A Tudomány sírján is lobogjon mécses. E gondolat jegyében emlékezünk a magyar tudománytörténet és természetjárás egyik kiemelkedő alakjára, Dr. Győrffy Istvánra. A botanikus, mohakutató, egyetemi tanár és szenvedélyes alpinista élete a tudás iránti csillapíthatatlan vágy és a természet iránti alázat példája.
A katedrától a botanikus kertig
Győrffy István 1880. december 19-én látta meg a napvilágot Hidasnémetiben. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári egyetemen végezte, ahol doktorátust is szerzett. Bár a tudományos pálya vonzotta, a fokozat megszerzése után egy évtizeden át középiskolai tanárként dolgozott Makón és Lőcsén, mielőtt visszatért volna az alma materébe, hogy a kolozsvári egyetemen oktasson.
A történelem viharai és az első világháború azonban átírták a pályáját, Kolozsvárt elhagyva Szegeden kapott megbízást, ahol megszervezte és vezette az egyetem új botanikai tanszékét, valamint a hozzá tartozó botanikus kertet. Tanszékén egyedülálló, a virágtalan növényeket kutató munkaközösséget hozott létre.
A mohák és algák nemzetközi hírű tudósa
Kutatásainak fókuszában elsősorban a mohák (Bryophyta) és az algák álltak. Európa-hírű, nemzetközileg is elismert briológus volt, aki behatóan foglalkozott a mohák környezettanával, fejlődési rendellenességeivel, valamint az erdélyi és tátrai mohaflórával. Emellett egyes mohafajok és nemzetségek monografikus vizsgálatában is maradandót alkotott.
Több mint hétszáz cikket és tanulmányt publikált hazai és külföldi folyóiratokban, két, a szakterületéhez kapcsolódó folyóiratot is kiadott, melyeket saját készítésű rajzaival illusztrált. Nevét a mai napig több virágos növény taxonja, valamint két alganemzetség is őrzi.
A hegyek szerelmese
Győrffy István nem a szobatudósok életét élte, alpinista és szenvedélyes túrázó volt. Nyarait rendszeresen a Magas-Tátrában töltötte, ahol a meredek bércek között végezte botanikai kutatásait. Számos érdekes publikáció és egy, a hegység flóráját bemutató kalauz is született ezekből a hegyi expedíciókból.
A végső nyugalom Csákváron
Tudományos munkásságának elismeréseként 1940-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 1949-ben azonban a politikai tisztogatások őt is utolérték, számos kiváló tudóstársához hasonlóan – politikai és ideológiai okokból – megfosztották akadémiai tagságától.
Életének utolsó, viharos szakaszában többször is költözni kényszerült, élt a Mátrában, Gyulán, végül pedig a Fejér megyei Csákváron lelt otthonra. 1959. április 16-án, Székesfehérváron hunyt el.
Sírja a csákvári református temetőben található, a síremlékén pedig egy bányászcsákány és egy azon ülő sas hirdeti a természettudományokhoz való örök kötődését.
