A Vértes vadban gazdag erdőrengetege a 18. században is kedvelt vadászterület volt. Erről tanúskodik Gvadányi József (1791) egy terjedelmes versezete is, amelynek teljes címe A’ mostan folyo ország gyülésének satyrico criticé való leírása, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’ Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkájat-is négy sorú Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendöben, Bak Havának 25. Napján. Gvadányi József egy Itáliából származó, a Habsburgok szolgálatában birtokot, majd grófi címet nyert család sarja. A konzervatív érzésű katonaember a Mária Terézia szolgálatában letöltött 40 év után generálisként vonult nyugalomba. Életének hátralévő részében – gazdálkodói teendői és társadalmi kötelezettségei mellett – az írás szenvedélyének élt. Tréfásan dévaj hangú munkái megfeleltek a kor általános hangulatának és ízlésének. Bár Kazinczy a maga kifinomult ízlésével kárhoztatja, Arany János és Petőfi is kedvelték. Arany János egy tanulmányt is szentelt Gvadányi munkásságának, Petőfi pedig A régi jó Gvadányi című versében maga is régies modorú nyelvezettel emlékezik meg róla:

„Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.”

A vén poéta részt vett az 1790–1791. évi budai majd pozsonyi országgyűlésen, s az öntudatra ébredt nemzeti érzés fellángolása benne is együttérző lelkesedést keltett. Élményeit, tapasztalatait fent már említett munkájában fogalmazta meg. Gvadányi az országgyűlési tudósításába ötvözte a Vértesben játszódó vadásztörténetet, amely az országgyűlés szünetét kitöltő féktelen mulatság volt a főúri társaság számára. Az aprólékos részletességgel ábrázolt, vérbő jeleneteket – amelyekben a táj, a vad és az emberi vadászszenvedély találkozik – vaskos humorral fűszerezve és történeti értékű közlésekkel gazdagítva jeleníti meg a szerző. A négysorú versekből részletesen megtudjuk, hogyan készülődtek a négynapos eseményre. Az élelmiszerek mérhetetlen bőségét rakatták konyhakocsijukra a „tizenhat Gavalérok”. Nagy gondjuk volt a boroshordókra és a tokaji borral töltött butellákra, de mázsaszámra vitték a puskaport, a golyóbist és a serétet is. A menetet 18 kopó és kilenc agár, pecérek, szolgák és vadászmesterek serege egészítette ki.

A Vértes erdejében, egy „parlag forma szép Tér” közepén verte fel sátorait az illusztris társaság. Pontos leírást kapunk ugyan a környékről, a helyszín azonban ma már nehezen azonosítható. Viszont megtudhatjuk a versből, hogy a Vértest még ebben az időben is lápos rétek, vadvizes lapályok, sekély tavak övezték:

„Mert a ’Vértes mellet van mingyárt nagy térseg
Sok mocsáros helyek, nádas Rekettyeség,
Csátés, és zsombékos, el terjedő Rétség.
Rókák, és Farkasok ezeket szeretik,”

A táj ősi, háborítatlan, fenséges szépségét magasztos pátosszal tárja az olvasó elé:

„Sivatag erdő vólt, és itten a’ Bértzek
Meredekek vóltak, kő sziklák mind Értzek,
Állottak; közöttök Bik fák allyig fértek,
Súgár magos Fenyűk majd fellegig értek.”

A táborhelyre érkezők először a puskaporról gondoskodtak. Megfelelő tárolóhelyül szolgált a közeli barlang, az egykori remetelak. A barlang elhelyezkedéséről, geológiai képződményeiről olyan pontos leírást kapunk, amely – egy kis képzelőerővel – a Kápolnapusztától nem messze található Borostyán-barlang mai állapotára is ráillik. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy a 18. század végén lezajlott vadászatnak ez a környék volt a helyszíne. Gvadányi erdei sétája során magas szirten sólymoknak (Falco sp.) fészkére akadt, majd egy mély, sűrű, setét völgyben ballagva patak zúgását hallotta. A patak csobogó hangja és a buja, zöld növényzet – az egymásba fonódó vadszőlő (Vitis sp.), málna (Rubus idaeus), szeder (Rubus sp.) és komló (Humulus lupulus) – látványának hatására (a jezsuitáknál szerzett latinos műveltségét megcsillantva) a vadászó és nimfáival fürdőző Diána istenasszonyt idézi fel:

„Gondoltam, Diánna, sok szép Leányival
E’ helyen vadászott, fördött nimfáival,”

A vadászat nagy területen folyt. Hajtás közben még Majkpusztához, a néma barátok kolostorához is elvetődött a társaság. Az erdő vadjait a pecérek kopók segítségével terelték a vadászok útjába. Medve (Ursus arctos), farkas (Canis lupus), hiúz (Lynx lynx), őz (Capreolus capreolus), szarvas (Cervus elaphus), róka (Vulpes vulpes), vaddisznó (Sus scrofa), vadmacska (Felis silvestris), nyest (Martes foina), borz (Meles meles), fácán (Phasianus colchicus), fogoly (Perdix perdix), fürj (Coturnix coturnix) került terítékre, de nemcsak a zsákmány, hanem az erdő hangja és a vonuló vadak látványa is hozzátartozott a vadászat élményéhez. (Természetesen ebben az időben e vadak egy része már nem volt honos a Vértes erdeiben, de a mű megírása során szerepet kapott a költői képzelet is.)

„A’ Bika elöl ment, többit vezérlette,
Nagy szarvát a’ hátan végig le fektette,
A’ Meddö két Tehén vezérét követte,
Annyának két borjú mindég vólt mellette.
Hasítá futássok a’ nagy süröséget,
Törte lábok a’ meg ászott tseplyeséget,
A’ dült fát ált szökték mint a’ semmiséget,
Mint a’ tért úgy futták, a’ meredekséget.”

A különböző vadfajok elejtése különböző módszereket, bátorságot, ügyességet igényelt, de a fékezhetetlen vadászszenvedély ugyanúgy nyilvánult meg minden esetben:

„Mert a’ sok Gavalér nyargalt, és kiáltott,
Ritka vólt, tokjábúl ki pistolt nem rántott,
Sok alatt ló bukkot, orra földet szántott,
A’ Tövis soknak bört, óldalárúl hántott.”

Az agaraknak, kopóknak nemcsak a hajtásban, de a vaddal vívott végső harcban is nélkülözhetetlen szerepük volt:

„A' Farkast agarak hamar utól érték,
Tsattogott fogával, meg kapni nem merték,

[…]
Drak agár Farkasnak ugrott a’ hátára,
Nyak szirt szorongatván bukkot az orrára,
Torka jutott akkor Hajdárnak fogára,
Hat agár köszt meg nem mozdúlt utóllyára.”

Az esti pihenőnél, jókedvű mulatozás közben, egymást túllicitálva mesélték a nap során átélt élményeiket. Ez alkalommal tanúi lehettünk a vadászfelavatás fennkölt szertartásának is, a hevenyészve összetákolt, virágos gallyakból elkészített Diána-oltárnál. A sors is úgy akarta, hogy a mulatság teljes legyen. A negyedik nap hajnalán muzsikás cigányok tévedtek a táborhoz. A gróf ébresztő zenét húzatott velük, és marasztalta a társaságot vacsorára. A közeli tanyán hat tót leány szolgált, őket is meghívta az esti mulatságba.

„Tánczba vitték a Gróffok mind a’ hat Grácziát”,
s a költő maga is fergeteges mulatásba kezdett:
„Hanusomnak a’ jobb kezemet nyújtottam,
Mint a’ széll motóla, vele úgy forgottam.
Nem viselt czipellőt, suttogott bocskora,
Két lábocskájátúl rúgatott föld pora,”

A tánc után bőséges lakoma következett, majd a grófok nyugovóra tértek. A lányokat ajándékokkal megjutalmazva bocsátották haza, a szolgák pedig készülődtek az útra. Az elejtett vadaktól súlyos szekereket zöld ágakkal díszítették fel, és a vadászok az öt cigány kíséretében mint győztes hadvezérek vonultak Buda felé:

„Öt Czigánt egy konyha kotsira ültettünk,
Ezekkel mindenütt mi hegedültettünk,
Hátrúl négy Peczérrel mindég kürtöltettünk.”

A gazdag zsákmányt azután szétosztották a rokonok és barátok között, és újabb, immár vadpecsenyés lakomával ünnepelték meg az emlékezetes eseményt.

Így vadásztak hajdanában a kényes és kényeztetett gavallérok, akiknek finnyás szokásaival és resteskedéseivel a tréfás kedvű Gvadányi örökkön évődik. A mű egy számunkra már meseszerű világ bemutatása, az élet gondtalan élvezésének és a természet adta bőségnek gazdag dokumentuma, s bár az elbeszélés nyelvezete darabos, mondatfűzése gyakran nehézkes, mégis ódon báj lengi körül. Gvadányinak elévülhetetlen érdeme, hogy ezt a 18. századi vértesi életképet megőrizte számunkra.

Szerző: Béni Kornél