A napokban lehullott vastag hótakaró egyaránt megmozgatta a gyerekeket és a felnőtteket is. A fiatalok elővehették a szánkókat, amelyek már másfél évtizede pihentek a padlásokon, a lovasok újra beköthették a lovakat a szánok elé, a fotózni vágyók pedig útnak indultak, hogy megörökítsék a fehérbe öltözött táj ritka látványát.
A mai klimatikus viszonyok közepette ugyanis nagyon ritkán találkozhatunk az egész országra kiterjedő 20-30 cm-es hólepellel. Ezt olykor átokként élheti meg az ember, hiszen, ha valamely természeti jelenség ritkán fordul elő, akkor nagyobb eséllyel ér minket felkészületlenül. Ugyanakkor egy erősen kiszáradt táj számára igazi áldás a téli csapadék, hiszen később ez lesz az alapja a tavasz ébredésének.
Intőjelként kell tekintenünk arra a tényre, hogy a valódi, havas táj képe kezd kikopni emlékezetünkből. Őseink még mély tisztelettel és hittel viszonyultak a télhez, számos hiedelem kötődött hozzá, mert pontosan ismerték annak életadó, áldásos hatásait. Bár kulturális örökségünk részeként ma is emlegetjük a régi időjárási megfigyeléseket, fájdalmasan gyakran kell szembesülnünk azzal, hogy ezek a többszáz éves bölcsességek a megváltozott éghajlatunk miatt már nem nyújtanak biztos támpontot.
Éppen ezért kell most megbecsülnünk, hogy a hirtelen lezúduló, gyorsan elfolyó esővel szemben a hó lassú olvadása igazi megváltást jelent majd a tájnak, amely így mélységeiben töltheti fel régóta kiürült vízkészleteinket.
Ez a hó tehát több, mint egy háttér a téli fotókon, vagy egy csúszós réteg a szánkó talpán. Van, akinek egy emlék megelevenedése, a természetnek az újjáéledés alappillére, mi pedig azon dolgozunk, hogy a jövő generációinak ne csak a régi idők története maradjon.
