A trianoni országrablás után a Vértes turisztikai jelentősége nőtt. Nagyhatalmi szóval elszakították Magyarországtól az 1000 m-es tengerszint feletti magasságot meghaladó hegységeit – a Mátra kivételével –, ezért a figyelem a megmaradt középhegységek felé fordult. A Magyar Turista Egyesületnek nem voltak érdekeltségei a Vértesben, így ez a terület a kisebb egyesületek hatókörébe került. A Vértesben legeredményesebben az 1925-ben alapított Magyar Munkások Turista Egyesülete tevékenykedett. Ennek a jobboldali szellemű szerveződésnek első elnöke és mindvégig motorja Ankner Béla kiadó és lapszerkesztő volt. Az egyesület munkaterülete a hegység északi és középső részére terjedt ki. Több mint 90 km jelzett turistautat létesítettek. Ebben az időben a Vértes vándorútjait még számokkal jelezték. Miután azonban a Magyar Turista Szövetség 1929-ben elfogadta az egységes útjelző rendszert, fokozatosan áttértek a színjelzésekre. Ez a folyamat lassan haladt, hiszen még 1939-ben is csak számozott utak léteztek a Vértesben.
1929-ben, túra közben, szívbénulásban elhunyt társuk tiszteletére építették meg a Hirczy-emléket. 1930-ban foglalták a Szarvaskút forrást, majd menedékház építésébe kezdtek Várgesztesen, amelyet 1932. május 15-én avattak fel. A menedékház építésének körülményeiről Ankner Béla számolt be a Hogyan épült a Vértes első menedékháza? című írásában (Ankner 1932): „A tavaszi nap meleg sugarai életre csókolják az erdő virágait és mi újjongva örvendünk a természet feltámadásának. A Vértes vadregényes erdőkoszorúi között, a gesztesi vár öreg, omladozó falai alatt pihenünk és élvezzük a természet pompáját. Előttünk az új élet megindulása, mögöttünk az égnek meredő falak pusztulása. Az életet mi is akarjuk. A pusztulást, az enyészetnek az életen való uralomra jutását meg akarjuk akadályozni. Megmenteni ezeket az idő viszontagságával részben sikeresen, részben sikertelenül dacoló, több mint hatszázéves falakat. Megmenteni a magyar történelemnek ezeket a kézzelfogható dokumentumait, amelyek itt-ott egymásra dőlve romokban hevernek, sok helyütt azonban büszkén állanak és hírdetik a mult dicsőségét. Eltakarítani a hasznavehetetlen romokat és a még épségben lévő falakra az omladozó bástyák köveiből megépíteni egyesületünk menedékházát. Ezek a gondolatok kavarogtak néhányunknak agyában, akik a gesztesi vár falai alatt heverésztünk, felfigyelve egy-egy magasból lezuhanó faltörmelék tompa koppanására.
Nyár következett és a fürdőtúrákon idő és alkalom adódott arra, hogy a mult tavaszon megfogamzott elhatározás tetté erősödjék bennünk. Örvendtünk a hűs hullámoknak, behunyt szemmel tártuk ki karunkat a perzselő nap felé, de szívünkben már ott égett az új munka vágya. Dolgozni! Alkotni! Szerény anyagi erőink dacára megtenni azt, amit mi, magyar munkásturisták megtehetünk. Nevetve, kacagva hancuroztunk a meleg homokban, de vártuk, hogy az őszi napok elérkeztével munkához foghassunk.
Ez is elkövetkezett. Tavaly szeptemberben egyesületünk vezetősége gróf Esterházy Móric úrtól megszerezte az engedélyt és így misem állott útjában tervünk keresztülvitelének. Ki előbb, ki később fejezvén be kötelességszerű heti munkáját, otthagyta az egész nap zakatoló gépek színterét, a gyárat, a gyér világítású, rossz levegőjű műhelyt vagy a gondterhessé tévő íróasztalt és sietett ki a pályaudvarra, mert munkatúra van és azon egyesületünk minden épkézláb emberének ott kell lennie!
Éjjel tizenkét óra... A sejtelmes csillagfényes őszi éjszakában vígan halad egy maroknyi gárda kitűzött célja felé. Jókedvűek, nyoma sincs rajtuk az egész heti fárasztó munkának. Mintha mindannyian újjáéledtek volna annak tudatától, hogy ők most dolgozni mennek, de kizárólag a maguk lelki örömére. Csak a lelkük az, az a minden szép és nemes iránt fogékony turistalelkük kap fizetséget azért, hogy fáradságot nem ismerve, amíg annyi százezren a napi munka után megérdemelt pihenésre térnek, ők mennek másoknak, a magyar turistatársadalomnak dolgozni. Ezeket a szögesbakancsú, rövidnadrágos fiúkat nem vezérli anyagi kárpótlás reménye, arra sem számítanak, hogy az utókor nevüket feljegyezze. Ezek az idealisták boldogak, mert tudnak lelkesedni és feltűnés keresése nélkül tudnak anyagi és fizikai áldozatot hozni lelkük épülésére. Meggyökeresedett, emberek milliói által vallott, hideg, szívtelen, önző, materialista világnézetet zúz pozdorjává ez a pár, langyos őszi éjszakában bandukoló ember, miközben haladnak a cél felé szellős réteken, sötét völgyeken, sejtelmesen susogó erdők lombjai alatt...
És megindul már korahajnalban a munka. Csillog az acélcsákányról visszaverődő napsugár, recseg a törmelékek közé hatoló ásó és lapát, zümmög a romokon megterebélyesedett fák oldalában a fűrész, csattog a fejsze és egyéb szerszám. Alig aludtak valamit és mégis jókedvűen, fürgén dolgozik mindenikük. A hölgyek sem hagyják magukat. Turisták ők is. Erejükhöz mérten igyekszenek a munkából kivenni részüket. Akad olyan is közöttük, aki a csákányt épen úgy kétkézre fogja, mint bármelyik férfi. Odahaza hímez, írógép mellett ül és nehezére esik a begyújtáshoz fát aprítani, itt versenyre kél a napbarnított, munkában edzett férfiakkal. Három-négy méter magas törmeléket kell eltakarítani és bizony ez nehéz feladat. De ha egyszer hozzáfogtak, legyűrni magukat nem hagyják. Pihenő sincs, hiszen az idő rövid. Az egyik kézben a szerszám dolgozik, a másikban egy falat kenyér vagy egyéb étel. Lopva majszolnak, mert hát a gyomor sem hagyja magát. A szerszámok nem maradnak gazdátlanul akkor sem, ha egyikünk-másikunk pár percre leül, hogy megtörülje verejtékes homlokát, vagy a hosszú, kényszerült előrehajlás után egy kis tornászással kiegyenesítse görnyedt derekát. Az egyik könnyebb munkát végző váltja fel az elfáradtat és a munka egyre folyik tovább. De bizony gyorsan repül az idő és a munkát be kell szüntetni. Most derül csak ki, kinek hány víz- és vérhólyag támadt a kezén, a meg nem szokott munkától. Vannak, akik beérik eggyel, de vannak, akik a hármat sem sokalják. Rövid ebédidő következik és a társaság mégegyszer végignéz mai munkáján, örömmel állapítván meg, hogy – haladt. Azután nehéz szívvel búcsúzik mindenki a munkahelytől, mert most már szeretne addig dolgozni, míg feladatát teljesen be nem fejezte. De hiába a munkakészség, hív egy másik kötelesség. És a maroknyi társaság visszafelé indul a madárdalos, lomberdős ösvényen, megbeszélve a további teendők lényegét és a munka meggyorsítását jelentő újítások szükségességét. A vonaton a jólvégzett munka tudatával, újjongó, örvendező lélekkel dalra nyílik ajkuk és bár a fáradság álmossá tette valamennyiüket, dúdolnak jókedvvel, érző szívvel.
És így megy ez következetesen minden vasárnapot, vagy ünnepet megelőző estén. A langyos estéket hűvös őszi éjszakák váltják fel. Egy-egy éjszaka az égen cikázó villámok világítják meg az esőtől átázott talajt, a zizegő faleveleket, vagy sárgán csörgedező esővíz-patakokat, de a turistacsoport halad előre... Lehullottak a falombok, az erdők fái kopáron merednek az ég felé és a földet, hegyoldalakat, völgyeket fehér hólepel takarja. Hideg van. Megállni nem tanácsos, leülni pedig még kevésbbé. Kemény léptek alatt csikorog az érintetlen, fagyott fehér hó, de ők igyekeznek most is ki a készülő házhoz, hogy dolgozhassanak. Éjjel négy óra lesz, mire a tanyához érnek, de nem riasztja vissza őket sem eső, sem szél, sem fagy. Kevesebb szó esik közöttük most, mint a langyos nyári éjszakákon, de azért lelküket egy közös szent cél tölti be: a mi házunk megépítése. A mennyből most is a csilagok milliárdjaival van telehintve, sőt a tiszta levegőben még élénkebben ragyognak, de a hideg, metsző szél átjárja a ruhát. A kulacsban megfagy a víz. Egy meteor közelükben hull, soha nem látott zöld fényben világítva meg a Fánien-völgy kanyarulatát. Mintha köszönteni jött volna őket, akik dolgozni mennek, s akik tudják, érzik, hogy a lehullott meteorit csodálatos zöld fénye fentről jövő üzenet, amely azt mondja: Emberé a munka, Istené az áldás!
És a hatszáz éves vár romjai között, amely valamikor királyok tulajdona volt, épül a turista-menedékház. Stílszerűen, gótikus ablakokkal és, hogy a hatást ne zavarja, attól el ne üssön, kívülről vakolatlan falakkal. Egyelőre a várnak csak egyrésze az, amelyet a kitartó szorgalom, a vasakarat lakhatóvá tett. Még nagy és nehéz munka vár a lelkes társaságra, de pünkösdre készen kell lennie az időleges tervnek, hogy a magyar turistatársadalom Szentlélek ünnepén egy menedékházzal gazdagabb legyen. Ez a menedékház egyben búcsújáróhely lesz, ahová a magyar ifjúságnak is el kell zarándokolnia, hogy ihletet merítsen a vár beszélő köveiből, a régiek törhetetlen hazaszeretetéből. Pünkösdkor egy napra lepihenhetnek majd azok is, akik az ünnepséget lehetővé tették.
Lepihenhetnek és mindegyikük leszakíthat munkabérül egyet, a gesztesi vár környékét annyira jellemző, Magyarországon legpompásabb virágzó, állítólag Olaszországból idetelepített ibolyavirágokból, hogy azután folytassák turistamunkálkodásukat másokért, az egész magyar turistatársadalomért.”
„A Magyar Munkások Turista Egyesülete pünkösd vasárnapján avatta fel a várgesztesi menedékházát, ahol az egész magyar turistatársadalom ünnepelt. A kora délelőtti órákban már minden irányból megérkeztek az avatóünnepség résztvevői, a minisztériumok, a megyei hatóságok, a Turista Szövetség s a társegyesületek kiküldöttjei. Rajtuk kívül szép számban jelent meg a környező falvak érdeklődő népe s az Esterházy-uradalom erdőtiszti kara is. Az ünnepség, melynek díszvédnöke maga a tulajdonos földesúr, gróf Esterházy Móric s fővédnökei az összkormány tagjai voltak, a déli órákban tábori misével kezdődött, melyet Gráf Mihály plébános tartott. Szentmise után nagyhatású beszédben vázolta a turisták természetszeretetének rúgóit. Azután a várudvaron összegyűlt közönség elénekelte a Himnuszt, majd Ankner Béla, a MMTE. elnöke üdvözölte a megjelenteket. Lendületes beszédében feltárta azokat a momentumokat, amelyek egyesületét a menedékház felépítésére sarkalták. Dr. Zibolen Endre gimn. igazgató, az egyesület védnöke szép szavakkal ecsetelte azt a lelki harmoniát, amely a magyar munkások és az arisztokrata magyar földesúr között az Isten, a Haza és a Természet rajongó szeretetén keresztül kifejlődött s amely lehetőséget nyujtott arra, hogy közös munkával felépülhetett a Vértes első menedékháza olyan helyen, ahol csaknem hétszázesztendős tradiciók s a modern kor szociálhigiéniás törekvései ölelkeznek. Ezután a Magyar Turista Egyesület történelmi és természeti emlékbizottsága nevében dr. Csury Jenő leplezte le gazdag tartalmú beszéd kiséretében azt az emléktáblát, melyet egyesületünk adományozott a magyar munkások történelmi jelentőségű menedékházának falaira.”
A menedékháznak 30 hálóhelye és 80 személyes ebédlője volt. 1934-ben a község alatt egy 30 m széles gátat emeltek, hogy a nyári hónapokra fürdőzési lehetőséget biztosítsanak. Időközben a menedékházat többször is bővítették. A bővítések közül a legnagyobb szabású a Szent István-torony megépítése volt 1938-ban.
A Vértes déli része a Magyar Kárpát Egyesület Fátra Osztályának lett a munkaterülete. Két menedékház is fűződik a nevükhöz. 1935-ben Csókakőn, a községtől negyedórányira lévő ún. Vörösház egy szobáját rendezték be menedékháznak, amelyet az adományozó gr. Merán Fülöpről neveztek el.
1938-ban került sor a kápolnapusztai menedékház kialakítására, amely mellett 1940-ben a közelben forrást (Vörösmarty-forrás) is foglaltak.
Az 1930-as évek elejétől formálódott egy az egész országot átszelő turistaútvonal, amelynek vértesi szakasza a tilos területek miatt a Csókakő, Csákberény, Gánt, Kápolnapuszta, Mindszentpuszta, Csáki vár, Gesztesi vár, Vitányvár, Tatabánya, Felső-Galla irányt követte. A Szent István-emlékévben, 1938-ban ezen az útvonalon rendezte meg a Magyar Turista Szövetség a Szent István Vándorlást. Ezzel indult el az országos kéktúramozgalom, Cholnoky Jenő földrajztudós elképzelése nyomán.
A Mindszentpusztán található, ma a Pro Vértes tulajdonában álló erdészház már abban az időben is fogadott turistákat (Ankner 1931): „A Somhegy és Kőhegy közötti völgy hatalmas fái között az elsárgult, lehullott falombok szőnyegén keresztül jutunk Mindszentpusztára, mai túránk végcéljához. Schneider főerdész barátunk meleg szeretettel fogad bennünket. Hátizsákjainkat lerakva, sétára indulunk, hogy az aludni térő erdő ezer bájában is gyönyörködhessünk. Az erdő szürkülő és sejtelmes misztikuma magával ragad mindannyiunkat. Aztán visszatérünk a vadászlakhoz s késő este van, midőn a padláson lévő szénahalmaz lágyan ölelő karjai közt mély álomba merülünk”.
1958-ban még csak Kápolnapusztán működött egy turistaház. Várgesztesen a vár csak 1960-ban nyitotta meg újra a kapuit. A természetjárók felfestették az úthálózatot, kulcsosházakat nyitottak Kőhányáspusztán, Mindszentpusztán és Szentgyörgyváron is (amely azonban csak rövid ideig működött). A Székesfehérvári Pénzügyi Dolgozók Vörös Meteor Sportegyesülete Vérteskozmán alakított ki kulcsosházat. A tatabányai cementgyár dolgozói a Mátyás-kútnál létesítettek turistatelepet és pihenőt. A Könnyűfémmű természetjáróinak Gánt-Bányatelepen nyílt pihenőházuk, a Fejér Megyei Idegenforgalmi Hivatal pedig Gánton rendezte be a Gránási turistaszállást. A tatabányaiak 1986-ban Csákányospusztán avatták fel a Csákányosi turistaházat.
A szerveződő új túrautak mellett fokozatosan megindultak a vértesi túramozgalmak is. Fejér megyében Göblyös Géza fehérvári ügyvéd, túravezető fejezte be elsőként a kéktúrát. Később ő lett a megyei kéktúrabizottság vezetője. Ő szervezte meg a Vértesi Barangolások elnevezésű programot is. Halála előtt néhány nappal még részt vett az első Vértes-ismertető versenyen, amelyet azóta Göblyös Géza emlékverseny néven rendeznek meg. Legkedvesebb pihenőhelyén, Hajdúváron 1973-ban turistatársai emlékoszlopot helyeztek el tiszteletére. A helyet Géza-pihenőnek nevezték el.
Szerző: Dr. Takács András Attila
Irodalom:
-Ankner B. (1931): Barangolás a Vértesben. Turisták Lapja 43 (3): 76-.
-Ankner B. (1932): Hogyan épült a Vértes első turistaháza? Turisták Lapja 44(5): 129-134.