Körmenet Vérteskozmán

A Vértes vidékén a nép életét, gondolkodását, világszemléletét nem csupán az egyházi hagyomány, hanem a kereszténység felvétele után szívósan tovább élő ősi hitvilág is befolyásolta. Az orvosi ellátást nélkülöző szegény emberek népi gyógyításában a szemölcs, sömörtyű, eltüntetése, a rontás, szemmel verés és annak „elküldése” is a mai napig élő hagyományokkal rendelkezik. Természetesen ezen megmagyarázhatatlan gyógyulásokat nem kell kézlegyintéssel kezelni, hiszen ezek alapja legtöbbször a hit, amelyről tudjuk, hogy szinte minden gyógyulás és csoda alapja.

Csoóri Sándor Összemosódó képek múlt időmből című esszéjében (Csoóri 1982) így jellemezte szülőfaluja, Zámoly törzslakosságát: „Nyakas kálvinista. Ami minden egyebet jelentett, csak vallási megszállottságot nem. Mert amennyire csökönyös kálvinisták voltak, legalább annyira megrögzött pogányok is. Fönntartás nélkül hittek a szemmel verésben, a bűbájolásban, a vajákosok erejében. Valamiképpen Koppány és Kálvin osztozkodott egyenlő arányban a lelkükön. Volt olyan pásztorember, aki a Zsoldos-féle ház előtt kukoricaszemekkel szórta be egy vékony csíkban az utcát, és megesküdött rá, hogy a hazafelé rohanó kondát a kukoricacsík előtt néhány méterre lefekteti a földre. S le is fektette. »Megnyűgözte az állatok lelkét« – mondták róla. Ma is hihetetlen, hogy elmúlt ezer év; hogy a tizennégyes háború halottainak emelt mészkő szobrot rég kiverte az idő ragyája, de a fél arcát s a fél szemét az Isonzónál hagyó T. Mihályról gyerekkoromban még hittel híresztelték, hogy éjszakánként nagy fekete kutyává változva kóborog faluszerte. Állítólag egyszer valaki megdobált kővel egy ismeretlen kutyát, és az eset után T. Mihály hetekig nyomta az ágyat. Véraláfutások voltak az oldalán s tenyérnyi foltok.” Csoóri Sándor ezzel felbecsülhetetlen néphit adatokat rögzített Zámolyról.

Csákváron Meggyesi József (szül. 1891) beszélt az ördöngös kanászról (Lukács 1996): „Apósom mesélte, hogy Németegyházán volt egy kanász, oszt őrizte a disznókat kint, oszt arra mentek a huszárok. Aztán fölfogadott a tiszttel a kanász, hogy ő a disznókat különben fölhajtja a barázdán, mint űk fölmennek a lovakkal. Akkor az öreg kanász legyugta a bottyát, és a szürit ráakasztotta. Egyet durrantott az ostorral, a kannak odaütött, aztán mentek föl a disznók a barázdán. Különben mint a huszárok, fölmentek. Egy hordó sört fizettek a huszárok nekie.”

„Voltak tudálékos emberek, például a patkányt el tudták bájolni máshova. Kiszúrták egy patkány szemit, elkezdett sipákolni és elment mind. Főleg mészárosok tudták.”

„Öregapámnak vót egy jó barátja fiatalkorában Nagy Mihály, ez olyan tudományos ember vót. Öregapám csősz vót. Borozgatás közben mondta el neki ez a Nagy Mihály, hogy mit tud. Azt mondta az öregapámnak, fogadjunk, hogy ellopom a disznódat, akárhogy őrzöd. Ott aludt az ól előtt, reggel mégis az utcán voltak a disznók” (Csákberényi néprajzi felmérés, 1966).

Lovaskocsis temetés, Csákvár

Az ősi hitvilág mindennapi életben való jelenlétének egy kézzel fogható bizonyítékát találhatjuk Móron a szőlőkkel kapcsolatos XVIII. század második feléből származó rendtartásban.

„18. Sok gonoszságoknak eltávoztatásáért tiltatik a másunnan ide jövő parázna személlyeket szőlőmunkára, a Házakba vagy Gunyhókba való befogadása. Valaki tudva illyet el követ, hat forintra büntetődik, a Személy pedig mindenek láttára ki igazittatik. Másodszor ilyesben tapasztaltatván, negyednapi áristom (börtön) után ki tsapattatik.

20. Bűvös bájos, s egyéb tudákos személlyek ha a Hegyben lappangani tapasztaltatnak, mingyárt el parancsoltassanak. Továbbá senkinek Szőlője vesztése alatt szabad nem lészen a Szőlőben halottat el ásni, hanem azt a Plebanusnak tartozzék be jelenteni.”


Kotlóvarázslás

A kotlóvarázslás is jórészt e naphoz kapcsolódott. A bortermelésről nevezetes Csókakőn Luca napján a gondos gazdaasszony kiment a szőlőbe, a föld négy sarkán lévő szőlőkarókról levette a kötözőanyagul használt zsuppot (később rafiát), hazavitte, otthon pedig beletette a tojótyúkok fészkébe, hogy majd így korán megkotlanak, illetve sok kotlós lesz. Fehérvárcsurgón csak a legöregebbek emlékeznek rá, hogy volt, aki Luca napjának reggelén korán kiment a szőlőbe, s a kötés mellett nyúlszart szedett össze, azt vitte be a tyúkfészekbe, hogy jól „megkotújjanak” a baromfiak. Ugyanitt volt gyakorlat, hogy két idegen szomszéd kazlából húztak ki szalmát, és saját tyúkjaik fészkébe tették azt. Így elhozták annak szerencséjét, és csak a cselekményt végrehajtóknak lett sikerük a baromfiakkal. A bűvös kör a magyar néphitben többször, így Luca-nappal összefüggésben is felbukkan. Csákváron a tyúkokat, hogy jobban tojjanak, egy kör alakú eszköz, a kerékráf, azaz a kocsikerék sínje között etették (Gelencsér & Lukács 1991).

Különösen érdekes hiedelemvilág kötődik Luca napjához. A Luca név a latin lux, azaz fény kifejezésből származik. Az egyház nem véletlenül helyezte a fény ünnepét december 13-ra, mivel így szembeállíthatta az éjszakával, a sötétséggel. XIII. Gergely pápa 1582. évi naptárreformja előtt Luca napja a téli napforduló időszakára esett, amikor az éjszaka a leghosszabb, a nappal a legrövidebb volt. A korábbi századok babonás gondolkodású emberei éppen a sötétség uralma miatt tartották Luca-nap környékét boszorkányos időszaknak.


Lucaszék készítés

A lucaszék készítését szemléletesen mesélték el Csókakőn: „Hallottam, hogy beszélték, hogy csináltak lucaszéket. Luca napján kezdték el csinálni. Tizenhárom határba vágtak hozzá fát. Minden este csináltak benne valamit, az utolsó szöget karácsony este verték bele. És akkor, mikor az éjféli misére beharangoztak, a harangszó után bevitte a templomba, a szenteltvíz tartónál letette, és ott ráült. És akkor meglátta, aki a széken ült, hogy kik a boszorkányok, mert azok úgy mentek be, inkább állati ábrázattal. Nagy szarvuk volt. Volt, akinek megtekeredett, mint a kosé, volt, akinek olyan volt, mint az ököré. E. J. volt, ez csinálta meg a széket. Az édesanyjára volt kíváncsi, mert mindig azt mondták neki, hogy boszorkány. És megcsinálta a széket és befűtötte a kemencét, és tudta, hogy mikor lesz a beharangszó, és a tüzet a kemencében megrakta, csak a fél misét láthatta, nem várhatta meg az utolsó áldást, menekülnie kellett és az égő kemencébe hajította a széket. És előbb az édesanya mindig mondta: ne tedd fiam, ne tedd! És mikor hazarohant, mert nem messze voltak a templomtól, mentek utána és kiabáltak nekije: »szerencséd, hogy hazaértél, mert széjjel téptünk volna«. Vót, aki mákot szórt szét, mer addig nem mehettek utána a boszorkányok, míg össze nem szedték.” A csákberényi reformátusok a széket tizenkét darabból állították össze. Az utolsó darabot karácsony éjfélkor kellett a tizenkettedik határból való istenátkozta tüskéből megcsinálni. Éjfélkor azután a keresztútra kellett kitenni, ráülni, kört keríteni a bottal, s mikor jöttek az éjféli miséről, látni lehetett a boszorkányt.

Parasztportrék, Csákvár

A boszorkányokkal szembeni védekezést különböző elhárító cselekmények (mákszórás, körhúzás) szolgálták. Fehérvárcsurgói hiedelem, hogy a mogyorófavesszővel meghúzott mágikus kör védelmet nyújtott a boszorkányokkal szemben. A néphit szerint nemcsak a felismerést akarták megbosszulni a boszorkányok, hanem már a lucaszék készítését is akadályozták. Egyik csókakői történetben bezörgettek a készítőhöz: „A lucaszék csinálást félbe hagyd, mer akkor nem jól gyüssz ki!” Máskor megtorolták sérelmeiket. Magyaralmáson egy idős embert emlegettek, aki lucaszéket csinált, s ennek nyomán elferdült a szája. A Csókakőn többször gyűjtő Gémes Balázs néprajzkutatónak 1960-ban szintén szóltak egy személyről, akinek „félrehúzták a száját a boszorkányok.”

Meggyesi József (szül. 1891) legény korában még készített lucaszéket (Lukács 1996): „Lucaszékét csináltunk, meg is ugrasztottak a boszorkányok. A katolikusoknál 12 órakor van ez a mise. Mink meg a torony alatt ültünk a széken. Aszonták a régi öregek, megtuggyátok, kik a boszorkányok. Nem változtatták át magukat. A falu végén a legszélső házban volt egy asszony, az is ott volt. Három volt. Szaladtunk, futottunk, a széket ott hagytuk. Akkor kő az utolsó szöget beleütni, mikor harangoznak be éjjel. A boszorkányoknak a kéménybe volt egy abrincsuk, aztán azon fordultak átal amivé akartak. Kutyává, lóvá, vagy tyukra, vagy kokasra.”


Boszorkányok, szemmel verés

A boszorkány vagy szemmel verő ember felismerésének is külön tudománya volt. „Akinek a szemöldöke erős és összeér, az meg tudja rontani a szopós borjút vagy gyereket” (Csákberényi néprajzi felmérés, 1966).

Egy alkalommal nálunk járt valaki, aki feleségem anyai nagymamája szerint ezen feltételeknek megfelelt. Az éjszaka folyamán egyéves kisfiúnk nagyon sírt, s a Mama, aki a szomszéd szobában volt, egy idő után odajött segíteni: „Kisleányom, ez az ember verte meg a szemével, töröld meg mindkét szemét pisis pelenkával, attól elmúlik

„Itt lakott Szekeres Örzse néni, rá mindenki azt mondta, hogy boszorkány volt. Édesapám mesélte, hogy beborozva ment haza, azt a kerteknél röhögést hallott. Abbahagyta a danolást de azok is elhallgattak. Megdobálta őket. Másnap megköszöntötte Örzse nénit, kérdezte mi volt az éjjel. Az tiltakozott, pálinkával kínálta. Mikor meghalt Örzse néni, a tulipános ládája rejtekfiókjában találtak egy nagy bőregeret, azt mondták, hogy abban volt a tudománya.”

„Az én öregapám meg azt mesélte, hogy nyáron éjjel takarodtak, akkor egy tüzes lánccal mind a kocsi farához vagdal valaki, azt mondták, boszorkányok voltak.” (Csákberényi néprajzi felmérés, 1966).

„Egyszer édesapám berugott, elment a Szentegyházi hegyre, hogy boszorkányt lásson, hajnalig ott ült, akkor hall valami suhogást. Gondolta, na most jön a boszorkány, hát csak egy istentelen nagy bagó volt.” (Csákberényi néprajzi felmérés, 1966).


Garabonciások

Pityer József, Csákvár

Csókakőn Csada D. Károlyné (szül. 1890) a garabonciásról mesélt (Lukács 1996): „Az én ükapám kapott itt egy területet, a váralján, tán 5000 öl irtást. Ottan szőlőt ültettek. Sörédről jártak ide művelni. Itt építettek aztán hajlékot, présházat, pincét. Odajött egy garabonciás diák, abba a házba, ami most összeomlott, Vörösháznak hívták, vadászház volt. Barátságba került a nagyapámmal. Amikor jött a vihar, akkor a harangokat meghúzták. Éjjel is kellett menni a harangozónak. Ha nagy vihar jött, akkor mind a három haranggal harangoztak. Egy harang volt a szőlőhegy védszentje tiszteletére felszentelve. A garabonciás azt mondta nagyapámnak, hogy ha az a nagykutya nem morogna, a kis kutya meg nem ugatna, a csókai szőlőhegyet minden évben elverné a jég. Egyszer ment a nagyapám a pincébe, és feltűnik neki, hogy a hordón nincs dugó, meg el van szórva a bor. Valaki járt a pincében. Ahogy ott forgolódik, úgy látja, hogy egy árnyék kiment a pincébül. De ő csak árnyéknak látta. A gyanúja arra volt, arra a garabonciásra. Alkalomadtán szóvá tette, hogy hát a pincébe járt valaki. Azt mondta nekije, ó gazduram, én akkor megyek be mindenhová, amikor akarok, és örüljön, hogy nem veri el a jég a szőlőt. Mer nekem van akkora hatalmam, hogy elveretem jéggel a szőlőt. A garabonciás, ha valahová bement, akkor csak tojást fogadott el, meg kért is, meg tejet. Egy helyre bement, és hát ott elutasították. Harmadnapra jött egy vihar, annak a szőlejit végig verte a jég, egyik szomszédjának is csak két sort, meg a másik szomszédjának is csak két sort vert le. Aztán egy napon eltűnt a faluból. Sose tudták meg, hogy hunnan gyütt, azt se, hogy ki volt, meg azt se, hogy hova ment.”

Különösen gazdag történeteket hallottam a szomszédos Lovasberényben Elbert Márton (Lovasberény 1956) pásztorembertől „Régen ugye nem volt tv meg rádió, aztán ha összegyüttek az emberek, rokonok egy-egy alkalommal vagy este, meg átjött még a Juli néni is, akkor aztán megbeszéték, hogy ki ha’t meg, de utána aztán csak előjöttek a különböző garabonciás meg boszorkány történetek is. Mi meg ott ültünk az unokatestvéremmel, s csak ha’gattuk. Aztán nem is volt nagy világítás sem általában, úgy hogy aztán úgy féltünk mire a meséknek végire értek, hogy még kimenni se’ mertünk. Mindkét részről pásztoremberek voltak a nagyszüleim, anyai részről Inárcs, Kakucs környékére, apai részről pedig Lovasberénybe való a család így aztán többfelől származnak a hallott történetek is. Aztán így hát egyet-kettőt meg is jegyzett az ember közülük.”

„Volt itt a faluban egy kovács, aki két segéddel is dolgozott. A segédek is ott éltek a házuknál, a mester felesége főzött s az asztaluknál ugyanazt ették ők is. Az egyik inas nagy erős ember volt, míg a másik állandóan fáradt volt, alig bírt megfelelni a napi munkának. Egyszer aztán az erős segéd megkérdezte tőle, hogy hogyan lehet, hogy ugyanazt eszik, ugyanazt csinálják, s ugyanúgy pihennek, ő miért nem bírja, miért fáradt állandóan.

A másik segéd aztán nagy sokára sok unszolásra kibökte, hogy bizony ő azért fáradt, mert, ahogy elpihen a ház népe, a mester felesége őt fölkantározza, s lóvá változva kell a budai boszorkánytalálkozóra nyargalnia vele.

-Ne búsulj semmit, majd túljárunk mi az eszén, -mondta a másik.

-Éjjel, mikor rád akarja tenni a kantárt, fordulj át, s te kantározd föl a boszorkányt s ő változik lóvá. Így is történt, s mikor a boszorkány lóvá változott a két segéd felébresztette a mestert.

 -Mester úr messziről gyütt egy ember itthagyta ezt a lovat, hogy rögvest visszajön érte, patkoljuk meg. A mester neki is állt megpatkolta mind a négy lábára a lovat, s ismét aludni tért. Reggel a mester felesége nem kelt fel az ágyból, mondván, hogy nagyon fáradt. Másnap is így történt, de aztán a mester kérdezni kezdte a segédeit, hogy mi lehet az asszony baja. A segédek egy idő után aztán elárulták, hogy mi történt, s mondták, hogy igazukról a mester meg is győződhet, ha a takaró alá benézve megnézi a boszorkány kezit, lábát. A mester így is tett, s mikor meglátta a boszorkány kezire lábára felszögelt patkókat, a nagykalapáccsal rögvest agyoncsapta. Aztán, hogy így volt-e nem-e, nekem így mesélte a papa.”

Egyszer a dédpapám meg az öreg Szita, akik pásztoremberek voltak itt Berényben, a Rovákja déli részén legeltették a marhát, azon a vízmosásos részen. Ahogy ott voltak nagyon messziről észrevettek egy embert amint feléjük tartott. Az öreg Szita elkezdte „huszúni” a kutyát az idegenre, aki azonban még nagyon messze volt. Később mikor odaért, azt mondta a dédpapámnak, -maga jó ember, de ez a másik „huszúta” rám a kutyát.

-Hát azt meg honnan tudja? vágott vissza az öreg Szita.

 -Tudok én még mást is, mondta az idegen. Leültették marasztalták, talán még valamiféle elemózsia is jutott az idegennek is. Később aztán megkérdezte: maguk nem félnek, hogy a víz elviszi ezeket az állatokat? Milyen víz, kérdezték, hiszen itt soha nem volt víz ezen a száraz völgyrészen. Az idegen rövidesen elment, s abból az irányból ahonnét érkezett a tiszta kék égen egy szem egészen kis felhő alakult. Az a kis felhő aztán gyorsan odaért hozzájuk, s olyan eső kerekedett belőle, hogy a borjakat a víz vitte be a faluba. Volt, amelyik meg is döglött. A garabonciás volt, aki a vihart keverte ide.”

„A másik garabonciás pedig ide járt éveken keresztül a dédapámékhoz Berénybe. Amikor jött, -talán úgy évente egyszer-kétszer- jóltartották mindig. Mindig mondta a papának, hogy ha e’jön velem én magábú nagyon gazdag embert csinálok. De aztán a papa tartott is tőle, úgy hogy nem ment. Aztán egyszer e’jött megint, aztán azt mondta, -nekem mostmá lejárt az időm többet nem jövök, de maguk mindig jó szándékka vó’tak felém, így ha e’jön velem én magábú’ nagyon gazdag embert csinálok. Nem kő mást csiná’ni, mint ahol én egy kört rajzulok, ott ásni. Aztán lesz ott mindenféle, röpülő kaszák, meg cérnaszálon függő malomkő is, de nem kő megijenni, azza nem kő törődni, csak ásni. Aztán ott talál majd egy ládát, azt kő kirakni a gödör szélire .A papa azonban nagyon fé’t tűle úgy hogy szegények mara’ttunk. (Viszló L. 2018)


Rontás megelőzése, gyógyítása

A rontást úgy előzték meg, hogy „keresztbe rakták a söprűt meg a vasvillát az istállóajtón belül, akkor megjelent a boszorkány és nem tudott bemenni”. Rontás ellen az apróbaromfit meg szokták füstölni, hogy megóvják őket a szemmel veréstől. Ezt úgy csinálták, hogy a libákat rostába tették, alá parazsat tettek és rászórták a libák farkából kitépett tollakat.

A megrontott borjút „hugyos söprűvel spriccelték le”. A megrontott tehén „tőgyit sóskűvel csiszolgatták”.

Egyszer „megrontották, sőt megfejték a tehenet, hajnalban hallottam is, reggel a hasa alatt sapkányi csomó lett, a tehenes szerint biztosan átugrasztották a vályun. Én meg elmeséltem Anna néninek, hogy mit hallottam az éjszaka. Voltak mennyküvek, mindenesetre lapos, sötétbarna küvek, avval kellett megdörgölni az állatot, a daganatot.”

Parasztportré, Csákvár

„Mikor ott a síkon laktam, egyszer fejem a tehenet, hát véreset ád. Nézi az uram, mondja, hogy fejjem ki mind, de ne vigyem be a konyhába, hanem kisikálta az istállóvályút, beleöntöttem, az uram meg tüskés ággal ütni kezdte. Előző nap ott volt Izmindiné, attól volt véres. Ahogy csapkodja, jön az Izmindiné. – Mit csinálsz öcsém uram? – Játszom, Vica néni. Azért vót, mert Zámon tanulta, hogy akkor odamegy a boszorkány és arcán meglátszik a nyoma. Meg is látszott.”

Az „ijedség” gyógyítása során „az »ijedt« gyereket szenes vízzel gyógyították, a vízbe 3 parazsat dobtak, ha elmerült, akkor meg volt rontva a gyerek, ha fennmaradt, akkor meg volt verve szemmel. Másik megoldás: tisztán tejbe fürösztették, 9 féle vasat dobtak bele, kutyatejben, élő-haló lapuban fürösztötték a kis nyamvadt Károlyt de ez se segített rajta.”

A szemen nőtt „árpát” úgy gyógyították, hogy „három szem árpát kivittek a kúthoz, megnyomta egyszer, megkerülte a kutat, utána még kétszer ugyanezt, azután bejött, a kinn hagyott árpaszemeket megették a madarak.”

A fülön lévő csomó gyógyítása úgy történt, hogy a „disznóól előtt megnyomkodta fejszével a csomót és »belefenyegette« a moslékba (beledugta), ezt háromszor megcsinálta és elment.”


Építőáldozat

Az építőáldozat során az épülő ház fundamentumába pléhdobozba zárt pénzt raktak. Az új házba először kenyeret, zsírt, lisztet kellett bevinni.

A tűzetetésnek is voltak még hagyományai az 1800-as évek végén. Ennek során az ételszerkor kenyeret dobtak a tűzbe, „hadd egyenek a hóttak”. (Csákberényi néprajzi felmérés, 1966).


Születéssel egészséggel kapcsolatos hiedelmek

„A testvérem nagyon korai terhes volt, mikor egyszer moziba mentünk. Hazafelé jövet egy kerítésre felugrott egy kutya, a Bori a hasához kapott és a kisfia farkastorokkal született. Mikor az Ángyi a Tibivel volt terhes, valaki hátbadobta egy szem eperrel. A Tibi hátán lett egy eper formájú anyajegy.” Anyu vért kapott valami betegség után: „Kisleányom én biztos valami irigy ember vérét kaptam, mert olyan irigy lettem azóta, hogy csak na” (Oláh Jánosné, Csákvár).

A szemölcsök, sömörtyűk eltüntetésének is külön mestersége volt. A „házi módszerrel” újholdkor kiálltak a holdfénybe és ezzel a verssel „elküldték a szemölcsöt”: „Újhold, új Király, engem is hívnak a lakodalomba, de nem megyek, vidd el helyettem a sömörtyűmet!” (Reményi Józsefné, Csákvár). Egy másik „eljárás” szerint a sömörtyűre egy pohár vizet kellett egyre növekvő adagokban háromszorra ráönteni, úgy hogy az utolsó öntésre elfogyjon a víz, de közben nem szabadott odanézni (Medgyesi Sándor, Csákvár). E módszerrel kipróbálója s jómagam is sikert értünk el (Viszló Levente, Csákvár).

„Egy másik alkalommal a kezemen egy nagyon csúnya szemölcs nőtt, s egészen ki volt nyílva, minden munkában akadályozva. Többen javasolták, hogy mutassam meg Csákány Laci Bácsinak aki hozzáértő, látóember hírében állt Csákváron. Meg is kértem a műveletre, de nem nagyon szívesen vállalta, mert úgy mondta, hogy az neki fáj igazán. Mivel nagyon zavart a munkában, mindenféle rum és pálinka adagokkal felszerelkezve, váratlan időben meglátogattuk, Julis nénit, Laci bácsi párját. Mikor odaérkeztünk, Laci bácsival is kezet fogtam, aki a kertben egy kis fatuskón üldögélt. Aztán egész hosszasan a kert szemléje következett Julis nénivel. Egy idő után aztán már nem bírtam tovább, s megkérdeztem Laci bácsit, hogy mikor nézné meg a kezem? – Má megnéztem! – volt a válasz. Pár nap múlva eltűnt az egész szemölcs, seb, minden.” (Viszló Gyuláné, Csákvár)

Kisfiam orrán is egyszer csak megjelent egy piros folt, szemölcs. Jó ideig vártuk, hogy ahogy keletkezett úgy el is tűnik, de aztán a Mama javaslatára mi is elmentünk Csákány Laci bácsihoz. Laci bácsi csak megnézte a nevezetes orrot, s a rajta levő „szemölcsöt”, majd a maga lassú kimért módján azt mondta: „Majd emúlik mosmá!” Pár napon belül el is múlt (Viszló Levente, Csákvár).

Ha csorba bögréből iszunk, csúnyát mondunk utána (Viszlóné Oláh Erzsébet, Csákvár).

Amikor kisgyermek született a rokonságban, felkészülődött a komaasszony, sütött-főzött, és a megrakott komaedénnyel meg egy tál kendőbe kötött süteménnyel indult a gyermekágyas asszonyhoz. Jó egészséget kívánva felköszöntötte az asszonyt és gyermekét. Olyan sok ennivalót vittek a komaasszonynak, hogy az egész család jóllakhatott belőle. Az üres ételhordót mindig tisztán kellett visszaadni, mert ha nem – úgy tartotta a babona –, kisebesedik a csecsemő bőre (Szekeresné Horváth Zsuzsanna, Csákvár).

Nagyboldogasszony ünnepén (augusztus 15.) Vértessomlón kilencféle virágból kötöttek csokrot, amelyet a plébános megáldott. A csokrot aztán otthon megszárították és nagy becsben tartották, mert gyógyító erőt tulajdonítottak neki, illetve azt tartották, hogy áldást hoz a házra. Ma már senki nem tudja felsorolni a kilenc mezei és erdei virág, gyógynövény nevét, csak ki-ki a kertjében megtalálható dísznövényekből köt apró csokrot, s az lesz megáldva.

Idős somlói parasztember

Szintén Mórról származik a hitvilággal kapcsolatos alábbi történet is. „Egy nyárvégi napon egy házaspár kapált szántóföldjén. A férj italozó, veszekedő ember volt. Most is szóváltásba keveredett a feleségével, akit a vita hevében kapájával ütlegelni kezdett. A véresen földre hanyatló asszony segítségért kiáltozott. Az ittas férj gúnyosan ordítozott: Nincs itt a határban senki, nincs tanúd, hogy mit csinálok veled - és tovább ütötte-verte feleségét. Ebben a pillanatban a szél egy ördögszekér gömböt sodort eléjük. A haldokló asszony rámutatott: Ez az én tanúm, ez fog téged a hóhér kezére juttatni! Alig mondta ki utolsó szavait, meg is halt. Férje egy közeli, elhagyott helyre temette el, másnap bejelentette felesége eltűnését. Az ügyből bírósági tárgyalás lett. Tanú valóban nem volt, a férj ügyes hazudozással megúszta a dolgot.

Évek teltek el...

A férj egy nyárvégi napon - megint csak ittasan - kapálgatott a szántóföldön. Egyszer csak a szél egy ördögszekér-gömböt fújt eléje. Borgőzös agyában felébredt a régi emlék. Te akarod elárulni - kiabálta - hogy agyonvertem az asszonyt? De hiszen te néma vagy! Nesze neked! És egyre nagyobbakat ütött kapájával a sír irányába guruló gömbre. Még meg is akarod mutatni, hogy hová temettem? Nesze neked, te néma tanú!

Csakhogy ennek az esetnek már tanúi is voltak. Egy a közelben dolgozó házaspár másnap jelentette a látottakat és hallottakat, amit az újra felvett bírósági tárgyaláson esküvel is megerősítettek. Most már nem volt kibúvó. A férjet halálra ítélték és kivégezték”.

„Mór egyik kastélyában élt valamikor régen egy bűnös életet élő grófnő. Vétkeiről csak annyit mondhatunk el, hogy azokat kan kutyákkal és bakkecskékkel követte el... Halála után a grófnőt illő módon eltemették, ám reggelre koporsóját a sírdombja tetején találták. Az elhantolást megismételték, de másnapra a koporsót a föld újra kivetette magából. Összeült a családi tanács, s ott elfogadták a legidősebb családtag javaslatát: a halottat egy, a falu szélén található mocsárba kell temetni.

Így is történt. A parádéskocsis a kapott utasítás szerint a mocsárnak irányította lovait, néhány hatalmas ostorcsapással megvadította őket. Aztán a mocsár szélén leugrott a kocsiról, melyet rövidesen lovastól, koporsóstól elnyelt az ingovány.

Nem sokkal e szokatlan temetés után furcsa hírek keltek szárnyra a környéken. Egyesek mintha egy fehérruhás női szellemalakot láttak volna imbolyogni a mocsár felett. A bátrabbak, akik azt közelebbről is meglesték, azt állították, hogy az alaknak kecskelábai vannak. A félelmetes környéket sötétedés után már mindenki elkerülte. Az anyák csintalan gyermekeiket a kecskelábú grófnő szellemével ijesztgették.

Egyszer fiatal fuvarosok egy csapata elhatározta: ők aztán megmutatják, hogy semmiféle szellemtől nem félnek! Egyik fuvarjukat szándékosan úgy tervezték, hogy útjuk majd sötétedéskor vezessen el a mocsár mellett. Nemsokára valóra is váltották tervüket. A leszálló sötétedésben közeledtek a mocsár felé, aggódó tekintetüket le nem véve róla.

Közelebb érve meg is pillantották a szellemalakot, amelyik a mocsár széle felé tartott, s amikor partra ért, lépteit egyenesen feléjük irányította. Most már inukba szállt a bátorságuk: ostort, gyeplőt a lovak közé hajítva leugráltak a kocsikról és hazaszaladtak. Másnap korán reggel a szégyentől gyötörve újra elmentek a mocsárhoz. Megnyugodva látták, hogy lovaik békésen legelésznek az árokparton. Nekiláttak, hogy átvizsgálják a mocsár homokos partját, különös figyelemmel azt a részt, ahol a grófnő szellemalakját feléjük közeledni látták. Ám a remélt emberi lábnyomok helyett csak kecskenyomokat találtak!”


Persze voltak a hitvilággal kapcsolatos humoros történetek is (Kiss Károly családja, Fornapuszta): A pusztába este hazatérő legények a temető mellett mentek el. Egymást cukkolták, hogy ki mer bemenni. Az egyik vagány fiú bement, és ott bent aztán megkérdezte:

– Mit csinálnak ilyenkor a halottak?

– Ki alszik, ki meg pipál – válaszolta a temetőőr, aki éppen az egyik síron ülve pipázgatott. Lett is nagy futás erre, még otthon is azt kérte a vagány:

– Édesanyám, hadd égjen a lámpa!

Másnap rájuk kérdezett a temetőőr:

– No, vagányok, mi a helyzet?

A zámolyi, németegyházi ördöngös kanász, a csákvári, csákberényi, lovasberényi a csókakői boszorkányok garabonciás diákok vagy a táltosok valamennyien a honfoglalás óta a középkoron át századunkig velünk élő alakok, akik ősi magyar hitvilágunk, meséink és legendáink világából időnként átlépik a mese és valóság határait. E határ mindenkiben máshol húzódik, így térségünk történetében, s kinek-kinek saját családjában is előforduló legendás történeteket, alakokat ki-ki máshova sorolhatja.


-Csoóri S. (1982): Félig bevallott élet. Magvető Kiadó, Budapest.
-Lukács L. (1996): A Vértes néprajza. In: Béni K. & Viszló L. (szerk.): Egy cseppnyi Magyarország. A Vértes hegység és környéke. Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Csákvár: 191–216.
-Gelencsér J. & Lukács L. (1991): Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. István Király Múzeum, Székesfehérvár. /Az István Király Múzeum Közleményei A sorozat 30./