A Csókakő és Csákberény közötti hegyek, valamint a csákvári Haraszt-hegy kopár, déli dolomitlejtőin a mediterrán tájakra jellemző éghajlat uralkodik. A meredek déli kitettségű lejtőket nyáron a nap csaknem merőlegesen éri. Így itt sokkal magasabb a hőmérséklet, mint a környező sík területeken. A leggyakoribb észak-nyugati szélirányra merőlege hegyvonulat déli, esőárnyékos oldalában, a csapadék kevés. Ritkán éri el az évi 500 mm-t. Az eloszlásában mutatkozó kettős (tavaszi és őszi) maximum a mediterrán éghajlat jellemző vonása. A nyári szárazságot, erős felmelegedést a dolomiton kialakult sekély rendzina talaj tulajdonságai is befolyásolják. A rendzina talaj sötét színe miatt jó hőelnyelő, ez fokozza a talajfelszín hőmérsékletét. A csapadékvíz nagy része lezúdul a meredek lejtőkön, s a talajszemcsék erős vízmegkötő képessége miatt a talajba leszivárgó víznek is csak kis hányada marad a növények számára felvehető állapotban. Az említett tényezők teszik lehetővé több szubmediterrán elterjedésű növény itteni előfordulását. A mély völgyekkel, éles gerincekkel tagolt Déli-Vértesben változatos, szubmediterrán növényekben különösen gazdag erdős-sztyep vegetáció díszlik. A domborzati és talajviszonyoktól függően nyílt dolomit sziklagyepek, sziklafüves lejtősztyepek, karsztbokorerdők, száraz tölgyesek, irtásrétek váltják egymást. E felsorolt növénytársulások legszebb, legérintetlenebb állapotban hazánkban talán épp itt tanulmányozhatók. A csákvári Haraszt-hegy növénytakaróját tekintve egyike azoknak a "szubmediterrán szigeteknek", melyek a Magyar Közép-hegység déli lejtőin sorakoznak (hasonló szigetek kelet felé fokozatosan csökkenő mediterrán jelleggel: Balaton-felvidék, a Budai-hegységben a Csiki-hegyek és a Sas-hegy, a Mátrában a gyöngyösi Sár-hegy, majd végül a Zempléni-hegységben a Tokaji -hegy). A legmeredekebb déli lejtők pionír növénytársulása a nyílt dolomit sziklagyep. A dolomitflóra úttörő növényeinek harca folyik itt az életért, a kőzetrepedésekben, a dolomittörmelék között összegyűlt sekély talajon. A növényzet a sziklák teljes meghódítására nem képes, nem alkot összefüggő gyeptakarót.
A deres csenkesz (Festuca pallens) szürkészöld, deres bevonatú levélcsomói közt nagy foltokban fehérlik ki a dolomit kőzettörmelék. A sziklakertekből jól ismert kőrózsapárnák (Sempervivum Jovibarba) és a varjúháj (Sedum) több faja közt csak a szakavatottaknak tűnik fel az apró, lilásrózsaszín virágú, alig 10 cm magas sulyoktáska (Aethionema saxatile), mely a Vértesben éri el elterjedése északi határát. Csákvártól északra már csak elvétve találkozhatunk vele. Gyakori a köveken elterülő törpecserje, a sárgavirágú naprózsa (Fumana procumbens), mely a a Középhegység dolomitján és a Duna-Tisza-közi homokpusztákon egyaránt honos. A sziklagyep érdekessége az ezüstvirág (Paronychsa rephulotes), melynek apró, jelentéktelen virágait ezüstös színű hártyás levelek veszik körül. Mindkét utóbbi faj pionír jellegét, hódítóképességét mutatja, hogy a dolomitba vágott utak törmelékszegélyén vagy a Bakony lábánál húzódó hatalmas katonai gyakorlótér nemrég felhagyott harckocsiútjain szinte elsőként, s szinte vetélytársak nélkül jelennek meg.
Májusban bontja szirmait egyik neves bennszülött növényünk az István király szegfűje (Dianthus plumarius ssp. regis Stephani). Pannóniai endemizmus: a Dunántúli Közép-hegység és a váci Naszály dolomittsziklagyepjeire Jellemző. Levelei merevek, kékes-szürkék, tömött párnákat alkotnak. Alacsony szárukon május-júniusban 1 esetleg 2-3 virág fejlődik, melynek hófehér szirmai rojtosak, sallangosak. Egy másik hasonló elterjedésű benszülött növény a magyar gurgolya (Seseli leucospernum). Az egész világon kizárólag a Magyar Középhegység dolomitján, a nyílt sziklagyepeken él. Tavaszi kirándulásainkon még csak fonalas szálasan szeldelt leveleit láthatjuk. Nyár végére fejlődnek ki a közel méter magas hajtásokon ernyővirágzatba csoportosuló apró fehér virágai.
Ahogy a termőtalaj mélyül, a gyep fokozatosan záródik, s a nyílt dolomit sziklagyep helyét felváltja a sziklafüves lejtősztyep. Tömegesen nő itt a lappangó sás (Carexhumilis), mely kör alakú gyepcsomóiról (boszorkánygyűrű) könnyen felismerhető. Neve onnan ered, hogy kora tavasszal megjelenő virágzati füzérei rövidebbek leveleinél, azok között megbújva találhatók. A magas termetű éles mosófű (Chrysopogon gryllus), más nevén sikárfű gyökeréből régen súrolókefét, "sikárkefét" készitettek. Szép tavaszi virágai közül ma már védett a fekete- és a leánykökörcsin (pulsatilla nigricans, P. grandis) valamint a tavaszi hérics (Adonis vernalis). Különböző színváltozatokban (lila, kék, sárga,fehér) nyílik a törpe nőszirom (Iris pumila). Jóval ritkább a homoki nőszirom (Irts arenaria), melynek felfedezése Kitaibel Pál nevéhez fűződik. Pontusi-pannóniai elterjedésű erdőssztyep növény. Hasonlít a törpe nősziromhoz, de ennek vékony gyöktörzséből keskenyebb levelek erdenek. Halvány sárga virágai április-májusban nyílnak. Feltűnő a hófehéren gyapjas levélfonákú, fészkes virágzatú hangyabogáncs (Jurinea mollis). Sok növényfaj a kedvezőtlen nyári szárazságot, a téli hideget föld alatti raktározó szerve - hagymája segítségével vészeli át. Az ilyen növények gyakori előfordulása a sztyeprétek jellegzetessége. A Vértesben a sztyepréteken legtöbbször a fürtös gyöngyikét (Muscari neglectum), az ágas homok-liliomot (Anthericum ramosum), a sárga hagymát (Allium jlavum) találhatjuk meg. A mirigyszőrök váladékától ragacsos, sárga virágú sárga iglice (Ononis lutea) és a lilásrózsaszín virágú nagy pacsirtafű (Polygala major) hazája Délkelet- Európa. A liláskék virágú, a kövek közt kúszó szárú pusztai meténg (Vinea herbacca) a Kárpát-medencétől a Kaukázusig honos. Több, a Földközi-tenger partvidékén is honos lágyszárú növény itt éri el elterjedése északi határát. Ilyen pl. az ezüstös szürke levelű sziklai üröm (Artemisia almisia alba ssp saxatilis) a kertjeink, szántóföldjeink alig irtható gyomjával rokon, rózsaszín virágú szőrős levelű borzas szulák (Convolvulus cantabrica) és a délvidéki árvalányhaj (Stipa eriocaulis). A sztyeprétek és a szálegyenes fatörzseket nevelő erdők között megjelenési formájukban átmenetet jelentenek a karsztbokorerdők. E különleges növénytársulás nevében is kifejezésre jutó sajátsága, hogy mivel a sekély termőtalajon zárt szálerdő nem alakulhat ki, a fásszárú növényzetet cserjék és azoknál alig magasabbra növő, hamar elágazó, girbegurba törzsű fák képviselik. A hazai karsztbokorerdők legszebb állományai a Balaton-felvidéken, a Bakonyban és a Déli-Vértesben találhatók. A karsztbokorerdők képéhez hozzátartozik az is, hogy a fa-és cserjecsoportok a sziklagyepekkel, sztyeprét-foltokkal mozaikszerűen váltakoznak. Jellemző itt a virágoskőris (Fraxinus ornus) és a molyhos tölgy (Qeurcus pubescens) mellett cserszömörce (Cotinus coggygria), melynek tűzvörös őszi lombszíneződése gyönyörű látványt nyújt a hófehér dolomitsziklákon. Ezt a bokrot parókafának is nevezik, mert laza bugában álló virágzatában a terméketlenül maradt virágok kocsányait mereven elállóan sűrű szőrzet borítja. Magas csersav tartalma miatt a szájüreg gyulladásainak orvoslására, gyógynövényként is használják. A Haraszt-hegy legfőbb - országos jelentőségű - botanikai nevezetessége, hogy itt van - hazánkban a keleti gyertyán (Carplnus orlentalis) egyetlen, érintetlen állapotban megmaradt állománya. Szinte érthetetlen, hogy hosszú évtizedeken keresztül elkerülte a botanikusok figyelmét. Csak 1953 óta ismerjük hazai előfordulását. Ez a szubmediterrán, kelet-balkáni elterjedésű, alacsony termetű fafaj Csákvár-környéki termőhelyén a jégkorszak előtti - jelenleginél melegebb klíma tanúja praeglaciális reliktum. Ma már hozzánk legközelebb csak az Al-Dunánál, a Fruska-Gorában, valamint az Adriai tengerparton és Bulgária területén tömeges. A közönséges gyertyántól jóval kisebb leveleivel, alacsonyabb termetével, bokorszerűen elágazó törzsévei különbözik. Lényeges eltérés az is, hogy a keleti gyertyán makkocska termésének buroklevele egykaréjú, fűrészes szélű, míg a közönséges gyertyáné ép szélű, de három karéjú. A sztyeprétek és a bokorerdők szegélyének jellemző növénye a nagy vöröses virágaival messziről pirosló gólyaorr (Geranium sanguineum). Nagyon ritkán rábukkanhatunk a legnagyobb termetű hazai orchideafélénkre, a közel méter magasra növő virágos hajtásokat hozó gérbicsre (Limodorum abortivum). A dolomitgerincek jellegzetes növénytársulása a sziklai törpecserjés. Jellemző faja a fanyarka (Amelanchier ovalis). Ez is épp úgy, mint a cserszömörce Csákvártól északra már csak szórványosan fordul elő. Gyakori cserje itt a fehéren molyhos levélfonákú nagylevelű madárbirs (Cotoneaster-tomentosus).
A Csóka-hegy mészkőszikláira épült, az egykor a hegység nyugati védőbástyájául szolgáló csókakői vár. Csókakő faluból a várromhoz kapaszkodva, a sziklatömbök repedéseiből egy érdekes páfrány tűnik elénk, a szárazságtűrő pikkelypáfrány (Ceterach officinarum), mely nálunk kizárólag a mészkősziklák lakója. Leveleinek fonákát sűrűn borítják a pikkelyszerű szőrök, ezek védik a növényt a kiszáradástól. Egy másik lelőhelye a Vértesben Csákvár közelében van, a falutól nyugatra. Előfordulása itt is egy kis területen a mészkő jelenlétét mutatja. A csókakői mészkő sziklagyepeinek növényvilága nem olyan változatos, mint a dolomité. Itt is akadnak azonban érdekességek, mint amilyen például az Orlay-murok (Orlaya grandiflora) a sárgarépa rokona, mely ernyőben álló, jóval nagyobb szélső virágairól rögtön felismerhető.
cserszömörce bokrok szegélyezik.
Kiváló élőhelyet találnak itt maguknak az ízeltlábúak, mint például az egyetlen bizonyított hazai előfordulási hellyel a Vértesben rendelkező öves százlábú (Scolopendra cingulata). A fűrészlábú szöcske (Saga pedo) szintén a jégkorszak utáni melegebb idők tanúja. Ezen élőhely különleges lepkefaja a dolomit fehérlepke, amely kizárólag a sulyoktáska levelein fejlődik. A Haraszt-hegy értékeinek megismerését a Csákvárról Gántra vezető út mellől induló, szabadon látogatható tanösvény segíti.