A Balaton-felvidéken, a Fertő környékén szinte minden mai település határában megtaláljuk a villagazdaságok nyomait. A hasonló tengerszint feletti magasságban fekvő és hasonló éghajlati adottságokkal rendelkező Vértes-térség – főként a Zámolyi-medence a nagy tavaival és délies kitettségével – ugyanilyen kedvező helyzetet teremtett a villagazdaságok számára. A Vértes és környéke területének általában falusias és tanya jellegű települései – mint például a mór-vajalpusztai vagy a csákberény-orondpusztai falvak – az 1. században még inkább a római kor előtti önmagukra hasonlítottak. A 2. századtól kezdve jelentek meg a római rend szerint strukturált települések és a római módra épített épületek is, úgymint a kőből épített, néha freskókkal díszített villagazdaságok, bennük lakóházak és gazdasági épületek és fürdő. A villagazdaságokra a térség több településéről – így Mór, Csákberény-Orondpuszta, Csákvár és Környe területéről – is ismertek adatok és feljegyzések.
A villagazdaság nem mai értelemben vett nyaralóhely volt, hanem egy gazdasági egység, majorság, amely mezőgazdasági munkára épült. A birtok (fundus) központjában, parkszerű környezetben igényesen megépített lakóház(ak), fürdő, zárt udvarok, díszkertek (vividarium) voltak. Ezt a központi részt (pars urbana) olykor kerítéssel is elválasztották a gazdasági részlegtől (pars rustica), ahol a műhelyek, a magtárak, az istállók és az egyéb termelési létesítmények álltak. A birtokos család lakóháza a korabeli luxus minden kényelmével el volt látva. Az épület már megjelenésében, impozáns méretével is hirdette az itt élők társadalmi és vagyoni helyzetét. A tulajdonosok átlagosan 4–5 km2 kiterjedésű földön gazdálkodtak, néhány rabszolgával – illetve az idénymunkák idején a környékbeli falvak lakosságával – művelték a földeket. A terményeket a városban dolgozták fel és itt is adták el. Az udvaros házakban feltárt mezőgazdasági berendezések, mint pl. az öszvérvontatású malom, valamint a különböző típusú őrlőberendezések, olajprések, szőlőprések, szövőműhelyek stb. bizonyítják a technikát is igénybe vevő, fejlett mezőgazdasági termelést. (http://balaca.hu/tartalom/élet-villagazdaságban)
A régészeti és a helyi adatok alapján a Csákvár melletti Fornapusztán is állt ilyen villaépület. A területről különböző mezőgazdasági munkák során korábban előkerült leletek alapján Fornapusztán több egészen kiterjedt határrészben is találhatók erre utaló nyomok. Ezek alapján Forna már az 1–3. században is lakott hely volt.
Hasonlóképpen villaépületekhez tartozhattak a Mór melletti Tőröspusztán és Vajalpusztán előkerült, római kori épületekhez köthető leletek, temetkezési emlékek.
Jelentős lépés volt a térség állattenyésztése szempontjából két környékbeli település, Mór (1758) és Csákvár (1793) mezővárossá válása: jelentősek voltak az ott tartott piacok, melyeken a kérvény szerint „kereskedhessenek az igavonók és a háziállatok minden fajtájával”.
A majorsági központok, istállók, csűrök, pajták, kutak és egyéb épületek ebben az időszakban jórészt a legeltetéses juhtartás céljainak megfelelően épültek ki, így a legeltetett jószág által nagyrészt reggeltől estig bejárható, illetve a hajnalban szántani induló ökrökkel értelmes távolságban elérhető szántóterületeknek a központjai lettek. Az ekkor épült gazdasági épületek közül többet még ma is láthatunk, s a várromok után – a templomok kastélyok mellett – ezek az épületek térségünk legrégebbi építményei. Hálásak lehetünk a sorsnak és elődeinknek, hogy a háború és a szocializmus zűrzavaros világában legalább valamennyit megkíméltek a múlt e gazdaságtörténeti emlékeiből.
A mezőgazdasági termelés szempontjából máig ható, és sok helyütt még ma is látható majorsági gazdálkodás fő birtokközpontjainak kiépítése ebben az időszakban kezdődött meg. Tekintettel arra, hogy ekkorra a korábbi kisebb települések jó része elpusztult, egyesek a szerveződő majorsági gazdálkodás központjai lettek (pl. Forna). Az uradalom e praediumokat (pusztákat) – amelyek többsége a török korban elpusztult falvak területét foglalta magába – a 18. században nem népesítette be újra faluként, részben az e század közepén egyre nehezebbé váló telepítés, másrészt egyéb gazdasági érdekei miatt. A Hochburg-uradalomban 1723-ban Dobos, Árki, Vajal, Tőrös, Timár egykori falvak, puszták területén csak legeltetés, faizás (lignatio) történt, azonban 1732-ben Vajalon már 12 német család letelepedéséről tudunk. Később, 1752-ben öt „nemrég idetelepült német jövevény” Árkin épített házat, ugyanekkor Vajalon 30 új ház épült. Az 1785–1786-ban készült összeírás Vajalon 53 házban 84 családot, Árkin 14 házban 26 családot említett. A Helytartótanács 1795-ben választotta le Mór szűk határából Árki, Tőrös, Timár és Csóka pusztákat, majd egy évre rá Vajal területét is (Schwartz 2002).
Azonban ezek az elhelyezkedésük alapján optimálisnak tekinthető birtokközpontok nem minden esetben rendelkeztek megfelelő természeti adottságokkal is. Különös jelentőséggel bírt az emberek és állatok ellátáshoz szükséges víz biztosítása. A Vértes belsejében lévő igen száraz Kőhányáspusztán például ez egy különleges, s az ott tartható állatok számát nagyban meghatározó tényező volt. Ebben az időszakban kezdték kiépíteni a kopolyakutak helyett a gémeskutak rendszerét, így ebből az ebből az időből származó térképeken még külön jelölik ezeket.
térképei alapján
A kopolya- vagy sírkút gödrét magas vízállású helyeken ásták, itatás vagy vízmerítés céljából egyik oldalát lejtősre vagy lépcsőzetesre alakították ki. Megszüntetésük – balesetveszélyességük és a járványokban betöltött szerepük miatt – a fejlődő legeltetési rendtartások jelentős eredménye volt. Helyüket jórészt a már különböző bélelésű és felépítményekkel rendelkező kutak (gémeskutak) vették át.
A legelők használatában és rendtartásaiban hatalmas jelentőségű volt ez a tervezett víznyerőhálózat kiépítése, amelynek nagy része aztán egy csapásra eltűnt az 1950-es és 1960-as évek nagytáblásítási és legelőfeltörési munkálatai során.
Lássunk néhányat ezen elmés szerkezetek történetéből (Seidel 1898), s emlékezzünk meg készítőikről! A Lamberg Ferenc Antal idejében Móron létrehozott kastélyparkot angolkertté alakították benne üvegházzal. A vízellátást biztosító kutat „gróf Lamberg Fülöp látta el vízemelővel. A gép készítőmestere először Guido kapucinus atya volt, aki a kapucinus zárdakúthoz is épített már vízemelőt. Az ottani szerkezet segítségével a víz eljuthatott a konyhába, az ebédlőbe és az akkori kis virágoskertbe, úgy hogy a vizet a rendház oldalépülete mellett vezették el. A sajnálatra méltó atyát azonban halálos baleset érte, amikor ellenőrzés céljából leereszkedett a fent említett kútba, és elszakadt a saját maga által készített gépnek egy kötele, amivel magát leengedte és felhúzta. Az atya 1806. május 31-én zuhant a kútba, […] halála után egy másik kapucinus testvér, Eugenius atya folytatta a kastélyudvarban található kúthoz a vízemelő készítését. A szerzetes összekötötte a gépet egy szökőkúttal is, a vizet egy mesterséges cseppkőbarlangon keresztül vezette egy tóig, vízeséssel a háttérben. […] Ez a vízemelő néhány javítást követően egészen 1867-ig működött.”
„A botzeni Grieser Alajos lelkész professzor irányítása mellett Borbálapusztán egy új kutat fúrtak. A fúrást 1869-ben kezdték és 1871 júniusában adták át használatra. A kutat 26 öl mélyre fúrták, ahol egy sziklaréteget találtak. A sziklaréteget négy láb szélességben vésték át, majd további két öl mélységig ástak. A vízszint két öllel a sziklaréteg felett van. A víz emeléséhez négy lóra, vagy ökörre lenne szükség, de a fent említett professzor egy művészien elkészített gép beszerelésével oldotta meg a vízemelést. A géppel egy óra alatt 245 vödör víz merhető ki egy tartályba, ami három napig fedezi a pusztán élő emberek és az ott található összes állat vízszükségletét.”
Két ilyen nagyméretű és rendkívül nehéz körülmények között ásott kút található a Csákberényi-legelőn is, az egyik a Lóállási majornál a másik pedig a legelő közepén álló hársfa (Tilia sp.) mellett. Ez utóbbi a visszaemlékezések szerint 12 m mély volt, és egy kanalas-láncos emelőszerkezet segítségével lehetett vizet nyerni belőle. Ma már csak földrajzi név emlékeztet a fornai határban levő egykori Mélkút majorra, amely valószínűleg a Lovasberényi-hát lösztakarójába mélyített kútról kapta nevét. Több 20. század eleji fényképen is láthatók Csákváron kétgémű gémeskutak, amelyek jelentős vízigényű és vízhozamú helyeken létesültek, s kiterjedt állattartásra utalnak.
(Fotó: Lukács László)
1729 és 1753 között működött az Esterházy-uradalom első „svájcerája” Várgesztesen. A csákvári Gurdimajor területén az első uradalmi csűrt 1758–1759-ben építették, a major további kiépítése 1785 környékére esett, hiszen az I. katonai felmérés térképének leírásában az alábbiakkal találkozunk: „A templom, az urasági kastély és több szilárd épület. Keletre néhányszáz lépésnyire a falutól egy jól épített major van [Gurdimajor]. Északra [helyesen délre] félórányira egy másik. Neve: Torna-puszta [Fornapuszta]. Nagyon jól épült. Közelében északra a Csákvárról Pátkára vezető úton egy vendéglő. Mellette 2 kis ház [ma Fornapuszta Dohányos-ház környéke].”
Zámolyon 1802-ben először a nagy terménypajta épült meg, s a Belmajort kőkerítéssel vették körül. 1808-ban fejezték be a nagy magtár építését. Ez az épület még ma is áll, pincéje a második világháború alatt óvóhelyként szolgált. 1829-ben Zámolyon, Forráspusztánál nagy birkaistálló, 1838-ban pedig egy újabb ispánlak is épült. Ekkor kezdték meg Borbálapusztán a major kiépítését. Addig Borbála elhagyott hely volt, Ludovicus Nagy leírásában még diverticulumként (puszta hely) szerepelt, egyetlen háza és egyetlen lakója sem volt. Nem sokkal az igényes beruházások után, 1841-ben Ferencmajorban, a Forráspusztánál leégett a birkaistálló, nyolcszáz anyajuh és bárány pusztul el, 1846-ban pedig Borbála összes épülete és a zámolyi pajta vált a tűz martalékává. 1852-ben a pátkai Fülöpmajor építése történt meg, s erre az időszakra tehető Borbálapuszta újbóli kiépítése is, ahol 1872-ben készült el az intézői lakás, harangot 1874-ben szenteltettek. A birtokrendezés 1862–1863-ban zajlott le (Demeter & Lukács 2001).
Szerző: Viszló Levente
Irodalom
-Demeter Zs. & Lukács L. (2001): Zámoly. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest.
-Schwartz A. (2002): A móri németség története és élete. Schwartz Alajos, Mór.
-Seidel I. (1898): Chronologische Erzählung der Ereignisse und Begehenheiten in der Herrscha Csókakö-Móor im Stuhlweissenburger Comitat in Ungarn. Vereinzdruckerei, Steyr.