Tegnap délután csodálatos napsütéses idő volt, ezért úgy döntöttünk, tekerünk egy nagyot. Terepi kerékpárjaink vannak, ezért mi mindig a Vértes sűrű erdeiben bicózunk. Menet közben örömmel figyeltük, hogy végre itt a tavasz, ébred a természet, csiripelnek a madarak, nyílnak az avar alól az odvas keltikék, virágzik a tavaszi hérics, harapni lehet a friss erdei levegőt. Csend, béke és nyugalom uralkodik mindenhol. Egyre nagyobb a szintkülönség és nagyobb a táv, de mi bírjuk, 10 km, 20 km, 30 km, 40 km, de nem baj, van bőven oxigén, a combunk meg bírja. De meddig lesz ez így? Az állóképességünket és a kondinkat tudjuk futással, úszással, és mégtöbb kerékpározással növelni, de az oxigén ellátásunkhoz a fotoszintetizáló növényzetre van szükségünk. Sajnos azonban azt tapasztaltuk, hogy a sűrű erdők egyre ritkábbak, a Vértes őshonos fáit esztelenül írtják. A több száz éves bükkösök száma rohamosan csökken. Az rendben van, hogy a korhadó, viharverte fákat célszerű kivágni, hogy tűzelőként hasznosítani tudjuk azokat, de az ép, egészséges fákat miért kell bántani? És vajon ki fog újat ültetni helyettük?
SZE