Az ökológusok és természetvédelmi szakemberek már több mint fél évszázada adnak jelzéseket a társadalom és az elvileg közérdek szolgálatára szegődött politikus döntéshozók felé, hogy a vizeink fogyatkoznak, a vizes élőhelyek kiterjedése aggasztó mértékben csökken és pusztulnak a vizekhez kötődő növény- és állatfajok állományai. A vizes élőhelyek védelmére kötött RAMSARI EGYEZMÉNY már 1971-ben felhívta a figyelmet e probléma globális méretére. Ennek ellenére a társadalom számára inkább csak a legutolsó évtized letagadhatatlan jelenségei érték el az ingerküszöböt. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy a víz hiányának egyre szorongatóbb hatásait és az okokat bemutassam, beleértve a következmények tompítása érdekében szükséges megoldások felé mutató utat*.
Természetes okok vagy ember előidézte okok
Jelenleg egy jégkorszakban élünk. Akkor beszélünk jégkorszakról, ha a sarkvidékeket jégsapka fedi, márpedig ez most is fenn áll. Klímatörténeti kutatások szerint e jégkorszak csúcsán már régen túl vagyunk, évezredekkel ezelőtt Európa nagy részét állandó jégtakaró fedte, fajunk elterjedését éppen a felmelegedés miatt visszahúzódó fagy miatt kialakuló ökoszisztémák forrásai biztosították. Tehát a klíma melegedését alapvetően természeti folyamatokra vezethetjük vissza. Ez a klímaváltozás jelentős motorja volt a társadalmak változásainak is, elegendő pl. a római birodalom felemelkedésére majd bukására, vagy a népvándorlások, a mongol hódítás megindulására gondolni. A Julius Caesarok vagy Atillák epizódszereplők voltak abban a drámában, aminek a forgatókönyvét a klíma hűlése vagy melegedése, illetve a csapadékosabbá vagy szárazabbá váló időjárás határozta meg. Ezek a kisebb nagyobb változások befolyásolták a gazdasági szempontból alapvető fontosságú növények termeszthetőségét, bőséget vagy éppen éhínséget okozva. Vagyhasonlóképpen a pusztában legeltethető állatok mennyiségét, megint csak élet vagy halál közötti kényszerű billegést kényszerítve ki.
A melegedés vagy hűlés nem egyenletesen megy végbe. A kis jégkorszak, ami a XIV. századtól a XIX. század végéig tartott a magyar popkultúrában is hagyott emlékezetes nyomokat, bár Mátyás királyt ténylegesen nem a Duna jégpáncélján választották királlyá. Amint az többek között Rácz Lajos klímatörténész, szegedi egyetemi tanár előadásaiból kiderül, a társadalmi következmények a hőmérséklet emelkedését követő szárazodás (csapadékhiány), vagy a csökkenésével járó víztöbblet révén jutnak érvényre. A kollektív emlékezetben Magyarországon még mindig a kis jégkorszak csapadéktöbblete miatt vízzel borított kiterjedt, elsősorban alföldi vízjárta helyek képe a meghatározó. Ezt a sok vitát kiváltó "pocsolyatérképnek" csúfolt közismert térkép szemlélteti.
Az ökológusok és természetvédők által a vizes élőhelyek egykori gazdagságára utalóként citált és a mérnökök által kifogásolt ábrázolás valóban kritikusan kezelendő, mivel a kék színnel ábrázolt területek egyidőben valószínűleg sosem voltak egybefüggően víz alatt, nagyjából a száz évente előforduló valószínűségekig bezárólag tanulmányozhatók ily módon a vízjárta helyek.
Ugyanakkor az is tudható, hogy a középkori és kora újkori háborúskodások során (a lecsapolásokhoz hasonló módon) mérnöki jellegű beavatkozásokkal árasztottak, mocsarasítottak el jelentős területeket (pl. Tata környékén és másutt), kifejezetten védelmi célzattal. Ne feledjük: a kis jégkorszakban jártunk, víz volt bőven! De ha már megint előkerült a kis jégkorszak, itt azt is meg kell jegyezni, hogy ha a valódi jégkorszakokat mint nagy éghajlati periódusokat tekintjük, a mi kis jégkorszakunkat közepesnek, akkor léteznek ennél is kisebbek, elég ha a második világháború idejére gondolunk, amikor egy rövidebb, de jelentős visszahűlés is erősen hozzájárult között a náci Németország csatavesztéseihez és bukásához, végül kommunista világrendszer kialakulásához vezetett. Mi ez, ha nem jelentős hatás a világtörténelemre?
Az ember szerepe a klíma melegedésében és az ezzel kéz a kézben járó szárazodásában, ma már a tudományban széleskörűen elfogadott és így tényként kezelhető álláspont. Amíg a Föld nagy léptékű, nagyon sok tényező (kontinensvándorlás, tengeráramlatok, vulkáni tevékenység stb.) által meghatározott folyamatait ab ovo nem tudjuk befolyásolni, addig az üvegház hatású gázok kibocsájtását elvileg tudnánk, ha ehhez meglenne a társadalmi konszenzus és a politikai akarat. Tudjuk, hogy egyik sincsen meg és erre esély sincsen a kapitalista globalista politika meghatározó személyiségei által közvetített ellenérdekek miatt.
Azt mindenesetre nehéz megállapítani melyik tényező és milyen mértékben meghatározó a szemünk előtt zajló változások folyamatában. A hőmérséklet növekedése ugyanakkor több módon hat a vízkészletekre. A teljesség igénye nélkül itt érdemes megemlíteni pl. a gleccserek jégfolyamában tárolt víz eltűnését. Bár a gleccserek olyan magashegységekben találhatóak meg amelyek nálunk nincsenek, azt tudjuk, hogy a hazai mély fekvésű folyóvölgyeinkbe érkező víz a vízgyűjtő területekről származik, azaz ha a gleccserolvadék-vizek elfogynak a folyók vízhozama is drámai módon lecsökkenhet. A hegyekben hó formájában lehulló és tavasszal leolvadó vízmennyiség csökkenését az elmúlt évezredekben jég formájában lekötött víz ideig-óráig látszólag pótolja, de ijesztő belegondolni mi lesz ha elfogy.
Szabaduljunk a vizektől - az ármentesítések
Szögezzük le: utólag könnyű okosnak lenni. Jelenlegi tudásunk birtokában csábító lenne bűnbakká tenni a XVIII-XIX. században élt elődeinket, viszont ők az akkori tudásuk és az akkori igényeik szerint gondolkodtak és cselekedtek. Először is nem létezett még ökológia, mert a biológia akkor még csak az empirikus tudást alapozta meg. Leírták a fajokat, megpróbálták tanulmányozni az életmenetüket és később ebből lett az életközösségek, a növény-, állat- és gombafajok együttélése rendkívül komplex összefüggéseinek ma is csak éppenhogy megértett ismerete. És hát éppen a kis jégkorszak vízbőségének idejében fel sem merült, hogy ennek vége szakadhat.
Az oszmánság kiűzése után népességében megfogyott ország lakossága növekedésnek indult, a több éhes száj etetése a termelési kapacitás növelését igényelte. Ne feledjük, ebben az időben a munka minden fázisa emberi izomerőt és igavonó állatokat igényelt, mai értelemben vett növényvédelem pedig nem létezett. A több terméshez több termőföld és több szerencse kellett. Szuverén magyar állam ekkor már nem létezett. A több, korábban önálló ország összeforrasztásából létrejött Habsburg monarchia politikai döntéseit Bécsben hozták meg és ekkor született meg a Magyarország-Agrárország mítosza is. Mária-Terézia uralkodása alatt alkották meg azt a vámrendeletet, amely hosszú időre lényegében ellehetetlenítette az iparosítást Magyarországon. A vagyonszerzés, a gyarapodás egyedüli útja a mezőgazdálkodás, azon belül is a szántóföldi termelés területi növelése lett.
A forgalomképtelen vízjárta területeket ehhez le kellett csapolni. Hosszú folyamat volt, hatalmas költséggel, amit a kincstár jelentős részben támogatott, mivel anélkül az érdekelteknek nem érte meg belevágni. Az állami támogatás viszont azt eredményezte, hogy a lecsapolások igen nagy arányban érintettek olyan területeket is, ahol a víztelenítés nem csupán irracionális volt, hanem magában hordozta annak a lehetőségét, hogy száraz periódusokban a legmélyebben fekvő földeken a művelés lehetőségét megteremtő (?) vízelvezetés már rontja az optimális helyzetűeken a gazdálkodás lehetőségét. Egyszerűbben fogalmazva ha a mély területekről is elvezetjük a vizet, az megcsapolja a talajvizet magasabban fekvő földek alól, így ott már öntözni kell majd. Pontosan ez történik ma.
Az árvizektől való félelem nem alaptalan. Petőfi tüzes vassal égette be a nemzet tudatába:
"Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!"
A folyóvizek, elsősorban a Tisza kanyargó medrének lerövidítése műszaki szempontból racionálisnak tűnhetett. Az akkori tudás és életkörülmények alapján nehéz kárhoztatni az akkor élt tervezőket és a munkálatok résztvevőit. Azonban azt le kell szögezni - és szerintem ez valid vádpont - hogy a gátak közé szorított folyó árterületét a lehető legszűkebbre szabták és az egész koncepció az évente jelentkező áradások gyors levezetését szolgálta. És mindezt úgy, hogy eközben minél nagyobb terület lehessen nyerhető az ármentesített oldalon. Lehetett volna szélesebb a kétoldali gátak közötti távolság, nagyobb biztonságot hagyva az árvizek levezetésére és teret a vizekhez szorosan kötődő élővilág számára. Az árvízzel érkező extra vízbőség korábban szétterült a mély fekvésű alföldi tájban és csak a szántóföldi mezőgazdasági tömegtermelés szempontjából volt teljes egészében káros. Az ártéri állattartás, gyümölcstermelés, halászat és olyan ma már nem, vagy alig létező haszonvételek mint pl. a nádtermelés több lábon állás lehetőségét nyújtotta a lakosságnak. Ezek a helyi érdekeket kielégítő, mozaikos struktúrájú termelési módok a helyi vagy kistérségi fogyasztásra termeltek nem nagy tömegben exportálható árucikkeket állítottak elő. A szántóföldi tömegtermelés viszont kimondható, hogy - akárcsak manapság - elsősorban a nagybirtokosok, a mellesleg igen hatékony érdekérvényesítő képességgel bíró birtokosok érdekeit szolgálták. Ez nem közérdek.
Mi a közérdek?
A közérdek mibenlétének biztosan vannak általános érvényű tudományos és jogi megbeszélései, ebbe kellő szaktudás nélkül nem bonyolódnék bele. De azért a vízmegtartás szempontjából azért gondolkodnunk kellene a közérdeken, mivel mindannyiunk (beleértve a jövő nemzedékeket is) közös érdekei miatt, méltányos kárpótlás mellett egyes magánérdekeket korlátozni kell. Az, hogy legyen elegendő víz (nem ide értve a víz pazarlását), kétségkívül közügy. Mivel egyetlen ember sem élhet meg víz nélkül (ez nem szorul bizonyításra). Ezen túlmenően a többi élőlény számára is létfontosságú nagyon hasonló okokból, mint az emberé. Sőt! Nagyon sok faj és fajok társulásai léteznek amelyek számára a víz sokkal fontosabb mint az ember számára. Nem részletezve a dolgot, gondoljunk pl. a halakra. Az élővilág amely mint egyént és közösséget körülvesz minket rendkívül fontos a túlélésünk számára, megkockáztatom: ugyanolyan fontos mint a víz. Ez az a közeg amiben a Homo sapiens kifejlődött és fennmaradt, az egyetlen amelyről biztosan tudjuk hogy képesek vagyunk benne túlélni. Bármilyen érdekes gondolatkísérletek végezhetők el Hold vagy Mars kolóniákról és hasonló fantazmagóriákról ezek nem egyebek álmodozásnál. Vagy itt maradunk életben, vagy sehol. No, és akkor térjünk vissza a vízi élőlényekhez, mert ez később még fontos lesz. A víz megtartása tehát minden egyes embertársunk és a nem vízi élővilág számára is fontos. Mert még a tevének és a kaktusznak is szüksége van rá.
A víz makacsul lefelé folyik, ezért fontos a már látott pocsolyatérkép, mert a terepviszonyok alapvetően meghatározzák azokat a tereket, ahol a víz megtartható. Ma a víz helyén szántók, faültetvények, lakott területek vannak. A legtöbbször semmilyen domborzati adottsággal nem kompatibilis földhivatali teleknyilvántartás is arról árulkodik, hogy a lecsapolások után a józan ésszel szembemenve kerültek meghatározásra az egyes földrészletek határai. Bármi is volt az eredeti szándék, az a nagyon sok darabból álló puzzle kaotikus tulajdoni viszonyokat takar, amit a szokásos földhivatalai logikával, az érvényes jogszabályi környezetben szinte lehetetlen kezelni. A birtokstruktúra ma ellehetetleníti, hogy aránylag egyszerűen el lehessen határolni a vízmegtartás szempontjából fontos területeket és azokon megkezdődhessen a víz tájba visszavezetése.
Az illusztrációként felhasznált kép az egykori Hanság mély fekvésű, Osli település közelében fekvő területének egy részletét mutatja. A Fertő-Hanság Nemzeti Park területén kifejezetten természetvédelmi céllal megvalósított újraárasztott egykori láp részletére vetítve a földrészletek határát jelző vonalakat, könnyen belátható a valóság és a nyilvántartás inkompatibilitása. Ebből világosan következik, hogy a kormányzatnak jogalkotási feladata van, a víz megtartása érdekében szükséges birtokrendezés megvalósíthatósága érdekében.
Amint arról már volt szó a természeti állapot romlása miatt az élettelen és élő környezetünkkel foglalkozó tudományágak, főként a szintetizáló jellegű ökológia művelői hosszú évtizedek óta hangoztatják a vizes élőhelyek rehabilitációjának szükségességét, bár eleinte nem elsősorban az emberi népesség létfontosságú vízigénye volt a legfontosabb szempont. Az élővilág alrendszereit sújtó vízhiány azonban előre jelezte a humán vonatkozások egyre erőteljesebb előtérbe kerülését, amire napjainkig a világ szárazabb területeit lefedő országok esetében már számos példa adódott.
Ezzel szemben a kifejezetten vízüggyel foglalkozó szervezetek (OVF, VIZIG-ek stb. nem értve ide a lakossági ivóvízellátást biztosító vízműveket) doktrinái jelenleg (2026. május) lényegében a két évszázaddal ezelőtt meghatározott keretek között maradnak. Vagyis eszerint a víz helye a ma már szinte kizárólag ember által módosított "medrekben" van és a vízügyi rendszer a elsősorban a lakosságot védi meg a pusztító árvizektől, másodsorban a gazdálkodási érdekeket a "káros belvizektől". Nem véletlenül emeltem ki aláhúzással ezt a kifejezést. A szakmai műnyelvek előszeretettel alkotnak olyan szavakat, vagy szókapcsolatokkal kifejezéseket, amelyek megerőszakolják a valóságot. Gondolhatunk itt akár az életüket és a családjukat mentő menekültekre dehumanizáló bélyegként rásütött "illegális bevándorló"-ra, de az egy másik történet. A "káros belvíz" valójában azokra a vizekre alkalmazott terminus technicus, amelyek ökológusnak, vízügyesnek és a terület tulajdonosának is arra hívja fel a figyelmét, hogy hol kellene illetve hol lehetne a vizet megtartani. Nehezíti az ökológiai és vízügyi elképzelések összahangolását, hogy nem kevés kifejezést a két szakterület eltérően értelmez, ezért első lépésben a közös nyelvezet kialakítása a legsürgetőbb feladat.
Itt újra érdemes megemlíteni a közérdek versus magánérdek konfliktust. A vízhiány megelőzése vagy mérséklése miatt szükséges közérdek ellenében megjelenik a tulajdonos gazdálkodó magánérdeke, hiszen ezen a területen a köznapi értelemben termelni kíván valamit. Ugyanúgy érdeke a vízhiány elkerülése, de aránytalanul nagy teher viselésére sem jogilag sem erkölcsileg nem kötelezheti a társadalom, ezért a vízmegtartás hátrányait nem viselő közösségnek kompenzálnia szükséges őt. Ennek során elképzelhető differenciálni a kis tulajdonosok akár teljes birtokát érintő kártalanítás és az óriás birtokok területileg összevethető, ám arányaiban annak csekély hányadát kitevő területek kompenzációjának mértéke között. De ezen talán még korai töprengeni.
A VIZIG-ek helyzete az ökológia perspektívájából
A jelenlegi Vízügyi Igazgatóságok elképzelt megoldásai az eddig bemutatott tervek és koncepciók alapján a mederbéli tározásra terjednek ki. Ez megfelel a máig érvényes doktrinának, a jogi környezetnek és nem veszi figyelembe azt, hogy a mesterséges medrek geometriája és üzemeltetésének gyakorlata jelenleg is erősíti a klíma szárazodásából eredeztethető vízhiányt. Tehát amikor vízhiányról beszélünk, akkor az három részből tevődik össze: 1. kevesebb csapadék hullik, 2. a korábbi vízkormányzás megcsapolta a felszíni és felszín alatti vizeinket, 3. a jelenlegi vízgazdálkodási gyakorlat továbbra is elvezeti a vizeinket.
A folyószabályozások során kiegyenesített medrek, a levágott és aztán részben vagy teljesen, állandóan vagy ideiglenesen kiszáradó holtágak, a lecsapolt lápok és mocsarak nem pusztán a víz, azaz a H2O mennyiségét csökkentették, hanem minden vízhez kötődő élőlényét. A mázsás harcsától a láthatatlanul apró, lebegő egysejtűekig. A legkönnyebb ezt belátni a halak példáján. Galeotto Marzio olasz humanista sok időt töltött Mátyás király udvarában. Az uralkodóról és országunkról 1485-ben írt művében olvashatjuk, hogy a Tisza „annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal” (Galeotto Marzio: “De hominis excellentia,dignitate et perfectione”). Könnyű belátni, ha kevesebb a víz kevesebb a hal. Kicsit komplikáltabb összefüggése van a meder geometriai kialakításának, különösen az árterek tekintetében. Számos halfaj szaporodása az árvizek által elárasztott alacsony fekvésű partok növényzetében folyt, ez a kapcsolat azonban térben és időben megszűnt vagy legalábbis fatálisan lerövidült a gátak építésével. Ezáltal a halak mennyisége vizeinkben - ivadékok híján - a töredéke a potenciális számuknak és tömegüknek. Ez kivívta a korábban soha nem látott létszámú horgásztársadalom elégedetlenségét, csak éppen haragjuk a könnyebben elérhető "ellenségben" a kárókatonában találta meg a megfejtést.
A vízügyes mérnökök gyakran hangoztatják, hogy a kialakított rendszereik az árvízi szituációk megoldásán túl alkalmasak a víz elvezetésére oda, ahol arra szükség van. Ezt az állítást azonban érdemes árnyaltabban értelmezni. Eszerint a vízre egyfajta termékként tekinthetünk amelyet el kell szállítani oda ahol azt valaki kiemeli a szállítást végző rendszerből. Például öntözésre, vagy akár ökológiai célú vizes élőhely-helyreállításra. A vízpótló rendszerek az ország egyes területein, főként az Alföldön el sem készültek, így az aszály mérséklése ott jelenleg technikailag sem megoldható.
Szem előtt kell tartania a vízügyi szervezetnek azt az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy a víz nem csupán vegyület amit a H2O képlettel írunk le, hanem ökoszisztémáink integráns része, amely rendszerek bár többé-kevésbé sérültek, de az egykori, jelentős emberi beavatkozások előtti természetes ökológiai rendszerek (kis képzavarral, de szerintem ennek ellenére mindenki érteni fogja) "mentőcsónakjai". A víz ma területi és térfogati értelemben sem ott van ahol lennie kellene, pontosabban sok olyan helyről hiányzik ahol lennie kellene és ahol mégis megtalálható ökológiai funkciói sérültek.
Ma már nyugdíjas vízügyes kollégám, akitől sokat tanultam, hangoztatta rendszeresen, hogy ez a szervezet azért van, hogy elvégezze a társadalomtól kapott feladatokat. Ezzel aligha érdemes vitatkozni. Azonban van most egy kegyelmi állapot, mert most fog eldőlni hosszú évekre, hogy milyen irányba változik, vagy változik-e egyáltalán vizekkel való bánásmódunk. Ma még nem tudjuk milyen más tényezők befolyásolják majd a közeli vagy a távolabbi jövőben hőmérsékleti és vízviszonyainkat. A tengeri áramlatok megváltozása vagy a vulkáni tevékenység fokozódása egyaránt erősítheti vagy gyengítheti, de ezeket nem tudjuk befolyásolni. Abban azonban komoly felelőssége van minden vízügyi döntéshozónak és szakembernek, hogy képesek lesznek-e eltávolodni a hibás vízgazdálkodási koncepcióktól, illetve az ökológiához és a vízgazdálkodáshoz egyaránt nem értő politikus és gazdasági döntéshozókat arról meggyőzni, hogy súlyos hiba lenne a kudarcos megoldásokat tovább erőltetni.
A jelenlegi állapot kialakítása irgalmatlanul sok erőforrást emésztett fel és egész ágazatok felől látható termelési kapacitásokat kötött és köt le. A felhasznált kibányászott kő, beépített cement és acél, hatalmas munkagépek üzemeltetése szempontjából is újra kell gondolni a jövő vízgazdálkodását és ennek nem fog minden érintett örülni. Vagy minden marad a régiben, de akkor senki nem örül majd...
Nincs ingyenebéd
A múlt története a mának szól. Az általunk ismert vízgazdálkodás, azok az eszközök és megoldások amelyeket rutinszerűen alkalmazunk, mindössze két évszázadra tehetőek, holott a vízekkel való bánás megjelent már akkor, amikor az első emberek letelepedtek. Már az általános iskolás történelemkönyvek első oldalain szó esik az öntözésen alapuló első társadalmak civilizációk jelentőségéről, de kevesebb hangsúly kerül arra, hogyan tűntek el olyan hibásnak bizonyuló döntések sorozata eredményeképpen, amelyek elemésztették az évezredes időtávon fennálló birodalmak civilizációját, népeit, az előidézett ökológiai katasztrófa füstölgő romjain. A Tigris és az Eufrátesz folyók közötti, öntözéses gazdálkodásra épülő magaskultúra létrejöttét és pusztulását Dr. Bajnok Dániel előadása igen szemléletesen világítja meg. Mindenképpen érdemes figyelmesen végignézni-hallgatni. Azért röviden összefoglalva: az öntözéses gazdálkodás kiépítéséhez szükséges faanyagért levágott erdők nyomán meginduló erózió évszázadok során ellehetetlenített magát a vízgazdálkodást, végül a virágzó társadalmat szó szerint és is képletesen maga alá temetve. A történet tanulsága, hogy a megfelelő döntéseket meghozó társadalmak fennmaradnak, a rossz döntések következményei azonban végzetesek.
A vízhiány Magyarországon riasztó mértékű és semmi nem utal rá, hogy a helyzet magától megoldódik, ellenkezőleg. A piszmogás ami a vízmegtartás körül folyik riasztó. Az előző kormány látványpéksége által kitalált "Vizet a tájba" program önkéntes csatlakozásra építeni próbáló dedós ötlete nem véletlenül nem hozott eredményt. Sok helyütt partizánakciók keretében végeznek egyszerű választópolgárok kisléptékű vízvisszatartást néhány homokzsákkal - népítéletetként a szükséges politikai döntések hiánya és a vízgazdálkodási tehetetlenség felett. És közben folynak el a vizeink.
Kotrunk, iszapolunk, mederkaszálunk
A máig érdemben nem megváltoztatott vízügyi doktrina egyik, ha nem a legfontosabb kulcskérdése a medrek vízszállító kapacitásának fenntartása/helyreállítása. Ugyanis ami a mederben van, az növeli a súrlódást, csökkenti a névleges hasznos keresztmetszetet. Különösképpen ilyenek: a nád, a hínarak minden faja, a gát rézsűjén és koronáján kisarjadó bármely cserje vagy fa. Illetve az iszap, más néven a hordalék.
Ezt a mederkarbantartást nevezzük a továbbiakban (szakmailag hibásan) kotrásnak, és bizony ez költségigényes dolog. A költség csúnya dolog, mert azt ki kell fizetni és bizony az ehhez szükséges anyagi erő vagy megvan, vagy nincs meg. Ha nincs meg akkor kénytelen-kelletlen, de a munka elmarad (jólvanazúgy). Ha megvan, akkor a kapacitás rendelkezésre állása és a költségvetési támogatások ütemezése függvényében kell a munkákat elvégezni. Akár fészkelési, ívási időben is. Ugyanakkor pénzmaradvány nem keletkezhet, mert azt a felettes szerv azonnal látja, elvonja és beépül a bázisba. Ami azt jelenti ha nem tudtad elkölteni akkor nem is kellett. Sőt, jövőre sem kell. Félreértés ne essék, ez nem csak a vízügy kínja, eddig így működött az állam. Büntetette a megtakarítást, büntette ha nem az előre meghatározott ütemben költötte az állami szervezet az állam pénzét. Majd meglátjuk ezután hogyan lesz, de joggal tarthatunk tőle hogy az eddig így működő állami szervezet akkor sem fog egyik pillanatról a másikra változtatni ha érdemben javul a finanszírozás.
A megszokás alapján a területileg illetékes vízügyi apparátus a kezelt medreket természetvédelmi szempontból informálisan több kategóriába osztja be. Az első a nem védett és a Natura 2000 rendelet hatálya alá sem tartozó (utóbbi továbbiakban "naturás"). Ezek a medrek szabadon módosíthatók, alakíthatók, kezelhetők hiszen nincsen rajtuk védelem. Ez elég nagyvonalú átlépése a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 42. és 43. §-ának, amely többek között bizony a védett növények és állatok elpusztítását sem engedi. Az igen szigorú és az EU által is szankcionált naturás területek egyfajta köztes állapotban vannak és csak a védett, azon belül is inkább csak a fokozottan védett szakaszokon kezeli kellő súllyal a természetvédelmi korlátozásokat. E helyeken is lépten-nyomon előkerül az igény a "kompromisszum" iránt, ami valid lehet mondjuk az árvízi fenyegetettség esetén, hiszen az ár nem veszi tekintetbe a természetvédelmi kategóriákat. Talán nem túlzás itt megjegyezni, hogy hasonló kompromisszumkészség a nem védett mederszakaszokon nem szokott kölcsönösségképpen megjelenni, holott nehezen vitatható, hogy a természet sem ismer el emberi határokat.
Ebből látható, hogy a rendszer mereven beágyazódott az ágazati jogszabályok által meghatározott keretbe. Tévedés azonban azt gondolni, hogy a vízügy és a természetvédelem közötti konfliktusokkal és a vízvisszatartással másnak nincsen dolga. Bajnok Dániel előadásából erősen kiviláglott, hogy - különösen domb- és hegyvidékeken - az erdőgazdálkodás módjának igen nagy hatása van. A víz megtartását ott kell ugyanis elkezdeni, ahol az esőcsepp lehull. A tarra vágott erdőrészletekből a víz könnyebben és gyorsabban lefolyik, gyakran eróziót okozva a talajjal együtt. A tarvágások számos természetvédelmi probléma okozói, úgyhogy ezzel szintél dolga van a jogalkotónak és ugyanúgy nem lehet a faanyag árával mérni az erdőt, mint ahogyan a víz köbméterenkénti árával a vizes élőhelyeket.
A lakott területek sűrű beépítése, az épületek közötti terek korábban nem látott mértékű leburkolása egyfelől akadályozza a csapadék talajba szivárgását (ahol szükség lenne rá), másfelől a csapadékvizet elvezető csatornahálózatban és a befogadó vízfolyás szűken szabott gátak közti medrében árhullámot okoz. Az árhullám elsimításához a mederből a növényzetet folyamatosan ki kell irtani cigánycsukostól, énekes nádiposzátástól, nappali pávaszemestől meg mindenestől.
Ha a dombvidéki szántókon a művelési irány nem a szintvonalakkal párhuzamosan halad, az eredmény gyors lefolyás és talajerózó. A lemosódó talaj egy része a medrekbe kerül, költséges és ökológiai szempontból káros kotrási igényeket generál. A kikotort anyag elhelyezése hosszabb távon szintén problémákat okoz. A szinte folyamatosan nyers ásványi kotralékkal borított töltéseken intenzíven terjednek egyes inváziós növényfajok (pl. japán keserűfű, parlagfű stb.), amelyek szaporítóképleteit tovább terjesztik a vízfolyástól vízfolyásig haladó rézsűkaszáló gépek. A sor folytatható lenne, de ezek a példák is megmutatják milyen széles az érintettek köre a víz visszatartásának komplex feladatrendszerében.
Tározni, de mit?
Sok szó esett már a vízvisszatartásról, azonban ma már nem a szükségleteken felüli víz jelent gondot. Ettől függetlenül a lehulló csapadék megtartása elengedhetetlen és minél közelebb ahhoz a helyhez, ahol talajt ér. A gravitáció így is teszi a dolgát: leszivárog a talajba, vagy ha ez nem lehetséges lefolyik oda ahonnan már nem tud tovább folyni. A "szivárgási veszteség" amit a vízügyi szakirodalomban használnak a talajvízhiány miatt már nem is értelmezhető, hiszen fontos lenne a ma már hiányzó talajvizet is visszapótolni.
A hiányzó vízkészletek pótlására az egyre ritkábban jelentkező árvizek hozzák el azt a potenciálisan tárolható többlet mennyiséget, amit most egyszerűen kiengedünk az országból. Sőt, a fentebb említett doktrina szerint ez az elsődleges prioritás. Nyilván épeszű ember nem akarja nagyvárosainkat vagy kisebb településeinket elárasztani, kockáztatva az anyagi értékeket és az emberek biztonságát. De az a hozzáállás, hogy a feladat nehéz és ezért nem megvalósítható elfogadhatatlan. A vizes élőhelyek rekonstrukciója az ebből kinyerhető vízmennyiségből megoldható és ha ez jelentős területeket érintene minden bizonnyal kedvezően hatna a megművelt termőföldekre, a mikor- és mezoklímára is.
Ehhez teljes szemléletváltás szükséges, ami a társadalom minden szegmensét érinteni fogja. A legnagyobb feladat a vízügyi szervezetek és az ökológia-természetvédelem céljainak összehangolása, mert e két szakterület birtokolja azt a tudásmennyiséget, amely mit és hogyan kérdésekre képes kidolgozni a kellő stratégiát. A termelő ágazatokat, azaz a mező- és erdőgazdálkodást már ezek alapján lehet és kell átalakítani és a területfejlesztést, infrastruktúra bővítést összehangolni.
Az idő sürget. A 2026-os év eddig riasztó méretű szárazságot hozott ami beleillik a trendbe és innen már csak egy ugrás a pusztító erejű szárazság, ami mindent megváltoztat majd és ez a világ amit ismerünk alapvetően átalakul. De fájni fog. Talán ez tévedés. De vajon érdemes megkockáztatni és letolt gatyával állni a változások elé?
Pelikán (2026); Vízhiány, aszály, vízmegtartás - vagy amit akartok;Második Alapítvány; 2026.07.09.
https://masodikalapitvany2.blogspot.com/2026/05/vizhiany-aszaly-vizmegtartas-vagy-amit.html