappal előbb még lelkesen beszélt terveiről, és személyiségétől idegennek érezték még a gondolatot is, hogy önkezével vessen véget életének. Halála rejtélyességét bizonyítja, a haláláról kiadott közlemények ellentmondásossága. Hivatalosan a halál oka először ismeretlen, ezután gázmérgezés, majd szívbénulás végül öngyilkosság. A haláleset körülményeinek kiderítésére indított vizsgálatot lezárták, a legfontosabb tanú hamarosan véletlen közlekedési baleset áldozata lett. De mi történt, mi történhetett valójában?

Ezt a rejtélyt próbálta kibogozni Szüts Dénes a bűnügyi kisregény keretében. Az 1960-as évek végén játszódó regény cselekményének középpontjában Szász Dániel, egy intellektuális beállítottságú újságíró áll, aki az 1938-ban elhunyt Balátai Jenő bauxitkutató és felfedező lányát vette feleségül. Balátai Jenő alakját Balás Jenő életpályája alapján rajzolta meg az író. Az újságíró vej a családban hallott legendák hatására, szenvedélyesen érdeklődni kezd nagyhírű apósa ellentmondásos személyisége, és 30 évvel korábban bekövetkezett halála iránt, mert egy regényben szeretne emléket állítani a hírneves felfedezőnek. A felmerülő megoldatlan kérdések hatására Szász Dániel érdeklődése szinte a megszállottságig fokozódik, valóságos nyomozásba kezd az igazság kiderítése érdekében. A cselekmény színhelye egy Adriai-tenger melletti üdülőhely, ahol az újságíró jutalomüdülésen tartózkodik családjával, és ahová véletlennek tűnő módon, megérkeznek azok a személyek is, akik Balátai Jenő 30 évvel korábbi halálával valamilyen összefüggésbe hozhatók. Szász Dániel kalandos, izgalmas nyomozása eredményeképpen végül fény derül Balátai Jenő rejtélyes halálának körülményeire. Balátai az általa felfedezett új bauxitlelőhelyek eladásáért ekkor már valóban méltó árat szeretett volna kapni, ezért tárgyalásba bocsátkozott az összes szóba jöhető vevővel. Német ügynökök a fasiszta Németország háborús céljaihoz akarták megszerezni a bauxitlelőhelyeket, de mivel az amerikai ügynökök nagyvonalú árajánlatával nem tudták felvenni a versenyt, öngyilkosságnak álcázva az esetet, megölték Balátai Jenőt, hogy örökösétől, német származású feleségtől könnyebben megszerezhessék a bauxitkitermelés jogát. Felmerülhet a kérdés, hogy a regényben szereplő történet hogyan hozható kapcsolatba a mintakép Balás Jenő halálával? Nyilvánvaló, hogy a titkosszolgálatok – ahogy ez nevükben is szerepel – úgy dolgoznak, hogy akciójukra soha ne derülhessen fény. Balás Jenő haláláról is annyit tudhatunk csak bizonyosan, amennyi a korabeli dokumentumokban megjelent. Irodalmunk viszont gazdagabb lett egy legendával, amely a vértesi bauxitlelőhelyek felfedezőjének haláláról szól.

 

Polcz Alaine: Asszony a fronton

A közelmúlt történelmének, a második világháborúnak személyesen átélt borzalmai indították Polcz Alaine-t (Kolozsvár, 1922 – Budapest, 2007) arra, hogy az egész további életét meghatározó, keserves élményeit megossza az utókorral. Olyan élmények voltak ezek, amelyekről politikai okok miatt évtizedekig beszélni sem lehetett, pedig sokaknak jutott hasonló sors osztályrészül. A kolozsvári fiatalasszony férjével az erdélyi hadi események elől menekülve Csákváron, az Esterházy grófok szolgálatában álló anyósánál remélt biztonságot a háború forgatagában. Csákvár ekkor a béke és biztonság szigetének tűnt. A 160 szobás, színházzal, kápolnával rendelkező kastély a Vértes erdeibe belefutó százholdas parkjával, mérhetetlen mennyiségű műkincsével és gazdagságával semmit sem tudott még a háborúról. Pedig a frontvonal közeledtével a Vértes Magyarország legszörnyűbb helye lett 1944 végén és 1945 elején. A német és a magyar hadsereg a Buda, a Velencei-tó, a Balaton és a zalai olajmezők által meghatározott vonalban építette ki megerősített védelmi rendszerét. Ennek a védelmi sávnak a második vonalában, a Vértesnél sikerült több hónapra megállítani a lendületesen előretörő szovjet hadsereget. Innen kiindulva kísérelt meg a német hadsereg a háború során utoljára ellentámadást a budai várban körülzárt csapatai felmentésére. Az itteni harcok hevességére jellemző, hogy 1944 karácsonya és 1945. március 16-a között majdnem három hónapig hullámzott itt a front, viszont ennek a védelmi vonalnak az áttörése után kevesebb mint három hónappal már Berlinben ünnepelték a végső győzelmet a szövetségesek. A kemény tél, az élelem és a közlekedési eszközök hiánya, a körben tomboló harci cselekmények lehetetlenné tették az elmenekülést. A kis falvak és a környék népe elzárva a külvilágtól, teljes kiszolgáltatottságban, a halál árnyékában élte át a vérzivataros hónapokat, tanúja volt lakhelye anyagi javai teljes pusztulásának, elszenvedte a szovjet katonák által elkövetett durva kilengéseket. Sok nő halálát okozta a kíméletlen erőszak, a túlélők közül pedig sokan – az írónőhöz hasonlóan – egész életükön át hordozzák gyógyíthatatlan lelki sebeiket. A hóval borított hegység bénult tanúja volt az eseményeknek. Évről évre megújuló lombjai, szelíd völgyei és vadregényes szurdokai ma már jótékonyan feledtetik annak a korszaknak az emlékét, amely minden bizonnyal a legszörnyűbbek közé tartozott a Vértes sokmillió éves történelme során.

 

Gereblyés László

József Attila-díjas költő, műfordító, a 20. század elején, 1904-ben született Csákberényben. Egész életében meghatározó tényező volt számára a lázadás, s a náci német eszmékkel való szembenállás. 1924-ben lett tagja az illegális KMP-nek, kapcsolatban állt a forradalmi írókkal. A verseken kívül riportokat is írt, amelyek a magyar munkásszociográfia első darabjai közé tartoznak. Versei jelentek meg a Népszavában. Forradalmi hangvételű írásai miatt 1932-ben állásából elbocsátották, majd bebörtönözték. Kiszabadulása után jelent meg A döntés felé című riportkönyve (1932), amelyért rendőri felügyelet alá helyezték. Fábry Zoltán Az Út című folyóiratában Góbé László és Orondi András álnéven publikált. 1934-től fizikai munkás volt az Óbudai Pamutiparban, de politikai tevékenysége miatt 1936-ban elbocsátották. 1938-ban Párizsba utazott, ahol bekapcsolódott az ottani magyar szellemi életbe. A háború kitörésekor részt vett a francia ellenállási mozgalomban, belépett a francia hadseregbe, a Petőfi-században harcolt.

Itthoni közéleti és irodalmi tevékenysége, valamint műfordítói gyakorlata erős szálakkal kapcsolta Franciaországhoz. Verselési rutinja, biztos formakészsége gyakran a könnyebb megoldások felé sodorta; a dalszerű forma, a chanson pedig az énekszövegek sokszor tapasztalható felszínességére, költői üresjáratra csábította. Közéleti indulatai mélyén mindig is az ellenállás meghatározó internacionalista élménye munkált, ezért volt olyan érzékeny a nagyvilág harcaira, de ezeket csak a versekben tudta tiszta egyszerűséggel összegezni. Időnként a felszínre tör korábban elfojtott, bensőségesebb lírája, amellyel megsejtett halála előtt még egyszer rácsodálkozott az őt körülvevő világra:

„Hol nyugszom én majd?... csüggedt fűz alatt?
bitók tövén?... kitört kereszt alatt?...
egy szirttetőn, tócsás mezők felett?...
el sem temetve, torz hullák felett?
Ó, hol...  talán egy tükrös tó ölén!
s a sás súg-búg majd: »ifjú volt szegény!«
sirály sikongat: »nem vagy társtalan,
meghaltak újra ifjan annyian!«”

Feltörnek olykor a betegség okozta szorongás, a búcsú s a nosztalgikus emlékezés hangjai is, de lírájának alapvonulata mégis a harcos, tevékeny forradalmár költőt mutatja.

Némaság

Hallgat a Vértes
ködbe burkolózva,
régóta hallgat,
mindmáig mogorva,
hiába kérdik:
Évszázad terhét
hát örökkön érzed?
Orcáid ránca
el sosem simulhat?
E bús gomolygás
rólad el nem múlhat?
Hasztalan súgják:
szívünk hoz tehozzád,
s jaj, mindazoknak,
kik jussod orozzák!…
Te nem felelsz,
csak állasz hümmögetve,
mormogsz, miképpen
mord, bozontos medve…
De halljad, Vértes,
fiad szól, a véred,
ki távol is csak
érted vívott, érted!
S megtér tehozzád
üzenetet hozva:
– a nemzet küldte,
eljött föllobogva,
ó, szavaiban
milliók üzennek
hadat a ködnek,
ősi félelemnek, –
teremtő tettek
dicséretét mondom,
gyürkőző népét
az örök porondon.

 

Őszi dal
(részlet)

A Vértes oldalán
sürögnek már javában,
Lesz bő szüret,
sejtik már mindahányan,
S kiforr a must,
mind teltebb lesz a pince,
De kell a kéz,
mely dolgunk most segitse…
De kell a szem,
mely szőlőnket vigyázza,
De kell a szív,
mely milliónak társa.

 

Az életnek, az élet szépségeinek ez a dacos, mindennél erősebb szeretete táplálta költészetét: politikai verseinek ez éppúgy rugója, mint tájverseinek, életképeinek, szerelmi lírájának:

„El ne mulaszd az őszi lobogást
A homlokon a szemében a ragyogást...
Csillámot a füvön hajszálakon”

Ez a lobogás vibrál impresszionista hangütésű költeményeiben; érzékletesen, néhol szinte érzékien ábrázolja a világ jelenségeit, beleértve a tárgyi világot is. De nemcsak a tárgyak, hanem a tájak és az emberek is az „őszi lobogás” visszfényeit tükrözik, s még markánsan puritán politikai verseire is rávetül ennek egy-egy sugara.

Költői képzelete szárnyán gyakran felkeresi szülőföldjét, amelynek képei rendszeres visszatérői verseinek.

 

Álmatlanul

Falumban jártam. Képzeletben.
A Vértes
ölelte most is önfeledten.

Tava megismert, mosolygott rám…
Határa
halkan, kacsintva, így szólt hozzám:

– Hát hazajöttél mégis… Végre!
Nem láttunk,
nem jártál itthon, vagy tíz éve.

S én bólogattam, – nézelődtem:
Csákberény
meg-megcsillant a kora-őszben.

Kedve aranylott, – érett körte, –
a kastély
már többé nem tapossa össze!

Kedve aranylott; nemsokára
szüret lesz,
aranyló bor lesz hordó-számra.

Kedve aranylott, – jókor jöttem!
Gyermekek
dobogtak táskásan köröttem.

Kedve világolt a sötétben,
s könnyeztem,
fél-álomban, anyám ölében.

 

Honvágy
 

Csókakő,                                        – Haragom
Csákberény,                                       napra-nap
Csákvár…                                       de tettet
– Hallod-é                                       várok még,
Kis falud rád vár!                              tettet!

A falud                                        – Oly tettet,
hívogat                                        mely méltó
téged:                                        hozzád,
– jobb vagyok,                                  hogy neved
szebb vagyok,                                    dicsekvőn
nézz meg!                                        mondják!

– Régóta                                       – Ellátszót,
nem láttál                                     akár a
engem!                                       Vértes!
A szoknyám                                    Mitől a
piroslón                                       nemzet lesz
lebben,                                       ékes.

– Kedvem is                                       Csókakő,
perdül a                                        Csákberény,
napban!                                        Csákvár…
Egy ország                                        Gyermekkor
mosolyog                                      illata
abban.                                        rám száll…

Csókakő,                                        Hajnaltájt
Csákberény,                                      indulok
Csákvár…                                        mégis,
– Még nem, még                                  földereng
hiába várnál.                                        akkor az
                                                            ég is.

 

Csoóri Sándor és Csanádi Imre munkássága

A vértesalji Zámoly két jeles szülöttének, Csoóri Sándornak és Csanádi Imrének az alkotásain keresztül a megélt történelem és az itt élők érzés és gondolatvilága saját színeivel olvad be az egyetemes magyar lelkület és szellemiség világába, és képez általános érvényű mondanivalót.

Csanádi Imrének (Zámoly, 1920 – Budapest, 1991) különösen ifjúkori költészetét hatja át a szülőföld élményt adó és sorsot meghatározó világa. Nagyapja nyomdokain haladva, aki Czuczor-, Arany- és Petőfi-strófákat másolgatott szorgalmasan, s az unoka a kallódó, sárguló füzetre véletlenül rálelve, e sorokat jegyezte a végére: „Tollat, elmét forgatva folytatom, hol elhagyta”. Valóban érezhető ez a folytonosság, a paraszti világgal való azonosulás, de érezhető az a feszítő indulat is, amely a feudális Magyarország egy „keserűségében verselgető parasztdiák”-jában, egy fiatal, gondolkodni tudó emberben dúlhatott ez idő tájt (1938):

„Felnőttem, akárcsak a gomba,
nem nőttem a társadalomba;
ki-kihajlok, mint a goromba
szál a takács szép szőttibe vonva.”

Indulásától nyomozója lett szülőfaluja és a környék múltjának, mindennapi életének; nyelvjárási sajátosságokat kutatott, az így nyert adatok, emlékek, szóbeszédek tényekként és „históriás hitelesség”-gel formáló eszközként épültek költészetébe is, s végigkísérték egész pályáján. Eleinte gyötrő kételyei, konok, sérülékeny és visszahúzódó természete – ő maga így ír magáról: „vagyok vétkes fiad, Zámoly” –, illetve vidéki számkivetettsége akadályozták költői egyéniségének kibontakozását, de ekkori versei kifejezték a paraszti világ keserves és lélekölő egyhangúságát.

„Avatja gönceim göndör por, trágya-pára;
bokámig alig ér a nadrág latyma szára;
törek csíp, nyakamon hetes borosta szúr.
Egy-egy istent, van úgy, a számon kiszalasztok;
főd – mondom; hallgatok, hosszan, mint más parasztok.
Megszólít egy öreg a minap: – Ifiúr...”

Egy forráshoz című költeményében a természet örök szépségén és folyamatosságán tűnődik. Ennek a folyamatosságnak szerves része az örökké hazát kereső vagy birodalmat építő, a népek országútján egymást követő vértesi ember.

„Víz, változó víz, emlékszel-e: itt
hány nép rótta egykor kóbor útjait?
hogy hajolt rád hajdan poros római,
tikkadt szája szomját megenyhíteni?

Tudod-, még hány raj – hun, szláv, gót, avar –
törtetett el erre? Jött majd a magyar:
megragadt a lankán, szőlőt ültetett,
csontot forgatott föl, korsót, nyílhegyet.

Hogy lihegett, hogy fújt – tudod-e – a német!
elhányt, föl a hegynek, páncélt, vasat, vértet.
Kontyos törököt láttál-e a halmon?
kőtornyot őrzött: tanú egy kerek rom.

Látsz füst-okádó, lármás vonatot,
jönnek klumpás svábok, csizmás magyarok.
Engemet is látsz, parton baktatót,
látod, ki vált föl, hányféle utód.”

 

A Vértes az ihletője a második világháború tragikumát megörökítő Lángban forgó napok című ciklusának is:

„Nem kéklett a Vértes: feketéllett,
hajló háta égre görbedt-rémlett.
Éjszaka volt. Negyvennégy. December.
Alig bírtam dobogó szivemmel. – ...

* * *

Kinn az utcán, neki a Vértesnek.
robajlón, hogy még a föld is reszket,
gép gépet követett, ágyú ágyút,
mintha nem apadna áradásuk.

* * *

Nem kéklett, – feketéllett
a Vértes komoran,
idegen volt: Ne ismerj! –
azt mondta tekintete.
Idegenség huhogott
csonttá-dermedt sziklái között,
titkolván ridegen idilli hajlatait
kétszeres éjszakával,
mint aki meg akar
tagadni mindent,
tiltakozik...”

 

Csanádi Imre műveiben könyvünk természeti, néprajzi fejezeteihez is bőven találunk adalékokat, hiszen szülőfalujának felvidéki településnevein eltűnődve pótolhatatlan alapadatokkal szolgált az egykori benépesítésének történetéhez. Különös, s meghökkentően alapos ismeretekről árulkodó két versében állít emléket a Vértesi Natúrpark egykori hagyományának, a csíkászatnak, valamint az egykor itt élő túzokállománynak.

Csíkászatok

Sírt a csík a káposztás fazékban.
Uraknak főtt. Nekiláttak vígan.
Virtusból, sok, rágatlan lenyelte. –
Volt csíkászat, volt vármegyeszerte.
Bor patakzott, duhaj tréfa járta,
cigány húzta, csattogott a kártya,
elröhécselt egyik a másikkal, –
és főttében sivított a csíkhal.
Jobbágy nyögött hangtalan kínjában, –
csík várt rá is, füstös cseréptálban,
póri étek, se sava, se borsa,
s jó ha került kenyérke, bár morzsa.
Csíkot termett eleget a sok láp,
elaltatni szilaj éhség poklát.
Csík termett, de arra ember kellett,
összefogni az ingyen élelmet.
Csíkász bújta lápok csalfa mélyét:
Csínját-bínját tudta és veszélyét:
gátat tákolt, lápkutakat ásta,
ravasz kasok fogságát vigyázta.
Szúnyog őszig, fagy mardosta télen, –
mégsem maradt csíkász egy is tétlen:
léket vágott halfullasztó jégbe, –
tódult a csík fűzkas-börtönébe.
Városokban, piaci kádakban,
víz pezsgett, mint ha lobog a katlan:
hal ficánkolt abban, de tömérdek, –
tökmerővel síkos csíkot mértek.
Szűrték, mérték, alig látszott híja, –
vonaglott a kígyós haltest szíja,
száj tátintott, száz száj, csillagforma,
új meg új száz – s a víz mintha forrna…
Csík csúszhatott a káposztás lébe,
majd oda se, csak a múlt ködébe,
ahova láp, mocsár vize, rétség…
Visszaüzen a foszló emlék még.

1979

Tavasz ébresztő

Ébredj, új tavasz,
jégtörő, sugaras,
gallyat gombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító.

 

A természet és a madarak énekének tökéletes ismerete, s annak mesteri verses alkalmazása jelenik meg Nyármarasztaló című versében:

„Szól a rigó: de jó,
Érik a dió,
Millió,
Millió!
Útra kel a fecske,
Jajgat a fürjecske:
Pitypalatty,
Pitypalatty,
Nyár, nyár,
Itt maradj!”

 

Őszköszöntő

Szállj, szállj
ökörnyál, –
jön az ősz,
megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.

 

Első hó

Hó, hó, friss hó,
Angyalváró,
Gyöngyen hulló
Gyöngyvirág-hó,-
Csupasz bokrok
Csipkézője,
Fák fodros
Fejkötője,
Kerítések
Keszkenője,
Hegyek-völgyek
Ünneplője.

 

Csoóri Sándor

(Zámoly, 1930 – Budapest, 2016) munkásságát is végigkíséri a szülőföld szeretete, a Vértes fehéren vakító, fedetlen dolomitsziklái alatt fekvő tájhoz való kötődés. A költészetében uralkodó természeti képek a vértesi táj szépségeit visszhangozzák:

„Nappal is jár a cserebogár a szőlőhegyen,
körbeénekli a duzzadó cseresznyefákat,
mint mámoros gimnazisták a Nagyerdőt.
Kicsontozott testemmel
ott dülöngélek vele a magasban én is,
idelátszik megsüllyedt falum,
gyerektalpam csipkés lenyomata a porban
s gyíkok ülnek föntebb a mohás mészköveken,
sasok az árvalányhajas hegyi réten...”

Prózai visszaemlékezései és szociológiai munkái – a hétköznapi történelem pontos lenyomataiként – gyakran számolnak be a szülőfalu eseményeiről. Bár az idősebb költőtárs, Illyés Gyula próbálta lebeszélni a pajzstalan nyíltságról, dacolva minden figyelmeztetéssel, elhallgattatással, tétlenségre ítéltetéssel, saját útját járva teljesíti lelkének belső parancsát: „írással, szóval egyaránt jelen lenni ott, ahol országos ügyek sorsa dől el”. A „sok, lappangó, jó erő”, amelyet az országban jártában-keltében érez, életkedvet és erőt ad számára a következetes, feltáró munkához, a helytálláshoz, és elvezeti a forrástól az óceánig, a zámolyi kunyhótól a nemzetközi elismertségig és a politikai színterekig, ahol már az összmagyarság képviselete tölti be életét és munkásságát. Az 1986-ban elnyert Herder-díj jegyében vallja: „A nemzet elszenderül, ha nincs képzelőereje, és ha nem is élesztgetjük benne.”

Így fonódik össze a táj és az ember az időben és az irodalomban, tanulságul szolgálva a jelennek és jövőnek, kifogyhatatlan témát adva a gondolatnak, megőrizve a múlandót az örökkévalóságnak.

 

Esterházy Péter (Budapest, 1950 – Budapest, 2016), gróf Károlyi Margit és gróf Esterházy Móric, Magyarország egykori miniszterelnökének unokája volt. A Budapesten élő Péter és testvérei a nyarakat Károlyi nagymamánál töltötték Majkon, aki annak ellenére sem volt hajlandó elhagyni az országot, hogy férje, Esterházy Móric 1956 után disszidált. A vasakaratú, „vadmagyar” asszony személyisége nagy hatással volt a fiatal Péterre, aki később írásaiban őt is többször megörökítette.

„A formabontó, polgárpukkasztó, öntörvényű író… […] Jellemezhetnénk úgy is, hogy olyan, akár az anyag: megmarad. Folyton változik és átalakul, de nem veszíti el önmagát. Sőt, önmagához formálja a környezetét. […] Nyugodtan kijelenthető, hogy köteteiben ölt testet a magyar posztmodern.” (http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/pedagogia/esterhazy-peter)

Esterházy Péter első elbeszéléskötete, a Fancsikó és Pinta 1976-ban jelent meg a Magvető Kiadónál, ezt követte egy évvel később (1977) egy újabb novelláskötet, a Pápai vizeken ne kalózkodj! Bár a könyveket jól fogadta a kritika (a Fancsikó és Pinta például 1976 legjobb első prózakötete lett), igazán csak az 1979-es Termelési-regény (kisssregény) című művével robbant be a magyar irodalomba – azzal viszont végérvényesen és visszavonhatatlanul. Ebben a regényben immár teljes egészében megmutatkozik prózájának jellemző kelléktára: a vendégszövegek folyamatos (és általában jelöletlen) használata, a nyelvjátékok, az irónia, a gyakori elbeszélői kiszólások, illetve a valóság és fikció közti határ elmosása. A szöveg egy része az 1950-es években divatos termelési regények műfaját parodizálja; másik részét az ehhez fűzött jegyzetapparátus teszi ki, amely a regény születését meséli el, főszereplője pedig a hol egyszerűen mesterként, hol Esterházy Péterként emlegetett író. A szöveg politikai és esztétikai szempontból egyaránt feszegette az akkori határokat, mégis megjelenhetett, sőt, nagy siker lett, és egyszer s mindenkorra összekapcsolta Esterházy nevét a posztmodern irodaloméval.

Az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba című gyűjteményes kötet hasonlóan nagy hatású szöveg volt, sokan máig Esterházy egyik fő művének tartják. A kötetben különféle műfajú írások találhatók, a képregénytől a drámán át a kisregényig; többek között ebben a könyvben olvashatók a Függő, a Ki szavatol a lady biztonságáért?, a Kis Magyar Pornográfia, A szív segédigéi és a Bevezetés a szépirodalomba című írások. 1987-ben Tizenhét hattyúk című kötetével keltett feltűnést, amelyet Csokonai Lili álnéven adott ki. A könyv nemcsak az álnév miatt idézi Weöres Sándor Psychéjét, hanem nyelvében is: benne egy ma élő, hányattatott sorsú fiatal nő meséli el az életét, barokk kori magyar nyelven. Az irodalmároknak jó darabig fejtörést okozott, ki írhatta a kötetet – Esterházy csak később fedte fel magát.

A néhány éves kitelepítés maradandó emlék maradt a család számára, melynek tragikomikus történetét Esterházy nagyregényében, a Harmonia caelestisben írta meg. Ebből az élménykörből táplálkozott 2014-es könyve, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat is.

A Harmonia caelestis című kötetet a 2002-es Javított kiadás követte, amely az apa ügynökmúltjával való szembesülés meghatóan őszinte krónikája. 2003-ban esszékötetet adott ki A szabadság nehéz mámora címmel, majd újabb regények következtek: a labdarúgással kapcsolatos élményeket összefoglaló Utazás a tizenhatos mélyére (2006), az anya figuráját előtérbe állító Semmi művészet (2008), a Kosztolányival párbeszédbe lépő Esti (2010), majd az Egyszerű történet vessző száz oldal két kötete: a 17. században játszódó kardozós változat, illetve a Márk változat, amelyben egy kitelepített család történetét meséli el.

Hasnyálmirigynapló című, a beteglétről még kendőzetlenebbül valló kötete arra a 87. Ünnepi Könyvhétre (2016) jelent meg, amelyet az író még meg is tudott nyitni. A Vörösmarty téren tartott, Dés László által kísért ünnepi beszédében a könyvek és az olvasás fontosságáról beszélt. Utolsó szövegeiből, megnyilvánulásaiból egyébként az derül ki: fanyar humorát, kamaszos derűjét még a legnehezebb időkben is igyekezett megőrizni. Könyvei szinte a világ minden nagyobb nyelvén olvashatók.

Szerző: Béni Kornél

---

Irodalom:

-Antalfi M. (1899): Vörömarty. Magyar Szemle 11:
-Czuczor [G]. (1829): A’ vértesi vadász ifjak. Aurora 8: 174–181.
-Darvas J. (1913): A «Szép Ilonka» keletkezése. Egyetemes Philologiai Közlöny 37(4): 290–292.
-Gvadányi J. (1791): A’ mostan folyo ország gyülésének satyrico criticé való leírása, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’ Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkájat-is négy sorú Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendöben, Bak Havának 25. Napján. Wéber Simon Péter, Lipsia.
-Keserű K. (1984): Orlai Petrics Soma (1822–1880). Képzőművészeti Kiadó, Budapest.
-Sándor I. (1937): A „Szép Ilonka” tárgytörténete. Egyetemes Philologiai Közlöny 61(4–9): 229–241.
-Szüts D. (1971): Öngyilkosság ? a Kaszinó utcában. Gondolat Kiadó, Budapest.
-Vörösmarty [M.] (1834): Szép Ilonka. Aurora 13: 179–185.