Móron a szőlőtermést nem csupán a csőszök, hanem a szőlő védőszentje, Szent Orbán is vigyázta. A móri Szent Orbán-kápolna 1794-ben épült, a közkézen forgó kéziratos krónika szerint „1794-ben P. Hositius kapucinusnak gróf Lamberg Fülöp téglát adott, és ebből felépítette a Kecskehegyen lévő Orbán kápolnát.” Az építkezés megkezdése előtt a gróf ezt az utasítást adta uradalmának gazdasági hivatala számára: „Mivel a kecskehegyi kis kápolna építéséhez szükséges téglát és meszet a kapucinusoknak megígértük, ezért a gazdasági hivatal Pater Hositius hitszónok elismervénye fejében a szükséges téglát és meszet adja ki”. A szőlőhegyi Szent Orbán-kápolna búcsúját minden évben megünneplik Móron: az Orbán-naphoz (május 25.) legközelebbi hétfő délutánján tartanak litániát. A szőlőművelők a szép barokk kápolna előtti hatalmas hársfa (Tilia sp.) alatt állnak a szertartás alatt. Az oltáron Szent Orbán és Medárd képe látható. A Szent Orbán-kápolnában tartott litánián a móri kádárok is részt vettek. A móri kapucinus rendház pincéjében található egy Szent Orbán faragott képével díszített hordófenék. Feliratának tanúsága szerint a hordó 1839-ben készült, 53 akós. Fenekén 80 cm magas és 66 cm széles domború faragással Orbán püspöksüveges, püspökbotos képe látható.

A szőlősgazdák, szőlőhegyek másik, különösen a Dunántúlon kedvelt védőszentje Szent Donát. Csókakő 1772–1773-ban épült, majd 1863–1866-ban megújított templomának Szent Donát a titulusa. A templom a második világháború súlyos harcai idején teljesen kiégett. Oltárképe – amelyen Szent Donát áldó-védő kezeit szép szőlőtőkék fölé terjeszti – egészen új, 1986-ban festette a mezőkövesdi Takács István. Csókakőn ma is két napig tart a Donát-napi búcsú. Az augusztus 7. utáni vasárnap van a vidékiek búcsúja, nagymisével, a meghívott vendégek számára adott ünnepi ebéddel. Búcsúhétfőn tartják a csókaiak búcsúját, a falu búcsúját. Ekkor is ünnepelnek, a munkahelyekre sem mennek be, szabadságot kérnek.

„Mindig volt néhány Donát névre keresztelt ember a faluban.” – emlékezett a búcsúra 1990-ben Kalocsai Istvánné 77 éves, Végh Ferenc 67 éves és Végh Donát 63 éves csókakői lakos. Ők énekelték magnetofonkazettára az alábbi két Szent Donát-éneket is:

                            „Ó, Szent Donát, buzgó szívvel köszöntünk ma tégedet,
                            Győzedelmed emlékére szenteljük ez ünnepet.
                            Te, ki Jézus szent hitéért életed feláldozád,
                            Megnyerted érte mennyekben a vértanú koronát.”

„Védőszentünk, ünnepeden kérünk téged kegyesen,
Az Istentől kérd mireánk bő áldását szüntelen.
Óvjad jégtől, csapásoktól gyümölcsünket, szőlőnket,
S mi fogadjuk megjobbítjuk bűnnel terhelt életünket.

Ó, Szent Donát, kérj kegyelmet számunkra az Istentől,
Hogy lelkünket megtisztítsuk a bűn minden szennyétől.
És ezáltal méltók legyünk így az égi áldásra,
Hogy az bőven áradhasson fáradságos munkánkra.”

Egykor Donát-kereszt állt a csókakői Öreghegyen. A századfordulón még viharágyúkkal próbáltak védekezni a jégverés ellen, s a Szent Donát nevét adták a csókakői Magyaros nevű szőlőhegyen felállított viharágyúnak is. (Lukács 1996)

Pásztorélet

A pásztorélet egyes jeles fordulóihoz és napjaihoz nagyon sok hagyományos szokás fűződik. A legérdekesebb és legjellegzetesebb rítusok a Szent György-napi (április 24.) tavaszi kihajtáshoz, valamint és az őszi betereléshez kapcsolódtak. Az őszi pásztorünnepek legjellegzetesebbjei Vendel- (október 20.) és Demeter-napra (október 26.) esnek.

Április 24-e Szent György napja. E napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak is ekkortájt (április 21-én) ünnepelték Pales istennő tiszteletére a Paliliát, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat, a jószágokat vízbe mártott babérágakkal meghintették, és szalmatűz füstjével megfüstölték. A tűzön a nyájat is áthajtották, és maguk háromszor átugrottak rajta, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. A mai Szent György-napi hagyományok e római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán nagyrészt e napon hajtották ki először az állatokat, amely leggyakrabban jelképesen zöld ággal történt, ez a hit szerint az állatok gyarapodását szolgálja. A jószág tűzön át történő hajtásának, illetve füstölésének elsősorban rontáselhárító célja volt. A szarvasmarháknak a kapuba fektetett láncon át történő hajtása országszerte általános volt, de előfordult fejszén, ekevason, tojáson, sőt a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján stb. való áthajtás is.

Vértessomlón a tehenes először Szent György napján hajtotta ki az állatokat, az ostor csattogtatása mellett ilyenkor mondókát is kántált:

A pásztortársadalom, főképpen a juhászok, de több helyen a földművelés őszi jeles napja a Vendel-nap (október 20.). Már Czuczor Gergely és Fogarasi János szótára (1874) is megemlíti, hogy „Sz. Vendel, a pásztorok és mezei gazdák, majorosok védőszentje”. Manga János is írja, hogy Szent Vendelt a pásztorok és az állattartás védőszentjeként tisztelik országszerte. A magyarság néprajzában (Czakó 193?) is azt olvashatjuk, hogy Vendel napja dologtiltó nap a tehén- és sertéstartó gazdák körében. „Szt. Vendel istennek legkedvesebb pásztora”, s emiatt Vendel napján délelőtt a szarvasmarhákat nem fogják be, „nehogy kár essék bennük”. E napon Szent Vendel tiszteletére több helyütt misét mondattak, s az onnan hazavitt kis üvegnyi szenteltvizet a jószág ivóvízébe öntötték, hogy a szent megóvja az állatokat a bajtól (Szabadfalvi 1984).

Szent Vendel a legenda szerint ír, más források alapján frank származású; a mesébe hajló hagyomány szerint királyfi volt. Remetetársaival a Rajna-vidéken élt, egy uraság nyáját legeltette. Vendelt (Skócia, 554 körül – Tholey, 617), akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is említenek legendái, gyermekkorától mély hit jellemezte. A keresztény műveltség, a papság iránti vonzódását atyja nem nézte jó szemmel, s nyájainak őrzését bízta rá. Ám az ifjú szívében a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött a szemlélődés utáni vágy: elhatározta, hogy remete lesz. Hat társával Rómába zarándokolt. Hazatérvén, a remeteség iránti vágytól vezérelve, egy Trier közeli erdőben kunyhót építettek. Szigorú böjtöléssel és imádsággal, pusztai remeteként éltek, olykor koldulni kényszerültek. A legenda szerint egyszer egy gazda megszidta Vendelt: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Vendel elszegődött a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit és a juhait bízta rá. Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, fáradságot nem kímélve járta a nyájjal a dombokat. A körülötte letelepedett remeték mélyen tisztelték és elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint szerzetesrendet alkottak, kolostort építettek, és Vendelt a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották.
    617-ben halt meg. Azon a helyen temették el, ahol remetekunyhója állt. Sírja fölé kápolnát emeltek, amely – a nevéhez fűződő csodáknak köszönhetően – zarándokhellyé vált. Ereklyéit az ezen a helyen kialakult St. Wendel nevű városkában őrzik. Csodás közbenjárásáról főleg a járványos betegségek áldozatai tettek tanúságot, illetve azok, akik állataik bajaiban hívták segítségül.
    A római naptárba ugyan nem került be ünnepe, de Európa-szerte több mint ezerötszáz templomot ajánlottak oltalmába – közülük csaknem kétszáz zarándokhellyé vált.
    Szent Vendelt a jószágtartó gazdák, a pásztorok, elsősorban a juhászok tisztelik védőszentjükként. Tiszteletét Magyarországra a német telepesek hozták magukkal, így ma is több natúrparki település (Gánt, Várgesztes) védőszentje Szent Vendel. Tekintettel arra, hogy Szent Vendel az állatok és az állatokkal foglalkozó pásztorok védőszentje, különös jelentőséget kapott nagy pusztító betegségek, pl. a keleti marhavész terjedésének időszakában.

A keleti marhavész (pestis bovina orientalis) egy Morbillivirus (RPV) okozta járványos megbetegedés, amely elsősorban a szarvasmarhát, a vízibivalyt és még néhány vadon élő kérődző állatfajt érintett; a legpusztítóbb állatbetegségek egyike volt. A halálozási arány a járványok kitörésekor rendkívül magas, az immunológiailag védtelen állományban közel 100%-os volt. A keleti marhavész többször felütötte a fejét a történelem során hazánkban, többnyire háborúk, hadjáratok kísérőjeként. A 18. században Európát többször is keményen sújtotta, ezek közül kiemelkedik három elhúzódó (bár intenzitásában és időtartamában területenként változó) járvány, amelyek az 1709–1720, az 1742–1760 és az 1768–1786 közötti időszakban tomboltak.

A kedvezőtlen időjárási viszonyokkal és az ismeretlen betegségekkel szemben elődeink védtelenül álltak, előbbiekkel szemben azok nagysága, utóbbiakkal szemben pedig a kórokozó kicsinysége, láthatatlansága miatt voltak tehetetlenek. A keleti marhavész tombolása idején számos községben helyeztek el Vendel-szobrot, rendszerint a falu végén, illetve a határ azon részén, ahol az állatokat a legelőre hajtották. Szent Vendel napján sok helyütt körmenetben vonultak szobrához, kérvén, hogy védje meg a falut a dögvésztől. Térségünk is igen gazdag Vendel-emlékhelyekben, ami a legeltetett állattartás elterjedtségére utal. A templomok mellett Szent Vendel-kápolna épült Vérteskozmán az erdőben, és szobra van Vértesbogláron, Pusztavámon, továbbá Móron és közeli Vértesacsán és Pázmándon is. Az ország egyik legkorábbi Vendel-szobrát Pázmándon találhatjuk. Az eredetileg 1709-ben állított szobor talapzatát pár évvel ezelőtt találták meg az Agromark 2000 Zrt. munkatársai, és Máhr Ferenc csákberényi szobrász segítségével ismét elkészítették a szobrot, amelyet 2017. október 20-án avattak fel.

,,Terézia Vendellel szüretel, de bora csak Márton napra forr ki. Lukács, Dömötör juhászt számoltat, valamint hogy őseink is Dömötörre szokták befejezni az évi számadásukat a törökkel, Erzsébetre a rideg gulya, Katalinra a szilaj ménes kerül haza” – tartja az egykori mondás (Szabadfalvi 1984).

Térségünk több községében is az állatok legeltetésének őszi határnapját jelentette Szent Dömötör napja.

„Dömötörre jár az idő
a juhásznak számúni kő”

Csákberényben általában április elsejétől Dömötör-napig voltak kint az állatok a legelőn. „A marhákat Dömötörre hozták be. Asztán csak a Káboszta-kertbe hajtották ki ükét egy fordulóra. Közel van már, akkor november, de itt még Dömötör után is megjáratták ükét.” Magyaralmáson az 1950-es évek elején pár esztendőn keresztül Dömötör napján a juhász még együtt ünnepelt a birkatartó gazdákkal, akiknek állatait egész évben vigyázta. A jeles napon a juhász előbb elszámolt a birkákkal: a gazdánként eltérő „gyei” (jel) segítségével számba vették, kinek mennyit hajtott ki, mennyi volt a szaporulat, majd a kocsmában vagy a boltban ettek-ittak. Sárkeresztesen is Dömötör-napig, alkalmas időben mindenszentekig legeltettek a pásztorok.

A pásztorok, az állattartó gazdák, de még a cselédek számára is Dömötör-nap más vonatkozásban is jelentőséggel bírt. Az első világháborút megelőzően Székesfehérváron, az akkor érő termény nyomán dió- vagy gesztenyevásárnak is nevezett dömötöri vásár majdnem mindig élénk volt. Jelentőségét, funkcióját mutatja a múltbeli nagy forgalmat visszasíró 1922-es újságcikk: „A Dömötöri országos vásár. Hová lettél? A régi Dömötör napi vásárok egy hétig tartottak” (Gelencsér & Lukács 1991). Egy 19. század közepi újságcikk (Vasárnapi Ujság 1856. october 19. p. 371.) szerint „épen vasárnapon esik az idén szent Dömötörnek, a juhászok pátrónusának napja. A juhászok országszerte ezen tartanak ünnepélyes összeseregléseket vidékenként, bizonyos helyen, – mint ezt nagyban láthatni például a székes-fehérvári főpiaczon. E napon változtatják helyöket, szegődnek és vándorolnak. Illyenkor messze állomásokról és pusztákról a juhászok egész czéhje együtt levén, történnek sok titkos összebeszélések és határozások, minő pl., hogy a juhászságból kilépni és bérességet vagy más alávaló sorsot ismét vállalni nem szabad. A czéh rendelései ellen vétkezők ilyenkor fenyittetnek, és pedig ugyancsak vastag demonstratiókkal, sőt néha vérengzőkkel is. Végre következnek a zajos mulatozások juhász modorban, pajkos pénz-föcsérlés mellett”. Mikszáth Kálmán így írt ugyanerről a Hazatérés a vásárból című cikkében (1885): „Demeter a juhászok védőszentje. Ő könyörgi le a sok elsinkófált birkát, hogy ne kerüljön fel a mennyei rovásra. Kár, hogy nem idelent lakik a jó Demeter szent. Mert bizony, bizony jobban esnék, ha hébe-hóba a vármegyénél fogná a pártjukat. […] Hanem az már jó szokás, hogy Demeterkor jár ki a bér: ezért hát ez volna az egész esztendőnek a rozmaringos napja …”

Szent Dömötör a nyugati és különösen a keleti egyháznak népszerű katonaszentje, vértanúja, a magyarságnál a pásztorok, azon belül főleg a juhászok, továbbá az állatok védőszentje lett. Ennek megfelelően leginkább a pásztorélet hagyományaiban kapott szerepet. A Dömötör-napot elsősorban a nyelvterület keleti részén ünnepelték meg. A Dömötör-nap a juhászoknak a legelőről történő behajtás utáni pásztoráldását, a belvárosi templom búcsújára történő felvonulását, majd vigadozását jelentette. E több napig tartó, duhaj jókedvvel járó mulatozást hívták dömötörözésnek, amelynek dunántúli központja Székesfehérvár volt. A dömötörözés szokását a Vértesi Natúrpark települései közül Csákberényben Sáfrán Andrásné szervezésével 2011 óta az óvodások tarják életben.

Termésáldó hagyományok

Amit ma mezőgazdálkodásnak hívunk, az egykor nem egyszerűen egy foglalkozás volt, hanem a család ellátását jelentő élelmiszerek megtermelését jelentő egész éves életforma, amellyel szinte mindenki foglalkozott. Valaha a termés volt maga az élet. A megtermelt élelmiszerek biztosították a családok ellátását egész évben, ha rossz volt az időjárás és rossz lett a termés, akkor éheztek vagy rosszabb esetben meg is haltak elődeink. Hogy őseink életében milyen fontossággal bírt ez a pusztán az állati és emberi erőre alapozott gazdálkodás és az azt alapjaiban befolyásoló időjárás, annak Csákberényben több mint 170 éves hagyományát találhatjuk.

Csákberény lakói a 19. században a Péter-Pálkor kezdődő aratás környékén többször lecsapó viharokban Isten kezét vélték felfedezni saját vétkeik miatt.
„...1826 év Szent Jakab Havának 2-kán a’ tehény tsordából reggel 4 és 5 óra között nagy égi háboru támadván, 34 tehenet ölt meg a menykő…”.

1843-ban és 1844-ben is Péter és Pál napkor pusztította el a jég a termést: „1844-diki junius 28-án u.m. Péter és Pál apostolok előestvéjén d.u. 5 órakor nyugat felől terhes felhők kerekedvén – miután utjokban számos helységeket megkárosítottak – olly rettentő jégzáporral terjedtek el határunk fölött, hogy egy óra negyed alatt szőleink, vetéseink általában mindennemű termesztményeink pozdorjává zuzattak hasznavehetetlenekké törettek. A csapás annál rémületesebb vala ránk nézve, mert az aratás az ajtó küszöbén álván, már minden szegény az uj kenyérrel akarta csillapítani éhségét. Az ínség és nyomorúság közepette töredelmes szívvel megismertük, hogy az Isten keze talán vétkeink – talán emberi gyarlóságaink miatt súlyosodott meg felettünk” (részlet a csákberényieknek az 1843–1844. évi természeti katasztrófák után, 1845. június 29-én tett ünnepélyes fogadalmáról készült jegyzőkönyvből). E természeti katasztrófákra való megemlékezésül a katolikus hívek megfogadták, hogy „Péter és Pál Apostolok ünnepén minden világi örömöktől, és zajos mulatságtól visszavonultan imádság és ájtatos elmélkedések között fogjuk az Istent különösen tisztelni. […] örege és fijatal kit ereji bírnak […], megjelenve, egy szívvel és lélekkel példás buzgóság és rendtartás között zarándokoskodnak a temetőbe, és onnét vissza az Isten házába.”

A katolikus közösség – azóta már a református testvérekkel is kiegészülve – 174 év óta a fogadalmat mind a mai napig tartja.

Mai világunkban már nem tudjuk felfogni a nincs fogalmát, s nem is érezzük annak fenyegető, mindennapos jelenlétét, mint elődeink, s talán ezért olyan tiszteletet érdemlő ez a Csákberényben hat emberöltőt átfogó hit, amellyel az itt élők nemcsak egy hagyományt őriztek meg, hanem fenntartották a múlt egy darabját, az ősök hitét, fogadalmát, s fenntartották vele a generációk egymásba kapcsolódó, időn átívelő folyamatát is.

Termésáldás

A gazdálkodáshoz, szőlőműveléshez kapcsolódó vallási-néprajzi hagyományok közül még a János-napi borszentelés (december 27.) érdemel figyelmet. Móron János napján a szőlősgazdák a templomba vittek egy üveg bort, amelyet mise után a pap megszentelt. A János-napi szentelt bort (Johannessegen) aztán a hordókba öntötték. Gánton Molnár Henrikné így emlékezett vissza a borszentelésre: „János napján mise volt, mindenki vitt bort, egy litert. Megszentelte a pap a mise alatt. Egy kis asztal volt az oltár előtt, arra tették rá. Ha nem fért rá, akkor rátették az első padra vagy a kisoltárra. Hazahozták, és minden hordóba öntöttek a szentelt borból.” Tafferner Antal könyvéből (1941) megtudjuk, hogy Vértesbogláron a szentelt bort a népi gyógyászatban is alkalmazták: „December 27-én, Szent János evangélista napján, bort visznek a templomba. Az egyház ekkor megáldja a bort. Otthon mindenki iszik belőle. Utána elviszik a pincébe és a boroshordókba is öntenek belőle. A maradékot elteszik, és főképpen torok- vagy egyéb baj alkalmával szokták inni.”

János napján Vértessomlón a régi időkben bort és almát szenteltek a mise után. Otthon gerezdekre vágták a gyümölcsöt, és minden családtag kapott belőle. Ez óvta meg őket a torokfájástól. A borból is kortyolhatott mindenki, ám került a pincébe is belőle. Minden hordóba töltöttek egy kis szentelt bort, hogy ne romoljon meg az egész éves munka gyümölcse. Ha az idő szép volt ezen a napon, még a szőlőbe is kigyalogoltak, s a szentelt nedűből a négy égtáj felé locsoltak. Ha rossz volt az idő, tavaszra halasztották ezt a sétát, s imát mondva kérték, hogy szőlőskertjüket kerülje minden vész. A János-napi áldást egy esküvői dal is felemlegeti. Ezt énekelték koszorúban állva, mielőtt reggel hazamentek a rokonok. Így szólnak utolsó sorai:

„Du, du, du und du, herzliebster Kellner, mein!
Bring, bring, bring und bring, bring mir eine Halbe Wein!
Den Johannissegen trinken wir,
Bevor wir hinausgeh’n bei der Tür,
Er muss getrunken sein mit Wein!
Er muss getrunken sein mit Wein!”

”Te, te, te és te, kedves pincér uram!
Hozz, hozz, hozz és hozz, hozz nekem jó bort hamar!
Megisszuk a János áldomást,
Utána üres lesz majd e ház.
A koccintáshoz jó bor kell,
A koccintáshoz jó bor kell!”

A szenteste a karácsony előkészülete. Az egyszerű nép megannyi babonát kapcsol össze ezzel a nappal is. Meggyőződésük volt, hogy éjszaka rengeteg rossz szellem ólálkodik, akiktől jobb félni, mint megijedni. Mindent elkövettek, hogy házaiktól távol tartsák a gonoszt. Bevett szokás volt füsttel és imával elűzni a szellemeket. Az előző évi úrnapi virágcsokrokat és a virágvasárnapi barkát meggyújtották, s ezzel a füsttel kergették el a gonosz szellemeket a házaikból és az istállókból. Szokás volt az éjféli misére grízzel érkezni, mert az hitték, hogy azt szétszórva, az megvéd a gonosztól. Nagyon fontos volt, hogy ezen az éjszakán száradó ruha ne lógjon a padláson, mert „ellenkező esetben meghal valaki a következő esztendőben” („Darf keine Wäsche am Boden hängen, sonst hängt man die Heiden auf, und die nehmen einem einen/es stirbt jemand in der Familie.”) (Pfiszterer 2009).

Január elsején legyet nem csaptak agyon a lakásban, mert az a tévhit élt, hogy nem lesz szerencséjük az új évben, anyagi gondok elé néztek volna. Ha húsétel került az asztalra, akkor az csak sertésből készülhetett, mert ez az állat az orrával előre túr, és így az új évet is előre mozdítja: „svájnanaz eiszn, ve tei vűny táz nájhi joa fiari”.

A karácsonyi ünnepkör végén a napkeleti bölcsek, a három szent király, Gáspár, Menyhért és Boldizsár ünnepét tartjuk. Az egyház ezen a napon vizet szentelt. Ma már csak ereklyeként őrizzük dédanyáink szenteltvíztartóját, ám az idősebbek még emlékeznek arra, hogy üvegben vitték haza ezen a napon a szenteltvizet, s az soha nem fogyott ki tartójukból, erről mindig gondoskodtak. Este és reggel ebbe mártották kezüket, így vetettek keresztet. Azt, hogy ez így történhetett, megéneklik a háromkirályok, hisz Vértessomlón ehhez a naphoz is kötődik népszokás, amely azonban igazán csak a második világháború után terjedt el. Az idősek elbeszélése szerint először a szomszédos településről érkeztek bányászok, tőlük van a szöveg, ők járták először az utcákat háromkirályként, két szolga kíséretében. Egyesek állítják, hogy létezett német szöveg is, de napjainkra csak a magyar maradt fenn, ezt mondja el az öt fiú, miután beengedték őket a házba. Ruhájuk az idők során nagyon megváltozott. A királyoké most a betlehemesként járó József és a pásztorok öltözetére hasonlít. Fehér nadrág és ing szalagokkal díszítve, azonban fejükön nem püspöksüveg, hanem korona díszeleg. Gáspár vállán kasmírkendő, kezében püspökbot. A megfelelő szövegrésznél ő írja fel az ajtófélfára áldásukat. Menyhért arcán sárga smink, ő viszi a szenteltvizet, s hinti meg a házat, illetve ad a háziasszony szenteltvíztartójába is. Boldizsár arca fekete, ő viszi a füstölőt, s így űzi el a gonoszt. A szolgák viszik a betlehemet, és állítják azt az asztalra. A Boldizsár mögött álló szolga visz tömjént magával, a másik pedig egy csillagot, amelyet annál a szövegrésznél, ahol a csillag szó előfordul, a betlehem fölé emelnek. A megfelelő mondatnál térdre borulnak.

Gyertyaszentelő ünnepe („Maria Lichtmess”) február 2-án van. Ezen az ünnepen gyertyákat szentelnek a templomokban. Vértessomlón jellegzetes, vékony gyertyából készült tekercses mécses volt divatban, a neve „vokszsteikl”. Ezeket búcsúkban lehetett vásárolni, mára teljesen feledésbe mentek. Amire sokan emlékeznek, az a mondóka, amely szerint:

„Maria Lichtmeisz
Spina fakeisz!
Táz Nóhtme pan tóh eisz!”