„Precíz Ödön”
Az Olimpia egyike a világ legnépszerűbb és legismertebb sportrendezvényeinek, ami kapcsán szinte mindenki tud pár ismert magyar vagy külföldi sportolót felsorolni. Ezen nevek között biztosra vehetjük, hogy nem kerül bele Tersztyánszky Ödön, akire alig emlékeznek a saját országában. Pedig nemcsak olimpia résztvevő és sportoló volt, hanem háborús hős, egy igazi magyar, aki igenis megérdemli, hogy tisztelettel emlékezzünk meg róla.
Tersztyánszky Ödön 1890. március 6-án született Csákváron Ifj. Tersztyánszky Károly és Árpássy Etelka gyermekeként. Élete máris egy tragédiával kezdődött, a segédkező bába előzőleg egy halvaszületésnél volt, és utána nem mosott kezet, emiatt pedig Árpássy Etelka a szülés után néhány nappal „hullamérgezésben” hunyt el. Édesanyja elvesztésével az apja és annak családjára hárult a nevelése. Ebben a környezetben a katonai múlt az egyik legmeghatározóbb. Az 1901-ben elhunyt apai nagyapja, id. Tersztyánszky Károly honvédhadnagy volt az 1848-as forradalom alatt, az ő feladata volt a gyógyszerellátás megszervezése, a forradalom végére pedig kórházparancsnok volt. Osztrák fogság után 1852-ben Enyingen nyitott patikát, itt született Ödön édesapja. 1891-ben Keszthelyen telepedett le, megalapította a 48-as veteránok egyesületét, aminek haláláig elnöke volt. Felkutatta, és segítette a Keszthely környékén – sokszor nyomorban – még élő egykori 48-as veteránokat, minden hazafias rendezvényre díszmagyarban megjelent és kivezényelte az idős veteránokat is. Gyermekként az édesapjával igen sokat költözött a fiatal Ödön. Laktak Móron, Sárospatakon, Baján, Hajdúböszörményben, Kismartonon, Rákospalotán a következő években. 1906-ban került Szarvasra, ahol életében látott vívást. Innen került a pécsi hadapródiskolába, ahol 1908.augusztus 18-án avatták fel, mint hadapród tiszthelyettest, amit követően a cs. és kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred kötelékébe kezdte meg a katonai szolgálatot.
1910-re már hadnagyi rangot kapott, továbbá elvégezte a debreceni géppuskás, lovagló- és összekötőtanfolyamot, továbbá a legendás hírű bécsújhelyi vívókurzust is. Debrecenbe az ottani Vívó Klubban kezdett versenyezni, ahol hamar a legjobb vidéki vívók közé sorolták, a szintén ott vívó, később az első világháborúban hősi halált halt Békessy Béla huszárfőhadnaggyal ápolt ekkoriban szoros barátságot. Az első világháború kitörését követően főhadnaggyá léptették elő, és a keleti frontra küldték harcolni. Itt részt vett a rohatyn-i és a lembergi ütközetekben. Az ezt követő visszavonulási harcok során a Nemzeti Újság 1928. augusztusában írt cikke szerint a századával szembefordult az őket üldöző orosz dandárral. A hirtelen ellentámadás miatt az oroszok olyan szinten zavarodtak össze, hogy Tersztyánszky százada ejtette foglyul a teljes orosz dandárt. 1915. március 25-ére virradóra Dukla alatt éjféltől hajnali háromig Tersztyánszky századát a 12-szeres túlerőben lévő oroszok rohamozták meg. Tersztyánszky a következő parancsot adta ki: „Mindenkinek megtiltom a tüzelést. Aki elsüti a fegyverét, azt leütöm!”. Az oroszok egyre közelebb és közelebb értek. Amikor a drótakadályokhoz értek, Tersztyánszky kiadta a tűzparancsot. A harcok elülte után kiküldte a felderítőket, akik jelentették, hogy 400 orosz esett el. További több mint 100 oroszt fogtak el, saját veszteségük ezzel szemben 1 halott, 6 sebesült, és 14 eltűnt volt. Ezért a tettéért soron kívül századossá nevezték ki, valamint megkapta a Vaskorona rend III. osztályát hadidíszítményekkel, amit akkoriban magyar tiszt nagyon ritkán kapott meg. Az 1916. január elején a rarance-toporutz-i újévi csatában is kulcsszerepet vállalt. A Budapesti Hírlap 1929-ben megjelent cikke szerint az oroszok áttörték már a magyar állásokat, amikor Ehman tábornok Tersztyánszky századát ajánlotta az ellentámadás kivitelezésére a főhadiszállásnak a vegyes nemzetiségű, az arcvonal mögött pihenő dandár helyett. Tersztyánszkyért kezeskedett a tábornok, ennek ellenére a főhadiszállás a dandár mellett döntött először. A dandár azonban a pokoli tűzben fejvesztett menekülésbe kezdett, ami az egész arcvonalat veszélybe sodorta. Tersztyánszky-t hívták végül, aki két óra múlva 100 emberével érkezett meg, majd egy órai pihenő után végrehajtotta az ellentámadást, az arcvonalba betörő oroszokat visszaverte és elfogta. Jutalma a III. osztályú magyar katonai érdemrend lett.
1916. június 4-én megindult a Bruszilov-féle orosz gőzhenger. A hatalmas erejű támadás első napján esett fogságba Tersztyánszky, aki súlyosan megsebesült, a tüdejét átlőtték, ami előtt még a revolveréből az utolsó töltényt is ellőtte. Itthon halottnak hitték, beírták az ezred halottjai közé. Ő eközben Mongólia északi határára került, mint hadifogoly. A katonai kartonja szerint Kaliazin – Chabarovszk – Spasskoje – Dauria – Kanszk – Szimbirszk útvonalat járta be fogolyként, majd Moszkvába került, ahonnan 1918-ban kihasználva az országban dúló káoszt, egyszerűen csak hazaszökött. Hazatérése után frontszolgálatra jelentkezett rögtön, de a kérését a felettesei megtagadták. Így az egy hónapos hadifogság utáni szabadsága után elvégezte az inotai vezetőtanfolyamot, majd vérhassal és vesegyulladással kórházba került. 1918. október közepén, gyógyulása után az olasz harctérre került a pécsi 19. honvéd gyalogezred zászlóalj- és csoportparancsnokaként, ahol az összeomlást követő visszavonulási harcokban kulcsszerepe volt.
Parancsba kapta, hogy Fonzaso környékén biztosíts a Monte Avena és a Col di Lan közötti vonalat. A 7 km-es szakasz biztosítására mindössze 700 embere volt – a felfegyverzett telefonistákkal és futárokkal együtt. November 1-én az olaszok támadást indítottak, de Tersztyánszky ütegeinek a tüze megállította őket. A honvédjárőrök már a Fonzasoba menekülő olaszokat is ki akarták füstölni, amikor felbukkantak az olasz tartalékok, és vissza kellett térniük az állásaikba. November 2-ára virradóra már teljesen feltérképezték Tersztyánszky állásait az olaszok, amit követően a Monte Avenán lévő egységeket erős tüzérségi tűz alá vették, majd megrohamozták. Mivel nem állt rendelkezésre tartalék, Tersztyánszky tüzéreket vezényelt az arcvonalba, akik a pokoli tűz ellenére vonszolták oda és helyezték üzembe a két ágyújukat. Az olaszok erre meg akarták kerülni a szárnyat, de Tersztyánszky észrevette és azonnal rohamot vezényelt, mire az olaszok visszahúzódtak. Amint kezelhetővé vált a helyzet, a másik szárnyon kezdődött heves tüzelés. A reggeli köd alatt az olaszok elfoglalták a közelben lévő Grigno városát, onnan indítottak támadást a teljes arcvonal ellen. Tersztyánszky csoportja súlyos válságba került. Végül a Col di Lan-on már elveszettnek hitt védőszázadból egy a géppuskája mellett kitartó tiszthelyettes értesítette Tersztyánszkyt, hogy megvan még a század, csak küldjön segítséget. Tersztyánszky egy szakasszal megerősítette a tartalékmenetszázadot, és azonnal rohamra vezényelte őket. Mindeközben a Monte Avenán álló ágyúknak is tüzet vezényelt – tekintet nélkül a saját egységek veszélyeztetésére. A művelet sikeres volt, visszafoglalták Col di Lan-t, és 2-án délre az egész védendő vonalnak Tersztyánszky volt az ura. A hadtest csapatai már biztonságos távba értek, így Tersztyánszky tüzérsége délután 3-kor, gyalogsága pedig 6-kor megkezdhette a visszavonulást. Délután 5-kor azonban az olaszok ki akarták használni az alkalmat, és még egyszer megrohanták az immár tüzérség nélkül álló arcvonalat, amelyet a völgyzáró század visszavert. Egy foglyul ejtett olasz káplár arról számolt be, hogy Tersztyánszky emberei egy majdnem teljes hadosztályt tartóztatott fel (ami tízszeres túlerőt jelentett az olaszoknak), az utolsó olasz rohamban pedig egy teljes ezredet akasztott meg az egyetlen völgyzáró század védelme.
A háború végét jelentő kapitulációt követő visszavonuláskor Tersztyánszky egysége azon kevesek közül való volt, ami teljes rendben és fegyelemben vonult vissza. Tersztyánszky egyetlen szavára nekimentek a katonái a kincstári javakat fosztogató katonaszökevényeknek, a csőcseléknek, a kincstári javakat pedig a hadosztály számára foglalta le. Amikor Linder katonatanácsai Bécstől kezdve több vasútállomáson is megkísérelte lefegyverezni egységét, Tersztyánszky tűzkészültségbe helyezett géppuskákkal győzte meg a tanácstagokat, hogy erről ő letenne a helyükben. Végül Budapesten oszlatták fel és fegyverezték le az ezredet azon magyar politikusok parancsára, akik abban a naiv hitben voltak, hogy a magyarok egy igazságos békét fognak majd aláírni.
A Tanácsköztársaság idején Stromfeld Aurél vezérkarában szolgált, és mint személyi ügyekért felelős tiszt vett részt a csehek és románok elleni harcokban. 1920-ban, amikor per alá vonták Stromfeldet, kiállt volt parancsnokáért, mondván, hogy bár Stromfeld katonai diktatúrát akart, de senkit sem kényszerített semmire, és csakis a haza érdekeit tartotta mindvégig szem előtt. Ennek ellenére Stromfeldet bebörtönözték. 1918 – 1920 között a Honvédelmi Minisztériumában fogalmazó, majd ugyanott vezérkari beosztásban dolgozott. A békekötés után Budapestre került, ahol a Békessy Béla közvetítésétől korábban megismert Borsody László vívómestertől ment elköszönni, mert sérült jobb keze miatt nem tudta folytatni a vívást. Borsody – aki egyébként utálta a bal kezes vívókat – meggyőzte, hogy kezdjen el bal kézzel vívni. Így harminckét évesen, gyakorlatilag a nulláról újra kellett kezdenie vívni, és hogy ezt segítse, megtanult bal kézzel írni és célba lőni is. 1921 – 23 között a Hadtörténelmi Levéltárban kapott beosztást, miközben elvégezte a tiszti továbbképzést is, és 1922-ben őrnaggyá léptették elő.
Eközben vívókarrierje is meredeken ívelt felfelé, 1920-tól a MAC-ban (Magyar Atlétikai Club) a kor legjobb mesterei (Borsody László, Gellér Alfréd, Schlotzer Gáspár) pallérozták a kard- és tőrvívó tudását.1924-ben bekerült a magyar válogatottba és részt vett a párizsi olimpián, tőrcsapatban, kardcsapatban és egyéniben egyaránt. A korabeli lapok és szaktekintélyek (Filotás Ferenc, Santelli Italo vívómesterek) egyhangú beszámolója szerint a magyarokat rendkívül hátrányosan ítélte meg az olimpiai zsűri, ami ellenére a tőr csapat bravúrt bravúrra halmozott. A bajnokesélyes franciákkal mérkőzött a csapat, ahol a csapat taktikája az volt, hogy inkább tartalékolnak az argentinok ellen, mert őket van esély legyőzni és a döntőbe jutni. Ennek ellenére Tersztyánszky (és Schenker Zoltán is) egy ízben megverte francia ellenfelét, sőt, néha alig bírta megveretni magát a franciákkal. Az akkori legnagyobb tőrvívó „sztár”, Gaudin fogadásokat kötött, hogy bekapott tus nélkül fog végezni a mérkőzésen. Az első három asszóját 5:0-ra meg is nyerte, az utolsó asszóján Tersztyánszky ellen kellett vívnia. Az operatőr is már elkezdte forgatni a kamerát, hogy megörökítse a dicsőséges pillanatot, amint bekapott tus nélkül döntőbe vezeti a franciákat, ám ekkor Tersztyánszky akkora tust adott neki, hogy Gaudin felüvöltött dühében. A döntőbe kerülésért a kor legnagyobb tőrvívómestere, az olasz Pini által edzett argentinokat kellett legyőznünk. Schenker beszámolója szerint a törékeny alkatú Tersztyánszky és Lichteneckert többet volt vízszintesben a páston, mint vívóállásban, olyan vadul rohanták le a mieinket a dél-amerikaiak. A zsűri olyan szintű csalásokat engedett meg magának, hogy négy évvel Trianon után a francia közönség elkezdett a magyarok mellett tüntetni. A döntő asszóra 7:8 arányú argentin vezetésnél, azonos tusarány (53:53 tus) mellett került sor, a legvadabb argentin, Casco és Tersztyánszky között. Tersztyánszky két gyors tust adott, majd a harmadik megadott tushoz még kettőt kellet, hogy beadjon pluszba, mire elismerték a zsűritagok. Casco tusa után 3:1 volt az állás, majd 4:4-re segítette a zsűri az argentint. A közönség, és valamennyi magyar versenyző, mester, stábtag elvesztette már a fejét, csak Tersztyánszky híres hidegvére maradt meg. Mire kialakult az 5:4-es végeredmény Tersztyánszky javára, a magyar katonatisztnek még 5-ször kellett tusolnia az argentint, mert a zsűri semmit sem akart látni. A magyar csapat döntőbe került, ahol végül a bronzérmet szerezte meg.
A kardcsapat a csehek elleni mérkőzésen egy asszójában sem kapott be egy tusnál többet. A döntőben a legnagyobb riválisunk, a párizsi olimpiai botrányok elsőszámú előidézői, az olaszok ellen kellett kiállni. Dacára a botrányosan működő zsűrinek, Tersztyánszky itt is félelmetes formában vívott. Az utolsó asszóra azonban már biztossá vált az olasz győzelem, 7:8-ra vezettek, 42:48 tusaránnyal, ami azt jelentette, hogy 4:0-s győzelemmel sem lehettünk aranyérmesek, maradt az ezüstérem. Ennek ellenére Tersztyánszky azért elverte Morica-t 4:2 arányban.
A kard egyéni versenyeken aztán beindult ellene a zsűri, ugyanis az olaszok legjobbja, Puliti egyedül Tersztyánszkytól félt, miután látta félelmetes formáját. Miután a dán Osiier-rel vívott, a győztes dán odament Tersztyánszkyhoz, hogy ha meg szeretné óvni a csörte eredményét, csatlakozik hozzá, mert Tersztyánszkynak kellett volna nyernie. Az egyéni kardversenyeket követően az egyik zsűritag, a cseh Vida is odament Tersztyánszkyhoz, hogy elnézést kérjen tőle, és beismerte, hogy a leghalványabb fogalma sincs a víváshoz, csak azért vállalta el a zsűri szerepét, mert amikor felkeresték, akkor úgy oktatták ki, hogy egyszerű dolga lesz, mert mindig csak Tersztyánszkyra kell mutatnia, hogy ő kapta a tust.
Az olimpia utáni hazatéréskor beszámolt Borsody mesternek a tapasztalatokról, mire Borsody annyit mondott: „Úgy látom, a nemzetközi zsűri vak. Meglátjuk, hogy süket-e!” Ezzel pedig Tersztyánszkyt az addigi leheletfinom találatok helyett olyan vágásokra kezdte edzeni, hogy beleremegjen a vívócsarnok. 1925-ben Tersztyánszky olyan bravúrt vitt véghez, előtte csak 1912-ben egykori barátja, Békessy tudott: egy évben megnyerte Magyarország tőr- és kard egyéni bajnokságát. 1925-28 között a csapatbajnokságokat is számolva összesen 14 aranyérmet nyert, amit sem előtte, sem utána nem tudott senki utánacsinálni. 1926-ban Gombos Sándor mögött második lett az Európa-bajnokságon, a következő évben pedig az 1927-ben az általa vezetett „Reformpártot” nagy harcok, és sok kapott kritika árán győzelemre vitte a Vívó Szövetségben. Programpontjai között szerepelt a mesterversenyek kiírása, az utánpótlásnevelés, a vidéki vívóklubok fejlesztése, az itthon alkalmazott verseny- és zsűriszabályok modernizálása, a párbajtőrvívás meghonosítása, szakirodalmi könyvek kiadása. A győzelem ellenére nem akarta a hatalmat magához ragadni, egyszerű tanácstagként dolgozott továbbra is. 1927-ben megnyerte a Hágában rendezett katonatiszti Európa-bajnokságot is, és ebben az évben alezredessé léptették elő, ezzel 37 esztendősen ő lett a hadsereg legfiatalabb alezredese. A következő évben harmadszor is megnyerte a magyar egyéni kardbajnokságot ezzel ismét válogatott lett az amszterdami olimpiára.
Az 1928-as amszterdami olimpián a tőrcsapat ötödik helyett ért el, a kardcsapat azonban influenzával küzdve is derekasan küzdött. A döntőben az olaszok ellen 4 asszójából 1-et nyert meg, a csapatbajnokság hőse pedig Petschauer Attila lett. Meglett a magyar olimpiai aranyérem, de ezzel Tersztyánszky Ödön nem elégedett meg. A csapatbajnokság döntője után bezárkózott a szobájába, és egész nap inhalált, illetve a szállás konyháját járta, hogy a saját maga állított étrendjének megfelelő ételt kapjon. Ő volt ugyanis az első, aki a verseny előtti és alatti étrendre nagy hangsúlyt fektetett. Az egyéni bajnokságban mindössze egy asszót veszített, mindkét magyar társát legyőzte, végül holtversenybe került Petschauerrel, így a szabályok értelmében szétvívás döntött az aranyéremről A szétvívás során az olasz Coumo volt a zsűrielnök. Petschauert már akkor a világ leggyorsabb vívójának tartották, hétszer rá is rontott Tersztyánszkyra a rettegett fless-fejvágásával. Hét alkalomból mindössze kétszer sikerült megvágnia az alezredest, három alkalommal Tersztyánszky volt a gyorsabb elővágással, egy alkalommal feltartó szúrással, és egy parád-riposztot is kiosztott. Coumo az utolsó találatra évtizedek múltán is tisztán emlékezett: Petschauer fejcsel-oldalvágással indított, Tersztyánszky kétszer elővágott neki (kívül, majd belül), volt ideje terccel visszaérni és a riposztja is tisztán megült. Meglett az olimpiai aranyérem.
A döntő után, amikor elcsomagolta a fegyverét, kijelentette, hogy „Kardomat most elteszem… örökre.” Az olimpia után nem azonnal tért haza, előbb Londonba utazott, felkereste Magyarország egyetlen nyugati befolyásos támogatóját, Lord Rothermere-t. A források alapján teljesen vagyontalan Tersztyánszky egyetlen értékét, az olimpiai döntőben aranyérmet kiverekedett kardját adta oda a Lordnak abban a reményben, hogy tud segíteni Magyarországon. A Lord cserébe egy XVII. századi, elefántcsontnyelű tőrt ajándékozott Tersztyánszkynak viszonzásul. A Lord, hogy bizonyítsa valódiságát, egy angol rézpénzen ütötte keresztül a fegyvert (a tőrt tartó talapzat hátoldalának felírása szerint maga Henry Wilkinson is elvégezte régebben az ún. „Toledo-próbát”, azaz átütötte egy ezüstérmen). Tersztyánszky akkor megígérte a Lordnak meghatódottan, hogy családja ereklyeként fog vigyázni a tőrre. Szavát állta, még a második világháború utáni kitelepítésben is megőrizték a tőrt, a család tulajdonában van a mai napig.
1929. június 13-án be kellett mennie kenyérmezei állomáshelyéről a fővárosba. Mivel vonat nem indult, egységének vadonatúj Harley-Davidson oldalkocsis motorkerékpárát hozták elő, amit aztán Ivó József őrnagy vezetett. Solymár határában, a Tersztyánszky József úton egy szekérről zsebkendője után leugrott egy asszony, a sofőr pedig már nem tudta elkerülni az ütközést. Ivó őrnagy kirepült, Tersztyánszky az oldalkocsiba ragadva három helyen eltörte a lábát. Az ütközés olyan erejű volt, hogy az oldalán lévő tiszti kard S alakban összehajlott. Több, mint egy óra telt el, mire a segítséget kereső sofőr Solymárról egy magánautót tudott szerezni, hogy a súlyos sérült alezredest kórházba tudják vinni. Tersztyánszky maga kérte, hogy a Szent János Kórházba vigyék, ahol azonnal megműtötték. A műtét után mindkét lábát felkötötték, lábaiba szögeket vertek, hogy azokra akasztva 15-15 kilós súlyokat feszítsék meg végtagjait – így kihúzva a széttört csontokat az izmokból. Borzalmas kínokat állt ki, ennek ellenére családtagjai előtt sosem panaszkodott, a kórházi ápolók és orvosok egy emberként csodálták, hogy milyen szívóssággal állta ki az embertelen fájdalmakat. Június 20-án azonban hirtelen elveszítette eszméletét, az egykori világháborús átlőtt tüdejében belső vérzés keletkezett és azonnal vérátömlesztést hajtottak végre rajta. Több százan álltak sorban, hogy vérüket felajánlják a még csak harminckilenc éves olimpiai bajnoknak. Sajnos azonban már nem tudták megmenteni az életét, 21-én reggel 7 órakor elhunyt. Schenker Zoltán, vívó- és bajtársa, barátja tartózkodott mellette az utolsó napján. Elmondása szerint utolsó szavaival egy katonájának szeretett volna segíteni: „Addig nem tudok nyugodni, amíg annak a szerencsétlen embernek nem szerzünk állást. Okvetlenül intézzétek el ezt az ügyet. Okvetlenül…”.
Halála mindenhol részvétet keltett, a nagy rivális olaszok egyik vívója, Renato Anselmi például Budapestre küldte azt a kardot, amelyet az 1924-es párizsi olimpiai kardcsapat győzelméért kapott, és arra kérte, hogy azt helyezzék el Tersztyánszky sírján. A kard egy vitrinbe odakerült, majd 1945-ben a budapesti ostrom közben a sír közvetlen környezetét felforgatták, a kard pedig eltűnt. 1948. február végén a temető főkertésze találta meg a fészerben, az ostrom alatt szintén szétlőtt bútorok romjai között, és a Világ című újság szerkesztőségébe adta le. A szerkesztőségből március elején a Vívó Szövetség főtitkára vette át a szövetség nevében. Ezután a kard sorsa ismeretlen. Az olaszok örökös vándorkupát alapítottak Tersztyánszky tiszteletére, valamint 1933-tól a világháborúig Szarvason rendeztek Tersztyánszky emlékversenyeket, ahová néhány esztendeig a magyar és az olasz vívóválogatott jött el, és csapott össze. A második világháború előtti egy-két évben lényegében ez a verseny volt az olimpiai előválogató. Tersztyánszky volt az első, akit észvívónak tartottak: kis noteszébe gondosan feljegyzett mindent ellenfeleiről: az összes vívóelem közül ki melyiket milyen gyakran és milyen eredményesen használ versenykörülmények között, valamint minden mérkőzése előtt mesterének a leendő ellenfelek stílusában kellett ellene vívnia órákon keresztül, hogy kigyakorolhassa a támadó- és védőstratégiáját. Ebben segített neki Borsody zsenialitása, ugyanis olyan különleges képessége volt, hogy bárki mozgását, vívómodorát le tudta utánozni. Ennek a felkészülésnek köszönhette a „Precíz Ödön” becenevet, amit riválisai aggattak rá.
Írta: Gombár Zsolt
Felhasznált irodalom:
Képes Magyar Világhíradó, 1972 (2. évfolyam, 1-12. szám)
Pollmann Ferenc (2003): Balszerencse, semmi más? Tersztyánszky Károly cs. és kir. vezérezredes élete és pályafutása - A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Millenniumi Könyvtára 3., Budapest
Syposs Zoltán (1971): Tersztyánszky Ödön emlékezete (1890-1929), Békési Élet, 6. évfolyam / 3. szám
Tersztyánszky Ödön őrnagy: Benyomásaim a párisi olympiádon, Magyar Katonai Közlöny, 1924 (12. évfolyam)
Tolnai Új Világlexikona 17. Táv-Vég (Budapest, 1930)
Forrás: https://tortenelmiportre.blog.hu/2020/03/21/vitez_tersztyanszky_odon