Asztalosok
Zámoly a 19. században és a 20. század első felében híres bútorkészítő központ volt. A székesfehérvári asztalos-céh irataiban gyakran olvashatunk zámolyi születésű inasok szegődtetéséről, felszabadításáról, zámolyi mesterek felvételéről. A múlt század végén és századunk első felében dolgozó zámolyi asztalosmesterek: Rabi András, Rabi József, Simon Lajos, id. Szijjártó István és két fia, István és János, Elek István, Baranyai Gábor, Májer Béla, Balogh Lajos, Borostyán János munkáit jól ismerjük. Borostyán János így emlékezett vissza a céhvilágra:
„Zámolyon volt asztaloscéh. Nem külön voltak, hanem közös céhben voltak a többi mesterekkel együtt. Az én gyerekkoromban szűnt meg a céh. Addig mindenkinek a céh előtt kellett vizsgázni, akkor, ha mester akart lenni. A közös céhnek négy lámpása és négy fáklyája volt. Amikor a céh megszűnt, a református egyháznak ajándékozták. Ha iparos halt meg, akkor a temetésére az összes iparos kivonult a lámpákkal és a fáklyákkal. Ha valaki megfizette, polgár ember, akkor kívánságára kikísérték azt is a lámpással meg fáklyákkal a temetőbe.”
A sok mester természetesen nemcsak a helybeliek számára készítette a barnára festett, fenyőfa bútorokat, hanem vásározott is. Székesfehérvár, Mór, Kisbér, Lovasberény, Bicske, Martonvásár, Várpalota vásárain árulták a zámolyi bútorokat. A vásárra egy mester mindig egy kocsi árut vitt: két szekrényt, hat ágyat, egy-két asztalt és négy-öt mosóteknőt.
A Zámolyon készült bútorok közül a székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében egy 1888-ból való szekrény a legkorábbi. Időben következő (1891-es) egy Lovasberényből származó, ezt követi két Zámolyon előkerült szekrény. Az egyiket 1910-ben Nagy P. Julianna, a másikat 1912-ben Nagy Zsuzsanna számára csináltatták. Ezeket a szekrényeket almáriumnak, ómáriumnak nevezték. Anyaguk mindig lucfenyő, festésük világosbarna. Formájukban és díszítésükben a klasszicista fényezett szekrényeket utánozzák. Területünkön a parasztbútorok időben utolsó, még nagyjából egységes ízlést mutató csoportjához tartoznak. Díszítésükről Borostyán János (szül. 1886) asztalos így beszélt: „A bútorokat inas koromban pirosra vagy barnára festettük. Aztán, amikor nedves volt, egy kis hegyezett fadarab segítségével elkezdtük rajzolni, és ahol rajzoltuk, ott a festék lement, világosabb lett. Hogy mit rajzoljon az ember, az nem volt megszabva. Mindenki a maga elgondolása szerint rajzolt. Rozmaring, nefelejcs forma volt a leggyakoribb, amit a fadarabbal kirajzoltunk. Másik díszítési mód volt a spongya használata. A spongyát be kell nedvesíteni, és a már majdnem megszáradt alapfestésre rányomni. A flóder, ahol a spongya éri, feljön, és olyan lesz tőle az alap, mint a fürjtojás héja. Minden bútor elejébe, akár vásári volt, akár rendelésre ment, ahogy a díszítés ment, olyan formán belerajzoltuk az évszámot is. Ha rendelte, akkor a nevét is kiírtuk.” A konyhaszekrények, a világosbarna kétajtós, egyfiókos kászlik díszítése a szobai szekrényekével azonos volt. (Lukács 1996)
Kádárok
Egy borvidéken – így Móron is – a legfontosabb szakma a kádároké volt. A mesterség megjelenése előtt, de még sokáig utána is állatok egészben lenyúzott bőrében szállították a folyékony áruféléket és az ivóvizet. A régi hordók dongáit még mogyorórudakból szelt facsíkokkal kapcsolták, kötözték össze. A szakma sokrétűvé való fejlődését a móri kádárok részére a Mária Terézia által 1763-ban adományozott céhszabályzat is igazolja.
A kádármester munkája az erdőben kezdődött. Az erdőmester kíséretében végigjárták az öreg tölgyeseket, ahol a mester a neki megfelelő fákat kis baltácskájával megjelölte. Ezek törzsét aztán ledöntés után az erdei munkások a kapott utasításnak megfelelő méretre vágva szállították a kádár udvarába. A vágás mindig télen történt. A fák a fagyveszélyt úgy hárítják el, hogy víztartalmukat ilyenkor a minimálisra csökkentik, így a korhadást okozó gombák víz hiányában nem tudnak elszaporodni. A fatörzsdarabokat a kádár segédeivel vasékek beverésével szeletelte fel. Idővel megjelent ugyan a fűrészelt donga is, de a hasított értéke ennek háromszorosa volt!
Az egyenetlenségeket bárddal, majd lábakon álló nagy gyalun egyengették el. Ezekből a dongákból aztán több méter magas, négy-, öt- vagy hatszögű, henger alakú tornyokat építettek. A faanyag egy-két évig így száradt, edződött. A kisebb-nagyobb dongákból aztán a legkülönfélébb faedényeket készítették a konyhai sótartótól a nagy hordókig, kádakat, puttonyokat, dézsákat, kútvödröket, mustos, káposztás vagy húsos standereket, töltikéket, egy- és kétfülű sajtárokat, muszulókat és a lapos kármentőket. Még hosszadalmasabb lenne a kádárok által használt különféle szerszámok: gyaluk, vonókések, fűrészek, körzők, fúrók stb. felsorolása.
Ahol fontos volt az edény könnyűsége – pl. puttony, kancsó esetében – ott a nehéz tölgy helyett alapanyagként a könnyű hárs- vagy fűzfa is szóba jöhetett. A kádár még ma is a régi mértékeket használja: a 10,5 zoll magas dongákból a 14 l-es, a 13 zoll magasakból pedig a 16 l-es sajtárok készülnek. Az előző méretű elnevezése nem véletlenül „Viertelschaffel”, azaz „fertály sajtár” (a viertel negyedet jelent), mert négy ilyen sajtár éppen egy akó, azaz 56 l volt!
A móri magyar háziasszonyok a fenyőfából készített mosódézsát használták, a németek a tölgyfából csonka kúp alakúra fabrikált zsírosvindőt. A nyolcliteres „rajnai korsó” a bor kezeléséhez szükséges vegyi anyagok (zselatin, csersav, borkén stb.) oldásához kellett. Ennek mintegy 1 cm vastag dongáit rézabroncsok fogták össze. Ugyanígy a postai szállításra szánt 13,5 l-es hordókat is, amelyeket gyakran szép faragásokkal is díszítettek. Anyaguk eperfa volt. Az űrtartalom ez esetben azért volt így maximálva, mert a posta eddig a súlyhatárig vállalta a szállítást. A szüretelő lajt (5-6 hl között) mindig hosszúkásabb, erősebb dongájú volt, mint a hasonló nagyságú boroshordó, térfogata pedig olyan nagy volt, mint egy szüretelőkádé. A présházban maradó kád viszont két lajt tartalmát is befogadta, a nagyobb gazdáknak azonban akár 20 hektós kádjuk is volt.
A kocsmárosok és borkereskedők által használt 4-5 hl-es ún. transzport, azaz szállítóhordók anyaga többnyire vastag szelídgesztenye-, tölgy- vagy szederfa volt. Előbbit a zsidó Mayer faanyagkereskedő hozatta Szlavóniából.
A hordó abroncsozása régen nem a kádár feladata volt. Ő a hordó két végén olyan ideiglenes, nyitott vasabronccsal fogta össze a dongákat, amelynek egyik végén egy csavarszár, a másik végén pedig csavaranya volt. Így összecsavarozva szállította a vevő a hordót vagy a kádat a kovácshoz, s az a maga kovácsolta vasabroncsokat verte rá. Az ideiglenes abroncsok aztán visszakerültek a kádárhoz. Később az ipar már nagyban gyártotta a különböző vastagságú és szélességű abroncsvasakat, amelyeket a kádár a vasüzletben megvásárolhatott. így az abroncsokkal is már ő maga láthatta el gyártmányait.
Minden hordót egy – az ipartestület által megbízott – kádár hitelesített, tüzes vasszámokkal beégetve az üres- és a vízzel töltött hordó súlyát, a készítés évszámát és a hitelesítő sorszámát. Ezeket az adatokat a vámnál is hitelesnek fogadták el. Schwartz (2002)